Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Pars pro toto

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

Ujfalusi Éva Eszter festményei

Megjelent az Élet és Irodalom 2008. május 23.-i számában
Az írásban szereplő képi illusztrációk szerzői jogi védelem alatt állnak – © Ujfalusi Éva, 2008
Közlésük az alkotó szíves engedélyével.

__________________________________________________


A rész olykor sokkal több, mint az egész. Egészet ugyanis nem tudunk látni. Az egész, az alak csupán fogalom: a valóság lecsupaszított, absztrakt váza. Az egész esetében a tudatot hatalmába kerítő jelentés sötét ernyőként borul a tapasztalt valóságra, letompítva és elhomályosítva az érzékek elevenségét, színgazdagságát és dinamizmusát. A jelentés az érdek és funkció mentén szűri az érzéki világból áradó benyomásokat, szubjektív értelmezések kereteibe kényszeríti azokat, s a pillanat eleven megnyilvánulásait gondolati sémákká sivárosítja. Az egészen belül a részletek szuverenitása is megszűnik, s a rész a valóság élő szövetéből a séma szerkezeti elemévé egyszerűsödik.


A képzőművészet ilyen vagy olyan értelemben látni tanít bennünket. Ujfalusi Éva Eszter az észlelés sematizmusából azáltal tör ki, hogy fölfedezi a részekben lüktető életet. A test kivágott tájain elkalandozó tekintet észreveszi a formák íveiben lappangó finom erotikát, az öltözék és test viszonyát, az elrejtés által történő megmutatás dialektikáját. Érzi a szövet tapintását, a kézmozdulatokban kifejeződő tanácstalanságot, feszültséget vagy szorongást.


A részek ugyanakkor nemcsak önmagukról szólnak, hanem az összeségében nem látható, szerepek és sémák mögött rejtőző élő egész gesztusai és kifejeződései. Különösen a kéz és az ujjak, melyek szelíd önfeladása vagy ellenfeszülő görcsei nemcsak a személy egész érzékenységét hozzák napvilágra (mint Tóth Árpád Tavaszi elégiájában „…kezem szegény öt ujja / Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben…”), hanem életének e kezekkel világgá formált nyersanyagát is magukba sűrítik. Épp a rész mutatja meg azt a teljességet, ami egészében túl van a láthatón. A „világot látni egy porszemben” (William Blake) nem is oly meghökkentő paradoxon, ha megértjük, hogy a világ érzékelhetően kizárólag jelenségeiben van jelen.


Épp így az örökkévalóság sem élhető meg másutt, mint a pillanatban. Ujfalusi Éva Eszter portréi és önarcképei nem karaktert ábrázolnak, hanem pillanatnyi kedvet, hangulatot, a homlok mögött átsuhanó gondolatot, szorongást vagy gondot, elmélázást, a szem sarkában eltűnődő rácsodálkozást. A felvillanó fények és színek, a könnyedén táncoló ecsetmozdulatok láthatóvá teszik az éppoly tűnékeny érzelmi rezdüléseket. Nincs fogalmilag körülírható koncepció vagy terv, „csupán” a pillanat éber jelenléte. A művészt a személyiség meghatározottsága helyett jobban izgatja az, ami abban változó: a lehetőségek kimeríthetetlen sokfélesége.


S még ha az emberek a folytonosság illúziójában, tartóssá szervült szerepeikben bíznak is, a pillanatnyi lét e hullámzása igazabb. A karakter és fogalmi konstrukciók béklyói nélkül az élet teljessége tapinthatóbbá válik. Az élet szabadsága és intenzitása az elmúlásban a legjelenvalóbb. E pillanatban való létezés életérzését fogalmazza meg Faludy György Monológjában: „Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, / páratlan, ritka s múló fenomén… / Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel / és szóval láttam, mintha reggelig /meg kéne halnom”; s „…az ellentétek izzó sistergése / s az elmúlás örökös, csontig vájó / tudata: ezek adtak életemnek / ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát.”

Ugyanez a pillanatba vetettség adja Ujfalusi Éva Eszter képeinek erejét. Az itt-és-most színekkel teli ragyogása és az elmúlás szorongása együtt teremti meg az életnek azt az intenzitását és varázsát, mely a halandó lét egyedi és ismételhetetlen pillanataiba idézi a mindenség tudatát.

Megosztás: