Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Negyedik nap

Szerző: 
Pressing Lajos Lílávadzsra

Az elvonulásokon egyszerre többféle meditációs technikát is tanulunk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezeket a gyakorlatokat olyan tempóban kellene elsajátítani, ahogyan itt csináljuk. Azért vagyunk kénytelenek így eljárni, mert viszonylag ritkán nyílik alkalmunk személyes találkozásra. Az ideális az lenne, ha hetenként találkoznánk, s egy-egy gyakorlatot – például az éberségmeditációt vagy a légzésfigyelést – hetekig, hónapokig, évekig gyakorolnánk, és csak ezt követően, a szükségleteknek megfelelően tanulnánk más gyakorlatokat.

A jelenlegi helyzetben azonban a legtöbbünknek önállóan kell haladnia és gyakorolnia. Az elvonulásokon mindig egy kicsit többet tanítunk annál, mint ami feltétlenül szükséges lenne, annak érdekében, hogy elsajátítsunk egy olyan gyakorlatrepertoárt, amivel otthon a saját fejlődésünknek és igényeinknek megfelelően, önállóan dolgozhatunk. Ez azt jelenti, hogy az itt tanult gyakorlatok közül nem kell mindegyiket rendszeresen végeznünk. Inkább mindenkinek ki kell választania közülük azt, amelyik a helyzetének és igényeinek megfelel, és ezt a kiválasztott gyakorlatot érdemes többször, hosszú időn keresztül gyakorolnunk ahhoz, hogy eredményeket érjünk el a tudatosság fejlődésében. Ezt a tanácsot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Sok naiv emberre jellemző, hogy a módszerek iránti éhségében egyik helyről a másikra szaladgál, s mindenhonnan összeszedi az ott tanított módszereket – ötöt, tizet, százat. Egészen biztos vagyok abban, hogy az olvasók is módszerek tucatjait ismerik, amelyek egy része semmire se jó, a másik része pedig csak akkor lenne jó valamire, ha azokat tényleg rendszeresen végeznénk. Számos gyakorlatot tanulunk meg a „szellemi úton”, miközben valójában semmit sem gyakorolunk komolyan, kellő mélységgel.

A hagyományos képzési rendszerben ez ismeretlen volt. Ott rendszerint csupán egy vagy legfeljebb kis számú gyakorlatot tanítottak meg, amit vagy a tanító, vagy maga a gyakorló választott ki saját alkatának megfelelően, s aztán az illető ezt gyakorolta olykor egész életén keresztül.

Az éberség fejlesztésének van egy másik módja is, mint amiről eddig beszéltünk, nevezetesen a test tudatosítása. „Amikor fekszem, tudom, hogy fekszem; ha megmozdítom a kisujjamat, akkor tudom, hogy megmozdítottam a kisujjamat; amikor járok, tudom, hogy járok” és így tovább. A légzés tudatosításához hasonlóan ez sem azt jelenti, hogy mondogatjuk magunknak, amit éppen csinálunk, de nem is azt, hogy arra gondolunk. Amikor ugyanis gondolunk valamire, már nem vagyunk annyira éberek és tudatosak az adott dologban. A gondolatban már bizonyos fokig eltávolodunk attól, ami van. Például ha látunk valamit, mondjuk egy ghandát, azt csak látjuk. Amikor viszont már azt gondoljuk róla, hogy ez egy ghanda, aminek nyele van és így tovább – vagyis fogalmat alkotunk róla –, a tárgy érzékelésének tudatossága halványodni kezd. Figyeljük meg a saját tudatunkban, mennyire így van ez. A gondolkodás elvesz a jelenlétből, az érzékelés pillanatának tudatosságából; magához vonja a tudat energiájának egy részét, és azt a gondolatok létrehozására fordítja, miközben egyszersmind megosztja a tudatot. Emiatt zavaróak a meditációban a fogalmi gondolkodás jelenségei.

Az, hogy a meditációban meg kívánjuk tisztítani magunkat a fogalmi gondolkodástól, nem azt jelenti, mintha el akarnánk butulni, vagy nem becsülnénk nagyra saját értelmünket. Inkább arról van szó, hogy meditáció közben a fogalmi gondolkodásunkat kicsit lehalkítjuk. Teljesen amúgy sem tudjuk kikapcsolni, de lehalkítjuk egy kicsit, mint a rádiót, hogy ne zavarjon minket a figyelésben. Csendesebbre vesszük a gondolkodást, és helyette magának az érzéki valóságnak a tudatosságát domborítjuk ki azért, hogy megtanuljunk éberen jelen lenni az érzéki tapasztalatainkban is, melyek a fogalmainkhoz képest eddig háttérbe szorultak. Ezt az attitűdváltást alkalmazhatjuk a testünkre vonatkozóan is.

Üldögéljünk hát, és tudatosítjuk a saját testünket. Egyszerűen éljük át a tartásunkat, érezzük testünk egészének helyzetét, és tudatosan érzékeljük minden egyes porcikánkat. Tudunk róla, hogy itt vagyunk, és hogyan vagyunk itt. Ne gondoljunk semmit a testünkről, hanem egyszerűen csak figyeljük azt meg. Ugyanakkor ne tapadjunk hozzá e testi tudatosság egyetlen eleméhez sem. Ez nem mindig könnyű, mert ha például fáj a hátunk, akkor öntudatlanul is hajlamosak vagyunk teljes figyelmünkkel ezt a fájdalmat figyelni, s ugyanez érvényes a lábfájásra is. Jó, ha mindez tudatosodik bennünk – tehát az is, ami fáj –, mégis maradjon az egész testünk tudatos. Teljesen nyitott éberséggel legyünk tudatában minden egyes porcikánknak. Ha valamely domináns inger, például egy fájós láb beszűkíti ezt a nyitottságot, akkor is törekedjünk arra, hogy a puszta figyelés e tiszta tudatállapota ne vesszen el. E tudatállapotra akkor találhatunk rá a legkönnyebben, ha nem minősítjük a tapasztalásainkat, hanem tárgyszerű tudatossággal igyekszünk azokat tudatosítani. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elkezdünk minősíteni, beindul az ítélkező elménk mechanizmusa, amely az egész valóságot átszínezi. Ha minősítünk – például megállapítjuk, hogy valami kényelmetlen vagy kényelmes, jó vagy rossz és így tovább –, akkor a figyelmünket máris gondolatok és értékelések kötik le, s ebben a pillanatban a tudatosságunk elterelődik a jelenség tiszta érzékeléséről. Ezért jobb, ha nem bonyolódunk bele a minősítésbe, hanem csak egyszerűen, objektíven tudunk arról, ami van. Ha fáj valami, akkor megállapítjuk, hogy fáj, de nem haragszunk érte, nem keseredünk el, és nem is örülünk neki; egyszerűen tudomásul vesszük, hogy fáj. Vagy ha valahol kellemesen bizsereg, nem kezdünk el örvendezni ezen, hanem egyszerűen megállapítjuk, hogy kellemesen bizsereg.

Ha minden törekvésünk ellenére azon kapjuk magunkat, hogy elkalandoztunk, s képtelenek vagyunk abbahagyni a minősítést – hiszen annyira megszoktuk már a mindennapi életben, hogy néhány ülés alatt képtelenség erről leszokni –, akkor se bosszankodjunk, hanem egyszerűen csak vegyük ezt is tudomásul. Amikor azt az útmutatást adjuk magunknak, hogy ne minősítsünk, ezzel csupán az irányt szeretnénk kitűzni, hogy merrefelé tartson a gyakorlat, s nem valamiféle tökéletesség elvárása értelmében tesszük ezt. Itt is – ugyanúgy, mint az előző gyakorlatban – figyeljük meg, ha elkalandozunk. Ismerjük fel, hogy a tudatunk percenként elterelődik. Valószínűleg hiába igyekszünk éberek maradni, most is azt fogjuk tapasztalni, hogy a figyelmünk folyton elkalandozik, vagy átcsúszik a fogalmi gondolkodásba. Az eljárási mód ezzel kapcsolatban ugyanaz, mint amit az előző gyakorlatnál is ajánlottunk az akadályok vonatkozásában: nem bosszankodunk ilyenkor, nem értékeljük kudarcként vagy sikerként a történteket, hanem egyszerűen igyekszünk minél hamarabb észrevenni és meg állapítani, ha elkalandoztunk. És miután észrevettük ezt, gombolyítsuk vissza Ariadne fonalát, és visszafelé haladva tudatosítsuk, ameddig csak lehetséges, hogyan kalandoztunk el. Utána pedig térjünk vissza ismét a meditációs tárgyunkra, a jelen gyakorlatban a testünkhöz.

Ami ebben a gyakorlatban különösen érdekes: amikor észleljük, hogy szétszóródtunk, a figyelmünkkel azonnal a testünkre ugorva vizsgáljuk meg, hogy mi történt eközben vele. Megváltozott-e valami a testünkben ahhoz képest, amikor elindultunk az éber testtudatosságból? Figyeljük meg például, hogyan változott meg eközben a tartás; így nagyon érdekes tapasztalatokra fogunk szert tenni. Biztos vagyok benne, hogy jelentős felfedezéseket teszünk majd a saját tudatunk és testünk működésével kapcsolatban. Sok olyan dolgot észreveszünk, amire a hétköznapi életben egyáltalán nem figyeltünk fel. A tudat ugyanis – amint ezt már elmondtuk – energiából és megismerésből áll. Az egész tudat úgy képzelhető el, mint egyfajta energiaáramlás, amely formálja saját tartalmait: a gondolatainkat és az érzékeinkben végbemenő különböző jelenségeket. Márpedig végső soron a saját testünk sem más, mint ennek az áramlásnak egy kiemelkedő jelentőségű tartalma. Ez fejeződik ki a csakrákra vonatkozó tanításban.

Bizonyára sokat hallottunk és olvastunk már a csakrákról, ám ha mégsem, annyit legalább biztosan mindenki tud velük kapcsolatban, hogy e tan szerint a testi hordozó alakját öltött biológiai és fizikai jelenségek tulajdonképpen összesűrűsödő tudati energiákból formálódnak meg vagy sugárzódnak ki. Azok a tulajdonságok, torzulások és szennyeződések, amelyek a tudatunk energiaháztartását – ezeknek az energiáknak a mozgását és egymáshoz való viszonyát – jellemzik, természetszerűleg magán a testen is megjelennek. Visszatükröződnek például a tartásban, amely a test legmozgékonyabb összetevője, hiszen viszonylag szabadon tudjuk változtatni és alakítani, például be tudjuk hajlítani a karunkat és így tovább. Még kifejezettebb a tudati tendenciák meghatározó szerepe a testi alkat tekintetében, ideértve a testfelépítést és a betegségeinket is, amelyekkel a legtöbbet bajlódunk.

A tudat energetikai jellegzetességei tehát a testünket jellemző valamennyi fontos jegyben tettenérhetők, közülük azonban a tartás az, amely különösen alkalmas a gyakorlásra. Nagyon érdekes lehet azon is elgondolkodni, hogy mit árulnak el önmagunkról a jellemző betegségeink. Ezek mind bizonyos tudati energiákat és hajlamokat vagy ezek egymáshoz való viszonyát tükrözik, ezeket vetítik ki a testen keresztül a világba. Az ilyen alkati vonásokkal azonban a meditációban nagyon nehéz dolgozni. Inkább csak találgatni lehet arról, hogy mik lehetnek ezek okai, esetleg kísérletezgetni tudunk velük. A tudatnak ezekkel a tényezőivel azért nem tudunk szemtől szembe találkozni, mert egyelőre még nagyon mélyen rejtőznek, erősen megmerevedett és mélyen szervült energiaáramlási mintákat tükröznek. Legtöbbször még nem vagyunk képesek ezek feloldására vagy manipulálására. A tartásunkkal viszont könnyen tudunk dolgozni, egyfelől mert ez sokkal képlékenyebb, másfelől mert azok az energiák, amelyek a tartásunkat formálják, könnyebben tudatosíthatók. Ebbe a körbe sorolhatók azonban például a gesztusaink is, melyekben szintén félig-meddig tudatosan mozgatjuk a testünket. A velük folytatott kísérletezés sok érdekes felfedezéshez juttathat bennünket.

Így amikor a tudatunkban torzulások vagy szennyeződések lépnek fel, ezek valamilyen értelemben tetten érhetők a tartás, a testhelyzet vagy a test egyéb jellegzetességeinek a megváltozásában is. Például megfigyelhetjük, hogy a meditáció kezdetén még egyenesen, harmonikus és kiegyensúlyozott tartásban ülünk, és jó, ha ezt tudatosítjuk is magunkban. Amikor fellép valamilyen szennyeződés, továbbra is igyekezzünk észrevenni, hogy „Hoppá! Hogy is ülök most?” – majd pedig hasonlítsuk ezt össze a kiindulóhelyzetre vonatkozó emlékünkkel. A két tartás összehasonlításával fölfedezhetjük, milyen az, amikor például „Szétszórttá váltam”, ami egyfajta izgatottságra vezethető vissza. A gyakorlás fejlődése során megérthetjük, hogyan változik meg a tartásunk a szétszóródás hatására. Ugyanígy ha elszunyókálunk, akkor figyeljük meg, hogyan változik meg a tartásunk szinte ezzel egy időben; vagy ha például egy gyakran visszatérő gondolatsor jut az eszünkbe, valószínűleg a testünkben is kiséri ezt egyfajta változás, ami mindig akkor lép fel, amikor éppen ez a gondolatsor merül fel a tudatunkban. Miután megértettük, ami történt, ismét vegyük fel a szabályos meditációs testtartást, térjünk vissza a kiindulóhelyzetbe, és tisztítsuk ki az éberségünket is, vegyük fel a tudatunkkal is a kezdeti állapotot. Majd kezdjük elölről az egészet. Mivel még gyakorlatlanok vagyunk, meglehetősen sűrűn be fog következni ilyesfajta szétszóródás, vagy eltérülés. Ez azonban kifejezetten kedvező, mert azt jelenti, hogy akár egyetlen meditációs ülésen belül is sok olyan alkalom nyílik, amikor fontos felfedezéseket tehetünk. Azoknak, akik már régebb óta gyakorolnak, olykor egy fél órát is kell üldögélniük ahhoz, hogy egy kis fölfedezéshez jussanak. Ők tehát ebben a gyakorlatban hátrányosabb helyzetben vannak. Minél inkább a kezdeteknél tart valaki, annál több érdekességet fedezhet fel. Akinek kedve van ehhez a gyakorlathoz, próbálja ki.

Megosztás: