Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Ötödik nap

Szerző: 
Pressing Lajos Lílávadzsra

Azok számára, akik nem régóta végeznek ilyen éberségmeditációs gyakorlatokat, azt javaslom, hogy hosszabb időn keresztül ismételjék az eddig ismertetett módszereket, vagyis a test és a légzés tudatosítását. Igyekezzünk megfigyelni, hogy a tudatunk milyen gyakran terelődik el, és történik-e eközben változás a testhelyzetünkben, észlelünk-e a tartásunkon az elterelődés jellegétől függő sajátosságot?

Az alábbiakban ismertetek egy másik lehetséges gyakorlatot is, amellyel ugyancsak megpróbálkozhatunk, ha valakinek ehhez van kedve. E módszert a puszta éberség gyakorlásának nevezzük, alkalmazása azonban már feltételez bizonyos fokú jártasságot a meditációban. Itt is a légzés tudatosításán mint vezetőingeren keresztül indulunk el, ez ugyanis kiváltképpen alkalmas arra, hogy kitisztítsa a tudatunkat, elcsendesítse az elménkben zajló gondolatokat, és beemeljen bennünket abba a legerősebben hajnalban érezhető éber jelenlétbe, amelyben a leghatékonyabb a gyakorlás. Miután azonban kialakult ez a fajta éber, kiegyensúlyozott tudatállapot, most engedjük el a légzést is. A puszta éberség azt jelenti, hogy a tudatnak nincs többé semmilyen tárgya, vagyis teljesen kiüresítjük a tudatunkat. Ám ez a kiüresítés nem valamiféle kábaságot vagy hiányt jelent, hanem egy olyan éber jelenlétet, amelyben a szellemünk a maga teljes nyitottságával van jelen. Bármi történik, bármilyen tapasztalás merül fel a tudatban akár kívül, akár belül, az abban a pillanatban tudatosul: ráismerünk, azonosítjuk, és még ugyanabban a pillanatban el is engedjük anélkül, hogy bármilyen tapadás alakulna ki, vagy bármilyen értelemben elidőznénk vagy megállnánk e tárgynál. Továbbra is minden iránt nyitottak vagyunk, s minden tudatos. Minden jelenségnek megengedjük, hogy megtörténjen, azonban rögtön a tudatosulás pillanata után tovább is engedjük.

Nehéz így üldögélni, mert nagyon erős a tudatunknak az a készsége, hogy a benne felmerülő tartalmakhoz hozzátapadjon. Igyekszik a tárgyaknál elidőzni, hogy képzettársításokat mozgósítson, és ilyenkor már el is kalandoztunk. Ha ilyesmi történik velünk, akkor – ugyanúgy, mint ahogyan ezt korábban az akadályokkal kapcsolatban is tettük – ezt is tegyük az éber megfigyelés tárgyává. Ha a tudat hozzátapad valamihez, akkor várjuk meg, amíg tudatossá és éberré nem válik maga ez a tapadás, azután pedig ezt is engedjük el. Ha sikerül néhány másodpercre létrehozni ezt a teljesen éber nyitottságot, akkor esélyt kapunk arra, hogy időnként intuitív módon bevillanjon egy felismerés, élmény vagy átélés arra vonatkozólag, mi is ez az éntelen, üres alanyiság, ami a tudatunk valódi természete. Ez az, aminek a felületén mindez a sokféleség megjelenik. Mivel a tudatunk végső természete szerint üres, nem képes közvetlenül önmagára irányulni, nem figyelheti meg saját magát. Abban az esetben azonban, ha elveszünk belőle minden tárgyat, és csak az éberség marad, akkor ebben mint egy tükörben átélhetjük vagy legalábbis megsejthetjük mélységes természetét. A buddhizmusban gyakran használt hasonlat szerint a jelenségek olyanok, mint a tükörben visszaverődő kép: egyszerűen jönnek és mennek úgy, ahogyan tényleg vannak, anélkül, hogy a tükör ehhez bármit hozzátenne. Ha a gyakorlatunk sikerül, akkor a tudatunk is egy olyan tükörré válik, amelyben a jelenségek jönnek-mennek anélkül, hogy a tükörben bármi történne, bármilyen értelemben hozzájuk tapadna, utánuk menne, vagy magához húzná a benne megjelenő tárgyakat. És mindeközben – ebben az éber jelenlétben, amikor a tárgyak egyszerűen csak olyanok mint a tükröződés a vízen – rádöbbenhetünk ennek az éberségnek a mélységére, ráébredhetünk arra, ami mindennek az alapját képezi.

Egy másik hasonlat szerint a jelenségek olyanok, mint a hullámok a víz felszínén. Állandóan kavarognak, mozgásban és örvénylésben vannak, változnak, keletkeznek és elsimulnak. A víz e hasonlatban a saját tudatunk. A hétköznapi figyelmünket az jellemzi, hogy az éberségünk a víz felszínén tartózkodik, és ott a tudat hullámai – a felmerülő gondolatok és érzékelések – ide-oda sodorják. Ilyenkor a figyelmünk a tudatban fellépő hullámokkal, a jelenségekkel együtt sodródik és hánykolódik, s a megismerés teljesen ezeknek az erőknek a játékától függ. Együtt sodródunk egy bizonyos jelenséggel, majd hirtelen jön egy másik hullám vagy mozgás, amely egyszerűen félrelöki a tárgyat a görcsös figyelem elől, s maga veszi át annak helyét, és ez így folytatódik tovább. Ez az ide-oda hánykolódás jellemzi azt a szétszórt tudatállapotot, amelyben a megszokott, hétköznapi állapotunkban tartózkodunk. Ebben az állapotban – mivel figyelmünket állandóan a hullámok játéka és önmagunknak az ebben való sodródása köti le – nincs módunk arra, hogy meglássuk az egész eseménysorozat vagy élményfolyam valódi természetét. Mindig a felszínen maradunk, és mindig csak a tartalmaknak ezt az örvénylését látjuk.

A puszta éberség gyakorlata ahhoz hasonlítható, mint amikor az ember lemerül a víz alá, és ahogy mélyebbre merül, egyre nagyobb távlatból lát rá a felszínen zajló mozgásokra. Ahogy nő a felszíntől való távolság, egyre több minden fér bele a látótérbe, egyre több mindent képes átfogni a figyelem, és így egyre inkább észrevesszük, mi minden zajlik a felszínen. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor egyre kevésbé érintenek meg bennünket a felszínen zajló átalakulások. Egyre kevésbé merülünk bele bármiféle gondolatmenetbe, egyre kevésbé ragadunk le az egyes jelenségeknél.

Amikor ezt a puszta éberséget létrehozzuk, magához a „gyakorlás” gondolatához is ugyanúgy viszonyulunk, mint bármely más jelenséghez. Felmerülő gondolataink – akár azok is, amelyek a pillanatnyi helyzetet értelmezik – pusztán olyanok, mint a tükörben tovasuhanó árnyék vagy a víz felszínén végigfutó fodrozódás; és próbáljunk meg így is viszonyulni ezekhez.

 A puszta éberség gyakorlása nehezebb, mint amikor vezetőingert alkalmazunk, mert a vezetőinger leköti a tudat tapadékonyságát, és ezálta könnyebben meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat mindannak vonatkozásában, ami történik bennünk és velünk. Azonban ha elég rugalmasak vagyunk, akkor akár a vezetőingertől is eloldódhatunk, és lemerülhetünk saját tudatunk óceánjának mélységeibe – oda, ahol végtelen nyugalom, mozdulatlanság, tisztaság és üresség uralkodik.

Megosztás: