A vakság természetrajza a kiállítás élményei alapján

Szerző: 
Pressing Lajos Lílávadzsra

Érdemes tehát megvizsgálnunk, miben is különbözik a látás az összes többi érzékszervünktől. A fő különbség, amit rögtön megállapíthatunk, abban áll, hogy a látás érzéke biztosítja számunkra a térélményt. A látási érzékelés, illetve a fény által létrehozott érzékletek teszik számunkra tapasztalhatóvá a világot. A szanszkrit lucs (fény), illetve lóka (világ) szavakhoz hasonlóan a magyar nyelv is utal erre, vagyis hogy a világ tulajdonképpen a világosságon keresztül válik tapasztalhatóvá. A fény közegén keresztül történő érzékelés az, amely a jelenségeket valamifajta egységbe, egészbe illeszti. Ha idegen szavakat akarnánk használni, azt mondhatnánk, hogy a látás teszi lehetővé a jelenségek vagy érzéki megismerések integrálását, ettől van egész élményünk. Mindez azon múlik, hogy a világosságon keresztül tapasztaljuk a teret. Jóllehet a jelenségek mérhetetlenül sokfélék, s állandóan számtalan inger és érzékelés ér bennünket, állandóan a megismerési események milliói örvénylenek körülöttünk és a tudatunkban, mindezt mégsem káoszként tapasztaljuk, hanem úgy, mintha létezne egy egységes világ. A világ értelmes egészként jelenik meg, s ez annak köszönhető, hogy bár látjuk a sokféleséget, ezt a sokféleséget mind a mérhetetlen tér hordozza. Vagyis a világ élménye tulajdonképpen a tér élménye, amely legközvetlenebbül a látáson keresztül férhető hozzá számunkra.

Ez útbaigazítást ad számunkra arra vonatkozóan is, hogy milyen irányban rejlik a szellemi látás dimenziója, s vajon mi lehet az a tudás, amit a szellemi vakság elfed előlünk. Arra kell gyanakodnunk, hogy a szellemi látás is valami olyan egyetemes létalapról, végső valóságról, lényegi egységről szóló tudás lehet, amely a térhez hasonlóan maga is hordozza és magába öleli az összes létezést, és egységbe foglalja a megismerhető formák sokféleségét. A buddhizmus és egyéb ősi keleti tanítások szerint ez a végső valóság, amelyből minden kibomlik, és amely a térhez hasonlóan mindennek az alapja és hordozója, azonos saját tudatunk végső lényegével. Azt jelenti ez, hogy a szellemi megvakulás következtében a saját valódi mivoltunkról szóló tudás veszett el.

E tudás elveszítése többek között azzal a következménnyel járt, hogy szétesett a megismerésünk. Ezt minden ember, minden lény tapasztalja. Ez a szétesés persze nem teljes, hiszen az érzékek — különösen a látás képessége — maguk is rendelkeznek bizonyos integráló funkcióval; azonkívül van egy világképünk, és úgy érezzük, hogy benne élünk valamilyen egységben. Megismerésünket mégis egyre kevésbé határozza meg ez az egységtudat; egyre kevésbé érezzük magunkat azonosnak azzal, ami az egész létezést és megismerést hordozza. Megismerésünk ehelyett egyre inkább egyes különös eseményekre és jelenségekre irányul, és egyre inkább ezekkel azonosulunk.

Számomra ebből a szempontból is nagyon bevilágító volt ennek a kiállításnak a „megtekintése”. Abból, amit a látásérzékelés kikapcsolásakor tapasztalunk, analógiás módon következtethetünk arra is, vajon mi történik, amikor az ember ezt a fajta szellemi látását veszíti el hirtelen. Amilyen mértékben hasonlít a térérzékelés a szellemi valóság tapasztalásának egység- vagy mindenségélményéhez, olyan mértékben adhatnak a látás elveszítésekor a tudatban lezajló jelenségek tanítást számunkra arról, hogy mi történhetett az emberrel, amikor ebbe az avidjába vagy szellemi vakságba süllyedt.

A kiállításon a következőket tapasztaltam: amikor bementünk a sötétbe, az első négy-öt percben még tökéletesen megvolt a térélményem, annak ellenére, hogy nem láttam semmit. Tudtam az irányokat; tudtam, hogy nagyjából hol vagyok, és noha nem láttam, a nagyobb dolgokat mégis érzékeltem, szinte éreztem, hogy van ott valami. Nem volt bennem semmi szorongás. Ezután egyszercsak a sötétben elkezdtek bennünket különböző ingerek érni, méghozzá egyre több és egyre nagyobb mennyiségben. Ezek lényegében ugyanolyan ingerek voltak, mint amilyenekkel a hétköznapi életben is találkozunk, csakhogy ott látjuk is ezeket a dolgokat, s azáltal, hogy látjuk, integrálni is tudjuk őket, be tudjuk őket építeni valami egységbe. Minthogy a teremben hiányzott a látásom, aminek a segítségével össze szoktam rakni a dolgokat, egyszerre csak kibillentem megszokott világképemből. A látás kikapcsolásának egyik következménye az is, hogy az ember többi érzékszerve érzékenyebbé válik, s egyszerre oly sok különféle benyomás kezdett érni, hogy egy pillanatra elveszítettem a tájékozódásomat. Kibillentem abból a térélményből, amely alapján normális körülmények között tájékozódni szoktam, és ettől elbizonytalanodtam.

Photo credit © Jyrki Salmi: The Blind Man, https://www.flickr.com/photos/salman2000/6737282657 Felhasználás a CC BY-NC-ND-SA 2.0 licenc alapján, https://creativecommons.org/licenses/by-nc-sa/2.0/

Ezek szubtilis dolgok; bent a kiállításon természetesen nem állt fenn semmiféle igazi veszély. Mivel azonban arra kívántam felhasználni ezt a helyzetet, hogy megfigyeljem saját reakcióimat, igyekeztem a finom érzelmi rezdüléseimet is nyomon követni. Észrevettem tehát, hogy enyhe elbizonytalanodás lett úrrá rajtam, és úgy igyekeztem ezt kompenzálni, hogy ösztönösen hozzátapadtam a tárgyakhoz. Kerestem a falat, amiben megkapaszkodhatok, dolgokat kerestem, amelyeket megfoghatok; s azáltal, hogy fogni tudtam valamit, úgy éreztem, biztosabban állok, jobban tudom, hol vagyok. Attól azonban, hogy a tudatom hozzátapadt egyes dolgokhoz — vagyis valami fogódzót keresett magának —, a térélményem még inkább megzavarodott. A tér ugyanis egyfajta tágasság, amely magába öleli a legkülönfélébb tárgyakat, és ha valamire nagyon erősen koncentrálunk, akkor a térélmény lecsökken. Ezt ki is lehet próbálni: irányítsák a tekintetüket valamely dologra, s erősen rögzítsék arra figyelmüket. Megfigyelhetik, hogy ilyenkor az ember mintegy kizuhan a saját teréből, és hozzátapad ahhoz a dologhoz, amire a figyelme éppen irányul.

A látó világban, vagyis a hétköznapi életünkben ez nem szokott problémát okozni, mert képesek vagyunk a figyelmünk viszonylag rugalmas irányítására. Ha hozzá is tapadunk valamihez, a figyelmünket könnyen el tudjuk onnét ismét oldani. E különös helyzetben azonban, amikor meg voltam fosztva a látásomtól, bizonytalanságom miatt nem tudtam elengedni a dolgokat, amitől a tájékozódásom és a térélményem még jobban elveszett. Ettől még inkább elbizonytalanodtam, és aztán hirtelen már azt sem tudtam, hol is vagyok. Egyre fokozódó elbizonytalanodásom miatt egyre görcsösebben igyekeztem támaszkodni a megragadható, kézzelfogható tárgyakra. Ez egészen odáig fokozódott, amíg annyira el nem keveredtem, hogy úgy kellett megkeresni. A végén még a saját csoportomat is összekevertem egy másik látogató csoporttal…

A buddhizmus és más keleti hagyományok talán egyik legfontosabb fölismerése az, hogy általában is lehetőségünk volna egy olyasfajta, térélményszerű megismerésre, amely nem tapad hozzá a jelenségekhez és formákhoz, hanem szabad, tágas és mindent magába ölelő, és ebben a mindent felölelő megismerésben egyszersmind mindent egységként tapasztal. A keleti tanítások szerint ez felelne meg tudatunk valódi természetének, ez jelentené a saját tudatunkban rejlő világosságot. A „világosság” szót itt ugyancsak metaforaként használom, arra utalva ezzel, hogy ha a látás elveszítésekor a fény érzékelése az, ami elveszik, akkor a szellemi megvakulásban a „tudati világosság” homályosodik el.

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez csak egyfajta metafora. Különösen manapság sokan hajlamosak ezt úgy elképzelni, mintha valódi fényjelenségekről lenne szó. Azt gondolják, ha hallucinálnak valami színeset, akkor az rögtön szellemi megismerés vagy egyenesen a „harmadik szem” megnyílása. Az a világosság, amelyről itt szó van, valójában nem szemléletes. Ugyanis ami szemléletes, az egyben érzéki is, még akkor is, ha olyan kiemelt érzékhez kapcsolódik, mint amilyen a látás. A világosság szellemi értelemben azt a belső tisztaságot vagy tudati képességet jelenti, amelynek révén éberséget, jelenlétet és tudatosságot tapasztalunk.

A megvilágosodottak tanítása szerint a tudatnak ez az alapvető minősége egyetemes, mindent átfogó, mindent magába ölelő, és úgy hordja magában az összes lehetséges megismerést és tapasztalást, mint ahogyan — a metaforát használva — a tér is magában hordja az összes formák és létezők sokféleségét. Vagyis a tudatnak ez a világossága közös minden létezőben. Azt jelenti ez, hogy a különféle tudatok a végső, valódi lényegüket tekintve nem különböznek egymástól. Az, ami az én tudatom igazi lényege és világossága, ugyanaz a világosság és szemlélőerő, mint ami az Önök tudatában is jelen van. Annak következtében azonban, hogy „megvakultunk”, és nem érzékeljük tisztán ezt a belső világosságot, nem ismerjük föl, hogy mi is az, ami a saját tudatunkban világít. Ennek következtében olyan illúziónk alakul ki, mintha sok tudat létezne. Azt hisszük, hogy tudatunk lényege az, ami leginkább sajátunk, ami kizárólag a miénk, s ami a leginkább megkülönböztet minket másoktól. Holott valódi természete szerint a tudat világossága az egyetlen dolog, ami közös bennünk, s ami összeköt minket egymással, mert ez az, ami mindannyiunkban azonos. Valójában éppen az érzéki formák azok, amelyek mindnyájunkban különbözőek: testünk, gondolataink és az érzékeinkben tapasztalt jelenségek és képek.

Az említett metafora természetesen csak bizonyos korlátok között használható, hiszen a vak ember esetében idővel — miután megtanult együtt élni e helyzettel —, a többi érzék átveheti mindazokat a feladatokat, amelyekről addig a látás gondoskodott, és ez lehetőséget nyújt arra, hogy a fizikai megismerés szintjén bizonyos fokig helyreálljon a térélmény. A szellemi megvakulás esetében azonban ez a fajta kompenzáció nem működik, mégpedig azért nem, mert a szellemi látás természete minőségileg különbözik bármely érzék természetétől. A fizikai látás, amely a szellemi látás helyébe lépett, nem képes pótolni ennek funkcióit, hanem a valódi egység és lényegiség tapasztalása helyett hamis egységet, egyfajta illúzióvilágot teremt számunkra.

Ez a szellemi látás azért természetesen nem tűnt el: még a mai, korrumpálódott ember sem vakult meg teljesen ebben az értelemben. Még mindig, mindannyian tapasztalunk a tudatunkban bizonyos világosságot; ha ez nem így volna, akkor nem tudnánk például gondolkodni, és egymás irányában minimális együttérzésre sem volnánk képesek. „Megvakulás” helyett talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy egyfajta homály ereszkedett szellemi érzékelésünkre, s már csak egy kevés szűrődik át annak világosságából.

Metaforánk a maga korlátozott keretei között mégis sok segítséget adhat számunkra annak megértésében, hogy mi is történik a szellemi látás elhomályosodásakor. Azt hiszem, nagyon hasonló dolgok történnek, mint amelyeket a Láthatatlan kiállítás „megtekintése” során a testi látás vonatkozásában magam is megfigyelhettem. Az elején az ember már homályban él ugyan, de még emlékezik a térélményre, még eleven benne a mindenség tudata. A világosság érzékelése nélkül is tisztán tudatában van a valóságnak, sejti a tudat végső lényegének mindent átölelő, mindent magában hordozó természetét. Azonban e helyzetben, amikor a tudatos figyelem elfordul a saját világosságától, és ehelyett az érzékek kapujában felmerülő jelenségekre irányul, a rázúduló érzéki megismerések, formák és jelenségek egyszer csak kibillentik az embert egyensúlyából. Azért tudják őt kibillenteni, mert már homályban van. Ugyanis ha még éber lenne benne szellemi világossága és a saját lényegére vonatkozó tudás, akkor nyugodtan tapasztalhatná a formákat és a létörvényt s mindazt, ami történik, mert semmi sem tudná megrendíteni azt az egységélményt, amelyben él. Ha azonban kiesik a tudatból ez a tapasztalási dimenzió, amely belső biztonságot adhatna, a rázúduló benyomásoktól az ember megzavarodik és elbizonytalanodik.

Az ilyenkor rátörő szorongástól és bizonytalanságtól az ember különböző módon próbálhat menekülni. A legáltalánosabb, ami ilyenkor a tudatban történik, hogy hozzátapad a jelenségekhez, megpróbálja azokat megragadni, s beléjük kapaszkodik. Amíg birtokában volt a mindent hordozó tudati lényegiség tapasztalásának, addig az érzéki dolgok pusztán csak jelenségek voltak: olyasvalamik, mint az álomképek, amelyeknek van ugyan bizonyos érvényességük — hiszen az álomképek is jelenségek —, mégsem vesszük őket különösebben komolyan, mert tudjuk, hogy csak a tudatban lezajló, a tudat által hordozott, a tudat világossága által megvilágított képzeleti jelenségekről van szó. Amikor azonban az ember nem látja tudatának világosságát és lényegét, olyankor nem ismeri föl azt sem, hogy a jelenségek pusztán jelenségek, amelyeket e világosság hordoz saját felületén. Ilyenkor próbál úgy tájékozódni, hogy hozzátapad az érzékekhez, és megpróbál valami szilárd fogódzót találni magának.

A következő lépésben azután nemcsak hogy megragadja az érzéki képet, hanem ad még egy nevet is neki, hogy ezáltal még stabilabbnak látszódjék a dolog, s még jobban lehessen kapaszkodni belé. Azt mondja, hogy ez itt egy mikrofon, az ott szék, fal, gépkocsi; s ettől, hogy elnevezi őket, a dolgok még inkább valami ténylegességnek látszanak. Amiről meg tudjuk mondani, hogy micsoda, abba sokkal jobban lehet kapaszkodni.

Megint más jelenségekre az ember azt mondja, hogy „Ez én vagyok”, s kialakul benne a képzet, mintha ténylegesen létezne benne valamiféle „én”. Még nagyobb biztonságot ad, ha e folyamattal párhuzamosan más tárgyakat és más ingereket is megragad, és azt mondja ezekre, hogy ezek „mások”. Azután megpróbál a „fal mellett osonni” úgy, hogy figyelmével az egyik dologról azonnal a másikra lép, de nem meri elengedni őket. Immár bizonytalan, hogy ha a dolgokat elengedné, vajon nem a semmibe lépne-e. Nem látja többé a valódi lényeget, és nem ismeri föl, hogy mindezek a dolgok csak a tudatban létező képek és jelenségek. Fölismerni csak akkor tudná mindezt, ha ismét elengedné őket, és ki merne lépni a nyílt térbe. Ha ezt meg merné tenni, észrevehetné, hogy ott nem a semmi és nem a megsemmisülés vár rá, hanem a végtelen szabadság — a tudat szabad játéka, amelyben mindez megnyilatkozik. Ehelyett azonban a tudat tapad a dolgokhoz, és úgy kezd dolgozni, hogy egyik formától lépked a másikig, s eközben egyre inkább elhalványul annak tudása és emléke, ami mindezeket a jelenségeket átfogja, hordozza és egységbe integrálja.

Mindennek az lesz a következménye, hogy a tudat látszólag nagyobb biztonságban érzi magát. Valójában azonban egyre jobban elbizonytalanodik, hiszen minél inkább tapad a formákhoz és a jelenségekhez, s minél inkább valóságnak hiszi azokat, annál inkább elzárja magát a szellemi valóság közvetlen tapasztalásának lehetőségétől, ami igazi orientációt adhatna számára. Minél inkább ténylegesen létező dolgoknak látja ezeket, annál inkább elzárja magát Isten közelségének az élményétől, ami igazi biztonságot adhatna számára. Ennek következtében elhiteti magával azt is, hogy amit fog, az valahol a tudaton kívül létezik. Ugyanis ha az ember tisztában lenne azzal, hogy a dolog csak a tudatban létezik, akkor abba belekapaszkodni sem lehetne.

E folyamat azután egészen addig fejlődik, hogy az ember fokozódó egzisztenciális szorongását és elbizonytalanodását egyre inkább különböző trükkökkel és manőverekkel igyekszik kompenzálni. Nem meri többé elengedni azokat a formákat, amelyekkel önmagát meghatározza: hogy például ő X. Y., akinek ez és ez a foglalkozása, ez itt a családja és ezek a barátai, ilyen és ilyen tulajdonnal rendelkezik és így tovább. Hozzátapad mindezekhez, s nem meri immár megkockáztatni a szembenézést azzal, hogy saját valódi lényege, ami benne a világosság, teljesen független mindezektől; sőt, nemcsak hogy megérinthetetlen ezektől, hanem az hordozza és varázsolja elé az összes ilyen álomképet.

A szenvedést és a szorongást, hogy valami nincs rendjén, érzékeli ugyan, ám ezekre megpróbál a kapaszkodás világán belül megoldásokat találni. Azt gondolja, abban van a hiba, hogy bizonyos formák hiányoznak. Ennek nyomán alakul ki benne a buddhizmusban vágynak, illetve szomjnak nevezett késztetés vagy hajtóerő, aminek hatására az ember különböző dolgokat, lényeket és jelenségeket kezd gyűjteni.

A tudati világosság elhomályosodása következtében alakul ki egyébként az az illúzió is, mintha sokan lennénk. Ha látnánk szellemileg — tehát ha el tudnánk engedni a jelenségekhez történő tapadásunkat, és ismét szembe tudnánk nézni saját valódi természetünkkel —, akkor megértenénk, hogy azok, akiket mi lényeknek és embereknek véltünk, saját magunkat is beleértve nem mások, mint egy-egy ablak, amelyen keresztül önmagunk közös lényegisége és belső világossága jelenségeket szemlél és játszik. Olyan ez, mintha minden ember egy szem lenne, amelyen keresztül a végső valóság tekint önmagára.

Amikor az avidjá következtében e belső lényegiség látása elhomályosul, akkor ez a sok szem egyszer csak úgy kezd mutatkozni, mintha sok tudat és sok lény lenne, mintha minden szem egy-egy külön ember lenne. Mivel mindegyikük csak közelről tudja tekinteni a dolgokat, minden ilyen ablakban csak azok a formák válnak láthatóvá, amelyekbe a tudat azon a ponton éppen belekapaszkodik. Így aztán nem ismerszik fel, hogy végeredményben valamennyiünket ugyanaz a közös lényeg hordoz.

Ennek az lesz a következménye, hogy amikor a különböző, önálló életre kelt ablakokban vagy tekintetekben beindul a tudatnak ez a biztonságkereső mechanizmusa, és mindegyikük különféle dolgokat és jelenségeket próbál magához ölelni és magának begyűjteni, akkor az ilyen módon megjelenő különböző indíttatások elkerülhetetlenül összeütközésbe kerülnek egymással. Ha például két ilyen ablak közel kerül egymáshoz, és mindkettő ugyanabba a formába akar kapaszkodni, akkor elkezdenek azért egymással küzdeni.

Ez is jól megfigyelhető volt a kiállításon. A többség tapasztalta az elbizonytalanodás érzését, s ahol többen is álltunk egy helyen, megpróbáltunk mindannyian ugyanott megkapaszkodni. Elkezdtük taszigálni egymást. És hiába kértem a látogatótársakat, hogy engedjenek már ki, mert szeretnék továbbmenni, mindenki úgy odatömörült, hogy egyszerűen nem lehetett kijönni. Odapréselték az embert, és nem jutott eszükbe az a józan megoldás, hogy ha elengedik a belül lévőt, akkor ők maguk jobban oda fognak férni. A dolgot azonnal és gyorsan kellett megfogni…

Ennek következtében egy újabb tényező gerjed: immár elkezdjük gyűlölni is egymást. Itt ezt természetesen elblicceltük; tudtuk, hogy csak játékról van szó, és ezért humorosan fogtuk fel. Az élet egyéb területein azonban, amelyekbe komolyan kapaszkodunk, és amelyekről azt hisszük, hogy nem játék, hanem a valódi egzisztenciánk, ott bizony ez a tolakodás nagyon is élesben megy. Akár odáig is fajulhat, hogy tettlegességre kerül sor. A jelenségek olykor elkezdik gyilkolni is egymást.

Ezek mögött az erők mögött mindig a megragadás, a megragadás mögött pedig a belső megvakulás és a lényeglátás elveszítése áll. Működésük ugyanakkor egyre reménytelenebbé teszi helyzetünket. Azzal ugyanis, hogy egyes dolgokat felhalmozunk, másokat elutasítunk és harcokba bocsátkozunk, valódi veszélyekbe sodorjuk magunkat. Helyzetünk ettől kezdve valóban ijesztővé kezd válni, és ebből a helyzetből ismét nem tudunk máshová menekülni, mint a már megszokott megoldási sémáinkhoz. Még többet akarunk, mert azt gondoljuk, hogy amit megszereztünk, az még nem az igazi; vagy még több mindentől akarunk megszabadulni, mert azt gondoljuk, hogy ha még ezt is, meg azt is kiküszöböljük, talán jobb lesz. Ezáltal egyre jobban belebonyolódunk saját hamistudatunk csapdáiba.

Ebben az összefüggésben fontos felhívni a figyelmet arra, hogy bár e körforgásban a vágyak és gyűlöletek is fontos mozgató erők, az igazi végső gyökérok minden vágy és minden gyűlölet mögött mégis a biztonságkeresés. Ezek végső mozgatója legtöbbször egyfajta egzisztenciális szorongás és nem pedig az élvezetvágy. Ez az oka annak, hogy Dante túlvilágképében az igazi kéjencek viszonylag csekély büntetésben részesülnek. Ha valakit az élvezetvágy mozgat, ez egy idő után kielégül, s ettől kezdve — legalábbis egy ideig — nem mozgatja őt tovább. Ilyen az élvezet természete — már amennyiben az természetes szükségletekre irányul. Ha azonban a vágyak olyan módon nyilvánulnak meg, hogy dolgokat felhalmozunk és azokhoz hozzátapadunk, más dolgokat pedig kiküszöbölni, elpusztítani és megszüntetni igyekszünk, akkor a valódi mozgatóerő a gyökerét tekintve mindig az egzisztenciális szorongás és elbizonytalanodás, amely a jelenségek világába való beleveszésből táplálkozik. Nem tudjuk immár, kik is vagyunk valójában, honnan jövünk és mi a feladatunk, s ezért kétségbeesetten kapaszkodunk abba, ami éppen adódik. Ijedtségünkben és vakságunkban azonban állandóan tovább rontjuk helyzetünket. Egzisztenciális szorongásunk oka pedig a szellemi megvakulás, vagyis az, hogy elveszett a saját szellemi lényegünkről szóló tudás, s nem látjuk immár a bennünket minden más lénnyel összekötő lényeget. Vagyis végső soron a vakság az egész megrongálódott lét és illúziókba merült megismerés gyökéroka és forrása.