Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Viparjaja

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos
viparjaja szanszkrit kifejezés, amely szó szerint "átfordultat" jelent – olyasvalamit, ami "átment a saját ellentétébe". A szó kifejezetten pejoratív, ugyanis a hagyományos szövegekben a Kálijuga emberének megismerési módját jellemzi, vagyis saját szellemileg elhomályosult "sötét korszakunk" sajátja.

viparjaja egyfajta torzult, pervertált, elváltozott tapasztalási mód; Patandzsali híres Jóga szútráinak meghatározása szerint olyan hibás megismerésről van szó, amely tárgyát annak valódi mivoltához képest pontosan ellentétes természetűnek tapasztalja.

viparjaja szoros kapcsolatban áll az avidjával, az "alapvető nem-tudással" vagy "szellemi vaksággal". E vakság egyik leglényegesebb tünete, hogy az ember saját tudatlanságát sem ismeri föl. Ezért a viparjaja gyökérformája abban áll, hogy saját tudatlanságunkat tudásként, szellemi vakságunkat pedig tudatként tapasztaljuk.

viparjaja fogalma középponti szerepet játszik a korai buddhista filozófiában is, ahol ugyanezt a jelenséget többnyire a rokon jelentésű, páli nyelvű vipallásza (»kifordultság«) szóval jelölik. A buddhizmusban négy ilyen alapvető kifordultságról beszélünk, ezek a következők: (1) a mulandó dolgokat maradandónak véljük; (2) az önálló létezés és szubsztancia nélküli jelenségeket lényegiként és önmagukban létezőként tapasztaljuk; (3) élvezetesnek látjuk azt, aminek a valódi természete szenvedés; (4) vonzónak és törekvésre érdemesnek hisszük azokat a dolgokat, amelyek a valóságban nem bírnak semmiféle pozitív értékkel.

Ebből a négy gyökértorzultságból bomlik ki rendkívül sokrétű és gazdag, alapjaiban mégis hamis tapasztalati világunk és illúziókra épülő létszemléletünk. Az első és a második kifordultság okozza például azt az egész érzékszervi tapasztalásunkat átható alapillúziót, hogy a valóságban csak egyetlen pillanatig létező, szubsztanciátlan érzéki formákat (rúpa) tartósan fennmaradó, anyagi szubsztanciával rendelkező »dolgokként« érzékeljük.

Az olvasók közül filozófiai síkon talán sokan tanultak már ezekről a jelenségekről. Mégis ritkán támad az az ötletünk, hogy a saját személyes tapasztalatainkat is nagyító alá vegyük arról az oldalról, hogy vajon azok nem ilyesfajta kifordult, a valósággal éppen ellentétes megismeréseket közvetítenek-e? Ezt az önvizsgálatot annak ellenére sem végezzük el, hogy életünk minden pillanatában szembesülni kényszerülünk érzékszervi tapasztalásaink meggyőzően valóságosnak látszó anyagiságának káprázatával. Elméletileg megtanultuk ugyan, hogy a dolgok anyagisága illúzió, mégis mindannyian továbbra is anyagiként és ténylegesen létezőként látjuk egész környezetünket. Ha azonban érzéki világunk ilyen alapvető tulajdonságait illetően is káprázat rabjai vagyunk, akkor nem lehetséges-e, hogy sok más megszokott tapasztalati mintánk is csupán a valóság kifordult és torz megismerését közvetíti?

Ez a lehetőség pedig egy hallatlanul érdekes, olykor ijesztő távlatokat is nyitó gondolati játékra csábíthatna bennünket, amelyet ki-ki a saját tapasztalási mintái és ítéletalkotása vonatkozásában végezhetne el. Az alábbi felvetések néhány általánosan elterjedt megismerési sablont kérdőjeleznek meg, ugyanilyen kritikai vizsgálat alá vonhatnánk azonban saját személyes nézeteinket is.

Nem volna-e például lehetséges, hogy amit most fejlődésnek hiszünk, az tulajdonképpen hanyatlás? Hiszen a Felvilágosodással akár az Elsötétedés korszaka is beköszönthetett. Vajon nem lehetséges-e, hogy amit illúzióként az életünkből kizárunk, az a valóság érintése , miközben a káprázatot objektív szükségszerűségnek hisszük? Persze az is lehet, hogy az úgynevezett objektív szükségszerűség csupán saját szubjektív vágyunk… Ebben az esetben mindaz, ami igazságnak látszik, nem volna más, mint csupán egyezményes hazugságunk.

Lehetséges, hogy azokat tekintjük felnőttnek, akik végérvényesen megrekedtek egy éretlen állapotban. S miközben szabadnak érezzük magunkat egy "szabad világban", észrevétlenül mindannyian rabszolgákká váltunk. Ha az ocsmány dolgok vonzóként is mutatkozhatnak, akkor az alantas is megjelenhet úgy, mint tiszteletre méltó. Ami okosság és intelligencia formájában nyilatkozik meg, az elvakult és korlátolt gondolkodást is takarhat.

Ami az egyén tiszteletben tartásának számít, az szétzilálhatja a közösséget. Amit viszont a társadalom érdekének tekintünk, esetleg elpusztítja a nagyszerűséget. Lehet, hogy a nagy élni vágyástól életünk értelmetlenné válik? Nincs kizárva, hogy zűrzavar és káosz a valódi természete annak, ami rendnek látszik. S nem lehetséges-e, hogy miközben látszólag békében élünk, valójában szűntelen háború dúl?

A belső ezek szerint megjelenhet úgy is, mintha látszólag kívül lenne; s amit önmagunkként tapasztalunk, az volna tulajdonképpen saját környezetünk. S az nem lehetséges-e, hogy gazdagodásunkkal valójában a szegénységünk növekszik? Miközben azt hisszük, hogy javaink egyre inkább gyarapodnak, talán nem tűnik fel, hogy valójában egyre többet elveszítünk…

Megosztás: