Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A buddhista meditáció módszerei

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

A korai buddhista hagyomány sajátossága, hogy az előkészítő gyakorlatokat követő két fő gyakorlási irány - a lehiggadás és a fölismerés gyakorlatai  - kiegészülnek egy harmadik fő meditációs módszerrel, az ún. »éberség« gyakorlatokkal.

1. Szatipatthána — az éberség gyakorlata

Az éberség a tudat alapvető képessége, mely a tudat tisztaságában, világosságában, a tudatosság minőségében mutatkozik meg. Az éberség nem kötődik konkrét formához vagy struktúrához, hanem e képességben a tudat valódi természete fejeződik ki. Gyakorlása így önmagában is üdvös, és ébresztő hatású. Másfelől olyan alapvető képességről van itt szó, mely minden tudati műveletnek, így a másik két fő meditációs irány gyakorlásának is előfeltétele.

A tudat pozitív, vagyis a valóságra ébredés szempontjából fontos képességeit a korai buddhizmus többféle szempont szerint is osztályozta, s az éberség ezek mindegyikében középponti helyet foglal el. Ez abból fakad, hogy a saját tudatállapotunkra történő reflektálás, képességeink tudatosodása és fogyatékosságaink kiküszöbölése egyaránt az éber tudatosságot feltételezi. A fölébredési képességek ilyesfajta osztályozása pl. az öt »képesség« (indrija ), melyek között az éberség (szati) segítségével egyensúlyozhatjuk ki a hitet (szaddhá) a bölcsességgel (pannyá), a koncentrációt (szamádhi) az energiával (virija). Egy másik ilyen csoportosítás az úgynevezett »hét megvilágosodási tényező«, mely a sati mellett a valóságkutatást (dhammavicsaya), erőfeszítési képességet (virija), lelkesültséget (píti), higgadt nyugalmat (passzaddhi), összpontosulást (szamádhi ) és felülemelkedett egykedvűséget (upékhá) tartalmazza.

Az éberség-meditáció nem irányul konkrét tárgyra, hanem egyfajta lebegő figyelem kifejlesztését jelenti, mely tisztán érzékeli a legfinomabb történéseket is, ám rögtön el is engedi ezeket anélkül, hogy formáikhoz vagy az azokra irányuló gondolatokhoz tapadna. Ez a fajta minden iránt való nyitottság meglehetősen nehéz gyakorlat, s kezdetben célravezetőbb az éberség gyakorlásának területét bizonyos fokig körülhatárolni. Az éberség-meditáció módszereit annak fő gyakorlási területei szerint különböztetjük meg:

I. Kájánupasszaná (a testre vonatkozó tudatos éberség).

Sajátos módszerei:
(i) a légzés éber követése; 
(ii) a testtartások tudatossága; 
(iii) a céloknak és az alkalmazott cselekvési módok alkalmasságának éber tudatossága, valamint a meditáció területének és a fizikai dolgok valódi természetének éber tudatban tartása; 
(iv) a test összetevő részeinek éber tudatossága; 
(v) a testet alkotó alapelemek tudatos megélése; 
(vi) a test mulandóságának ébren tartása.

II. Védanánupasszaná (az érzetek éber tudatossága). Az érzetek tudatos megélése segít ellenőrzés alá vonni a világi bonyodalmakba sodró tudattalan, spontán ösztönzéseket.

III. Csittánupasszaná (a tudatállapot éber tudatossága). Tudatos reflexió saját tudatunk állapotára, különösen abból a szempontból, hogy abban mely fölébredési képességek vannak jelen, s melyek hiányoznak. Ez teszi lehetővé az aktuális szükségleteinknek megfelelő tudatos gyakorlást.

IV. Dhammánupasszaná (a tudattartalmak éber szemlélése). E gyakorlási terület már igen közel kerül a fölismerés gyakorlataihoz, amennyiben a tudatban fölmerülő jelenségeket azok végső természetének kategóriáiban tudatosítja. E kategóriák: (i) mint a megvilágosodás akadályai; (ii) mint halmazatok; (iii) mint (önlétezés nélküli) érzékelési elemek; (iv) mint megvilágosodási tényezők; (v) mint a végső igazság kifejeződései.

2. Szamatha meditáció

A korai buddhista meditációs rendszer második fő gyakorlatcsoportja az úgynevezett elmélyedés vagy lehiggadás gyakorlatai. Ezek — egyes véleményekkel ellentétben — nem feltétlenül a tudat erőszakolt összpontosítását jelentik, hanem sokkal inkább az elterelő ösztönzések ellazítását, aminek hatására a gyakorló képessé válik tudatát a választott meditációs tárgyon elnyugtatni. A klasszikus buddhista meditációs rendszer negyvenszamatha-meditációs »tárgyat« tartalmaz, melyek között egyaránt vannak színek, fizikai objektumok, mentális tárgyak, istenségek stb. E  számos tárgy közül a különféle alkatú és helyzetű gyakorlók ki tudják választani a szükségleteiknek leginkább megfelelőt.

Az elterelő ösztönzések a vágyak, ellenszenvek, nyugtalanság és aggodalmaskodás, tompaság és renyheség, valamint a szellemi út iránti szkeptikus kétely. Ezek teljes ellazítását követően a tudat belép az ún. meditációs elmélyedésekbe, melyekben az elterelő ösztönzések helyébe az elmélyedési tényezők lépnek: a figyelmi ráfordulás, a tárgy tiszta tükrözése, extatikus lelkesültség, üdvözült boldogság, a tudat egypontúsága és a felülemelkedett egykedvűség. Az elmélyedésnek nyolc szintjét különböztették meg, ahol a magasabb szinteken még maguk az elmélyedési tényezők is elnyugszanak, s pusztán a tudat tiszta, homogén áramlása és felülemelkedettsége marad.

3. Vipasszaná meditáció

A belátó megértés gyakorlása bontja le a valóságra történő ráébredés szemléleti átfordulásának akadályait, a hétköznapi megismerési sémákat. A klasszikus buddhista belátás-meditáció a világias érzékelés három alapsémáját veszi célba, s igyekszik áttörni előbb a gondolati-logikai elemzés, majd az ennek nyomán születő közvetlen rádöbbenés erejével. E három séma áttörése képezi mintegy a megvilágosodásra nyíló három kaput. A meditáció támadáspontjául szolgáló három alapséma:

(a) Maradandóság-észlelés: Jóllehet belátható minden jelenség mulandósága és pillanatnyisága, az érzéki megismerés a dolgokat tartósan létezőnek láttatja.

(b) Élvezetes jelleg tulajdonítása: Jóllehet belátható, hogy egyetlen formai jelenség sem biztosíthat tartós kielégülést és biztonságot, a világi tudat a boldogságot mégis ezek megszerzésétől és megtartásától reméli, s törekvései elsősorban ezekre irányulnak.

(c) Szubsztancia, illetve ténylegesen létező én tulajdonítása az élettelen, illetve élő dolgoknak: Jóllehet belátható, hogy a dolgok és a lények nem rendelkeznek elszigetelt, önmagukban vett létezéssel, hanem csupán feltételekbe és környezetükbe ágyazottan keletkeznek és bomlanak fel ismét, a világi megismerés mind a jelenségeknek, mind saját magunknak független, önmagában vett és tényleges létezést tulajdonít.

E három alapséma kivetülése a világi ember tudatában az eredményezik, hogy élete belebonyolódik saját kivetítéseinek hálójába. A sémák belátás-meditációval történő lebontása nyitja meg az utat a jelenségek káprázata mögötti végső természet és a valódi értékek tudatosodása felé…

Megosztás: