Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Fény fakadás

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

Bátorfi Andrea „Táguló” című kiállításához

Megjelent: Táguló – Két világ határán. Katalógus. Kiadta a Millenáris Kht. 2010.
Az írásban szereplő képi illusztrációk szerzői jogi védelem alatt állnak – © Bátorfi Andrea, 2009–2010.
Közlésük az alkotó szíves engedélyével.

__________________________________________________

Mint a Tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán
s mint a valóság heveny láz után

ugy ragyog és világit
lelkemben, mely világot áhit
az emberi fölszabadulás.

A mindenség oly tisztán és üdén
csillog, mint harmatcsepp a menny levelén.

       (József Attila: Töredékek)

Különös és rejtélyes világ nyílik meg előttünk e kiállítás fotógrafikáin, miközben valahol, a tudatunk mélyén meghitten ismerős érzések derengenek fel képei szemlélése közben: áttűnő emlékek kisgyermekkorunkból, amikor fogalmiságunk még nem szögezte oda a jelenségeket a korlátolt hétköznapi világ struktúráihoz, s a tudat szabadon mozgott a látható és láthatatlan világok között; vagy még régebbről, a civilizáció előtti lét archetípusos mélységeiből, amikor a természetet átitatta a szellem élő jelenléte, a tárgyaknak lelkük volt, s még nem épültek ki a képzelet és valóság közötti éles határok.

Bátorfi Andrea alkotásai a formák felszíne alatt rejtőző valóságrétegeket kísérlik meg láthatóvá tenni, mintegy kifordítva a „kozmikus tojást”, hogy megmutassák a héj alatt lüktető szerves életet. A nyersanyagként szolgáló, többszörös expozíciójú fényképek tükrözésével, vágásával és intuitív újrarendezésével létrehozott grafikák szemünk elé varázsolják a dolgok mélyén rejlő és azokat megformáló energiaörvények fényteli, dinamikus tartományát. Miután a belső és a külső, a tapasztaló és az érzékelt csak a kifejlett ébrenléti tudatban különül el élesen egymástól, a felszín mögé hatolva nemcsak a megszokott kontúrok bomlanak fel és válnak képlékennyé, hanem a körülhatárolt „én” és az anyaggá kristályosodott világ kettőssége is feloldódik. Ahogy az embert létrehozzák a világ erői, épp úgy bontakoznak ki az emberi vágyakból és eszmékből az egyéni sors és a történelem földi környezetünket formáló létalakzatai.

Minthogy az élmények gyökerénél belső és külső, megismerő és megismert egybeér, a valóság mélyrétegeiben történő megmerítkezéshez mindkét irányban elindulhatunk. A kifelé vezető út a művészet, mely az érzéki formákban megnyitja a szépség és az értelem dimenzióját, hogy rajtuk keresztül fedezze föl művész és műélvező saját eszméit és érzéseit. A befelé vezető út pedig a megismerést a lehetséges irányába tágító fantázián keresztül, majd tovább az álmokon és különféle transzállapotokon át visz azokba az archetípusos mélységekbe, ahol a szellemi, asztrális és biológiai lét egymásba hajlik. E belső út éber öntudattal történő bejárása a meditáció. A művészet útja aktív és kifejező, a meditációé szemlélődő és befogadó.

Bátorfi Andrea a két utat egyszerre járja. Az alkotás folyamatában nem az anyagot formálja meg, hogy ezen keresztül jelenítse meg külsőleg az őt mozgató eszméket és késztetéseket, hanem meditatív szemlélődésbe merülve közvetlenül a módosult tudatállapot szubjektív megéléseit képezi le. A hagyományos értelemben vett művészi tevékenységhez képest hangsúlyosabbá válik a megnyílás, a befogadás és teljes önátadás. A meditatív elmélyedés passzivitásával szemben ugyanakkor képek formájában létrehozza az átélt belső utazás látható lenyomatait. Az alkotás e fajtája nem más, mint egyfajta, kifejező erejét és esztétikai értékét tekintve művészi szintre emelt médiumi működés, mely közvetíteni képes a különféle világok és tudatszintek között, s a képek archaikus, fogalmakon túli közegén keresztül magasabb létformák közléseit teszi hozzáférhetővé. E médiumi ihletésre utal a Transmitting cím, melyet a művész a 2000-es évek elejétől kibomló első alkotói korszakának megjelöléséül választott.

Bár grafikái kiindulópontjául mindig valamilyen természeti motívum szolgál – ez lehet a Duna-parti fák ágainak szövevénye, fűszálakon csillogó harmatcseppek, a napfény tükröződése a keréknyomban összegyűlt pocsolya felszínén vagy a víz és a jég alakzatai –, a művész nem törekszik sem ábrázolni, sem alakítani e formai benyomásokat. Ehelyett a fotó- és komputertechnika eszközeivel óvatosan megbontja a hétköznapi észlelés elmeszesedett struktúráit, s előbábáskodja belőlük azt a rejtett tartományt, mely megfelel egy meditatív tudatállapotra jellemző, sajátos látásmód tárgyi vetületének. A misztikus hagyományok ősidők óta tisztában vannak azzal, hogy a világ tapasztalásának módja a szemlélő tudatállapotát tükrözi. Minél mélyebbre merül a tudat a szubjektív szférában, annál közelebb kerül észlelései gyökeréhez, egészen a megvilágosodás pontjáig, ahol a világ által mutatott tükörben önmaga végső természetére eszmél.

A Transmitting sorozat alkotásai a tudat természetében való alámerülés első látképének dokumentációi. A jelenségek eltárgyiasítása megfelelhet ugyan a tudományos megismerés igényeinek, de nem a szív igazságának, mely nem méricskéli, hanem érzi az életet. Amikor a látás az együtt- és beleérzésre támaszkodva a formák megkérgesedett felszíne mögé hatol, elsőként a dolgok elevenségével kerül kapcsolatba. Ahogy az elme folytonos monológja halkul, a szemlélődés csendjében az érzéki benyomások hirtelen kitisztulnak, majd kioldódva a fogalmak jármából, olvadásnak indulnak dermedt kontúrjaik. Az addig élettelen környezet hirtelen benépesül, s a mozdulatlannak látszó formák szövevényéből mitikus lények sokasága – tündérek és természetszellemek, törpék és óriások, koboldok és manók – rajzanak elő: a tudat alkotó fantáziában megnyilvánuló, dinamikus képzőerőinek testet öltései.

A Táguló kiállítás később keletkezett képei ugyanezt a technikát alkalmazzák és ugyanabból az alaphelyzetből indulnak ki, szemléletükben azonban – párhuzamosan az alkotó meditációjának mélyülésével – túllépnek a természet rejtett zugaiban megbúvó, avatatlan szemmel láthatatlan szellemlények megidézésén. A művész, miközben a formákban tükröződő fény játékát fürkészi, ráébred, hogy a szilárdság látszatát keltő sokféle látvány valójában nem más, mint a fény alakváltozásai. A természeti fény és a tudatosság minősége szoros analógiában áll egymással, a világosság elvont értelemben még a köznyelvben is a tapasztalás, értés vagy jelenlét tisztaságát jelöli. Bátorfi Andrea képmeditációi nemcsak a fizikai fény és a vizuális forma kapcsolatát teszik láthatóvá, hanem a belső világosság és a tudat tartalmai közti viszonyt is leleplezik. Ahogy a sorozat képei fokozatosan kibontják a fényt a formák burkából, s az egyre tündöklőbben ragyog fel a maga mindent betöltő, végtelen szabadságában, úgy hántja le magáról a meditációba mélyedő tudat a figyelmét addig megkötő képzeteket és fogalmakat. A kiállítás tetőpontját képező filmanimáció e meditatív processzust, a tudat fénytermészetének kibomlását és önmagára eszmélését a néző számára élményszerűen átélhetővé teszi.

A szellemi ébredés és a világosságérzet kapcsolata az emberiség összes jelentős misztikus hagyományában megfogalmazódik; a transzcendenssel való találkozás szavakba foglalhatatlan élményét gyakran írják le fényjelenségek képében („Délben látám az úton…, hogy mennyből a napnak fényességét meghaladó világosság sugárzott körül engem és azokat, kik velem együtt haladnak vala" – Apostolok cselekedetei 26,13). A fény metaforájának használata vagy konkrét fényélményekről szóló beszámoló a Bibliában lépten-nyomon előfordul, s különösen kifejezetté válik annak misztikus hangvételű könyveiben, így például Ezékiel látomásában (1,4.: „És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, a mely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó ércz látszott volna ki…; 1,27-28:  „És látám izzó érczként ragyogni, a melyet, mintha tűz vett volna körül… És fényesség vala körülötte, mint a milyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség köröskörül …”) vagy János evangéliumában (9,5: „Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok”; 5,35: „Ő az égő és fénylő szövétnek vala”; 12,46: „És világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben …” stb.). A Zsoltárok lírai nyelvezete is gyakran fejezi ki az átszellemült hit emelkedettségét a fény és a világosság hasonlataival (80,2: „Izráelnek pásztora, … a ki Kérubokon ülsz, jelenj meg fényeddel!”; 36,10: "Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot”; 139,12: "A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság”), de ugyanígy idézhetnénk az apokrif Tamás evangélium nagyerejű képeit (24: „Fény van egy fénylény belsejében, és megvilágítja az egész világot”; 50: „…Ha azt mondják nektek: »Honnan lettetek?«, mondjátok azt nekik: »A fényből jöttünk, onnan, ahol a fény keletkezett«…”).

Kelet spirituális hagyományai a mindenséget elővarázsoló isteni fényt azonosnak ismerték fel azzal a belső világossággal, amely az emberi tudat végső természete. A buddhizmus úgy véli, az ember bukott állapotára jellemző szellemi vakságot – a fény iránti érzéketlenséget – a megismerés tartalmaiba való belefeledkezés idézi elő. A közönséges észlelésekbe való belebonyolódás, a fogalmainkhoz és képzeteinkhez tapadó figyelem éppoly kemény és megbonthatatlan realitásoknak mutatja ezeket, elfedve eredendő ürességüket, mint az atomok közti űrt táncával betöltő fizikai fény az anyagi formák illúzióját.

A formák a mindenség töredékei, melyek a fényből keletkeznek úgy, hogy bennük a világosság önmagához képest valami másnak látszik. A forma a fényben lévő sötétség, mint ahogy a világban is a szellemi lényeg egyszerre valósul meg és veszíti el magát. A formák zártsága, mozdulatlansága és határoltsága a fényt – éppúgy, mint az őket érzékelő világosságot – összehúzza és megköti. Valódi mivoltában azonban a fény elválaszthatatlan a világnak helyet adó űrtől: épp oly végtelen és mindent betöltő, megfoghatatlan és szabad, s a formák burkából történő kibontakozása a határtalan térbe való tágulás érzetét kelti. Ugyanígy tágul a tiszta jelenlét végtelen csendjébe a fogalmak zajából magára eszmélő öntudat, melynek megnyílását a keleti hagyomány a kibomló lótuszvirággal jelképezi.

Amint erről a tibeti buddhista szent iratok beszámolnak, a meditatív elmélyedés fokain a tudat egyre intenzívebb, a végtelenbe táguló fényélményeken megy keresztül, melyekkel párhuzamosan hétköznapi énje és észlelései ürességét is fölismeri. A formák felbomlásának kezdeti szakaszában eleinte tagoltabb, majd egyre alaktalanabb fényhallucinációkat él át. Később, amikor a fogalmi gondolkodás is leáll, az élmények tárgyiasíthatósága teljesen megszűnik, s csak az áradó világosság homogén élménye marad egészen addig a pontig, ahol a „valóság tiszta fénye”, a végső lényeg önmagára eszmélése fölragyog.

Ugyanezeken az élményeken halad át életideje lejártával, a test és az elme felbomlása során a tudat a haldoklás folyamatában, amikor „Körül ég-óceánok világossága gyúl, / ladikom nekivág a csillagok tengerének, / s kis száraz kőnek látlak, föld szép világa, téged, / amely a feneketlen mélységben elgurul.” (Nichifor Crainic: Elmulás). A tibeti hagyomány tudomása szerint, mielőtt kezdetét venné a bolyongás a bardóban – a halált követő köztes létben –, minden lény egy rövid időre visszatér a „tiszta fénybe”, ahol az egyéni tudat oly természetességgel olvad egybe a mindenség őseredeti világosságával, mint az édesanyja ölébe bújó kisfiú.

Bátorfi Andrea művei segítségével végigkövethetjük a fény újraszületését a természet öléből, legalábbis azt a szakaszát, amelynek még vannak tárgyiasítható jegyei. A világosság finomabb szintjei ugyanis nem a vásznon, hanem magában a nézőben ragyognak fel a képek által előhívott belső csendben, amikor a gondolatok elnémulnak, s helyüket átengedik az eszmélésnek. Ahogy Fehér tűz című vallomásában maga a művész megfogalmazza ezt:

A képek… Felkiáltójelek. Jelenlétük van.
Kapuk, amelyek a belső csönd terébe vezetnek.
Mozgalmas formai világuk és izgalmas felületeik ellenére
mégis mindegyiken átüt a mély csönd.
Mert a csöndből születtek és a csöndbe hívnak
.”

A különös utazás, melyre e képek elragadnak minket, nem valamiféle soha nem látott, földön kívüli világába, hanem saját tudatunk mélyébe vezet. Bátorfi Andrea műveinek jelentősége túlmutat az egyébként vizuálisan is lenyűgöző látványok esztétikai értékén. Emlékezetünkbe idézi a gyökereket, melyekről a formák bűvöletébe merült Nyugat oly könnyelműen megfeledkezett. Pedig ezek tartják és táplálják ma is az életet, mely belőlük sarjad újra, amikor a gyümölcs lehullik és elkorhad a törzs. Mert bárhogy halogatjuk, egyszer mindnyájunk életében elérkezik az a pillanat, amikor belépünk a nagy világosságba és eggyé válunk a fénnyel, hiszen, amint erre Pál Apostol a Thessalonikabeliekhez írt első levelében (5,5) emlékeztet bennünket: „Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!”

Video-installáció a Táguló című kiállításon (részletek)

Kapcsolódó írás

Megosztás: