Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A szellemi megvalósítás útjai az ősi Indiában

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

A meditáció nehezen körülírható fogalom, sokféle módszer és gyakorlat megnevezésére használják. Ezekben a meghatározásokban talán csak két közös mozzanat található: az egyik, hogy minden meditáció valamilyen mentális, azaz a tudattal végzett gyakorlásra — sajátos műveletek ismételgetésére — épül. A másik közös vonás, hogy a cél valamilyen fajta közvetlen megismerés, tehát a választott tárgyat nem fogalmi vagy gondolati úton igyekszik a meditációt gyakorló ember megismerni, hanem inkább annak megélésére törekszik. A gondolatok ezért a meditációban inkább akadályként vagy elterelődésként jelentkeznek.

A meditációkat céljuk szerint két típusra lehet felosztani, ezeket világi és szakrális jellegű meditációknak nevezhetjük.

A világi meditációk közös vonása, hogy a gyakorlás valamilyen profán vagy hétköznapi cél megvalósítására, vagyis a világi jellegű megismerésre irányul. Ezek a célok lehetnek értékesek vagy akár etikailag kifogásolhatók is, a »világi« tudatállapotok körén azonban sohasem lépnek túl. Ebbe a körbe tartoznak pl. a modern pszichoterápia meditációs tréningnek nevezett módszerei — amelyek bizonyos lelki vagy pszichoszomatikus panaszok gyógyítását kívánják elősegíteni —, továbbá a szórakoztatóipar újonnan kifejlesztett »ezoterikus« technikái, amelyek »különleges tudatállapotok« vagy sajátságos »lelki élmények« tapasztalásával a túlszabályozott és az ingerszegény életmódtól szenvedő modern ember (alapvetően világi) igényeit igyekeznek kielégíteni. A meditáció valójában a régi Indiában is igen gyakran merőben világi célokra — pl. jólét vagy hatalom biztosítására, az istenek jóindulatának elnyerésére, gyógyításra stb. — irányult. Az emberek többségét minden kultúrában elsősorban világi célok motiválják. A régi India kultúrájának és vallási gyakorlatának tanulmányozása ugyanakkor azért fontos, mert ott és akkor az emberi szellem páratlan csúcsteljesítményei születtek ezen a téren.

A szakrális meditációk lényege a minden világi állapoton és megismerésen túli  végső valóság megismerése, illetve az annak közvetlen megélésére való törekvés. E végső valóságot a különféle szellemi hagyományok más-más néven ismerik: Isten, Brahman, végső igazság, a tudat valódi természete stb. Ebben a jegyzetben e szakrális meditációk közös vonásaival foglalkozunk.

Valamennyi szellemi rendszer egybehangzó fölismerése szerint a végső valóság nem strukturált, vagyis semmiféle formai vagy fogalmi keretbe nem illeszthető; továbbá feltétlen, mindenütt jelenlévő, és teljesen szabad. A világi tudat összes megismerését ezzel szemben a struktúrákhoz kötöttség: a formai körülhatároltság, a fogalmi megnevezhetőség és a meghatározottság jellemzi.

Ha a végső valóság nem azonos semmilyen struktúrával, akkor ebből az következik, hogy minden formához vagy fogalmisághoz kötött megismerés végső soron nem a valóságot tükrözi, azaz káprázat. Káprázat, de nem abban az értelemben, mintha egyáltalán nem létezne, hanem akként, hogy a tapasztalt dolgok csupán mintegy »képek«, melyek valódi természete nem azonos látszólagos megjelenésükkel. A szakrális szellemi utakat tehát (a világi ember naiv megismerésétől eltérően) egyfajta bizalmatlanság jellemzi a tapasztalati világgal szemben, amennyiben megkérdőjelezik az érzéki és fogalmi megismerés hitelességét.

A kétféle megismerhető — a végső természet és a felszíni forma —  azonban mégsem különbözik egymástól, hanem ugyanannak a valóságnak kétféle arculatáról van szó. A végső valóság nem valahol a jelenségeken kívül található, hanem az éppen a jelenségek valódi, »belső« lényege. Mindez úgy képzelhető el, mint a közismert alak-háttér átbillenős ábrák: ha így nézem, egy váza, ha úgy, akkor két arc. A meditáció célja tehát nem az, hogy felépítsen vagy elérjen egy —a hétköznapitól különböző —  valóságot, hanem hogy megélhetővé tegye azt a szemléleti átfordulást, melynek következtében  a hétköznapi dolgok egyszerre csak Isten, illetve a »valódi természet« kifejeződéseként jelennek meg.

A fentebb írtakat az óceán és a hullámok hasonlatán lehet jól érzékeltetni: a formai és fogalmi tapasztalás a hullámok érzékelését jelenti. A hullámoknak körülhatárolt formájuk van, ám nincs valódi szubsztanciájuk: állandó keletkezésben és felbomlásban vannak. Amikor a szemlélet nem látja a valódi lényeget — a vizet —, akkor a hullámoknak tévesen önmagukban vett létezést tulajdonít, s ebben az értelemben káprázatba merül. A hullámok valósága a víz, mely egyetemes, feltétlen, mindenütt jelenlévő és nem strukturált, vagyis nem függ semmilyen konkrét hullámformától sem. A meditáció alapkérdése az, hogyan juthatunk el a hullámokra tapadó figyelemtől a lényeg — a víz — fölismeréséig.

A meditáció gyakorlást jelent, s mint ilyen, maga is hullámtermészetű, vagyis formai. A meditáció a tudatban a hétköznapitól eltérő feltételeket, de mégiscsak feltételeket teremt. Márpedig a végső valóság az, ami minden feltételtől szabad. Elvileg lehetetlen tehát a végső valóságot fölismerő szemléletváltást gyakorlással létrehozni, hiszen ha ez lehetséges volna, akkor nem végső valóságról, hanem egy sajátos struktúráról lenne szó. Szerencsére a végső valóság létrehozására nincs is szükség, hiszen ez mindenütt a jelenlévő, tényleges valóság.  Ezt jelenti Isten kegyelmének mindenütt és mindig való jelenléte. Ami gyakorolható, az azoknak a tényezőknek a lebontása, amelyek megismerésünket a hullámokhoz, vagyis a fogalmi és formai struktúrákhoz kötik. A valóság természetére történő ráébredés az akadályok elhárítása nyomán spontán bekövetkezhet.

A szakrális meditációk nem megvalósítanak valamit, hanem segítenek lebontani hétköznapi megismerésünk struktúráit. Az ősi indiai meditációs rendszerekben ez a módszer három fő gyakorlatformán keresztül valósul meg. E gyakorlatformák valamennyi klasszikus indiai meditációs rendszer alapvető eszköztárát képezik, jóllehet az egyes hagyományos iskolák különféle elnevezéseket és konkrét gyakorlási technikákat alkalmaznak.

1.) Előkészítő gyakorlatok, melyek kifejlesztik azokat a képességeket, amelyek a szellemi út végigjárásához szükségesek, továbbá erősítik a szellemi megismerések iránti érzékenységet. Ezen gyakorlatok végzése nélkül az egyéb gyakorlási formák nemcsak sikertelenek lesznek, de eltévelyedések veszélye is fennáll.

A legfontosabb előkészítő gyakorlatok a következők:

a.) Külső és belső megtisztulás. A szennyezett érzéki és testi környezet, valamint a tompa tudat a megismerést a felszíni jelenségekhez köti. A külső-belső megtisztulás közelíti a gyakorlót a végső lényeghez, melynek természete a tökéletes tisztaság (ti. minden formai szennyeződéstől mentes).

b.) Az etikus magatartás és életvitel gyakorlása. Ennek kettős jelentősége van: egyrészt a végső valóságban — vagy Istenben — semmi sincs, ami etikai értelemben rossz volna, hiszen a rossz mindig bizonyos feltételekhez vagy struktúrákhoz való kötődésből fakad. Ezért az erkölcsi jóság gyakorlásán keresztül tud áttörni saját tudatosságunkban is az isteni természet. Másrészt az etikus életvitel azért nélkülözhetetlen, mert ez teremti meg a harmónikus együttlétezést tapasztalati környezetünkkel. A konfliktusokkal és feszültségekkel terhes életben — mely az etikátlan magatartásból szükségszerűen fakad —, a tudatot lekötik hétköznapi problémái és feszültségei, s nem képes eloldódni azok formavilágától.

c.) Motivációs gyakorlatok. Mivel a szellemi út végigjárása hosszú folyamat, mely sok nehézségen, lemondáson, kríziseken át vezet, ahhoz, hogy ezt az utat képesek legyünk végigjárni, külön gyakorlatokat kell végeznünk, melyek erősítik kitartásunkat, odaadásunkat, hitünket és motivációnkat.

d.) A világi szemléletet megfordító gyakorlatok. Meg kell tanulnunk másképpen gondolkozni az életről és a dolgokról, mint ahogyan azt a hétköznapi élet gyakorlatát és káprázatát elfogadó világi ember teszi. E szemléletváltás ugyan még csak gondolati — vagyis nem jelenti a végső lényeg közvetlen meglátását —, mégis segít lebontani azokat a gondolati sémákat, amelyek a formavilághoz kötnek bennünket. Megismerésünket nagyon erősen befolyásolják azok a fogalmi minősítések és megítélések, »előítéletek«, melyekkel érzéki tapasztalatainkat önkéntelenül is állandóan értékeljük és átértékeljük.

2.) Lehiggadás- vagy elmélyedés-meditációk. A második fő gyakorlattípus a tudat örvénylő mozgásának és szétszórtságának megfékezését célozza. A tenger hasonlatával élve, amíg elménk lélekvesztője viharos tengeren, vad szelek és több emeletnyi magas hullámok között vergődik, addig figyelmünk aligha tud eloldódni a hullámok mozgásából kirajzolódó pillanatnyi szituációtól. A tudat természete mozgás és áramlás, ezért nem lehet teljesen leállítani. Ahhoz azonban, hogy figyelmünket a mélybe irányítva megismerésünk a felszín alá tudjon hatolni, mintegy nyugodtabb vizekre kell eveznünk:  meg kell szelídítenünk elménk örvénylő és magával ragadó ösztönzéseit. Ez elsősorban a figyelem irányításának és ellenőrzésének gyakorlásával érhető el.

3.) A fölismerés vagy megértés létrehozására irányuló meditációk. Minthogy a lényeg fölismerése nem gyakorolható, e meditációk valójában a végső természetet eltakaró káprázat szétoszlatására irányulnak, s a hétköznapi tudat megismerési sémáinak és kivetítéseinek módszeres lerombolását célozzák. Ilyen tudati kivetítések például: az érzéki formák (a »hullámok«) valóságos és önmagában vett létezésének, vagy tartósságának tételezése. E sémák lebontásával megnyílik az út a formákhoz való tapadás ellazításához, aminek nyomán meg tud nyilatkozni az azokban munkáló valódi természet.

Megosztás: