Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A boldogsághoz vezető szokásokról

Előadó/szereplő: 
Matthieu Ricard
A felvételt készítette: 
TED

Matthieu Ricard, a biokémikusból lett buddhista szerzetes szerint a boldogság olyasvalami, amit saját magunk fejleszthetünk ki, ha olyan szokásokat gyakorolunk be, amelyek elősegítik a belső béke állapotát. Érdemes húsz percet rászánni e videóra, kitűnő bevezetés a buddhizmus alapvető fölismeréseibe.

Az előadás leirata

(Magyar fordítás: Szemere Orsolya)

Szerintem a globalizáció eredménye, hogy coca-colás dobozokat találhatunk az Everest csúcsán, és buddhista szerzetest Monterey-ben. (Nevetés) Csak két napja érkeztem a Himalájából kedves meghívásukra. Szeretném én is meghívni Önöket pár pillanatra magához a Himalájához. Megmutatom azt a helyet, ahol más meditálók, és én is, aki molekuláris biológusként kezdtem a Pasteur Intézetben, megtaláltuk a helyünket, itt a hegyekben.

Íme néhány kép amiket volt szerencsém lefotózni ottlétem során. Ez itt a Kailash-hegy Kelet-Tibetben -- csodálatos táj. Ez itt a Marlboro-vidék. (Nevetés) Ez itt a Türkiz-tó. Egy meditáló. Ez az év legforróbb napja, aug. 1-je, valahol Kelet-Tibetben. Előző este, sátrat vertünk, s az egyik tibeti barátom így szólt, "Mi kint fogunk aludni." Mire én, "Miért? Van elég hely itt a sátorban." Mire ők, "Persze, de nyár van!" (Nevetés)

Szóval, most a boldogságról fogunk beszélgetni. Francia lévén, be kell vallanom, sok francia értelmiségi van, aki szerint a boldogság egyáltalán nem is érdekes. (Nevetés) Nemrég írtam egy esszét a boldogságról, és rögtön vita kerekedett vele kapcsolatban. Valaki írt egy cikket arról, hogy ne erőltessem rájuk a boldogság vesződséges munkáját. (Nevetés) "Minket aztán nem érdekel a boldogság! Szenvedélyesen kell, hogy éljünk! Nem bánjuk, ha egyszer fent, egyszer lent vagyunk az életben. Mi bírjuk a szenvedést is, mert olyan jó, amikor egy kis időre abbamarad. (Nevetés)

Ezt látni a remetelakom erkélyéről a Himaláján. Kétszer három méteres az egész, és mindannyiukat szeretettel várom bármikor. (Nevetés)

Most térjünk rá a boldogságra, avagy jól-létre. Először is, ellentétben azzal amit a francia entellektüellek vallanak, valószínűleg senki nem kel fel reggel azzal, hogy: "Bárcsak egész nap szenvedhetnék!" (Nevetés) Eszerint valahogyan -- akár tudatosan, akár nem, akár közvetlenül, akár közvetve, akár rövid, vagy hosszú távon, bármit teszünk, remélünk, bármiről álmodozunk -- az kapcsolatban van egy mélyről jövő, átható jól-lét és boldogság iránti vággyal. Ahogy Pascal is megmondta, még aki fel is akasztja magát, az is a szenvedés megszüntetésére törekszik -- csak nem találja más módját. Ugyanakkor, ha az irodalmat veszi például az ember, keletit és nyugatit, hihetetlenül változatos meghatározásait találjuk a boldogságnak. Van aki azt mondja, én csak abban hiszek, hogy: a múltra emlékezem, a jövőt elképzelem, a jelennel soha nem foglalkozom. Van aki azt vallja, hogy a boldogság a jelenben rejlik; ez adja a jelen pillanat frissességének minőségét. Ez vitte rá Henri Bergson, francia filozófust, hogy megállapítsa, "Az emberiség egyik nagy gondolkodója sem hagyta a boldogságot homályban, azért, hogy definíciót találjon rá -- mindenki a saját szempontjából tudta értelmezni."

Nos, ez rendben is volna, ha ez az életünkben valóban csak egy másodlagos fontosságú elfoglaltság lenne. Viszont, ha ez egy olyasvalami, ami meghatározza életünk minden egyes pillanatának minőségét, akkor jobb lenne ha tudnánk, mi az, ha világos fogalmunk lenne róla. És valószínűleg amiatt, hogy ezt nem tudjuk, azért fordul elő oly gyakran, hogy habár keressük a boldogságot, mégis, mintha a hátunkat fordítanánk neki. Elkerülni akarjuk a szenvedést, ehelyett mintha egyenesen feléje rohannánk. Ez eredhet félreértésekből.

Az egyik leggyakoribb ilyen a boldogság és az öröm összekeverése. De ha megnézzük ennek a kettőnek a tulajdonságait, megfigyelhetjük, hogy az élvezet függ az időtől, az élvezet alanyától, és a helyszíntől. Ez valami olyan dolog, ami természetszerűleg változékony. Egy csodálatos csokitorta: az első szelet fenséges, a második már nem annyira, utána pedig már hányinger kerülget. (Nevetés) Ez a dolgok természete: megunjuk őket. Nagy rajongója voltam régebben Bachnak: tudják, gitáron játszottam. Meg tudom hallgatni kétszer, háromszor, ötször. Ha 24 órán keresztül folyamatosan kellene hallgatnom, lehet, hogy nagyon fárasztó lenne. Ha nagyon fázik az ember, és a tűz közelébe megy, az csodálatos érzés. Aztán néhány pillanattal később, kicsit hátrálsz, mert már szinte éget. Az élvezet mintha felélné magát, miközben megtapasztaljuk. És még egyszer, -- ez egyben olyasmi is -- ez nem olyasmi, ami feltétlenül látszik kívülről is. Olyan ez, mint amikor te valamit nagyon élvezel a többiek körülötted meg egyenesen szenvednek tőle.

Akkor ezek szerint, mi a boldogság? És a "boldogság" szó persze nagyon el is van használva, hívjuk inkább "jól-létnek". Szerintem a legjobb meghatározás rá, buddhista szemszögből, az, hogy a jól-lét nem pusztán egy élvezetes érzés. Hanem a derű és elégedettség mély átérzése, egy olyan állapot, ami áthat és megalapoz minden érzelmi állapotot, és minden örömöt és bánatot, ami az utunkba kerülhet. Önök számára ez lehet, hogy meglepően hangzik. Lehet az ember ilyesfajta jól-létben, miközben szomorkodik? Valamiféleképpen, miért ne? Mivel itt egy másik szintről van szó.

Vegyük csak a partot érő hullámokat. Amikor a hullám alján vagyunk, akkor megérintjük a a tengerfeneket. Megérintjük a kőkemény sziklát. Amikor a hullám tetején szörfözünk, akkor emelkedett hangulatban érezzük magunkat. Tehát az emelkedettségből a depresszióba esünk, nincs mélység. Namost, ha a tengert nézzük, lehet, hogy gyönyörű, nyugodt, tükörsima tengert látunk. Lehetnek viharok, de az óceán mélye ugyanolyan lesz, változatlanul. Ez meg hogy lehet? Ez csak egy létállapot lehet, nem pedig egy múló érzelem, érzékelés. Még az öröm is, az is csak forrása lehet a boldogságnak. De ugyanakkor van a káröröm is, amikor az ember más szenvedésének örül.

Hogyan folytassuk akkor hát a boldogság utáni kutatásunkat? Gyakran kívül keressük. Azt gondoljuk, ha mindenfélét összegyűjtünk, minden feltételt megteremtünk, mindent ahhoz, hogy azt mondhassuk, "Mindent a boldogság érdekében -- hogy meglegyen mindenünk a boldogsághoz." Maga ez a mondat magában hordozza a boldogság pusztulásának végzetét. Az, hogy mindenünk meglegyen. Ha valami hiányzik, az egész összedől. És amikor a dolgok elromlanak, akkor kívülről próbáljuk foltozgatni a dolgokat, de a külvilág felett gyakorolt ellenőrzésünk korlátolt, időleges és gyakran illuzórikus. Akkor most vegyük szemügyre a belső feltételeket. Azok megbízhatóbbak? Nem az elme az, ami a külső körülményeket boldogsággá, vagy szenvedéssé fordítja le? És nem megbízhatóbb ez? Tapasztalatból tudjuk, hogy megteremthetjük magunknak azt, amit "mini paradicsomnak" nevezünk, miközben belül totál boldogtalanok vagyunk.

A dalai láma egyszer Portugáliában járt, és lépten-nyomon mindenhol építkezés folyt. Egyik este így szólt, "Folyik ez a sok építkezés, de nem lenne szép valamit belül is felépíteni?" És hozzátette: "Még ha ez meg is van -- még ha high-tech lakásaik is lesznek egy szupermodern, kényelmes épület 100. emeletén, ha mélyen belül boldogtalanok, akkor egyetlen dolgot fognak csak keresni: egy ablakot amelyből kiugorhatnak." Ezzel ellentétben, ismerünk egy csomó embert, akik viszont nagyon nehéz körülmények közepette megőrizték derűjüket, belső erejüket, szabadságukat, magabiztosságukat. Namost, ha a belső feltételek erősebbek -- természetesen a külső körülményeknek is vannak hatásaik, és nagyszerű dolog sokáig élni, vagy egészségesebben, hozzáférni információkhoz, oktatáshoz, vagy képesnek lenni utazni, szabadnak lenni; ezek mind nagyon kívánatos dolgok. Ugyanakkor, ez nem elég; ezek csak külső támogatások, körülmények. A tapasztalat, ami mindezt lefordítja, az elmében rejlik. Tehát amikor azt kérdezzük magunktól, hogyan táplálhatjuk a boldogság feltételeit, a belső feltételeket, és melyek azok, amelyek meghiúsítják a boldogságot, ehhez némi tapasztalatra van szükségünk.

Tudnunk kell magunkról, hogy vannak olyan tudatállapotok, amelyek elősegítik ezt a virágzást, a jól-létet, amit a görögök eudaimoniának, virágzásnak neveztek. Vannak azonban olyanok, amelyek ellentétesek ezzel az állapottal. És tehát ha saját tapasztalatunk oldaláról közelítünk -- a harag, a gyűlölködés, a féltékenység, arrogancia, birtokló magatartás, a kapzsiság -- ezek nem vezetnek bennünket olyan jó állapotba, miután megtapasztaltuk őket. És persze mások boldogságát tekintve is hátrányosak. Tehát figyelembe vehetjük, hogy minél jobban elárasztják ezek az elménket, és láncreakciószerűen, minél nyomorultabbul érezzük magunkat, annál jobban kínlódunk. Ennek ellentéteképpen, mind tudjuk mélyen belül, hogy egyetlen önzetlen nagylelkű tettel, még ha távolról is, bárki tudomása nélkül is, megmenthetjük egy gyermek életét, boldoggá tehetünk valakit. Nincs szükségünk elismerésre. Nincs szükségünk hálára. Pusztán maga a tény, hogy megtettük, olyan mélyen átérezteti velünk a valódi természetünket. és szeretnénk mindig ilyenek lenni.

Tehát, lehetséges lenne megváltoztatni magunkat, átalakítani az elménket? Nem velejárói az elménk természetének ezek a negatív, romboló érzelmek? Lehetséges változtatni az érzelmeinken, jellemvonásainkon, hangulatainkon? Ehhez fel kell tennünk azt a kérdést, hogy milyen is az elme természete? És ha a tapasztalati oldalról vizsgáljuk, a tudatnak van egy alapvető minősége, maga az a tény, hogy kognitívak, tudatosak tudunk lenni. A tudat olyan, mint egy tükör, amely bármely képet elénk vetít. Láthatsz csúnya, vagy gyönyörű képeket is a tükörben. A tükör lehetővé teszi ezt, azonban nem szennyeződik be, nem változik meg, nem alakul át ezektől a képektől. Ugyanígy, minden egyes gondolat mögött ott rejlik maga a tudat, a tiszta tudatosság. Ilyen a természet. Belülről nem szennyeződhet be gyűlölködéssel, vagy féltékenységgel, mert ha az már eleve ott lenne -- mint valami festék, ami átjárja az egész ruhát -- akkor ott lenne mindig valahol. De tudjuk, hogy nem vagyunk mindig dühösek vagy féltékenyek vagy nagylelkűek.

Tehát, mivel a tudat alapvető "anyaga" a tiszta felfogóképesség, amely megkülönbözteti a kőtől, van esély a változásra, hiszen az érzelmek mind mulandóak. Ez az alapja az elmetréningnek. Az elmetréning azon az alapötleten nyugszik, hogy két ellentétes mentális tényező nem lehet egyszerre jelen. Eshetünk szerelemből gyűlöletbe, De nem árthatunk és tehetünk jót egyszerre, ugyanazon tárggyal kapcsolatban, ugyanazon emberrel. Nem tudunk egyetlen gesztussal kezet rázni és ütést mérni valakire. Így vannak természetes ellenszerei is azon érzelmeknek, amelyek rombolóak a belső jól-létünkre nézve. Így lehet ezzel előrelépni. Féltékenységgel szemben örvendezés. Egyfajta belső szabadságérzés, szemben a heves kapzsisággal, birtoklásvággyal. Jóakarat, szerető kedvesség a gyűlölettel szemben. De persze így minden érzelemnek meg kéne legyen a maga ellentétpárja.

Egy másik megoldás lehetne, hogy egy általános ellenszert találjunk minden érzelemre, és ezt a természet szemügyre vételével lelhetjük meg. Általában, amikor bosszúságot, gyűlölködést, haragot érzünk valaki iránt, vagy valaminek a megszállottjává válunk, az elme újra és újra visszatér ugyanehhez a tárgyhoz. Minden egyes alkalommal, amikor ugyanarra gondolunk, megerősíti bennünk ugyanazt a rögeszmét, vagy bosszúságot. Tehát akkor, ez egy ördögi kör. Tehát amire most szükségünk van, a kifele nézegetés helyett, az a befele figyelés. Nézzük meg magát a haragot; fenyegetőnek tűnik, akár egy gyülemlő monszunfelhő, vagy egy tornyosuló vihar. Azt gondoljuk rá tudunk ülni a felhőre, közben mikor a közelébe megyünk, kiderül, hogy csak köd. Ha így közelítjük meg a harag fogalmát, az is el fog illanni, akár a jégvirág a reggeli nap nyomán. Ha ezt újra és újra megismételjük, a haragra való késztetés, hajlam annál enyhébb lesz, minél többször sikerül eloszlatnunk. És végül, habár felmerül, épp csak átvillan az elménken, akár az égen átrepülő madár, anélkül, hogy nyomot hagyna. Tehát ez az elmetréning alapelve.

Ennek elsajátítása időbe telik, hiszen ezen elmebéli fogyatékosságoknak, hajlamoknak is időbe telt kialakulni, így az is időbe fog telni, amíg kikeveredünk belőlük. De ez az egyetlen lehetséges út. A meditáció igazi jelentése az elme átalakítása. Ez egy újfajta létezéssel való megismerkedést jelent, egy új módját a dolgok felfogásának, aminek több köze van a valósághoz, az egymásrautaltsághoz, az áramláshoz, és folyamatos átalakuláshoz, ami valójában vagyunk, és ami a tudatunk is.

Tehát a kognitív tudományokkal való határterület, mivel ide kell, hogy eljussunk, és szerintem ez volt a téma -- ennyire rövid idő alatt -- az agy plasztikussága. Az agyról úgy tudtuk, hogy többé-kevésbé fix. Az összes névleges kapcsolatról, számokban és mennyiségekben kifejezve azt gondoltuk -- az elmúlt 20 évvel ezelőttig, hogy nagyjából állandósulnak, mire elérjük a felnőttkort. Namost az utóbbi időben kiderült, hogy nagyon is sokat változhatnak! Egy hegedűművésznél, ahogy hallhattuk, aki 10 ezer órát gyakorolt, az a terület az agyában, ami az ujjak mozgását vezérli, nagyon sokat változik, egyre jobban megerősödnek a szinaptikus kapcsolatok. Akkor megtehetjük ezt az emberi tulajdonságokkal is? A szerető kedvességgel, a türelemmel, a nyitottsággal?

Épp ez az, amit azok a híres meditálók tettek. Néhányuk, akik a madisoni, wisconsini, berkeleyi laborokba eljöttek, 20-40 ezer órát meditáltak. Végeznek olyan 3 éves elvonulásokat, ahol 12 órákat meditálnak naponta. És azután életük végéig napi 3-4 órát gyakorolják ugyanazt. Ők valódi olimpiai bajnokok az elmetréningben. (Nevetés) Ez a hely, ahol meditálnak -- láthatják, elég ihletett hely. Itt pedig 256 elektródával. (Nevetés)

Nos, mit találtak náluk? Természetesen ugyanazt. Tudományos embargót -- ha ezt valaha is benyújtjuk a Nature folyóiratnak, remélhetőleg átmegy. Az együttérzés, a feltételnélküli együttérzés állapotával foglalkozik. Azt kértük a meditálóktól, akik hosszú-hosszú évek óta gyakorolták ezt, hogy elméjüket hozzák egy olyan állapotba, ahol semmi más nem létezik, csak a szerető kedvesség -- ahol teljesen átadják magukat az átérzésnek. Persze a tréning alatt ezt tárgyakon gyakoroljuk. Gondolunk szenvedőkre, gondolunk szeretteinkre, de elérkezik egy pont, ahol ez mindenre kiterjedővé válik. Itt láthatjuk az előzetes eredményt, amit azért tudok bemutatni, mert már bemutatták. A haranggörbe 150 ellenőrzést mutat, és azt vizsgálták itt, hogy mi a különbség a jobb és a bal elülső homloklebeny közt. Nagyon röviden, azok az emberek, akiknek nagyobb az aktivitásuk a prefrontális kéreg jobboldali részén, depressziósabbak, zárkózottabbak -- nem nagyon számolnak be pozitív hatásról. Az ellentétét láthatjuk a baloldalon: nagyobb a késztetés az altruizmusra, a boldogságra, a megnyilvánulásra, a kíváncsiságra, stb. Tehát, van az embereknek egy alap felállásuk. De ez változtatható is! Ha megnézel egy vicces filmet, akkor kilendülsz a bal oldalra. Ha valami miatt boldog vagy, akkor is inkább a baloldal felé lendülsz. Ha depressziós állapotba kerülsz, akkor jobbfele lendülsz. Itt, ez a mínusz fél az egyik meditáló teljes szórása, aki az együttérzésen meditált. Ez teljesen kívül esik a haranggörbén.

Itt most nincs időm belemenni mindenféle tudományos eredménybe. Remélhetőleg, ezeket is be tudom mutatni egyszer. De az derült ki, -- ez 3,5 óra fMRI-ben töltött idő után derült ki, ami tisztára olyan, mintha az ember egy űrhajóból szállna ki éppen. Más laborokban is kimutatták -- pl. Paul Ekman berkeleyi laborában --, hogy néhány meditáló arra is képes, hogy jobban ellenőrzés alatt tudja tartani az érzelmi válaszait, mint azt gondolták volna. Mint a megijesztős kísérleteknél, pl. Ha odaültetsz egy srácot mindezzel a kütyüvel, ami a fiziológiáját méri, és egy bombaszerű robbantási hangot hallatnak, az annyira ösztönszerű választ vált ki, hogy 20 év alatt még senki nem volt, aki ne ugrott volna fel. Néhány meditáló, anélkül, hogy megpróbálta volna megállítani, egyszerűen csak azáltal, hogy teljesen nyitottak voltak, azt gondolván, hogy az a robbanás csak valami kis hullócsillagféleség volt, képes volt teljesen mozdulatlan maradni ekkor is.

Az egészben nem az a poén, hogy valami cirkuszféleséget mutassunk be, ami kivételes lényeket sorakoztat fel, akik ugrálni tudnak, vagy mi. Inkább arról van szó, hogy az elmetréning számít. Hogy ez nem puszta luxus! Ez nem a lélek vitaminkiegészítője, hanem valami olyasmi, ami életünk minden egyes pillanatának minőségét meg fogja határozni. Képesek vagyunk 15 évet eltölteni azzal, hogy neveltetést szerezzünk. Imádunk kocogni, edzeni. Megteszünk sok mindent annak érdekében, hogy szépek maradjunk. És mégis megdöbbentően kevés időt fordítunk arra, ami a legjobban számít: arra, hogy az elménk hogyan funkcionál! Ami, még egyszer hangsúlyozom, alapvetően határozza meg tapasztalásaink minőségét!

Namost, az együttérzést cselekvésbe kellene átvinni. Ez az, amit próbálunk különböző helyeken megtenni. Ez az egyetlen péda is rengeteg munkát mutat. Ennek a hölgynek csontrákja van, magára maradt egy sátorban, ott fog meghalni az egyetlen lányával. Egy évvel később, ilyen állapotban van. Tibetben különböző iskolákat és klinikákat működtetünk.

És ezekkel a gyönyörű tekintetekkel hagyom itt Önöket, amik többet mondanak el a boldogságról, mint amit én valaha tudnék. És tibeti ugráló szerzetesek. (Nevetés) Repülő szerzetesek. Nagyon köszönöm.

Megosztás: