Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Mindannyian Buddhák lehetünk

Előadó/szereplő: 
Robert Thurman
A felvételt készítette: 
TED

Bob Thurman, a nyugati professzorból lett tibeti buddhista szerzetes élvezetes előadása arról, hogyan szolgálhat a modern világ mindennel való összekötöttsége a Buddhaság egyetemes együttérzésének alapjául, hogyan törhetjük át az énünk zárt korlátait, és hogy a nagylelkűség nem összeszorított fogakat és mártíromságot kíván, hanem annak megértését, hogy nagylelkűséget gyakorolni a lehető legélvezetesebb dolog, amit egyáltalán tehetünk: a legjobb móka!

Az előadás leirata

(Magyar fordítás: Szemere Orsolya)

Köszönöm. Az egész este idáig egészen bámulatos volt számomra. Valahogy a Vimalakirti Sutra-hoz tudnám hasonlítani, egy ősi műhöz az ókori Indiából, aminek az elején megjelenik Buddha és egy nagy csomó ember jön Őt meglátogatni a térség legnagyobb városából, Vaisaliból, és afféle ékszerrel díszített napernyőket hoznak neki ajándékba. De csak a fiatalok jönnek a városból, a begyöpösödöttek nem jönnek, mert mérgesek Buddhára, mert amikor a városukba jött, elfogadta -- mindig annak a meghívását fogadja el, aki elsőként hívja meg, bárki is legyen az -- és a helyi gésa, egy filmsztár jellegű híresség, volt az aki a város öregjeit hintójával megelőzve először hívta meg.

Így hát Buddha a filmsztárunkkal lógott, ők meg persze, morgolódtak: "Ő vallásos ember meg minden. Mit keres akkor Amrapali házában mind az 500 szerzetesével együtt?" És így tovább. Addig addig morgolódtak, amíg végül ki nem közösítették. Nem akartak elmenni hozzá, meghallgatni őt. De a fiatalok mind eljöttek. Hozták neki ezt az ékszerekkel kirakott napernyőt és letették a földre. Mihelyst ezeket lehelyezték, a nagy rakás napernyőt, amit az ókori Indiában mindig magukkal hordtak, Buddha egy különleges effekttel egy óriási planetáriummá változtatta az egészet, az univerzum csodájává. Mindenki aki belenézett, látta benne az összes univerzum összes életének totális összekapcsoltságát.

És persze, a buddhista kozmoszban bolygók millióin és milliárdjain van emberi élet, és a megvilágosodottak látják a más bolygón élőket is. Ők amikor felnéznek azokra a fényekre, amikre ti rámutattok az égen, ők nem csak égő anyag darabjait, vagy felrobbanó köveket, lángokat vagy gázokat látnak. Valójában tájakat, emberi lényeket, isteneket, sárkányokat, kígyólényeket és istennőket, meg efféléket látnak.

Az elején Buddha a különleges effektjével mindenkit az összekapcsolódottság gondolatára inspirált, arra, hogy a világban minden teljes összeköttetésben áll. Aztán Leilei is -- tudom a másik nevét is -- az összeköttetésről beszélt, hogy mindannyian kapcsolatban állunk egymással és hogy mindannyian ismerjük egymást. És persze a buddhista világegyetemben ezt már sokmilliószor csináltuk, sok-sok múltbeli életünk során. A beszédet nem mindig én tartom. Volt, hogy Önök, és nekünk kellett Önöket nézni, stb. És mi mindig mindannyian TED-ezőkké akarunk válni, ha ez a megvilágosodás modern formája. Úgy vélem igen. Hiszen ha úgy vesszük, minden TED-ező mindennek, minden komputer összekötöttségének útján tömeges tájékozottsághoz jut, ahol mindenki megtudhat mindent arról, ami bárhol a bolygónkon folyik.

És ezért aztán elviselhetetlenné is válik a dolog -- hiszen az együttérzéssel elviselhetetlenné válik ám, totálisan elviselhetetlenné az, hogy amíg mi itt ülünk kényelmesen és jókedvűen mindenféle eszmefuttatásokban leljük élvezetünket, addig vannak emberek, akik mindenféle betegségektől szenvednek, vagy akiknek nincs egy falat élelmük vagy helyük amit magukénak tudhatnak, vagy akikkel valami gonosz kegyetlenkedik, stb. Egyszerűen elviselhetetlenné válik. Azzal, hogy mindannyian mindenről tudunk, mintha a technológia kényszerítene bennünket arra, hogy Buddhává váljunk, vagy mi, hogy megvilágosodjunk.

És persze mind mélyen csalódunk majd, ha ez bekövetkezik. Mert úgy gondolkodunk, hogy mivel eléggé unjuk, amit csinálunk, kicsit belefáradtunk, emiatt szenvedünk. A nyomorunkat persze élvezzük is bizonyos értelemben. Azzal tereljük el a figyelmüket a gyötrelmünktől, hogy futkozunk mindenfelé, közben alapjában véve mindannyiunk közös gyötrelme abban áll, hogy be vagyunk szorulva a bőrünkbe, míg mindenki más odakint van. Néha azért összejövünk egy másik, bőrébe szorult emberrel, és élvezzük is egymás társaságát, meg ki is akarunk bújni a saját bőrünkből, de végülis nem sikerül persze, és visszakerülünk ebbe az izébe.

Az egocentrikus felfogásunk miatt van az, -- ami Buddha szerint téves felfogás -- hogy annak tartjuk magunkat, ami a bőrünkön belül van. Van belül és van kívül, van én magam és van a másik, és az a másik nagyon más. És sajnos itt is mindenki ezt a szokványos felfogást vallja némiképp, ugye? Vegyük azt amikor valaki mellettünk foglal helyet -- egy színházban ez rendben van, de ha egy park padján ülsz és valaki odajön és olyan szorosan melléd ül, kiakadnál. Mit akar tőlünk? Meg, ki is ez? Így aztán nem is ülnél olyan közel egy másik emberhez, mert a te felfogásod szerint olyan ez, mint te magad az univerzummal szemben -- Buddha mindössze erre jött rá. Mert ezen kozmikus alapgondolat, hogy mind egyedül vagyunk, és mindenki más különbözik tőlünk, elég lehetetlen helyzetbe hoz minket, nem igaz? Ki fog elég figyelmet kapni a világtól? Ki hoz majd ki eleget a világból? Kit nem fognak majd lerohanni mindenféle másféle lények, ha minden más lénytől különbözöl?

Tehát az együttérzés ott születik meg, ahol meglepetésszerűen felfedezed, hogy valahogy elvesztetted önmagadat: művészeten, meditáción, megértésen, tudáson keresztül végülis, tudván, hogy nincsenek is olyan határaid, amikor tudatosul benned, hogy összeköttettésben vagy más lényekkel. Megtapasztalhatod magadat más lény bőrében, amikor átlátsz azon az illúzión, hogy el vagy választva tőlük. Amikor ezt megteszed, kényszerűen átérzed, amit ők. Szerencsére, azt mondják, -- azért ebben nem vagyok annyira biztos -- nos szerencsére, azt mondják, hogy amikor ezt a pontot eléred, mert volt aki már ezt megtapasztalta a buddhista irodalom szerint, azt mondják, húha, ki is akar tényleg együttérző lenni? Milyen szörnyű is az! Magam is elég nyomorult vagyok. A fejem is fáj. Fájnak a csontjaim. Születéstől halálig vándorlok. Sosem vagyok elégedett. Sosincs elég, még ha milliárdos vagyok, akkor sincs elég semmiből! Akkor 100 milliárdra van szükségem, ilyen vagyok. Képzeljük csak el, hogy akár 100 másik ember szenvedését is átérezzük! Szörnyű lenne!

De láthatólag, ez egy különös paradoxon az életben. Amikor nem vagyunk többé önmagunkba bezárva, és ahogy a világ természetének bölcsessége, vagy intelligenciája, vagy tudományos bölcselete lehetővé teszi számodra, hogy kiterjeszd elmédet, és empátiát gyakorolj, és fejleszd magadban az empatizálás alapvető emberi képességét, és így felismered, hogy magad vagy a másik lény, valahogy ezáltal a kinyílás által megpillanthatod az élet mélyebb természetét, és kiszabadulhatsz az 'én, engem, enyém' szörnyű vasmarkából, mint ahogy a Beatles is énekelte.

Tudják, tényleg megtanultunk mindent a 60-as években. Nagy kár, ha valaki sohasem ébredt rá valójában, és azóta is csak elnyomni próbálja! Én, engem, engem, enyém. Olyan, mint egy tökéletes dal. Egy tökéletes tanítás. Ám amikor ebből kiszabadulunk, akkor valahogy elkezd bennünket érdekelni minden más élőlény is! És egyész máshogy érezzük magunkat! Nagyon különleges érzés. Nagyon különös. A Dalai Lama szereti azt mondogatni -- azt mondja, hogy amikor megszületik elmédben az együttérzés gondolata, az azért van, mert rájössz, hogy te magad a fájdalmaiddal és örömeiddel együtt végső soron túl kicsi színház vagy a saját intelligenciád számára! Tényleg baromi unalmas, akár így érzed magad, akár úgy, vagy akármit is tudsz -- és minél többet foglalkozol azzal, hogyan érzed magad, annál rosszabbul leszel! Olyan ez, mint amikor marha klasszul érzed magad, akkor mikor is lesz vége ennek a klassz időszaknak? Akkor lesz vége a klassz időszaknak, amikor azt kezded el fontolgatni, mennyire is klassz? Na és akkor kiderül, hogy sosem elég jó.

Élveztem, amikor azt hallottam Leilei-től, hogy úgy lehet segíteni a nagyon szenvedőknek, akár a fizikai síkon, akár máshogy, hogy elszórakoztatjuk őket, azzal, hogy jól szórakozunk együtt! Szerintem a Dalai Lamának hallania kéne ezt! Bárcsak itt lenne, és hallaná! Azt mondta nekem egyszer -- elég szomorúan; hogy sokat aggódik a tehetősek és a csórók miatt. Kicsit szomorúan nézett, mert azt mondta, hogy 100 évvel ezelőtt fogták magukat és elvettek mindent a vagyonosaktól. Tudják, a nagy kommunista forradalmak, Oroszország, Kína, stb. Mindent elvettek erőszakkal, azt mondván, hogy szét fogják osztani a nép közt, és aztán ők maguk még szörnyebbek lettek. Ez egyáltalán nem vált be.

Akkor hát mi változtathatná meg ezt a szörnyű rést, ami ma a világon keletkezett? És akkor rám tekintett, én pedig azt mondtam: "Tudja, Ön is benne van ebben az egészben. Azt tanítja: a nagylelkűség az", csak ennyi jutott eszembe. Mi az erény? De persze, szerintem a kulcs a világ megmentéséhez, a kulcs az együttérzéshez az, hogy az egész jó móka. A móka kéne, hogy vezérelje. A nagylelkűség élvezetes. Ez a kulcs! Mindenkinek téves elképzelése van erről. Azt gondolják, hogy Buddha olyan unalmas volt, aztán hogy meglepődnek, mikor meglátják, hogy a Dalai Láma milyen víg kedélyű. Még ha népét irtották is -- és higgyék el nekem, ő érez minden egyes apáca fejére mért minden egyes ütést, minden egyes kínai börtönben. Érzi. Érzi azt, ahogy manapság a jakokat begyűjtik. El sem mondom, miket tesznek velük. De ő érzi. És mégis víg kedélyű. Méghozzá nagyon!

Mert amikor ennyire megnyílsz, akkor egyszerűen nem vagy képes -- milyen jó hatása lenne annak, ha magunk is nyomorultul éreznék magunkat más nyomorúsága miatt? Kell, hogy legyen valami látomásod arra nézve, hogy tudd, hogy van remény, és hogyan lehet megváltoztatni mindezt. Nézzétek ezt a szépséges dolgot, amit Chiho mutatott nekünk. A láva emberrel ijesztgetett bennünket. Azzal, hogy jön a láva ember, aztán a tsunami fog jönni, de aztán végül virágok és fák jöttek és gyönyörű volt az egész. Tényleg gyönyörű.

Tehát az együttérzés azt jelenti, hogy érezzük más emberek érzéseit, és az emberi lény valójában maga az együttérzés. az emberi lény majdhogynem időtlen. Maga az emberi lény az együttérzés, mert mire is való az agy? Namost Jim agya memorizálja az évkönyvet. De memorizálhatja az összes szükségletét mindazon lényeknek, aki ő valaha volt, van, lesz. Mindenféle fantasztikus dolgot memorizálhat annak érdekében, hogy sok-sok lényen segítsen. És vélhetően nagyon jól szórakozhat is mindeközben!

Tehát az lesz az első boldog ember, aki képes lesz abbahagyni annak az öncélú elemezgetését, hogy 'én magam mennyire is vagyok boldog', mert így mindig elégedetlennek fogod magad találni -- ahogy Mick Jagger énekelte nekünk: sosem leszünk elégedettek ezzel a módszerrel. Akkor elhatározod: "Nos magamból elegem van, elkezdek azon gondolkodni, hogyan tehetnék másokat boldogabbá." Felkelek majd reggel, és azon kezdek gondolkodni, hogy mit tehetek akár egyetlen más lény érdekében, legyen az akár egy kutya, a kutyám, a macskám,a háziállatom, a pillangóm. És az első, aki boldogabb lesz, amint így teszel, még nem tettél semmit senki más számára, de magad boldogabbá válsz, te magad, mert az egész felfogóképességed kitágult, és hirtelen meglátod benne az egész világot és benne minden embert. És rájössz, hogy -- ezekkel az emberekkel együtt lenni -- maga az a virágoskert, amit Chiho mutatott nekünk! Ez a nirvana. És ezzel az időm lejárt. És ismerem a TED-parancsolatokat. Köszönöm.

Megosztás: