Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A közösség jelentősége a szellemi úton

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

Az írás a Keleti Kulturális Központban, 2008. december 8-án elhangzott tanítás szerkesztett változata. Megjelent a Dharma – A nyugati buddhizmus lapja 2010/2. számában.

Ahhoz, hogy megértsük, milyen hatalmas szerepet játszik a közösség az ember spirituális fejlődésében, néhány gondolat erejéig a szellemi út természetét is meg kell világítanunk. Annál is inkább meg kell ezt tennünk, mert a közösséggel és a közösségi élettel kapcsolatos szembeötlő problémáink valójában a szellemi utunk lappangó megoldatlanságait tükrözik. A közösséghez való viszonyunk a legcsalhatatlanabb fokmérője annak, hol tartunk valójában, mennyit értettünk meg a tanításokból, és melyek a valódi késztetéseink.

A szellemi út jelentőségét egy hasonlattal szemléltethetjük. Ha az emberi élet rövid időszakát a nemlét vagy a halál tartományához viszonyítjuk, előbbi olyan, mint egy kis lélekvesztő, a halál pedig, mint a hatalmas óceán. Oly mérhetetlenül nagyobb az, ami a születésünk előtt volt és ami a távozásunk után következik, hogy annak végtelenségéhez képest a jelenlegi életünk ötven, hatvan vagy akár nyolcvan éve is csupán egy pillanat.

Képzeljük el, hogy ott evezünk ezen a kis lélekvesztőn a hatalmas óceán közepén; szárazföldnek se közel, se távol nincs nyoma sem, s ráadásul nem is reménykedhetünk, hogy létezik ilyen, mert tudjuk, hogy az összes kontinens elsüllyedt. Bármihez kezdünk is a mi kis csónakunkban, az be van zárva annak szűk terébe, és a végtelen tenger szempontjából sem különösebb értelme, sem következménye nincs. Megélhetésünkhöz a csónakban lévő készleteinkre vagyunk utalva, amit előbb-utóbb biztos, hogy felélünk, és menthetetlenül éhen halunk vagy tönkremegyünk: testünk kimúlik a viszontagságokban vagy valamilyen betegségben. Nos, pontosan ilyen helyzetben vagyunk: az életünk a halál perspektívájából nézve ugyanilyen kilátástalan és reménytelen.

Most képzeljük el, hogy találunk egy vízben úszó palackot, benne egy üzenettel, mely szerint az ember megtanulhat az óceánban élni! Az üzenet kétségkívül hiteles, hiszen csak olyasvalaki írhatta, aki a csónakon kívül létezik. Mennyire más távlatokat nyit meg ez a palackposta előttünk! Az üzenet azt jelenti, hogy elvileg kitörhetnénk létünk szűkre szabott, értelmetlen szigetéről és beléphetnénk az élet hatalmas, végtelen tartományába, ahol a létezésünk időben nem behatárolt többé. Ráadásul korlátlan erőforrásokhoz juthatunk, hiszen az óceánban a mindenség egész készletével, az ott található összes lénnyel és nyersanyaggal kapcsolatba kerülünk.

Természetesen ez nem könnyű dolog, hiszen ahhoz, hogy az ember megtanuljon az óceánban élni, át kellene vedlenie, teljesen át kellene formálnia önmagát. Először is meg kellene tanulnunk úszni. Azután, ha ezt már tudjuk, meg kellene tanulnunk halat fogni az óceánban, sőt, idővel olyan, jelenleg még képtelenségnek látszó dolgokat is el kellene sajátítanunk, mint hogy a vízben lélegezzünk. Pedig a halak is képesek erre, elvileg tehát lehetséges, még ha számunkra egyelőre kivitelezhetetlennek tűnik is.

Vajon ha hiteles tájékoztatást kapnánk arról, hogy mindez lehetséges, sőt valaki ezt már meg is oldotta – megtanult az óceánban élni és ezáltal el tudta engedni a csónakját, amely a börtöne is volt egyben, s be tudott lépni a halhatatlanságba és az egyetemes életbe –, mit tennénk? Hogyan döntenénk?

A legtöbben valószínűleg előbb-utóbb eljutnánk arra a belátásra, hogy az egyetlen értelmes döntés elkezdeni keményen tanulni. Először úszni, azután sorban a többit, bízva abban, hogy ami ma még lehetetlennek látszik, holnap azt is meg fogjuk tudni tanulni, hiszen ahogy fejlődik az ember, úgy nyílnak meg előtte új lehetőségek, amelyekről addig nem is álmodott. A másik választás ugyanis csak az lehetne, hogy tovább vegetálunk, amíg kitart a táplálékunk és bírja a test, majd elpusztulunk ott a csónakban.

A szellemi út célja, hogy megtanuljunk a halálon túl is élni

A szellemi út pontosan erről szól. A személyes életünk csupán egy lélekvesztő a halál mérhetetlen óceánján, és két választásunk van: vagy tovább vegetálunk és elpusztulunk néhány év múlva értelmetlenül, vagy keményen hozzáfogunk, s megtanulunk a halálban és a halálon túl is élni.

Ennek lehetséges voltát nem csak az támasztja alá, hogy tudomást szereztünk olyan emberekről, akiknek ez sikerült, hanem abban a palackban ráadásul még részletes kézikönyvet is küldtek, amelyben le van írva, hogyan lehet a halálban és azt követően a tudatosságunkat fenntartani.

Ha egy közönséges ember beleesik az óceánba, megfullad. Ugyanígy mi is, amikor belépünk a halálba, a tudatunk kialszik, s elájulunk. Az első lépés tehát, hogy megtanuljunk fennmaradni az óceán felszínén, megtanuljunk közlekedni a személyen túli tartományban. Az ehhez szükséges képességeket az alapmeditációk, a szatipatthána és a samatha révén sajátíthatjuk el. Ha ezeket kifejlesztettük, képessé válunk arra, hogy a halálba történő átlépéskor ne merüljünk el, hanem tovább tudjunk úszni, és ekkor már ott, ebben a tágabb létezésben meg tudjuk tanulni az egyéb dolgokat is, amelyekre szükségünk lehet.

Az úszást azonban nem lehet úgy megtanulni, hogy beledobják az embert a vízbe, majd sorsára hagyják. Ez a csecsemőknél esetleg még működik, felnőttkorban azonban bizonyosan nem. Ha belehajítanának bennünket egy viharzó tengerbe, a legtöbben úgy süllyednénk a mélybe, mint egy nyeletlen fejsze, hacsak nem tanultunk meg már korábban nagyon jól úszni. Ahogy az úszás elsajátítása hosszú és kemény gyakorlást igényel, a halálon túli tudatosság meditatív kifejlesztése sem lehetséges másképp, csak úgy, hogy rengeteget sulykoljuk és ismételjük ennek technikáit, egyre élesebb helyzetekben alkalmazva azokat.

A halálhoz képest az élet sokkal kevésbé viszontagságos. Ha az életben képtelenek vagyunk tartósan összeszedettek, éberek és tudatosak maradni, miért gondoljuk, hogy a halálban ez majd magától megy? Ahhoz, hogy esélyünk legyen, már most, az életünk során stabil és biztos meditálókká kell válnunk.

Itt volna hát az ideje, hogy elkezdjünk végre komolyan gyakorolni. Ehhez azonban számot kell vetnünk a helyzetünkkel és keresztül kell látnunk a gyakorlásunk útjában álló alapvető illúzióinkon.

A gyakorlás legnagyobb akadálya: saját illúzióink

Az első ilyen illúzió, hogy hajlamosak vagyunk túlértékelni a buddhista tanítással való elméleti foglalkozás jelentőségét, miközben a gyakorlás elsikkad vagy háttérbe szorul. Természetesen az elméleti tanulmányok is fontosak. Egy felnőtt könnyebben megtanul úszni, ha előtte elmagyarázzák neki. Az intellektuális megértés révén azonban még nem fogjuk tudni alkalmazni a technikákat. Amint bemegyünk a vízbe, kiderül, hogy semmi sem úgy működik, mint ahogy elképzeltük; hiába tudjuk, mit kellene tennünk, a testünk és a tudatunk nem engedelmeskedik. Egy képesség kifejlesztéséhez nemcsak tudás, hanem bizonyos készségek begyakorlása is szükséges.

A másik gyakori illúziónk, hogy nem ismerjük fel, mennyire kevés az időnk. Így aztán a különböző világi ügyeink mögött háttérbe szorul és rendre halasztást szenved a gyakorlás. Úgy gondolkodunk, hogy előbb még elintézem ezt vagy azt; majd ha felnőnek a gyerekek; ha már nyugdíjas leszek; majd ha már az unokák is kirepültek, és így tovább egészen addig, amíg egyszer csak azt vesszük észre, hogy már késő: a rendelkezésünkre álló hétszázezer óra (bizony, ily döbbenetesen rövid egy emberi élet) elfogyott, s ha van is még hátra egy-két évünk, megfogyatkozott erőink már nem teszik lehetővé a nagyobb változásokat.

A komoly szellemi gyakorlás egyik legnagyobb akadálya a társas kapcsolatainkba vetett feltétlen bizalmunk. Ezen a területen is tele vagyunk illúziókkal. Az emberi kapcsolatok természetesen az élet legszebb ajándékai közé tartoznak, mégis egyoldalú az a szemlélet, amely ezeknek csak a vonzó oldalát látja. Ha valakinek a kapcsolatai miatt nincs ideje gyakorolni, érdemes felkeresnie egy öregotthont és megnéznie, hogyan élnek ott az öregek. A legszörnyűbb, ami ezekkel az emberekkel történik, nem a testi leépülés és az ezzel együtt járó méltatlan helyzetek, hanem az, hogy az égvilágon senki sem kíváncsi rájuk többé. Mindenkinek csak terhet jelentenek, nincs kivel beszélgetniük, nincs, aki meghallgassa őket. Ebben az életszakaszban eltűnnek az ember mellől a barátok, de sokszor még a család is, s kiderül a keserű igazság – ismét túl későn –, hogy e társas viszonyok túlnyomó része csupán érdekkapcsolat volt.

A világi kapcsolatok többsége valójában érdekkapcsolat

E megállapítás nem értékítéletet jelent. Az, hogy az emberi kapcsolatok alapvetően érdekeken alapulnak, természetes, hiszen a többi lény nem azért van, hogy egyoldalúan gondoskodjon rólunk. Ha segítenek nekünk, odafigyelnek ránk vagy szeretnek minket, nekünk is tennünk kell valamit másokért. Illúzió azonban azt gondolni, hogy az ilyen érdekeken alapuló kapcsolatok olyan biztonságot nyújtanak, amire minden körülmények között támaszkodhatunk.

A barátságok, kisebb-nagyobb közösségek és társadalmi kapcsolatok fontosak, mert az ember nem elszigetelt lény. Mindannyian egy társas mező csomópontjai vagyunk. Még azt sem lehet megállapítani, hol húzódik a határ két ember között. Ezért nem vonulhatunk ki e társas közegből még akkor sem, ha az emberi kapcsolatokra végső értelemben nem számíthatunk. Nem csak azért, mert rá vagyunk szorulva a társadalomra, hanem mert nélküle nem is létezünk.

E kapcsolatokat ugyanakkor meg kell tanulnunk az értékükön kell kezelni. Nem érdemes mindent odaadnunk értük és az összes energiánkat ezekbe fektetni, mert a társadalom sem ad meg mindent. Nem feltétlenül önzésből vagy rossz szándékból, hanem mert nem képes rá. A világi közösség nem rendelkezik azzal a tudással és azokkal a módszerekkel, amelyekkel ezt megtehetné.

A barátainkra és szeretteinkre időt kell szánnunk, ám súlyos hiba, ha mindent ennek rendelünk alá. Mindaz, amit az ilyen kapcsolatokból kaphatunk, a lélekvesztőn – jelenlegi életünk szűk körén – belül marad. Amikor pedig már nem tudnak bennünket használni, feleslegessé válunk számukra. Amíg tart az érzelmi kötődés, egy ideig még törődnek velünk, majd amikor kiderül, hogy a helyzetünk már nem fog javulni, s egy olyan befektetéssé váltunk, amiből nem kapnak vissza semmit, lassan elmaradoznak. Mire bekerülünk az öregotthonba, könnyen előfordulhat, hogy senki sem marad körülöttünk, aki akár csak látogasson bennünket.

A valóságnak ez az arca kegyetlennek látszik, mégis fontos szembenéznünk vele, máskülönben illúziókon alapuló, téves döntéseket hozunk. Másfelől éppen ezen a ponton érthetjük meg a Szangha jelentőségét a szellemi törekvéseink szempontjából. A buddhizmus, miközben a világhoz realista módon igyekszik viszonyulni, alapvetően közösségi beállítottságú: három szentsége a Megvilágosodott, a Tanítása és a Közösség. Itt, nyugaton ezt a harmadik szentséget sokszor figyelmen kívül hagyjuk.

A Szangha az egyetlen olyan közösség, amely segít bennünket a gyakorlásban

A Szangha az a fajta emberi közösség, amelyik nemcsak akkor törődik velünk, amikor jól megy és hasznosak vagyunk, hanem az öregek otthonában, sőt ezen túl, a halálban is segítséget tud nyújtani. Ez az egyetlen olyan közösség, amelyik nem korlátozódik a világi érdekekre, hanem távlatában látja az életet és együtt halad velünk a szellemi úton. Elkísér minket az „úszótanfolyamra”, s együtt tanul és gyakorol velünk ahelyett, hogy világi tevékenységekre csábítana, melyekben értelmetlenül szórjuk szét az időnket és energiánkat. S amikor szétesik alattunk a csónak, ez teszi lehetővé, hogy továbbra is együtt, csapatban ússzunk tovább a végtelen óceánban, túl születésen és halálon.

Ha megértettük, hogy nem létezünk elkülönülten, hanem csak az emberi kapcsolataink részeként, életbevágó számunkra, hogy felépítsünk egy olyan közösséget, amelyik nem csak, vagy nem elsősorban ebben az életben segít bennünket, hanem a tengerben is együtt tud létezni, haladni és fejlődni velünk.

Világossá kell tennünk ugyanakkor, hogy a Szangha nem a keresztény karitász értelmében vett jótékonysági intézmény. Természetesen a buddhizmusban is létezik világi értelemben vett jótékonykodás, hiszen az együttérzés és a részvét itt is az alapértékek közé tartozik. A buddhista tanítás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a részvétet egyensúlyban kell tartani a bölcsességgel. Mivel a világi lét nem tehető tökéletessé, nem érdemesminden erőnket ebbe fektetni olyan áron, hogy közben az igazi lehetőségeket elszalasztjuk.

Az adás erénye, a dána páramitá a buddhista úton is az egyik legfontosabb kifejlesztendő képesség. A tanítás adását mindazonáltal bármely anyagi természetű felajánlásnál végtelenül értékesebbnek tekintjük. Természetesen anyagi segítséget is kell nyújtanunk, ennek hatóköre azonban csak az élet lélekvesztőjére terjed ki. A halál mérhetetlenül nagyobb tartományában csak a Dharma által közvetített tudás segíthet.

Egy további szempont, amit a Szanghával kapcsolatban meg kell értenünk, hogy ez nem valami külső intézmény. Mi, nyugatiak egy olyan kultúrában nőttünk fel, ahol a kereszténység évezredek óta a társadalmi szerveződés részévé vált, s mint ilyen, erős intézményi struktúrákat épített ki. Az egyház szinte rajtunk kívül álló szellemi fennhatóságként vagy szolgáltató szervezetként van jelen, mellyel akkor sem történik semmi, ha mi magunk kilépünk belőle. Annyira beágyazódott már a társadalomba, hogy nagymértékben tőlünk függetlenül létezik.

A buddhizmussal azonban nem ez a helyzet. Részint, mert itt nyugaton még nincsenek hagyományai, részint a keresztény egyházakéhoz hasonló intézményeket valószínűleg soha nem is fog kiépíteni. A buddhizmus a történelemben – kevés kivételtől eltekintve – nem vált politikai tényezővé, ezért csak olyan mértékben intézményesült, amennyire ez feltétlenül szükséges volt a fennmaradáshoz. A buddhizmus jellegének megfelelő szerveződési mód nem az egyház, hanem a szerves kisközösség: egy guru vagy tanító köré gyűlt tanítványok csoportja, akik együtt gyakorolnak és tanulnak.

A szellemi közösség mi magunk vagyunk

Az ilyesfajta kisközösségek azonban nem rajtunk kívül vagy tőlünk függetlenül léteznek. A Szangha mi magunk vagyunk, nem mások. Nem várhatunk arra, hogy valaki létrehozza, aztán ha tetszik, beülünk, ha nem vagyunk vele megelégedve, keresünk másikat. Ha így állunk hozzá, nem sokáig lesznek Európában olyan közösségek, amelyek menedékül szolgálnak. A Szangha csak arra képes, amit mi magunk megteszünk. Ha nem építjük fel saját szellemi közösségünket, egyedül vergődünk majd az óceánban, amikor elfogy alólunk a csónak Azt kell mérlegelnünk, valóban ezt akarjuk-e: jobb-e magányosan távozni az életből, vagy szeretnénk, ha lennének körülöttünk társak, akikkel együtt tanultunk és gyakoroltunk, s akikkel a halálon túl is segíteni tudjuk egymást.

Ha úgy gondoljuk, hogy az utóbbi jobb, akkor ezt a közösséget nekünk kell létrehoznunk. Keleten valamivel könnyebb a helyzet, mert ott a buddhizmus évezredes hagyományokkal rendelkezik. Még ha nem is intézményesült annyira, mint a nyugati vallások, stabil közösségek léteznek, melyekhez az újonnan jövőknek módjuk van csatlakozni. Itt, nyugaton csak a fenti két lehetőség közül választhatunk. Ez a karmánk, talán mert egyszer már elszalasztottunk egy lehetőséget.

A közösségépítéshez viszont tisztáznunk kell a Szangha természetét. Azt például, hogy nem kell megoldania helyettünk az életünk azon feladatait, amelyekkel mi magunk nem tudunk megbirkózni. A világi közösségek sokszor segítenek ebben; éppen ez az oka annak, hogy a Szanghával szemben előnyben részesítjük őket. Viszonzásképpen mi is segítünk másoknak megoldani, amire ők nem képesek; a világi kapcsolatokban állandó csere zajlik. A buddhista Szangha ebben az értelemben nem érdekközösség. Mégis hibát követünk el, ha életünkben nem ezt állítjuk a középpontba, s energiánk javát a világi ügyeinkhez kapcsolódó érdekkapcsolatokra áldozzuk. Amint erre korábban rávilágítottunk, ez a fajta hozzáállás az egyéni élet lélekvesztőjének hibás perspektívájából származik.

Az érdekek mellett a világi kapcsolatok szerveződésének másik mozgatórugója a rokonszenv. Előfordul, hogy egyszerűen csak kedvelünk valakit, még csak meg sem tudjuk magyarázni, miért. Ilyenkor képesek vagyunk önzetlenül, a viszontszolgáltatásra vonatkozó elvárások nélkül támogatni, segíteni, szeretni a másikat. Valójában az ilyen kapcsolatok is érdekalapúak, csak itt az érdek nem annyira nyilvánvaló, vagy pedig nem anyagi, hanem érzelmi természetű. Az ilyen érzések egyik lehetséges gyökere, hogy az illető valamikor – egy korábbi életben – jót tett nekünk, s ezzel létrehozott egy karmikus energiát, amely most kiegyenlítődésre törekszik. Amit egykor tőle kaptunk, az nyilvánul meg a jelenben rokonszenvként, jóindulatként, szeretetként vagy figyelemként.

A Szanghában e szerveződési elvek egyike sem működik. Közös világi érdekek eleve nincsenek, és nem feltétlenül alakulnak ki rokonszenvkapcsolatok sem. A szellemi közösségünkben lehetnek olyanok, akik rokonszenvesek számunkra, de lehetnek olyanok is, akik kifejezetten ellenszenvesek, miközben a legtöbb társunkkal kapcsolatban inkább közömbösen érzünk. Ha a világi életben találkoznánk, talán észre sem vennénk őket, s nem alakulna ki szorosabb kapcsolat.

Ez komoly nehézséget jelent a Szangha építésében. A világi közösségekben az érzelmi szálak megadják azt a motivációt, ami miatt az emberek szeretnek összejönni és együtt lenni a többiekkel, a Szanghában viszont ez nem mindig működik. Gyakori, hogy csak azért gyűlnek össze az emberek, mert a tanítóhoz fűzi őket személyes karmikus szál, miközben egymáshoz nincs igazán közük.

A szellemi közösség felkeresésének másik gyakori indítéka, hogy a saját személyes életünkre keressük a megoldást. Az egyéni élethelyzetünk, érdeklődési körünk és problémáink azonban nagyon különbözőek. Egy Szanghában az emberek a legkülönbözőbb társadalmi, életkori és műveltségi rétegekből gyűlnek össze, sokszor egymás nyelvét sem nagyon értjük. Ezért idegennek érezzük a másikat, nehéz beleélnünk magunkat az ő életébe.

Nem könnyű tehát a helyzetünk, ha egyfelől megértettük a szellemi közösség nélkülözhetetlenségét, másfelől felfogtuk, hogy európaiak lévén csak mi magunk teremthetjük azt meg; ám amikor elkezdünk ezzel próbálkozni, folyamatos kudarcokkal szembesülünk. Úgy vélem, e dilemmából akkor találjuk meg a kiutat, ha mélyebben megértjük a Szangha funkcióját. A Szanghának nem ugyanaz a feladata, mint egy világi közösségnek, ezért nem lehetnek vele szemben ugyanazok az elvárásaink, és nem is építhetjük fel ugyanazon elvek alapján.

A Szangha feladata nem az, hogy
megoldja az életünket, hanem hogy
nagyobb távlatba helyezze azt

A lélekvesztőn belüli szükségleteink kielégítésére, világi problémáink kezelésére számos megoldást találhatunk, ehhez nincs szükség szellemi közösségre. Meditálni azonban sem a szerelőnk, sem az üzlettársunk, sem a barátunk, sem az ivócimboránk, sem a család – a legtöbb esetben – nem fog leülni velünk. És amikor elsodródunk az útról, vagy elveszítjük a motivációnkat és reménytelenségbe zuhanunk, a felsorolt kapcsolatok közül egyik sem fog minket támogatni abban, hogy visszatérjünk a gyakorláshoz – épp ellenkezőleg.

Mivel a szellemi közösség feladata nem az életünkkel kapcsolatos, hanem azzal, ami túl van az életen, akkor fog jól működni, ha arra összpontosít, ami a voltaképpeni tartalma, vagyis a közös tanulásra és gyakorlásra.

Aki részt vett már hosszabb együttes gyakorláson vagy elvonuláson, az tapasztalhatta, mennyire sokat ad a közös gyakorlás, különösebb beszélgetés nélkül is. Egy magányos elvonulás esetén talán nagyobb a csend és zavartalanabbak a körülmények, még sincs meg az az ereje, mint a közös meditációnak, már csak azért sem, mert egyedül szinte képtelenség betartani ugyanazt a szigorú gyakorlási ritmust, mint egy közösségben. Az együttesség rászorítja az embert arra – és az erőt is megadja ahhoz –, hogy végre tudjunk hajtani egy szisztematikus programot. A közös törekvés energiái pedig összeadódnak és hatványozottan segítenek minden egyes résztvevőt.

Ez a Szangha értelme és lényege: hogy legyen egy közösség, akikkel együtt gyakorolunk, és amely megtartja tagjait az úton, ahol oly sok elterelő befolyás ér bennünket. Legyenek olyan emberek, akik a halál mérhetetlen óceánjában is velünk vannak, s akiket mi is kísérhetünk; akik közé az újraszületésben is visszatérhetünk, folytatni a gyakorlást. Még akkor is, ha nem gondoskodnak a világi szükségleteinkről, sőt talán beszélgetni sem tudunk egymással. Egyedül az számít, hogy együtt gyakorolnak velünk, mert ez az, amit senki mástól nem kapunk meg.

Nincs más dolgunk egymással, de nincs is szükség másra. Ez azonban olyan érték, ami miatt minden világi közösségnél fontosabb, hogy a Szanghát felépítsük és megőrizzük.

Megosztás: