Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A vonal ima gyakorlata és a guru mint módszer

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

Az utóbbi időben többször volt szó a szellemi áthagyományozási vonal jelentőségéről, s az ezzel kapcsolatos gyakorlatról. Megpróbáltam érthetővé tenni, hogy a buddhista hagyományban miért van ennek olyan nagy jelentősége.

Ma Nyugaton a keleti szellemi hagyományok befelé forduló, szubjektív attitűdjét gyakran félreértjük. Sokan azért válnak nyitottá a keleti vallásokra, mert a nyugati kultúra – nem csak spirituális, hanem lélektani értelemben is – rendkívül elhanyagolja az ember belső, lelki életét, ami egyfajta hiányérzetet teremt, és boldogtalanság forrásává válik. Önmagában nem is volna baj, ha a sokféle lelki nyavalyánk és kielégületlenségünk hozzájárulna kultúránk eme féloldalasságának megértéséhez. A lelki gyötrelem segítő, ösztönző erő lehet: az embert mindig a szenvedései viszik előre. Ezek serkentenek bennünket arra, hogy keressünk, s valami magasabb rendű felé törekedjünk.

Vigyáznunk kell azonban arra, hogy ne keverjük össze a különböző szinteket. A szellemi hagyomány elsősorban nem az egyéni lélek boldogtalanságának megszüntetésére, vagy a modern ember neurózisának gyógyítására szolgál. Erről még abban az esetben sem szabad megfeledkezni, ha valaki ilyen értelemben is segítséget kap a keleti hagyományoktól. Ellenkező esetben könnyen megrekedhetünk ezen a szinten. Meg kell értenünk, hogy a szellemi hagyománynak létezik egy mélyebb értelme is. A szellemi hagyományban a szubjektív oldal szerepe arra vonatkozik, hogy a törekvő az egyetemes szubjektumot szeretné megvalósítani, ezt keresi, ennek átélésére vágyik.

Az egyetemes szubjektum önmagunkban való fölfedezéséhez és a vele való kapcsolat megtalálásához viszont túl kell lépnünk a személyes lelki életünkön, meg kell haladnunk a személyes szubjektumunkat. Ha ez nem sikerül, akkor a buddhizmus is egyfajta pszichoterápiává, vagy rosszabb esetben sajátos „ego-trippé” degradálódik. Ez a folyamat sokszor lejátszódik, s valójában nemcsak a modern, de a régi buddhizmusnak is igen sok problémája éppen ebből adódik.

A vonal ima gyakorlása a szellemi tradíció jelentőségének megértését szolgálja. Ennek segítségével fejleszhetjük ki magunkban a készséget, hogy egy adott áthagyományozási vonalba betagozódjunk. A tradícióba való belépés fontosságát e sorozat előző írásában világítottuk meg.(Lásd Mindannyian láncszemek vagyunk.)

Rámutattunk, hogy egy áramlat csak akkor tud zavartalanul kibontakozni, ha nem akad el, nem torkollik zsákutcába. Ehhez nekünk magunknak is láncszemekké kell válnunk, s amit kaptunk, azt tovább is kell adnunk.

A zsákutca az ego, vagyis a személyes én. A fogyasztói attitűd a személyes én működési területéhez tartozik, s ha valaki ilyen hozzáállással viszonyul a buddhizmushoz, akkor benne a hagyomány vonala megszakad, s a tradíció fája elhal. Ezt a hozzáállást olyasfajta kérdések jellemzik, mint hogy „mit kapok én ettől az egésztől, miben segít ez nekem, miként leszek tőle boldogabb”. Amíg fogyasztók maradunk, addig nem tudunk elindulni az egyetemes szubjektum irányába. Nem tudunk oly módon megváltozni, hogy javára legyünk a világnak, képessé váljunk adni, és ezáltal a bennünk is gyökeret eresztett életfát tovább növesszük. Ebben az értelemben mindannyian felelősséggel tartozunk azért, hogy felvettünk egy tanítást, vagy befogadtunk valamilyen gyakorlatot. Saját magunkon múlik, hogy elhal-e bennünk az a pozitív impulzus, amit kaptunk, vagy éppen új élet fakad belőle. Az ember a vonalnak nem csak befogadója, hanem tovább éltetője, növesztője, vagy éppen elpusztítója.

A modern ember számára részben azért jelent nehézséget belépni valamely tradícióba, mert társadalmunk, a jelenlegi kultúránk nagyon individualista. Emiatt félünk attól, hogy valamivel azonosuljunk. Nemcsak egy adott vonalhoz való tartozást nehéz felvállalnunk, de sokan már magától a menedékvételtől is visszariadnak. Pedig ebben az esetben még nem is vállalunk felelősséget, csak ténylegesen elfogadunk valamit. S már ezt is nagyon nehéz megtennünk, mert úgy érezzük, hogy ha elkötelezzük magunkat valami mellett, akkor ez sérti a függetlenségünket, kétségbe vonja az egyéniségünket, korlátozza szabadságunkat, s ezzel társadalmunk központi értékeit sérti.

Az egyéni szabadság és függetlenség természetesen rengeteg pozitív lehetőséget is magában rejt. Ám ha az individualizmus egyoldalúvá és szélsőségessé válik, akkor csak a hátrányos aspektusait tudja kibontakoztatni. Az erősebb egyéniség pozitív lehetősége például a nagyobb felelősségtudat. Az individualizmus éppenséggel arra is sarkallhatna bennünket, hogy nagyobb legyen bennünk a felelősségvállalás, és szilárdabban eltökéljük magunkat arra, hogy magunk is megvalósítsuk, életre keltsük magunkban a szellemi út örök lehetőségeit. Hogy közre akarjunk működni a világ megváltásában, s ne csak passzívan elfogadjunk egy tanítást, bízva abban, hogy majd a szerzetesek meg a tanítók megvalósítják azt.

Keleten, a buddhista országokban például még nem alakult ki ez az erős individualizmus , s ezért az emberek sokkal jobban betagozódnak a társadalmi szerepeikbe, kasztjukba, családjukba, elfogadva azt az életmódot és értékrendet, amit az adott nemzetség ősidők óta áthagyományozott. Ám ez sokszor egyfajta igénytelenséghez, fatalizmushoz vezet. Az emberek úgy vélekednek, hogy „Most ilyen az életem, de majd imádkozom, és ezáltal a következő életemben talán én is szerzetesnek születek, vagy olyan helyzetbe kerülök, ahol könnyebben realizálhatom a Dharmát.” Ehhez képest az individualizmus, mely az egyénnek önálló értéket és szerepkört tulajdonít, inkább megadja a választás szabadságát, s használni tudja az ebből fakadó, nagyobb erőfeszítésekre sarkalló inspirációs erőt. Szélsőséges formájában azonban általában oda vezet, hogy félünk elköteleződni. Vallási téren ugyanis különösen erős bennünk a függőségbe kerüléstől való félelem.
Ám amikor visszakozunk az elköteleződéstől, valójában továbbra is benne maradunk a modern életmódban, és a függetlenségünk csak látszólagos. Nem ismerjük fel, hogy a fogyasztói társadalom maga is az egyre fokozódó függőségre, a függőségek mindent beborító hálójára épül. Önállóságunk csak délibáb, egyfajta önáltatás. Ennek belátásához elég megvizsgálnunk magunkban, hogy mihez is kezdünk vélt önállóságunkkal: milyen értékeket és célokat valósítunk meg általa. E vizsgálat nyomán nagyon gyorsan rá fogunk jönni, hogy az oly nagyra tartott egyéni céljaink valójában egyáltalán nem egyediek, hanem teljesen hétköznapiak és banálisak.

A modern társadalomban valójában rendkívül csekély az önállóságunk, és nagyon sok látszattal vagyunk körülvéve. Az önállóságunk is ugyanolyan virtuális, mint az eper ízű joghurtban az eper. (Talán kevesen tudják, hogy ezt az ízt például egy ausztráliai fa kérgéből készült anyaggal érik el!) Megetettek bennünket az önállóság ízével, miközben valóságos szabadságról egyáltalán nem beszélhetünk. Az ember – bizonyos keretek között – megválaszthatja ugyan a hivatását, de ha azt nézzük, hogy az életformánkat tekintve van-e valódi választásunk, akkor a kép elég riasztó. A lényeget tekintve ugyanis teljesen mindegy, hogy milyen foglalkozást űzünk, mert az nem érinti alapvetően az életmódunkat. Az egyes foglalkozások által a modern társadalomban kínált életformák árnyalataikban ugyan kissé eltérőek, valóságos tartalmukat tekintve azonban nagyon egyformák. S minél „fejlettebb” egy társadalom, annál kevesebb életmód alternatívát hagy a benne élőknek. Az alternatívák kiszorulnak a társadalmi elfogadottság köréből, a perifériára kényszerülnek, s olyan ember alatti életformákban valósulhatnak csak meg, mint amilyen például a hajléktalanoknak jutott.

A világon mindenütt kipusztulóban van az egyedi, másfajta szemléleten alapuló tradicionális értékrend és kultúra, a modern társadalom pedig egyre inkább élhetetlen térré válik. Papíron, a jelszavak szintjén természetesen mindent szabad, csak a megvalósulás lehetőségétől vagyunk megfosztva. Ahhoz ugyanis, hogy az ember egy önmaga által választott életmódot éljen, nem csak a döntés szabadságára van szüksége, hanem megfelelő – leginkább anyagi – feltételekre is. Az ember nem csak a gondolataiban él. Egy példa: manapság bárki bármit gondolhat, mondhat és publikálhat, s ezért úgy tűnik, hogy a kommunizmushoz képest egy rendkívül szabad rendszerben élünk. Mégis, amit az emberek milliós példányszámban olvasnak, vagy a tv-műsorokban tömegesen néznek, meglehetősen korlátozva van. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy valaki mit gondol, mond, vagy akár publikál, mert úgysem jut el az emberekhez. A társadalom olyan mértékben a tömegmédia és a pénz uralma alatt áll, hogy még ha valaki zseniális dolgokat mond is, ám az nem felel meg bizonyos – markánsan megfogalmazható – érdekeknek, akkor szinte senkihez sem fog eljutni. Ami nem válik a rendszer részévé, az izolált marad, s nem tud kibontakozni; lesz is, meg nem is.

A világot meghódító modernizáció nem veszi figyelembe más kultúrák érdekeit, nem is beszélve arról, hogy ki emel szót a kipusztult fajokért, növényekért és állatokért, s egyéb borzalmakért. Az emberi szférában még csak akad egy-két önkorrekciós szervezet – mint például az Amnesty International – jóllehet ők is csak bizonyos korlátok között tudnak működni; újabban pedig a környezetvédők és a zöld szervezetek próbálnak segíteni a természeten. De vajon ki emel szót az elüldözött istenekért? Ma abban a – hindu mitológiában előre megrajzolt – helyzetben vagyunk, amikor az önimádó, égi uralomra törő, s azt bitorolni kívánó emberi szellem már az istenek hatalmát fenyegeti. S úgy tűnik, hogy az istenek szinte tehetetlenek az emberrel szemben. A kiirtott növényfajok, az örökre kipusztított szerencsétlen állatok nem tudnak védekezni, de arra nem vehetünk mérget, hogy az elüldözött istenek nem fogják-e természeti katasztrófák útján, vagy egyéb módon hallatni a hangjukat.

A mai társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális rendszerben nagyon függőek vagyunk. E struktúrát az működteti, hogy olyan dolgokra vágyunk, amelyekre valójában nincs is szükségünk, s a rendszer ígérete az, hogy ezeket meg is vásárolhatjuk. Ám ennek eléréséhez nekünk magunknak is termelnünk kell, s amit megtermeltünk, azt el is kell adnunk, tehát nekünk is függőségben kell tartanunk másokat. A fogyasztáson alapuló ördögi kör ezzel bezárul.

Az igazi függetlenséghez először is meg kell értenünk manipuláltságunkat, s el kell jutnunk annak felismeréséhez, hogy a szabad akaratunk csak illúzió. A társadalmunkat mozgató személytelen hatalmak bábjai vagyunk; és amikor azt hisszük, hogy önállóan döntünk, a legtöbb esetben csak média sugalmazásokat követünk. S ha az autonómiát és önállóságot valóban értéknek tartjuk, akkor azt csupán ennek a megértésnek a révén valósíthatjuk meg.

A szellemi vonalba történő belépés sokkal nagyobb szabadságot, igazán szabad és felelős döntést feltételez. Amikor az ember egy szellemi vonal felelős láncszemévé válik, ezt ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor valakit lovaggá ütnek. Egy középkori lovag nem azt tette, amit akart – akkoriban elég szigorú alá-fölérendeltségi viszonyok voltak, s a társadalom erős hierarchiában élt –, mégis csak azt tekintették úrnak, aki lovagi rangra tett szert. Nem véletlen, hogy maga a Buddha is nemesnek nevezi azokat a tanítványokat, akik a szó valódi értelmében a szellemi hagyomány hordozójává váltak. A nemes pedig szabad ember.

Nemesnek és szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy azt teszünk, amihez kedvünk van – a kedv ugyanis valójában a függőségeinkből fakad –, hanem azt, hogy megvan az a bölcsességünk és belső erőnk, amivel helyes és felelős döntéseket tudunk hozni.

A másik fontos gondolat, amit az előző tanításból fel szeretnék idézni, a napjainkban divatos „egyéni vallásosságra” vonatkozik. Ez a fajta vallásosság lehet szép és jó, de én még nem láttam olyan egyéni módon vallásos, istenhívő embert, aki – azon a megnyugtató gondolaton kívül, hogy ő egyénileg vallásos –, a hitéért bármiféle komoly erőfeszítést tett volna. Aki időt és erőt fordított volna arra, hogy spirituális értelemben szabadabbá váljon, és ezáltal kiemelkedjen a középszerű, átlagos életetből. A legtöbb ilyen egyéni vallásos ember nagyon is közönséges és konformista életet él. Ez a fajta vallásosság inkább csak egyfajta önigazolásként szolgál: „Nekem nem kell egyetlen élő vallásért sem felelősséget vállalnom, s nem kell elköteleződnöm, mert a saját elképzelésem szerint hiszek.”

Az ilyesmi valójában semmit nem jelent. Az, hogy valaki miben hisz ténylegesen, nem azon múlik, hogy mit gondol, hanem hogy mit tesz és hogyan él. Igaz, a buddhizmus is ismer pratyekabuddhákat, akik önállóan váltak Buddhává, nem pedig egy tradíció követőjeként. Mindez azonban azért volt lehetséges, mert ők is komolyan tanulmányozták a létező hagyományokat, és rendkívüli szellemi erőfeszítéseket tettek azok megvalósítására. Általában nagy aszkéták voltak, s csupán az általuk alkalmazott módszer volt egyéni. Amit megvalósítottak, az nem valamiféle egyéni vallás volt, hanem a tradícióból ismert célt valósították meg egyénileg. Buddhista szempontból ez egy lehetséges alternatíva. Ám ha valaki nem közösségben gyakorol, és nem ott valósítja meg ezeket az értékeket, akkor nem tesz szert azokra a tapasztalatokra, amelyek megmutatnák számára, hogy egy közösségben miként bontakozik ki egy szellemi hagyomány, milyen nehézségekkel jár ez a folyamat, és milyen lehetőségek rejlenek benne. Ha pedig nem szerzi meg ezeket a tapasztalatokat, akkor nem fog tudni tökéletes Buddhává válni. A buddhasághoz ugyanis szervesen hozzátartozik, hogy a szellemi realizáció a társadalomban is megnyilatkozik, és a közösségre is transzformálólag hat. Aki kivonul a társadalomból, az nem tesz szert a buddhasághoz szükséges készségekre és tudásra.

Minden hagyománynak és iskolának megvan a saját vonal imája, melynek segítségével a hívő a saját vonalában lévő tanítókhoz imádkozik. Az ezen való elmélkedés segít tudatosítani szellemi beágyazottságunkat, és támogat bennünket az értelmes, szabad és felelős döntések meghozatalában. Rajtuk keresztül tudunk azonosulni saját iskolánkkal, s tudjuk elfogadni azt, hogy mi magunk is láncszemmé váljunk.

A vonal vizualizációja általában úgy történik, hogy a Menedékfából indulunk ki, tehát a gyakorlatot a megvilágosodás általános szimbólumainak és szellemi lényegiségeinek szemlélésével kezdjük. Majd ezen az általános Menedékfán belül elkülönítjük a térben az elülső oldalt, ahol saját vonalunk tanítói helyezkednek el, és ennek szentelünk különleges figyelmet. A bennünket vezető és inspiráló tanítókat nem egyszerűen csak olyan formán jelenítjük meg, mint akik összegyűltek és beszélgetnek, hanem egy olyan elrendezésben, amelyen képileg is látszik, hogy miként nő ki a gyökérből a törzs, hogyan ágazik sokfelé, és hol találjuk meg ezen az életfán mi magunk azt a pontot, ahol be tudunk ebbe épülni.

Olyasmi ez, mint régen a nemesi dinasztiák családfája, és annak is pontosan az volt a jelentősége, hogy egy – világi értelemben – nemes ember tudja, honnan jött, miért felelős, mit hordoz, és mit kell továbbadnia.

Ebből a szempontból a mi közösségünkben a vonal imán kívül a Maitreya sàdhana is különleges jelentőséggel bír, hiszen rendünk, az Àrya Maitreya MaÊèala alapító eszméje a jövő Buddhájára irányul. Számunkra – bizonyos értelemben – Maitreya Buddha a gyökér, bár sokak számára furcsának tűnhet, hogy egy eljövendő Buddha jelenti a gyökeret. Engem személy szerint viszont az elejétől fogva nagyon inspirált az a gondolat, hogy olyasmiben gyökerezzem, ami ezután lesz – vagyis nem a múltban, hanem a jövőben. Azért inspiráló ez a gondolat, mert a múlton már nem tudunk változtatni, a jövő viszont csak most alakul, a jelenből bontakozik ki, és ebben lehetőségünk van tevékenyen részt venni. És ha egy olyan jövőképünk van, amelyben egy Buddha vezet bennünket, akkor ez nagy energiát adhat saját utunkhoz.

A lam-rim hagyománya szerint, amikor az ember a Buddhákhoz és megvilágosodott tanítókhoz imádkozik, fontos, hogy legyen egy közvetítő, aki összekapcsol minket velük. Magunk is részei vagyunk ugyan a láncnak, de közvetlenül nem a gyökérhez, hanem csak az előző láncszemhez kapcsolódunk. Én például Govinda Lámát személy szerint nem ismertem. Jó könyvei vannak, amelyeket elolvastam, de nem tudok a lényéhez közvetlenül kapcsolódni. De ha olyasvalakihez kapcsolódom, aki ő hozzá kapcsolódott, akkor ezzel már létrejön a láncolat. Ha ez a lánc erős láncszemekből áll, akkor eltéphetetlen lesz, ellenkező esetben azonban eltűnik a történelem süllyesztőjében.

A másik ok, ami miatt közvetítőre van szükség, pszichológiai. A szellemi úton valami olyasmi felé haladunk, amit előttünk már mások végigjártak, vagy legalábbis előbbre jutottak, mint mi. Ez azt jelenti, hogy távolság van közöttünk. Amikor olyasvalakivel kívánunk kapcsolatba kerülni, akitől nagy távolság választ el bennünket, ez komoly pszichológiai nehézséget okoz, amit azáltal lehet áthidalni, ha van egy közvetítő, aki nem áll annyira magasan fölöttünk. Olyan ez, mint egy idősebb testvér vagy patrónus, aki bejáratos a magasabb körökbe, de csak annyival áll fölöttünk, hogy vele még személyes szinten is kapcsolatban tudunk lenni.

Képzeljük el, hogy szeretnénk valamit elintézni, például, hogy tömjék be a kátyúkat a házunk előtt az úton. Ezért kérünk egy időpontot a miniszterelnöktől vagy a főpolgármestertől. Ma már be lehet menni ezekhez a tisztviselőkhöz az „utcáról” is; ha szerencsénk van, kapunk egy időpontot, ám egy perc múlva már ki is tesznek bennünket. Talán tudunk makogni néhány szót, de sokat nem érünk el. Esetleg kapunk egy ígéretet, és aztán nem történik semmi. Aki volt már ilyen helyzetben, hogy kellő előkészítés nélkül egyedül bement egy nagyon magas rangú emberhez , az tudja, hogy ez mivel jár. Még ha meg is tudunk szólalni értelmesen – ami egyáltalán nem biztos –, akkor sincs súlyunk, és ezért teljesen mindegy, hogy mit mondunk. Ráadásul amikor az ember érzi, hogy nincs súlya, ez általában még nehezebbé teszi a megszólalást.

Egészen más azonban helyzet, ha úgy megyünk be, hogy van egy unokatestvérünk, aki a miniszterelnök gyermekkori jó barátja. Ekkor van egy patrónus, aki közvetít, s aki tudja, hogy mi a gondunk. Ilyenkor nekünk szinte nem is kell kinyitnunk a szánkat, hanem elég, ha csak kedvesen mosolygunk, mert a pártfogónk elmondja helyettünk a problémánkat. Ő ugyanis olyan viszonyban van a magas rangú személlyel, hogy ezt könnyen megteheti, és ezáltal képviselni tudja az ügyünket.

Lehet, hogy sokak számára még nem tűnt fel, de a különböző vallásokban ez egy nagyon alapvető és fontos gondolat. A görög Újszövetségben a Krisztust is gyakran hívják paraklétosznak. Ezt általában vigasztalónak fordítják, valójában azonban nemcsak vigasztalót jelent, hanem ügyvédet vagy képviselőt is. A paraklétosz szó használata nem csak azt fejezi ki, hogy Krisztus megvigasztal bennünket, hanem azt is, hogy képvisel bennünket az Isten előtt. Az Isten ugyanis annyival magasabban áll, mint mi, hogy nem is nagyon tudnánk, mit mondani neki, nem tudunk vele relációba kerülni. Még ha találkoznánk vele, akkor is elégnénk vagy összetöpörödnénk. Az Istennel nem lehet közvetlenül kommunikálni.

A kereszténység sikerének – szerintem – éppen ez az ötlet volt az egyik titka, vagyis annak a lélektani problémának a megoldása, hogy ha valaki egy mindenható külső istenben hisz, akkor azzal nem lehet kommunikálni. Természetesen Krisztus is sokkal magasabban áll, mint mi, de ő azért mégis csak ember volt. Isten is volt, de ember is. Született, még ha csak szűztől is, végül pedig meghalt. Krisztushoz lehet személyesen viszonyulni. Meg lehet őt szólítani, mert ő, még ha Isten is, a mi szintünkön is jelen van. Az Isten pontosan azért küldte hozzánk, hogy közvetítsen az ember és Isten között.

Ez a gondolat megvan a buddhizmusban is, azonban mivel ez egy nem teisztikus rendszer, a szellemi tudás és ébredés a vonalon keresztül jut el hozzánk. Nálunk is van  azonban egy ilyen ügyvéd vagy képviselő, aki közvetít közöttünk és a Megvilágosodottak között; ő pedig nem más, mint a saját személyes tanítónk.

A buddhizmuson belül a személyes tanítónkhoz való viszonyunk különböző lehet. A theravàdában ez a viszony szinte baráti; a tanítót itt úgy is hívják, hogy kalyànamitra, magyarul „jóbarát”. Egyfajta idősebb testvér ő, aki szigorúan véve nincs is hierarchikusan fölénk rendelve; egyszerűen csak régebb óta járja az utat, több a tapasztalata, ezért tud útba igazítani bennünket. A vadzsrajánában viszont a guru szinte félistenként tornyosul fölénk. Különböző modellek és szerepleosztások lehetségesek tehát, de akármilyen szerepben jelenik is meg a tanító, mindenképpen olyasvalaki ő, akivel személyes kapcsolatunk van, aki iránt bizalmat érzünk, és aki, ha nem is a mi szintünkön áll, mégis gondot fordít ránk, odafigyel a személyes problémáinkra.

A vonal előző láncszemeinek nagy része már nem is él, s hozzájuk csak képzeletben tudunk viszonyulni. A guruval, a személyes tanítóval való kapcsolat ezzel szemben mindig élő. Ennek az élő kapcsolatnak az alapján kérjük meg a személyes gurunkat a vonal imában arra, hogy legyen közvetítőnk a Megvilágosodottak felé. Ő legyen az a közvetlen láncszem, aki megfogja a kezünket, és összekapcsol bennünket a hagyománnyal. Ebből a célból a guru jógának azt a rövid változatát szoktuk alkalmazni, amelyben elképzeljük, hogy a guru a fejünk fölött, egy lótusz trónuson foglal helyet, s miközben velünk egy irányba fordul, minket képvisel, velünk együtt imádkozik.

Természetesen a guruban látnunk kell a Megvilágosodottat is, tehát tisztában kell lennünk azzal, hogy miközben személyes kapcsolatunk van vele, az ő lényege túl van ezen a személyes szinten. Ez a gyakorlatban úgy fejeződik ki, hogy amikor vizualizáljuk a Menedékfát, elülső oldalán saját tanítóinkkal, akik körbeveszik gyökérgurunkat, elképzeljük, hogy a gyökérgurunk megkettőződik , és miközben egyik alakja a helyén marad, a másik átrepül a fejünk fölé, és helyet foglal ott egy lótusz trónuson. Így a mesterünk egyszerre van jelen van a Megvilágosodottak társaságában, ahonnan tanít és inspirál bennünket, s áll ugyanakkor mellettünk, segítve és képviselve minket. E vizualizáció közben recitálhatjuk például azt, hogy „Drága Gyökérgurum, foglalj helyet a fejem koronáján lévő lótuszon és holdpárnán. Nagy együttérzéssel törődj velem, és add át nekem a test, beszéd és tudat siddhijeit.”

Majd utána megismételhetjük ezt még egyszer, elképzelve, hogy a Menedékfán lévő gyökérgururól újabb „klón” válik le, aki fénytestében szintén fölénk lebeg, s belénk olvadva szétoszlik bennünk. Ezáltal képzeletben mi magunk is szert teszünk azokra a tökéletességekre vagy siddhikre, melyeket a Guru személye tett számunkra először láthatóvá az életünkben.

A vadzsrajánában rendkívül fontos a személyes tanító, mégpedig nem pusztán a rendszer részeként, akiben „elvi okokból” kell hinni. A vadzsrajánában maga a guru a módszer. A guruval való kapcsolatunk az, ami ténylegesen átalakít bennünket. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a kapcsolat személyes szintű legyen. Természetesen inspirálhat bennünket egy nagyon magas rangú vagy nagyon híres tanító is, de látnunk kell, hogy egy ilyen híres tanítóhoz való viszonyban igen korlátozott a kölcsönhatás. Lehetséges pl., hogy valakit nagyon inspirál Őszentsége, a Dalai Láma személyisége és munkássága, és nagyon sok szellemi impulzust kap tőle. A probléma ebben az esetben az, hogy túlságosan nagy a távolság kettejük között. Ha valakinek ilyen tanítója van, akkor hiányzik a közvetítő. Nagyon sok olyan területe van ugyanis az életünknek és a személyiségünknek, amely sohasem fog a Dalai Lámával érintkezésbe kerülni. Vele nem tudjuk megbeszélni a személyes problémáinkat és elakadásainkat, és mivel nem vagyunk a közelében, azt sem látjuk, hogy egy hétköznapi életszituációban ő vajon mit tesz. Nem ismerjük a szempontjait, s az önmagunkon folytatott munkában nem tudjuk az ő szemléletét igénybe venni. Egy ilyen magas rangú tanító inkább csak eszményként tud funkcionálni. Természetesen ha valakinek nincs személyes tanítója, akkor még mindig jobb, ha van egy ilyen eszménye, aki irányt ad az életének. Arra azonban igen kicsi az esélyünk, hogy mondjuk a meditációs gyakorlásunkról eszmét cseréljünk vele. És ha egyszer az életben mégis sikerül bejutnunk hozzá, akkor a nagy szintkülönbség miatt igazából nem is nagyon tudjuk, hogy mit kérdezzünk tőle.

A vadzsrajánában tehát a személyes tanító a módszer; ő az a transzformációs erő, mely pontosan a személyes kapcsolaton keresztül nyilvánul meg. Azok az ébredések és szellemi energiák, amelyeket a személyes tanítónkban érzékelünk, végső soron a saját energiáink. A személyes tanítóval való azonosuláson, vagy a gurujóga gyakorlatain keresztül ezeket az energiákat vesszük fel tőle, lehetővé téve, hogy azok bennünk is élővé váljanak. Fokozatosan felfedezzük saját magunkban is mindazt, amit a Guruban látunk.

A lam-rim gyakorlatában először az időben legkorábban élt tanítókat idézzük fel, mint a szellemi életfa gyökerét és törzsét – azokat, akik nem csak a saját tradíció vagy iskola, hanem az egész buddhizmus vagy az egész mahàyàna ősei. Ezáltal tudatosítjuk, hogy a mi speciális iskolánk nem az egész buddhizmust jelenti, és nem is mindenki számára feltétlenül ez a legjobb. Saját hagyományunk is a buddhizmus nagy fájának egy ága, sok más ág mellett, melyek ugyancsak nagyszerű szellemi gyümölcsöket hoztak.

A vonal imák általános jellegzetessége, hogy mindig meg is nevezi az egyes tanítókat, és felemlíti egy-egy nagyon jellegzetes tulajdonságukat vagy szellemi teljesítményüket. Ennek az a szerepe, hogy a hagyomány e közvetítő láncszemei élő alakokként jelenjenek meg számunkra, s ne pusztán fikciók legyenek. Ha nem is élnek már, és nincs velük személyes kapcsolatunk, akkor is reális emberekként kell tudatosítanuk, megismernünk és megértenünk őket, mint olyasvalakiket, akik szellemi ébredésüket a valóságos életükben bontakoztatták ki. Ez azért fontos, mert máskülönben nem tudnának inspirálni bennünket, nem volna igazán közünk hozzájuk. Ha a vonal tagjai csupán fikciók számunkra, akkor a hozzájuk intézett imának nincs konzekvenciája, s az csak üres recitáció lesz.

Azon keresztül, hogy reális emberekként idézzük fel őket, tudatosítjuk magunkban az általuk megvalósított konkrét értékeket és képességeket, melyek mind beépültek az áthagyományozásba abban a láncolatban, amelynek most mi magunk is tagjává válunk. Amikor felidézzük ezeket a Tanítókat, szemléljük őket és imádkozunk hozzájuk, elképzeljük, hogy az általuk elért realizációk bennünk magunkban is kibontakozásnak indulnak. Képzeletünkben elhárulnak azok a karmikus akadályok és különböző fogyatékosságok, amelyek miatt ezeket eddig nem tudtuk kellőképpen kifejleszteni. Miként a fában is az ágakon keresztül jut el a táplálék a levélhez, mi is azoktól a korábbi láncszemektől, tanítóktól kapunk ilyen módon szellemi táplálékot és energiát, akik életművükkel létrehozták a hagyományt. Ez adódik tovább a vonalban, és ez az értelme annak, hogy mi magunk is belépjünk ebbe a láncolatba, saját magunkban növesztve tovább ezeket a képességeket és energiákat, hogy mi is tovább tudjuk majd adni őket az utódoknak.

Ha valamelyik tanító például rendkívül bölcs és zseniális gondolkodó volt, akkor tudnunk kell, hogy még ha a saját iskolánk esetleg máshová teszi is a hangsúlyokat, azért ez is ugyanabból a fő ágból nőtt ki, mint amelyben ott volt valaha egy Nágárdzsuna. Nem kell újból kitalálnunk és előlről létrehoznunk azokat a gondolatokat és filozófiát, amit az ő neve fémjelez. Ha valaki buddhista úton akar járni, akkor nem feledkezhet meg az örökségről, hanem fel kellene nőnie ahhoz, hogy tovább tudja vinni azt.

A vonal ima természetesen csak akkor fogja kifejteni hatását, ha nemcsak mechanikusan ledaráljuk, hanem tényleg elgondolkodunk rajta. Ha nem tartjuk emlékezetünkben szellemi örökségünket, akkor könnyen elkótyavetyéljük azt, s úgy járunk, mint a bolond, akinek nagy kincs van elásva az udvarában, miközben ő kenyéren és vízen él, mert azt hiszi, hogy szegény.

Mi, modern emberek leggyakrabban az intellektuális erőlködésre és a média hetente változó divatjaira fanyalodunk, és ezekből próbálunk magunknak megértést, bölcsességet, emberséget kovácsolni, miközben nem vesszük észre, hogy legtöbbször csak üzletről van szó. A modern világban ugyanis a kultúra is üzlet. Arra megy ki a játék, hogy megvásároljuk, ezért a csomagolás és a forma a fontos, s nem annyira a tartalom. Nem vesszük észre, hogy ha ezek a modern filozófiák és tudományok valóban annyira mélyek és jók, akkor miért kell őket olyan gyakran cserélgetni?

Amikor a divatot fogyasztjuk – márpedig sokszor ezt tesszük –, valójában egy szellemileg nagyon csekély tápértékű anyagot fogyasztunk, miközben a kertben ott hever elásva a családi örökségünk. Ha kiássuk, hozzájuthatunk az igazi táplálékhoz. A vonal ima szolgál arra, hogy ezt tudatosítsa bennünk.

S ha van időnk, nagyon jót tesz, ha a láncolat tagjainak nem csak a legfontosabb tulajdonságát vagy teljesítményét említjük meg, hanem elolvassuk az életrajzukat, és ezen is meditálhatunk. Fiatal koromban számomra a legnagyobb inspirációs erővel nem a filozófiai munkák bírtak, hanem például Milarepa életrajza. Az ilyen életrajzok mindig tartalmaznak legendás elemeket, mégis kiderül belőlük, hogy valóságosan létezett emberekről van szó. Ma már sok mester életrajza elérhető magyarul is. Olvassuk ezeket!

Megosztás: