Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Fényhalászok

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

Megnyitóbeszéd Fejér Hadúr Péter kiállításán

A jelen írásban szereplő képi illusztrációk szerzői jogi védelem alatt állnak.
© Fejér Hadúr Péter, 2007. Közlésük az alkotó szíves engedélyével.

Kik azok a fényhalászok? Létezik-e olyan háló, amely foglyul ejti a fényt? Mi akad fenn a fénytestek által ürességbe vetett, fényből szőtt háló szemein? A kiállítás címadó témájában feszülő paradoxon mintegy Fejér Hadúr Péter ars poeticájának képi megfogalmazása: Meseszerűen lebegő, színekben pompázó, a hétköznapok szilárd kontúrjait fénnyé oldó festményei a nézőben egyfajta álomvilág benyomását keltik; pedig a művész vallomása szerint képeinek alapélményeit a mindennapi élet adja, s azok a valóságként megélt, megismerni vágyott világról szólnak.

Ez az ellentmondás azonban csak addig áll fenn, amíg hétköznapi, jelentéktelenné szürkült és formákká merevedett élettapasztalásunkat, az elanyagiasodott világot hisszük valóságnak, miközben a mítosz, az álmok, a képzelet vagy a látomás szabad, képlékeny, színekben gazdag és sejtelmekkel átitatott tartományát a fikció körébe utaljuk.

Pedig Kelet és Nyugat összes nagy szellemi tradíciója arra tanít bennünket, hogy az érzékeinket megbéklyózó és életünket a determináltság szűk mozgásterébe kényszerítő anyagi világ csupán látszat; s hogy az érzéki tapasztalás felszíne mögött a láthatatlan, élettől pulzáló szellemi valóság mérhetetlen mélységei húzódnak. A látszatok mögötti igazságot a szabadság és fény e tartománya rejti, miközben az úgynevezett „hétköznapi realitás“, melyre hivatkozva kisszerűségünket, megalkuvásainkat és megtagadott álmainkat mentegetjük, csupán olyan, mint e fény által vetett árnyék.

Lehet-e egy képzőművésznek fontosabb küldetése, mint hogy felnyitva szemünket a fényre, újra megtanítson bennünket látni? Hogy megmutassa az élet legközönségesebb mozzanataiban is állandóan jelenlévő és megnyilatkozó nagyságot, szépséget és csodát? Hiszen, mint a Buddha mondja, „…ez a világ sötétben van, és oly kevesen látják a fényt. Amint csak kevés madár képes kiröppenni a madarász hálójából, kevés lélek képes feljutni az égi szabadságig.”

Pedig, Szepes Mária szavaival

Aki csodákban él, mindent elér.
Realista. Nem lohol árnyakért.
Oda tart, ahol örök a Fény.

A fény, szín és árnyék itt elsősorban szimbolikusan értendő, mint a szellemi világosság, teremtő erő és homály érzéki vetületei. A szellemi és a vizuális látás közötti kapcsolat azonban több puszta analógiánál, s ez adja meg a kulcsot a képzőművészet ősidők óta ismert szakralitásához. Az élet elszürkülése és elsivárosodása ugyanis szorosan összefügg a forma és a kontúr túlhangsúlyozásával, aminek következtében a tudat a közvetlen érzékelés elevenségétől, élettel való telítettségétől eltávolodik. Amint Hamvas Béla rámutat, a szín voltaképpen megtört fény, s e gondolatot folytatva, a forma nem más, mint a szín perifériája.

A forma, s különösen a geometriai forma mozdulatlan és halott, mivel absztrakción, vagyis fogalmi sémák kivetítésén alapul. A formából elvész az életet jellemző dinamizmus és az élet nyitottságát, teremtő potenciálját megjelenítő szín. A formának önmagában nincs valósága, hanem az a valóságnak csupán héja. Elvileg persze éppúgy ki is fejezheti, mint amennyire elrejti a belső lényeget; s ha nem vetül rá az önmagában vett létezés káprázata, akár az élet örök hullámzásának pillanatképe is lehet. A kontúr életre keltésére és a formákban eltemetett fény elővarázsolására a képzőművész számára két út kínálkozik. Az egyik, hogy eleven, mozgásban lévő formákat teremt, melyek megjelenésükben fel is oldják önmagukat; nem lezárják, hanem megnyitják és végtelenné tágítják a lehetséges értelmezések körét, s nem belefeledkezést, hanem eszmélést indukálnak.

A másik út, melyre az eredetileg grafikusként indult Fejér Hadúr Péter is rátalált, amikor Döbröntei Zoltán tanítványaként a festészet felé fordult, hogy a művész a formák kialakulásának lélektani folyamatát mintegy megfordítva, a formát a színekbe oldja vissza. Az elmosódó, felbomló, a hétköznapi megjelenés szilárd körvonalait hol szelíden, hol határozott mozdulattal magukról lehántó foltszerű alakzatok a nézőt ráébresztik a színek jelenlétére és jelentőségére, s ettől a képek életre kelnek és megszólítanak bennünket, mozgásba hozzák a néző lelkét – saját fantáziánkat –, s a lélek örök témáit újraálmodó történeteket mesélnek.

S azáltal, hogy a színek kibújnak a forma burkából, az utóbbiak által addig eltakart fény is előtűnik. A világosság teszi nemcsak láthatóvá a dolgokat, de ez is kelti életre őket, hiszen az életenergia, s az ezt kifejező szín sem más, mint megtört fény. A fény, mint a látomás és az élet forrása állandóan jelenlévő motívum Fejér Hadúr Péter képein, sokszor egészen közvetlenül, mint a kép fő témája (Születés, Fényhalászok, Nem vér által) vagy meghatározó háttérmotívuma (Híd, Kiscsalád – Nagyvilág, Rítus, Angyal, Tűzparipák). De még ott is, ahol nem ölt megkülönböztetett alakot, jelen van az eleven, világító színekben, sugárzik a tárgyak és szereplők belsejéből, melyeket mintha csak egy laterna magica fénye vetítene elénk.

Képei motívumait Fejér Hadúr Péter gyakran meríti a természetből, ezért választotta műterme helyszínéül is a csillebérci erdő szélét, ahol az élő környezet inspiratív jelenléte közvetlenül érezhető. Az eleven színvilág és a természeti motívumok együttese azonban nem valamiféle impresszionista utánérzést jelent. Számára a szín nem csupán külső megjelenés, hanem a szubjektív látomás közbenső közege, melyben a láthatatlan, fényszerű szellemi impulzus megtörik és maggá válik, megtermékenyítve a lélek képzőerőit. Ezek táplálják és növesztik aztán a befogadott világosság-csírát álmok, sejtelmek és fantáziák formájában egészen addig, míg végül kivetik magukból a világba, mint az érzékekben megjelenő formák hullámait.

A fény, szín és forma hármas tagozódásában Fejér Hadúr képein mintha csak az indiai bölcselet által leírt három alapminőség, a szattva, radzsasz és tamasz tükröződne. Az indiai hagyomány szerint minden természeti jelenség e három alapelv – a tisztaság és világosság, energia és dinamizmus, illetve homály és tömeg – kombinációja. Az élet minőségét a homályt és a szellem renyheségét képviselő tamasz elhatalmasodása rontja le, mely a valóságot egyedül tükrözni képes szattva világosságát elnyeli, s elfojtja a dolgokba mozgást, életet, színt hozó radzsaszt. Fejér Hadúr Péter homályoszlató művészete egyfajta szellemi jógának is tekinthető, mely a színekre támaszkodva megkísérli előbányászni és ismét láthatóvá tenni az anyagba veszett fényt.

A fény formájában megjelenő természeti minőség azonban a világosságnak csak egyik, külsődleges aspektusa. A látható fény csupán visszfénye a szubjektumban működő láthatatlan világosságnak, mely a tudat által tapasztalt tartalmakat az öntudatlanság sötétjéből kiemelve tudottá teszi. Fejér Hadúr Péter nem áll meg a természeti fény pusztán esztétikai értékű ábrázolásánál, hanem e belső, láthatatlan világosság forrását is keresi. Nem szemléletes természeténél fogva ez ugyan közvetlenül nem ábrázolható, mégis jelen van azokban a szubjektív sejtésekben és intuíciókban, melyeket a nézőből Fejér Hadúr képi víziói kiváltanak.

E belső fény természete a művész Rítus című képén tárul fel a maga teljes mélységében. A körtáncot járó apró alakok a keletkezés és elmúlás örök körforgásában vergődő emberi életet a végső lényegre történő eszmélés perspektívájából mutatják. Ha fölismerjük az élet szakrális jelentőségét, annak eseményeit a mélyebb valóságot kifejező és azzal kapcsolatot teremtő rítussá avathatjuk. Innen nézve az élet önmagába zártsága oldódni kezd, s a megnyíló végtelen tér tágasságában rádöbbenhetünk valódi tartalmára. Semmivé olvad minden, ami közönséges és kisszerű, s amit csupán az illúzióinkra fixált figyelmünk tartott a tapasztalás fókuszában. Eltűnik az egyén, s megértjük, hogy a személyes én nem a világ közepe, hanem csupán a mindenség sejtje. A háttérben felsejlik a tudattalan áthatolhatatlan, sötét mélységeiben eltemetett kozmikus szubjektum, az ember valódi arca. Ő sugározza magából a fényt, mely az anyag legsűrűbb homályán is átderengve eszmélésre késztet, s ébren tartja bennünk emberségünk és valódi természetünk tudatát. A Rítust szemlélve megértjük, hogy ez a szubjektumon átragyogó világosság, a szív világossága nem más, mint Isten fénye az emberben. Babits Mihály szavait idézve:

“…Lelkem fürdik a fényben,
Szívemben lakik az Isten,
Megmerítkezhetem a mélyben,
Az anyag legsűrűjében.
Lelkemet nem bírja a máz,
Szívemben szeretetláng
Sötétet emésztő fénye
Örökmécsesként vigyáz
!”

Megosztás: