A Védegylet szervezésében 2001. május 25-26-án Dobogókőn konferenciát tartottak
“Vallás és ökológia“ címmel, amelyen különböző tudományágak szakértői
mellett számos vallás teológusai és papjai vettek részt. A jelen cikk
a szerző előadásának legfontosabb gondolatait foglalja össze kivonatos formában.
i, buddhisták az eszméknek nem tulajdonítunk önmagukban vett értéket. Az eszmék jelentőségét elsősorban abban látjuk, hogy azoknak milyen következményeik vannak, s milyen életgyakorlat fakad belőlük. Ha a különböző vallások egyaránt a természet tiszteletére és óvására, az élők szeretetére és támogatására tanítanak, akkor ez fontosabb közös platformot és együttműködési lehetőséget teremt, mint a gondolati rendszerekben esetleg meglévő eltérések.
A természetvédelem területén folytatott vallásközi párbeszéd, az egymás eszméinek megismerése iránti nyitottság reményeink szerint kibontakoztathat egy olyan fejlődést, amikor már nemcsak a természet és az élőlények sokféleségének genetikai védelme lesz mindenki számára magától értetődően fontos, hanem a vallások, a vallási eszmék és a szellem egyéb teremtményei sokféleségének genetikai védelme is elfogadott szemponttá válik. A természeti és az emberi környezet változatosságának védelme ugyanis azonos szemléleti tényezőkön: a tolerancián, a másság méltánylásán, a szereteten, az önközpontú viszonyulás féken tartásán múlik.
A keleti vallások eszmevilága rendkívül sokféle és változatos. Sokszor egyetlen valláson, pl. a hinduizmuson belül is a vallási tanítások különböző formáival és szintjeivel találkozunk. E vallások mentalitása bizonyos értelemben a fentebb jelzett »szellemi ökológia« szempontjából is példamutató: a vallási eszmék sokféleségében ugyanis nem valamiféle eretnekség térhódítását, hanem az Istenre vagy a végső szellemi valóságra vonatkozó fölismerések gazdagságát látják…
Az alábbiakban néhány olyan jellegzetes tanítást emelnék ki az indiai eredetű vallásokból, amelyek lényeges mondanivalót hordoznak a természet jelentőségéről, ember és természet kapcsolatáról.
I. Az ember helye a természetben
keleti vallásos bölcselet tudomásul veszi az ember kiemelt szerepét a természetben,ebből azonban nem vezet le egy antropocentrikus világképet. Az emberi létforma kiemelt jelentősége az ember különleges képességeivel függ össze, ez a kiemelt szerep azonban nem abszolút, hanem részben ki kell azt érdemelni, részben pedig el is veszíthető. Ezt fejezi ki az újjászületés tana. Az újjászületés eszméjéből olyan életgyakorlat fakad, amely nem szigeteli el egymástól a fajokat. Az európai gondolkodásban az ember és a többi élőlény között merev határ húzódik. A keleti gondolkodásmód tudatában van annak, hogy ezek a határok nem átjárhatatlanok, az ember is megszülethet más alakban, és az állatok is élhettek korábban emberként.
Egy buddhista tanítás szerint például az újjászületések végtelen idők óta tartó körforgásában minden lény valamikor szükségszerűen a saját édesanyánk volt… Ha valaki ezt teszi hitének alapjává, akkor az állatokat sem tekintheti többé pusztán használati eszközöknek vagy alacsonyabbrendű lényeknek. Ebben az esetben egészen más megvilágításba kerül pl. az a kérdés, hogy együnk-e húst, vagy levágjunk-e egy állatot.
A keleti ember tisztában van azzal, hogy a jövőnkre vonatkozó felelősség nemcsak az utódainkért érzett felelősséget jelenti. Természetesen az sem közömbös, hogy milyen környezetet hagyunk utódainkra; ezen túl azonban mi magunk is ugyanabban a környezetben fogunk tovább élni, mint amelyet a jelenben, a mai tevékenységünkkel létrehozunk.
A keleti vallások a fejlődés vagy evolúció gondolatát sem abszolutizálják, és ezért sokkal kritikusabban képesek viszonyulni pl. a modern civilizáció és technológia fejlődéséhez. Az indiai bölcselet világkorszakokban gondolkodik, amelyekben evolúciós és felbomlási időszakok követik egymást vég nélkül váltakozva. Az a világ, amelyben élünk, csupán az egyik lehetséges a létező mérhetetlenül sok egyéb világ között. A tipikus nyugati kérdésfeltevés, hogy vajon elpusztítja-e a világot az emberiség, a keleti ember nézőpontjából egyfajta arroganciát tükröz: a világot aligha, legfeljebb csak önmagunkat, saját lakóhelyünket és szűkebb környezetünket tudjuk elpusztítani.
Még ennél is fontosabb tanítás, hogy az emberi lét bármely világban és bármely környezetben mindig mulandó, szituatív és viszonylagos marad. Az a világ, amely a tapasztalatainkban megjelenik, nem rendelkezik végső, abszolút létezéssel; utóbbi kizárólag a végső szellemi természet (buddhizmus) vagy az Isten (hinduizmus) sajátja. Az ember jelentősége nem fakadhat abból, hogy milyen pozíciót foglal el ebben a relatív, pillanatnyi, mulandóságnak alávetett természeti létezésben, hanem kiemelt helyzete kizárólag a végső szellemi lényeghez való viszonyából adódik. Az ember különleges helyzete abban áll, hogyképes az üdvözülésre, illetve elő tudja mozdítani nemcsak a saját, de egész világának üdvét. Ha nem él e képességével, akkor kiemelt helyzetét elveszíti.
II. Az ember eredendően jó
második témánk körébe vágó tanítást tömören abban lehetne összefoglalni, hogy a keleti vallások felfogása szerint az ember természete alapvetően jó. Ez egy nagyon lényeges szempont, hiszen minden vallás középponti problémája a bűn szerepe, a rosszhoz való viszony, a rossz mibenléte. Indiai felfogás szerint az ember alapvetően jó, mert a belső lényege Istennel azonos, vagy buddhista terminológiával önmagában hordja a Megvilágosodás lehetőségét. Ez azonban a keleti felfogás szerint nemcsak az emberre érvényes, hanem az összes többi létezőre is*. Ennek megfelelően pl. a természet pusztítása – és nemcsak a fajok, hanem az egyes lények szintjén is – nem egyszerűen a teremtés vagy az élet elleni bűntény, hanem az üdvözülés elleni tett is. Innen érthető meg az ölés tilalmának vagy nem ártás elvének abszolutizálása a keleti vallásokban. Azáltal ugyanis, hogy elpusztítunk egy életet, akadályt támasztunk egy olyan fejlődés vagy kibontakozási lehetőség – nevezetesen a Fölébredés vagy az üdvözülés – útjában, amelynek során Istennek vagy a végső lényegnek a teremtésben való megnyilvánulása maradéktalanul megvalósulhatna.
A keleti gondolkodásmód a bűnt és a rosszat nem az ember alaptermészetéből vezeti le, hanem a rossz szokásokból és bizonyos képességek meggyengüléséből. A legalapvetőbb ilyen rossz szokás vagy fogyatékosság minden keleti rendszerben a nemtudás, vagyis a valóság félreismerése. E tudatlanságunkból fakadnak azok a hibás reakciók, melyek közül a legsúlyosabb következményeket a mohóság és az ellenszenv vonja maga után. A keleti fogalomrendszerben előbbi a mértéktelen szerzési és fogyasztási vágyat, utóbbi pedig a nem tetsző jelenségek elutasítását, szélsőséges esetben elpusztítását jelenti. Abból azonban, hogy ezek végső soron szokások, s nem pedig az emberi természetből fakadnak, következik, hogy a keleti vallások felfogása szerint e hibás magatartásmódok nevelhetők és módosíthatók…
A fogyasztói mentalitás terjedése e felfogás szerint nem a rossz emberi természet következménye, hanem jelentős részben abból is fakad, hogy az emberek nem látnak maguk előtt olyan vonzó alternatívát, amely az értelmes élet lehetőségét kínálná a fogyasztás helyett… Mi, a keleti vallások hívei meg vagyunk győződve arról, hogy a legtöbb ember természetéből fakadóan nemes. Ha igazi értelmes célokat kínálunk számukra, ahol ezt a belső lelki nemességet ki tudják bontakoztatni, akkor meggyőződésünk szerint az emberek hajlandóak a lemondásra és az áldozatokra is, és képesek arra, hogy az anyagi értékeket, amelyekre a modern kultúra és civilizáció épül, háttérbe szorítsák saját életgyakorlatukban anélkül, hogy ettől boldogtalanná válnának…
III. Valódi és gerjesztett szükségletek
harmadik fontos témakör a szükségletek kérdése. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy amennyiben be is látjuk az ember önkorlátozásának szükségességét, mi történjen a »természetes« szükségletekkel? …A szükségletekről a keleti vallások azt tanítják, hogy minden lénynek, köztük az embernek is alapvető igénye a boldogság keresése… A keleti felfogás azonban azt is fölismeri, hogy a relatív világban, tehát saját életünk viszonylagos és korlátolt keretei között sohasem valósulhat meg a maradéktalan boldogság. Mindazok az örömök és kielégülések, amelyekben a világi élet keretein belül van részünk, ugyanolyan viszonylagosak, mint maga a világi létezés, és hosszú távon szükségképpen szenvedéshez vezetnek. Ez magának a világi létezésnek a természetéből fakad, s ezért a világon belül nem is oldható meg, se a szükségleteink kiélésével, se a technológiai fejlődéssel.
A keleti vallások tanítása szerint igazi boldogság csak az üdvözülésben – a Megszabadulásban, vagy a hinduknál az Istennel való egység helyreállításában – érhető el. E felfogásból természetes módon fakad a lemondásra való hajlam és a mértékletességre való törekvés. A nyugati ember számára gyakran azért nehéz a lemondás, mert abban valaminek az elveszítését látja. Keleti megvilágításban viszont a lemondás nem jelent veszteséget, mert az ember nem valóságos értékektől tartóztatja meg magát. Sőt ezáltal találhatunk utat ahhoz, hogy korlátolt életünkben igazi értékeket tudjunk kibontakoztatni.
Amint Ramana Maharishi találóan rámutat:
„Teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy az ember valaha is felmérheti az egész mindenséget, s minden jelenséget feltárhat. Ez képtelenség volna. A dolgok ugyanis a szellem teremtményei. Olyan ez, mintha valaki a saját árnyéka fejére akarna taposni: ahogy maga továbblép, úgy mozdul arrébb az árnyék feje is.“
A következő idézet pedig, amely a Dhammapádából származik, buddhista oldalról világítja meg a valódi boldogság előfeltételeit:
„Minden lény fél az erőszaktól, és rettegi a halált;
mind az életet szereti.
Képzeld magad a másik helyébe: kit tudnál ekkor megsebezni,
kinek tudnál még ártani?
Aki a boldogságot keresvén árt azoknak, akik
ugyancsak a boldogságra törekednek,
az a boldogságot soha el nem érheti...“
IV. Keleti természetképek
z indiai gondolkodáson belül kialakult sokféle természetképet alapvetően négy csoportba sorolhatjuk. Az első az árambhaváda, az okozatiság vagy a világ összetevődésének a tana. Ez a természetet úgy írja le, mint amelyet oksági törvények mozgatnak. Ezeket az oksági összefüggéseket az Isten alkotta meg, ám azok utána a saját dinamikájuk szerint fejlődnek, és ebben az oksági viszonylatrendszerben a természeti környezetet teremtő okok között meghatározó szerepe van magának az emberi tevékenységnek is.
A második rendszer a parinámaváda vagy »átváltozástan«. Ez az alapvetően dualisztikus szemlélet elsősorban a jóga és a számkhja rendszereire jellemző. E felfogás a szellemet és a természetet két teljesen különböző dolognak tartja. A teremtettség – vagyis az a világ, amelyben élünk –, úgy jön létre, hogy ez a két princípium látszólag összekapcsolódik egymással, s a szellem mintegy belemerül a természetbe. A természetet a szanszkrit nyelv nem anyagnak, hanem prakritinek – magyarul »ősméhnek« vagy »ősteremtőnek« – nevezi. Ez önmagában előjel és tulajdonság nélküli (avjakta), ám potenciálisan minden létforma létrehozásának a lehetőségét magában hordja. Maga az életfolyamat és az általunk megélt világtörténet ennek a természetnek a kibontakozási és átalakulási folyamata. A természetbe belemerülő, vagy azzal kapcsolatba kerülő szellem tapasztalati világa a természetben élő ember hajlamaitól, szokásaitól, adottságaitól és tetteitől függ.
A harmadik fajta megközelítési mód az ún. vivartaváda vagy illúzió-tan. Ez az egész tapasztalati világot végső soron káprázatnak tartja, amely a valóság igazi természetét, az Istent vagy a Brahmant elfedi előlünk. Ezt a káprázatot a szellemi tudatlanság teremti, ám az, hogy ebben a káprázatvilágban milyen történéseket vélünk megélni és tapasztalunk esetleg nagyon is reálisan ható szenvedésként, ugyancsak a saját attitűdjeink és cselekedeteink következménye.
És végül van egy negyedik fajta felfogás is, az úgynevezett avikára-parinámaváda , amely a különböző tantrikus rendszerekben – pl. a hindu shaiva és vaisnava tantrákban – kristályosodik ki. Ez lényegében ugyanazt tanítja, mint a vivartaváda , vagyis hogy a tapasztalati jelenségek az Isten végső valóságát rejtik; ezt azonban egyfajta pozitívabb élethez és természethez való viszonyulás jegyében még kiegészíti azzal, hogy ez a megjelenő világ nemcsak egyszerűen káprázat, hanem az Isten csodálatos kreativitásának, teremtő tevékenységének a manifesztációja. A természetet Isten nem önmagán kívül, hanem saját magából hozza létre azáltal, hogy Ő maga felölti a jelenségek alakját, mintegy átváltozik azokká (parináma) anélkül, hogy saját Isteni lényege közben változást szenvedne (avikára). A végső szellemi valóságot e felfogás az aranyhoz hasonlítja, mely a legváltozatosabb ékszerek alakjában képes megjelenni anélkül, hogy ezek az átalakulások az arany mivoltát megérintenék. E szemléletben a dolgok már a maguk puszta megjelenésében is értéket képviselnek. Mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy a teremtett dolgok utalnak a teremtőjükre, hanem úgy is, hogy minden lényben és jelenségben, amellyel találkozunk, közvetlenül magával az Istennel állunk szemben.
A különböző indiai természetfelfogásokban egyaránt felfedezhetjük azt az alapvető elvet, hogy az ember saját maga alakítja ki tevékenységével a maga konkrét tapasztalatai világát, mintegy mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Ezt az elvet nevezzük a karmatörvényének. A karma egyfelől determináltságot jelent, amennyiben az ember tettei elkerülhetetlenül olyan világot teremtenek, ami megfelel a cselekedetek jellegének. Ez a tanítás azonban egy mélyebb olvasatban éppen az emberi szabadság megfogalmazása. Azt a fölismerést fejezi ugyanis ki, hogy mi magunk teremtjük, mégpedig külön-külön egyénileg is, illetve ahol közös a világunk, ott kollektíven is azt a környezetet és azokat a feltételeket, amelyek között élünk…
Az ökológia szempontjából talán ez a szabadság és az ezzel járó felelősség a kelet legfontosabb üzenete a nyugat számára. A karma törvénye magában foglalja felelősségünket a jövőnkért, lényegi tartalma mégis a szabadság. Túlságosan gyakran hitegetjük magunkat azzal, hogy lehetetlen cselekednünk, hogy képtelenek vagyunk változtatni a hajlamainkon, pl. a fogyasztási szokásainkon. Pedig ezzel csak elleplezzük azt a tényt, hogy amikor húst eszünk, autóval járunk, vagy elkövetjük az egyéb ehhez hasonló »strukturális bűnöket«, akkor valójában minden alkalommal döntünk, és nem kényszer hatása alatt tesszük ezeket.
V. Az önközpontúság meghaladása
E rövid áttekintés utolsó fontos gondolata arra az alapvető fogyatékosságra vonatkozik, ami miatt elhomályosult az Istennel vagy a valóság természetével való kapcsolatunk. A keleti gondolkodás e hamistudat legsúlyosabb tünetének az egoizmust – az önközpontú látást, érzékelést és cselekvést – tartja. Ez alatt nemcsak azt kell érteni, hogy önközpontúan gondolkodunk, hanem hogy tényleg úgy is érzékeljük világunkat, mintha annak középpontjában saját elszigetelt énünk állna… A fő probléma az ego-val kapcsolatban azizolációban rejlik: azt a fajta illúziót vagy tapasztalási módot alakítja ki bennünk, mintha a világ többi részétől különállóan léteznénk. Ezáltal nem engedi, hogy meglássuk önmagunk és minden más élet közös lényegét.
Ennek illusztrálására hadd álljon itt néhány idézet a buddhista Métta-szuttából, ami költői szépségű megfogalmazást ad ennek a gondolatnak. A szutta azt fogalmazza meg, hogyan kellene élnie a nemességre és az üdvözülésre törekvő embernek ahhoz, hogy összhangba kerüljünk önmagunk és a világ belső lényegével. E gondolatok a buddhizmusnak az ökológiai problémával kapcsolatos mondanivalóját is igen lényegre törően tartalmazzák.
„Ye keci pánabhútatthi
tasá vá thávará vá anavasesá
Díghá vá ye mahantá vá
majjhimá rassakánukathúlá
Ditthá vá ye vá aditthá
ye ca dúre vasanti avidúre
bhútá vá sambhavesí vá
sabbe sattá bhavantu sukhitattá“
Magyarul: „Minden lény kivétel nélkül, ami csak létezik“ – tehát nemcsak az ember, hanem minden lény! – „legyen bár mozgékony vagy nyugvó, nagyméretű és nagynövésű, közepes vagy kicsi, erős vagy törékeny, szemmel látható vagy észrevétlen, a közelünkben élő vagy tőlünk távoli, olyasvalaki, aki már megszületett, vagy éppen most keletkezik – minden lény örvendezzen és legyen boldog!“
Mátá yathá niyam puttam
áyusá ekaputta anurakkhe
evampi sabbabhútesu
mánasam bhávaye aparimánam
„Ahogy az anya egyetlen fiúgyermekét az élete árán is megvédi, ugyanúgy bontsa le az ember belső falait, s nyissa a tudatát határtalanra minden élőlény felé.“
Mettań ca sabbalokasmim
mánasam bhávaye aparimánam
uddham adho ca tiriyań ca
asambádham averam asapattam
„Az egész világ felé forduljon szeretettel, és belső falait lebontva nyissa határtalanra a tudatát a tér minden irányában; legyen szűkkeblűségtől és szorongástól, gyűlölettől és ellenségeskedéstől mentes.“
