Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A halhatatlanságra vágyó királyfi

Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operencián is tul, bédőlt kemencének kidőlt ódalába, vén asszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlenegy jóramenendő fia, – elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, aztán elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. – Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepődött; – de a királyfinak a sok járáskelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, – ezen az öreg király erősen megütődött s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőle, csak magába főzte, mig arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedencia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, amely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; amelyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségül neked, csak jobb kedvödet lássam. – Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorit, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, mig ilyent találok.

Az öreg király ügyeközött leuntatni fiát föltött szándékáról; mondotta neki, hogy az lehetetlen, elbeszélte azt is, hogy ő már ötven esztendeje, hogy királyja az országának, mindég megelégedve és bódogul élt s egyszörsmind ajánlotta fiának, hogy a királyságot is átadja neki, csak más kedvit lássa, s maradjon honnjába; de a királyfi állhatatos maradt föltételéhöz, másnap reggel kardot kötött az ódalára s utnak is indult.

Mikor több nap mulva kihaladt vóna az apja birodalmából, amint möndögelt az uton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát, – mintha a tetejibe egy nagy sas libegne; közelebb mene a fához, hát lássa, hogy egy nagy sas annak a nagy fának tetejibe levő ágait ugyancsak rugdossa, ugyan poszátoltak szerteszéjjel az ágak, – mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a királyfinak, körösztül bukkik a fejin, lösz belőle egy király, s azt kérdi a bámészkodó királyfitól: Te mit bámulsz öcsém? Hát biz én csak azt bámulom, – felelé emez, – hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa tetejit. Erre a sas király azt mondja: Ládd-e én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hezzám tartozó zelletségöm meg ne halhassunk addig, valameddig ezt az élőfát innét tőstőből ki nem rugdosom vélle; de már este van, ma többet nem dógozom, hanem haza mönyök s tégödöt is, mint utazót, jószüvel látlak szegény házamhoz hálóba. A királyfi erre el is igérközék s együtt elsétáltak a saskirály rezsedenciájába, – hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya vagyon, ki el is fogadta az apját s a vendég királyfit s azonnal asztalt terittetött s vacsorával ellátta. Vacsorálás közbe kérdé több szóváltások között a sas király az utazó királyfit, hogy mi célja lenne utazásának? A királyfi pedig kinyilatkoztatá, hogy addig akar éppen utazni, hol olyan birodalomra talál, melybe a halálnak ne lögyön hatalma. No édes öcsém, – mondá a sas király – ugy éppeg jó helyen jársz; nem hallád-e, hogy addig rajtam, és a hozzám tartozóimon a halálnak semmi hatalma nincs, amig azt a nagy fát tőstől, gyökerestől ki nem rugdalom; addig pedig eltelik 600 esztendő is. Kelj össze addig a leányommal, s itt nálam addig eleget élhettök. Jaj édös király bátyám uram! az mind jó volna; de 600 esztendő mulva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok fölfödözni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. A király kisasszony is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek volt; de semmiképen sem tudá őtöt maradásra birni. Végre hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy iskotoját, melynek a belső fenekén az ő képe volt lefestve, s azt mondá: No te királyfi! mivelhogy semmiképen sem maradál nálam vedd ezt az emléket! – ennek oly tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a fődön járásba, nyisd föl az iskotoját, nézz az én képömre, s ahogy gondolod ugy utazhatsz: ha tetszik a levegőben, ha ott igen élös lesz a levegő fuvása, a föld szinén, mint a sebös gondolat, vagy mint a sebös forgószél. A királyfi az iskotoját megköszöné, zsebibe tette, másnap bucsut vött a saskirály házától s utnak indult.

Egy darabig mönt gyalog az országuton, de egy idő mulva meg kezdött bágyadni, s eszébe jutott az iskotoja; elővövé hát, kinyitotta s reápillantott a király küsasszony képibe s gondolta magába: haladjak ugy, mint a sebös szél fönn a levegőbe, s azonnal fölkereködött, s ugy haladott, mint a sebös szél. Mikor egy jó darabig elhaladt volna, egyszer egy roppant nagy magos hegy fölött haladva, lássa, hogy egy kopacz embör egy kosárba ásóval és kapával fődet rakott a hegy tetejéről, s viszi az alj felé. Megáll s elbámul ezön a királyfi, – a kopacz embör is megáll s kérdi a királyfitól: te mit bámulsz öcsém? Hát én bizony csak azt bámulom, hogy kegyemöd hova viszi innét azt a kosár fődet? Jaj édes öcsém! mondta az öreg, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig se én, se semmi familiám meg nem halhatunk, mig ezt a nagy hegyet evvel a kosárral mind el nem hordom, s a helyet itt meg nem teresitöm; de már este felé van, ma többet nem dógozom; azzal körösztül bukkott a fején, s lött belőle egy kopacz király, melléje állott az utazó királyfinak, s meghitta őtöt magához éjjeli hálóba. – El is mentek együtt a kopacz király rezsedenciájába, hát ennek még százszorta szebb leánya van, mint az előbbinek, – ki őköt jószüvel látta s vacsorával is csakhamar ellátta. Vacsora alatt a kopacz király megkérdezé az utazó királyfit, hogy meddig utazik? mire a királyfi hasonlólag azt felelte, hogy addig utazik, mig olyan országot talál, ahol a halálnak ne lögyön semmi hatalma. Ugy éppen jó helyt jársz, azt mondja a kopacz király is, mert amint mondám, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem halhat semmiféle familiám, mig azt a nagy hegyet mind el nem hordom, addig pedig eltelik 800 esztendő is; keljetek essze a leányommal, ugyis látom, nem unjátok egymást, a 800 esztendeig eleget élhettök. Igen de, mondja a királyfi, én oda akarok menni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. Erre készülődni kezdett s jóécakát mondván, elmönt a hálószobájába; másnap mindnyájan igen jókor felkőtek, s a király küsasszony ujból marasztá a királyfit, de teljességgel nem maradt; hogy tehát minden emlék nélkül el ne mönnyön a királyfi, adott neki egy olyan arany gyürüt, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha annak birtokosa ujjában megfordította, éppen ott lött azonnal, ahol akarta; – a királyfi a gyürüt elvötte, megköszönte s avval bucsuzott s utra indult megint.

Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü; megfordítja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak utcáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formáju emböröket, huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbusul tehát, hogy mitevös lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bujában, hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni; megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország fölött; mert más senki sincs az egész királyi nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedenciáját megmutatni. – Jó szüvel – mondá az ember – s elvezette a királyfit a rezsedenciához, s ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedenciába, hát a királyi küsasszony a rezsedencia garádicsára leülve, himet varr, s a királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsasszony pedig fölállott ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör, fölvezette őt a rezsedencia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több szóváltás után, hogy a királyi küsasszony megtudta a szándékát a királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsasszony kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát annak a szobának a pádimentuma úgy teli van szurkálva varrótüvel, hogy csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi azt mondja ekkor a küsasszony – látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra vagyok kárhoztatva, hogy amig ezt a sok tüt el nem használom, el nem vaslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hozzám tartozó familiám meg nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. – Igen, de, mondja a királyfi, ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a himvarró király küsasszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király küsasszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: mivel semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany vesszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe azzá változik, amivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a király küsasszony adományát, azt a zsebibe rejtötte, avval bucsut vött tőlle, s utra indult ujból.

Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy annak a tulsó szélinél az ég kárpitjai már leereszködtek, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van; felindult tehát vizjöttire a folyó martján; mikor egy darabocskáig fölfelé haladt volna, ecczör a szömibe ötlött egy fényös királyi kastély a folyóviz fölött a levegőbe függve; de minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat oda, amelyik azt a száraz főddel összekötötte volna; pedig csakugyan szerette volna a fényes kastélyba bepillantani. Ecczör csak eszébe jut az aranyvessző, melyet a himvarró király küsasszonytól kapott volt; elévöszi azt s ledobja a földre evvel a gondolattal: lögyön belölle egy palló átal a fényes királyi kastélyba, s legottan a vesszőből egy arany palló lött átal a fényös királyi kastélyba; a királyfi sem késedelmezött sokáig; reá ugrik az arany pallóra, s átalmönyön rajta a kastélyba; – de mikor a kastély kapuján belépött, hát aztat olyan külömbnél csuda-állatok őrzik amilyenöket ő soha sem látott volt. Megijed s poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! – a kardja ki is ugrik s egynehánynak a fejét el is üti; de hát azoknak ecczöribe más fejük nő; erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból s egy inast tüstént utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák, megporoncsolta az inasnak, hogy azt idegen utazót hozzá vigye. Ugy is lött. Az inas gyorsan lefutott, a királyfit az őrökön körösztül vitte a kastély királynéja eleibe.

Mikor a királyfi megérközött a királyné eleibe, elkezde a királyné hozzá beszélni. Azt látom, hogy nem mindennapi embör vagy; de azt is akarom tudni, ki vagy s mi járásbéli? A királyfi erre megnevezé, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azér indult utra, hogy olyan országot födözzön föl, hol a halálnak nincs hatalma. No, jó helyt állsz, mondá a királyné, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban vagy a halál ellen. Ecczöribe leültette s jó szüvel is látta a királyfit, asztalhoz ültetvén őtet csakhamar.

Éppen egy ezer esztendeig maradt ebbe a fényes kastélyba a királyfi, de az oly hamar eltünt, mint az előtt egy félesztendő.

Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éjczaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, e miatt a hazavágyódás ugy utolérte, hogy amikor reggel fölkőt, tüstést jelentötte a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni az apját és anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja elbámult ezen a beszéden, s azt mondá: Jaj te királyfi, mit töttél te föl az eszedbe, hiszen apád és anyád több 800 esztendeinél, hogy meghótak, azoknak most semmi hirök, porok föl nem találod. De a királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát: No ha csakugyan mégis elméssz, addig ne mönj el, jere velem, hogy tarisnyáltassak az utra. Azonnal a nyakába is akaszta egy arany és egy ezüst kulacsot s bevezeté őtet legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik szögletibe megmutatott neki egy kis lappancsot, azt fölnyittatta s azt mondá: No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van, töltsd teli az ezüst kulacsodat; ez olyan természetü, hogy ha ebből akárkit lepreczkelsz, ha az előtt ezer élettel birt volna is, azonnal halál fia löszön. Azután bévivé egy más ódalszobába, melynek egyik szögletibe hasonlólag egy küs lappancs látszott, azt is fölnyittatta a királyné, s megtöltötte annak folyadékjából az arany flaskót, s azt mondá: no te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság kősziklájából veszi eredetit, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghótt is, ha csak egy csontocskáját megkapod, s megpreczkölöd ennek vizivel, azonnal a legjobb állapotjába fölébred. A királyfi megköszöné a halhatatlanság királynéjának ajándékait, aval elbucsuzott tőlle és az egész kastélytól, s utra indult.

Csakhamar beért abba a városba, hol a himvarró király küsasszony lakott, de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi rezsedenciához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Mönyön fül a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára buva s elaluva; szép csöndösen oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tüvel, hát egy tü sincs benne, az utósó varrótü is a király küsasszony varrójába belétörött, s aval a királyi küsasszony möghót. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsasszonyt, az éledözni kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsasszony észrevötte, hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépen s jótétel helyibe jót igért.

Innen a királyfi bucsut véve, mönt igyenössen a kopacz királyhoz, hát még messzire meglássa, hogy a nagy hegyet mind elhordotta, mikorra odaérközik, lássa, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot maga mellé elnyujtotta, s meghót. Csakhamar előveszi itt is az arany flaskóját, megpreczkeli vele a kopacz királyt, s mint az elöbbenit föltámaszsza. Ez is jótétel helyibe jót igért, s a királyfi tőlle elbucsuzik, s mönyön a saskirályhoz, hát a Saskirály a nagy élőfát gyökerestől, tőstől együtt úgy kikapálta, hogy a legküssebb ágának sincs semmi hire, pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghót; már a legyek dorolták is. A királyfi előbb előveszi az arany kulacsot, megöntözi vélle a Saskirályt, s az is éledözni kezd, esszeszedi magát s megszólalik: Jaj be sokat aludtam, köszönöm, hogy fölébresztöttél édös jó barátom! De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor vöszi észre magát a Saskirály, hogy ő meghót vót. Reá emlékszik a királyfira, s megköszöni, hogy ötöt föltámasztotta s jótétel helyibe jót igér.

Ezután búcsutvöszön a királyfi a Saskirálytól is, elindul s csakhamar megérközik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a királyi rezsedencia elsülyedt, semmi hire, pora nem látszik, közelebb mönyön hozzá, hát kénköves tó lött a helyire, mely ugy égött kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Elveszté minden reménységit a király urfi, hogy valaha az apját s anyját föltalálhassa, bujába visszaindul, de amint a város közül haladna ki, hátulról valaki megszólitsa ezekkel a szókkal. Megállj, király urfi, jó helyt jársz, éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek. A királyfi hátratekint, s megesmeri, hogy aki megszóllitotta, az az öreg Halál (kő fülibe!) Csakhamar kapja az ujjában lévő gyürüt, megfordítsa, s mint a gondolat olyan sebössen a Saskirálynál terem, onnat a kopacz királynál, onnan a himvarró király küsasszonynál, mindenikkel minden ármádiájukat kiállittassa a Halál akadályoztatására, mig ő a halhatatlanság királynéjához béérhet; de a Halál olyan sebössen vágtatott mindenütt utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egy lábát bétötte a királyfi, a másikat kivül megragadta a Halál, ilyen szókkal: megállj! enyim vagy.

Észrevötte a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból, s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országába, mikor ott hatalma nincs. Igen de, azt mondja a Halál, féllába az én országomba van, az az enyim; igen, de fele az enyim mindenképen, azt mondta a halhatatlan királyné, s mi hasznod, ha elhasitsuk, felinek sem én, sem te nem vehessük hasznát; hanem azt mondom: jere bé hozzám, most megengedöm, s itt ketten fogadással intézzük el a dolgot. A Halál reá állott, bemönt a halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt jovasolta néki, hogy ő a királyfit fölrugja épen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi, s ha olyan igyenösen föl tudja lökni, hogy a várba esik, akkor lögyön a királynéjé, ha pedig a vár falán kivül esik le, akkor lögyön a Halálé. A Halál ezen fogadásba beleegyezött. Ekkor a királyfit a királyné kiállította a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá feszitötte, s ugy fölrugta a csillagok közi, hogy egészen odaveszött, de a veselködésbe egy kicsit megtántorodott a királyné s erősen megijedt, hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát, mikor a királyfi visszafordul. Ecczör megpillantja mint egy küs darázst, hogy hol vagyon, méri a szemivel, hogy hova tanál leesni, de hát eppenös éppen a vár falára, – mögijed a királyné, de egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esött volna, ha a királyné ki nem fogja vala, de a királyné oda ugrott, s mint egy könnyü laptát ugy kifogta, bévitte az ölibe a kastélyba, s látván, hogy küsség elszédült megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor megporoncsolta a királyi udvar népinek, hogy mindnyájan söprüt keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes söprükkel söprüzzék ki a Halált a halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé lábát betönni ne mérészölje. A királyfi és királyné pedig maig is boldogul és dicsőségösön élnek; aki nem hiszi, keresse föl a világ véginél a folyó fölött a levegőbe függő várát a halhatatlanság királynéjának, s mikor azt fölkapja, azonnal meg fog győződni a mese igazsága felől.

________________________________________________________

Forrás: Székely népmesék. Budapest, Franklin, 1900. Magyar Elektronikus Könyvtár: http://mek.oszk.hu/07000/07022/07022.htm

Megosztás: