Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A gallyból gyött királykisasszony

Szerző: 
Berze Nagy János

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Az a kirá olyann nagyonn szeretëtt vadásznyi, hon néha egész napokot is az erdőbe tőtött.

Ëcczër úgy esëtt valahogy gyött haza az erdőrü, az erdő szélyinn lëvágott három gallyacskát. Egyikbü – ő azt hitte, hogy káprádzik a szëmi vagy mi lelte! – kigyött ëgy gyönyörű, de nagyon szép lyány, a kirá úgy elcsudálkozott, hogy allyig tudott szóho jutynyi. Mikor má maga is látta, hogy nem csuda e, hanem valóságos szent igaz, mëgfogta a lyány dërëkát, magáho ölelte. »Szivem szép szerelme! nem tom, hogy ki vagy? de én tégëd szeretlek! én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa válaszszon el ëgymástú!«

A lyány nem taszingáta el magátú, ha még jobban hozzásimút.

A kirá hazamënt, vitte magával a szép lyánt is, oszt feleségijé tëtte.

Ëcczër aszongya a kirá, hogy »hallod-ë, feleségëm! maj fëlülünk a hintómba, oszt kimënünk az erdőbe járkányi, úgy-ë, jó lëssz!?« Az asszony beleëgyezëtt.

Mëntek is, kifele az erdőbe. A kirának útközbe valami dóga akatt, lëszát a hintórú, a feleségit ott hatta. Ára mënt ëgy csúf vén czigányasszony, nagyon mëgirigylëtte a kiráné sorát, fogta magát, a kiránét belevette ott ëgy kútba. Ő mëb beleült a hintóba, a kiráné helyire.

Gyött vissza a kirá, láttya, hogy minő ocsmonda ábrázatú asszonszëmély ül az ő hintajába, nagyon mëgihett. De a czigányasszony csak egész bátran elkezte, hogy »hm! de soká jártá, kedves uracskám! ládd-ë, má azóta mëg is csúnyútam. De gyere csak, ha a kútba nézëk, csak olyan szép pagyok, mint azokelőtt!« Avval odaugrott a kutho, oszt belenézëtt. Igen ám! de az igaz kiráné még akkor nem ült lë a vízbe, a kirá annak az arcát látta, nem a vén czigányasszonyét. De nem is vëtte igímbe së, hogy a kútba az ő valóságos feleségi van, nem a czigányasszony képi.

Mëntek az erdőbe, onnat haza, de nem tudott belegyőzőnnyi, hogy az ő feleségi mëcscsúnyút, csak hallgatott, nem szót sëmmit.

A kútba mëg a szép asszony azalatt ëgy kis halé vátozott.

Ëcczër otthonn beteg lëtt a czigányasszony. Kérdëzte a kirá: mi baja? mi lelte? Az aszonta, hogy az erdő mellett van ëgy kút, abba van ëgy kis hal, ha ő azt mëgëhetné, mingyá jobban lënne!

A kirá elhozatta a kis halat. Lëvágták, mëgsütték, az asszony mëg is ëtte. De mikor hasították, ëgy mákmakula csëpp véri férecsëppent, oszt nemsokára fa nyőtt belülle.

Az asszony is mutatta magát, mintha má jobbann vóna, kimënt az udvarba, hogy maj szétnéz. Hát láttya, hogy ëgy azon új fa nyőtt azóta. Ëgyet gondolt, aszonta a kirának, hogy ha őt ëcs csëppet is szerette, hát vágassa ki azt a fát. Ő nem tuggya: mé? de egésszenn rosszú van, ha azt a fát láttya.

A szomszédba vót ëgy szëgény embër, annak szót a kirá. Az át is mënt mingyá. A szép fát kivágta. De ëgy fëdőnek valót kifaragott belűlle magának, oszt hazavitte. Otthon a tejesfazékra fedőnek hasznáták.

A szëgény embër napszámos vót, mindën nap dologba këllëtt neki járnyi egész családostú. Ëcczër rëggel, a hogy elmënnek, hát a házat csak úgy hatták, së ki nem vót söpörve, së az ágy fël nem vót vetve, este gyönnek haza, láttyák, hogy mindën tisztánn, rendbe van. De ez naprú-napra mindég! nem tudhatták, hogy ki járhat ott, a ki ott mindënt tisztába tësz.

Fëltëtték magokba, hogy mëllesik. Úgy is vót. Ëcczër otthonn marattak, elbújtak, ki az ágy alá, ki a sutba.

A nyakonn vót a tejesfazék, azon vót a fëdő. Hát láttyák, hogy a fëdő ëcczër lëgurú a fődre, ott mërrázkógyik, valami szép tündérlyány lëssz belülle. Akkor fëlöntözi a házat, kisöpri. Amazok akkor elégyöttek, mëffogták. De a lyány nem tudott szabadúnyi mëg má vissza së vátozhatott fëdőnek. Ott élt velëk.

De nagyonn szép vót. Az embër aszongya, hogy ő elviszi a kiráho szobalyánnak, ilyen szépek këllënek oda!

El is vitte. A kirá elcsudákozott a szépséginn. Igaz, hogy vót má neki huszonnégy szobalyánya, szëbbné szëbbek, de – gondolta – a hun huszonnégy van, még ëgy elfér. Fël is vëtte szobalyánnak.

Hát ëgy este, mint nálunk is, télënn ők së tuttak micsinányi, elkeztek mesényi, mindënki sorba valamit. Ëcczër erre kerűt a sor. Elmonta tövirű-hëgyire, a kit én itt elmontam mind. A kirá mëg hallgatta. Mëgörűt oszt mingyá, a lyánt magáho vëtte, mëgesküttek újra, a vén czigányasszonyt mëg lófarkára köttették, az szaggatta széjjel. Ők mëg boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.

_________________________________________

Forrás: Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből. Gyűjtötte Berze Nagy János. Budapest, Athenaeum, 1907, 213-216 old.
Mesélte: Demeter Kata szolgáló, Besenyőtelek, Heves vármegye. Lejegyzési idő: 1904. január
Online forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/12200/12251/

Megosztás: