Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

A fölébredés gyémántvillám-jogara

Szerző: 
Gyémánt Emese

A vadzsra jelképrendszerének eredete és magyarázata

(Az alábbi írás eredetileg a Dharma – A nyugati buddhizmus lapja 2011/4. számában jelent meg. Utánközlés a szerző szíves engedélyével)

E rejtélyes és különös hangzású szó a buddhista Tan harmadik megforgatása nyomán létrejött út, a vadzsrajána nevében is ott rejtőzik. A vadzsra a mindenség és a teljesség szimbóluma, de éppígy jelképezi bármely létező legapróbb elemét, kvantumját. Mikrokozmosz és makrokozmosz szétválaszthatatlan egységét nyilatkoztatja ki. Egyaránt magában foglalja a teremtő erőt, létezést és megvilágosodást, tükrözi és megjeleníti a tudat összes állapotát. A vadzsra egyszerre rejtjeles Dharma-könyvtár és nélkülözhetetlen rituális kellék. Részleteiben is mérhetetlenül gazdag, jelentésrétegeinek sora szinte végtelen. Miközben csodálatraméltó és gyönyörű tárgy, minden anyagi jellege ellenére kívül áll a hétköznapi tapasztalatok világán.

De mi is a vadzsra? Mit jelképez, hogyan értelmezhető? Erről szól ez az írás, mely természetesen a hajdanvolt korok, a mitikus kezdetek felidézésével indul.

A vészhelyzetre való tekintettel a legmagasabb készültségi szintet vezették be, s mindenkit mozgósítottak, aki csak él és mozog. Indra mögött szabályos harci rendben felsorakoztak az isteni seregek. A dévák természetesen teljes létszámban képviseltették magukat, senki sem akart kimaradni az ütközetből. Vritra sárkánykígyó, az aszúrák ura félelmetes és legyőzhetetlen ellenfélnek számított, hiszen nem is olyan rég ő maga akolbólította ki Indrát királyi székéből. A szembenálló felek közti téren fűszál sem rezgett, mindkét sereg létszáma végtelennek tűnt.

A feszültség kibírhatatlan, a tét óriási volt: ha Vritra győz, elpusztul a világ, méghozzá mindhárom: az égi, a földi és a földalatti sík egyszerre semmisül meg.

E veszélyt mindenki fölismerte, a végső pusztulást meg kellett akadályozni. A nagy küzdelem előtt az isteni seregek vezetői parancsnoki értekezletet tartottak, ahol az előterjesztő komor arccal fejtette ki, hogy győzelmi esélyeik igen csekélyek, mivel Vritrán nem fog semmilyen fegyver. „Sem fából, sem fémből, sem kőből készített fegyver nem árthat neki. Semmit sem tehetünk ellene.”

A teljes tanácstalanságot és elkeseredést végül Brahmá szüntette meg. Az ő emlékezete távoli korokra visszamenően is jól működött. Reménykeltően így szólott: „Szerintem létezik egy megoldás. Keressétek meg Dadhícsit, a risit, aki még az ősidőkben egyszer kiengesztelte Sivát, s ennek jutalmaképp csontjai különleges minőségűvé váltak – elpusztíthatatlanná transzformálódtak, keménységük mindent felülmúl. Ha a csontjaiból csodafegyvert készíttettek, van esély arra, hogy megfutamítsátok Vritrát.”

Dadhícsi risi meditációs pózban fogadta a küldöttséget, mely illő tisztelettel és visszafojtott lélegzettel várta, hogy a szent ember megszólítsa őket. A bölcs hirtelen felnyitotta szemét és csak ennyit mondott: „Már vártalak benneteket, s örömmel tudatom veletek, hogy kész vagyok elhagyni a testemet, mivel a három világ iránti részvétem és együttérzésem oly határtalan, hogy képessé tesz erre.”

Szavait tett követte, s miután megvalósította a mahászamádhit, testét szent máglyán elégették, csontjait pedig Szurabhi tehén nyelve tisztára nyalta. Ezután Indra kérésére Visvakarman, az isteni kézműves-kovács- fegyverfejlesztő elkészítette belőlük minden idők leghatásosabb harci szerszámát, a vadzsrát, mely tulajdonnevet is kapott: a Vadzsrajudhát.

Indra ilyen módon jól felkészült a küzdelemre. Kezében szorítva a csodafegyvert nem érzett félelmet, s nyugalma egész seregére átragadt. Az isteni had mérhetetlen elszántsága ismeretlen és félelmetes volt az aszúrák számára, akik mindaddig a győzelemhez s ellenfeleik gyors meghátrálásához voltak szokva. Zárt hadrendjük hamar felbomlott, s előbb csak egyesével, majd tömegestül futásnak eredtek.

Vritra egyedül maradt, de nem zavarta beosztottjainak gyávasága, megvetésénél csak elbizakodottsága volt hatalmasabb. Bízott sérthetetlenségében.

Indra, látva a fejleményeket, hátra szólt: „Maradjatok, ezt magamnak kell elintéznem.”

A két sereg közötti űrben elkezdődött a párharc. Igazi akciójelenet bontakozott ki, s eleinte úgy tűnt, egyik fél sem bír a másikkal. Vritra szokásos cseléhez folyamodott, s rettenetes erejével elhajította dárdáját. Indra azonban elegáns mozdulattal félrehajolt és vadzsrájával egyetlen mozdulattal kettészelte az eladdig mindig hatékonynak bizonyuló fegyvert, mi több, Vritra kígyózó karját is levágta vele.

Vritra ekkor bunkósbotjával sújtott le, méghozzá sikerrel: Indrát úgy állkapcson vágta, hogy az nem bírt megmaradni harci elefántján. Az ütéstől akkorát esett, hogy a csata kimenetelét izgattottan váró három világ lakói mind hallották a puffanást. Indra szó szerint porig sújtva feküdt ellenfele előtt, még vadzsrája is kiesett a kezéből. Ez volt az a pillanat, amire azt mondják: szó megszakad, lehelet megszegik. Úgy tűnt, a világok háborúja véget ért.

Vritra arcát a felismerhetetlenségig eltorzította a diadalittas vigyor. Győzött, de túlságosan könnyű győzelme felgerjesztette benne a gőgöt. Ily könnyen nem kívánt nyerni. „Állj fel és folytasd, ha mered!” – sziszegte.

Indra felugrott négyagyarú fehér elefántjára, Airavatára, majd ismét lecsapott Vadzsrajudhával, és egy mozdulattal lenyisszantotta a furkósbotos kart. Vritra ekkor utolsó erőit is mozgósítva hasra vetette magát, alsó állkapcsát a földnek, a felsőt pedig az égnek támasztva gigászira tátotta száját, s egyszerűen bekapta ellenfelét harci elefántostul, pajzsostul, vadzsrástul. A szörnyeteg már-már úgy érezhette, ellenfelének befellegzett, ám Indrát, illetve fegyverét nem ilyen fából faragták: fegyverét bugylibicskaként használva kivágta magát a helyzetből, a Vritra nevű gigászi gömböcből. Már csak a méltó befejezés maradt hátra: egy utolsó suhintás a vadzsrával, s Vritra levágott feje testétől elválasztva elgurult. Azóta se látta senki.

A három világ lakói megmenekültek, mi pedig megtanulhattuk, hogy létezik egy tárgy, amely elpusztíthatatlan és keményebb bárminél. A vadzsra első jelentésrétege feltárult előttünk, Indra pedig kapott egy káprázatos fegyvert, amit azóta sem engedett ki a kezéből.1

*

Az indiai mítosz – melynek a fent leírt szöveg csak az egyik lejegyzett változatát idézi fel – több olyan dolgot is említ, amelyek fontosak lehetnek a buddhista gyakorlók számára. Az elsőt a ngön-dro négy bevezető elmélkedésének egyikeként ismerhetjük, nevezetesen az értékes emberi létezés megbecsüléséről van szó. A tibeti nyelvben az emberi létállapotot a dal-dzsor2 kifejezés írja le, melynek szó szerinti jelentése a „nehezen megszerezhető szabadság vagy lehetőség”. Az emberi létezés kivételessége, a többi lényt felülmúló potencialitása a szellemi praxis lehetőségében rejlik. A spirituális gyakorlás olyan hatalmas erőt képvisel, hogy még a legvadabb démonokkal való küzdelemben is hatékony eszközként szolgál. Az aszkéta mindent átvágó tudata révén hozza létre a csodafegyvert, mellyel világokat ment meg.

Az indiai történet másik lényeges mozzanata a bölcs jógiban kifejlődő mérhetetlen együttérzés mindazok iránt, akik e világokat benépesítik. Az ő megmentésük érdekében hajlandó feláldozni testét s lemondani az értékes emberi életről. E gesztusra azért képes, mert már elérte a teljes megszabadulást, s kilépett a születés és halál körforgásából.

A Dadhícsi csontjából készült vadzsra egyszerre eszköz és eredmény: ez az út végigjárását biztosító módszer és egyszersmind maga az emberi törekvés célját képviselő megvilágosult állapot.

Szótári jelentések

A vadzsra szanszkrit szó, mely számos jelentéssel bír. Monier-Williams a szót egy √ vadzs „keménynek vagy erősnek lenni” jelentésű visszakövetkeztetett gyökből eredezteti. Értelmét tekintve e gyök beteljesedésre, fokozódásra, tökéletesedésre, növekedésre, intenzifikációra és integrációra utal, szoros összefüggésben az erővel és a hatalommal. A szó a menni, utazni, vándorolni igével (√ vradzs) is kapcsolatban áll. A ra szócska pedig valaminek a megszerzésére vagy birtoklására utal (vö. √ ), de jelentései között a tűz, hő, gyorsaság, vágy is szerepel.

A vadzsra szokásos fordítása gyémánt, villám vagy mennykő, valamint jogar. Ezek a kifejezések egy olyan tartományt jelölnek ki, melyekben az egyes szavak jelentése összefonódik, árnyalataik egybemosódnak. Az egyes szálak, akár a tantra szövedéke, csak egymásra utalva és egymáshoz kapcsolódva érvényesek. Teljes szétbontásuk csupán fenntartásokkal értelmezhető, s közös vonatkoztatási terükben mutatkoznak meg igazán a maguk teljességében.

Vegyük sorra ezeket:

  1. A gyémánt az elpusztíthatatlan, mindennél keményebb anyagot, de a szépségest, felülmúlhatatlanul értékeset és tökéleteset is jelöli. A gyémánt anyagát tekintve közönséges szén, amely hatalmas nyomáson, szélsőséges körülmények – átvitt értelemben a szakadatlan gyakorlás – hatására tesz szert különleges tulajdonságaira.
  2. A mennykő egyben fegyver, nyíl, kard, dárda és vágóeszköz is. Vakító megjelenésével fényt hoz a sötétségbe, ezáltal a valódi tudás eszköze. A hétköznapit meghaladó hatékonyság és erő jelképe. A költők ebben az értelemben beszélnek a vízsugárról mint vízvadzsráról, a rendkívüli erővel bíró szavakról pedig mint szóvadzsráról.
  3. A jogar a hatalom jelképe és az uralkodók attributuma, spirituális értelemben a valódi önmagunk győzelmét fejezi ki hétköznapi, zavart énünk felett.
  4. Fontos megemlíteni, hogy a buddhizmusban a vadzsra melléknévi értelemben is használatos, továbbá számos tulajdonnévben szerepel szóösszetevőként. Így földöntúli lények, főpapok, meditációs módszerek, varázsigék, szent szövegek  nevének gyakori eleme.

Ebben az értelemben fordul elő már a korai buddhista szuttákban is, ahol páli alakja (vadzsira) rendszerint a gyémánt- vagy villámtudatosság jelzője. Azt, hogy a tantrikus buddhizmusra alkalmazott gyémánút (vadzsrajána) összetétel mikor jelent meg először a vallási irodalomban, nem lehet pontosan megállapítani, valószínűsíthető azonban, hogy a 8 században már általánosan ismert volt.

A vadzsrát a hindu és a buddhista hagyományon kívül a dzsainizmus is ismeri. Egész Ázsiában kedvelt szimbólum, így Indián, Nepálon és Tibeten kívül megtalálható Bhutánban, Sziámban, Kambodzsában, Myanmarban, Vietnámban, de még Kínában, Koreában és Japánban is. A vadzsra kínaiul csin-kang, japánul kongó, mongolul ocsir.

Tibeti neve dordzse,3 melynek szó szerinti jelentése „a kövek ura”. Érdekes, hogy a tibetiek sem a villám (gnam lcsagsz, szó szerint „égi vas, mennykő, meteorit”), sem a gyémánt (pha lam) szót nem használják, hanem egy ezektől különböző kifejezést alkottak meg a vadzsa fordításaként. A szent szövegek tibeti nyelvre történő lefordítása során elterjedt gyakorlat volt, hogy a bölcseleti mondanivalóhoz addig nem létező, mesterségesen kialakított műszavakat hoztak létre. A tibeti szóhasználat a vadzsra elpusztíthatatlan, mindennél keményebb jellegét emeli ki. Magyarul talán akkor járunk a legjobban, ha nem valamely fordítását, hanem az eredeti szanszkrit szót használjuk.

Természetesen már a régi görögök is…

Kezdjük Mezopotámiával, ahol a Teremtés Hét Könyve című agyagtáblán, melyet Asszurbanipal ninivei palotájának romjai között találtak, szó esik Marduk és a sárkány Tiámat ütközetéről. Ezt a jelenetet örökíti meg egy a British Museumban található kép, melyen a Marduk (Bél) kezében lévő fegyver jól láthatóan egy vadzsrát formáz.

Az indoárja népek uralta hatalmas területen mindenütt jelen van egy főisten, aki kezében villámjogart, vagyis vadzsrát tart. A hettita és hurrita mitológiában egy hármas villám volt Tesub isten egyik jelvénye. A germánoknál Thor fennhatósága alá tartozik a villámlás és a fény, s az ő fegyvere a Mjöllnir nevű mitikus kalapács, mely elhajítva villámokat szór. A Thor (Donar, Thunor) névből ered a villám angol neve, a thunder is.

A szláv mitológiában a nagy sárkányölőként számon tartott Perun jeleníti meg ezt az isteni erőt, akinek neve ugyancsak a villám szóval áll etimológiai kapcsolatban.

A görögöknél Zeusz, míg a rómaiaknál Jupiter uralta és idézte elő a villámlást. Zeusz egyik epitheton ornansa4 a Kataibatész (alászálló) volt. E szó úgy írja le őt, mint aki időről időre leereszkedik a mennyből, méghozzá kedvenc fegyvere, a keraunosz ( mennykő és villámcsapás) által. A villámsújtotta helyeket szentként tisztelték, s az Olümposz hegyén e névvel illették a főisten szent oltárát. Zeusz fegyverét a Küklopszok készítették – azok a hatalmas, egyszemű óriások, akiknek egyikével, Polüphémosszal Odüsszeusznak is emlékezetes kalandja akadt.

A vadzsrajána névadója

Vizsgáljuk most meg közelebbről a vadzsra mélységes jelképrendszerét, mely e különös tárgyat a gyémántút buddhizmus központi fogalmává avatta. A megvilágosodott lény úrrá lett minden káprázat felett, s ennek jelképe a gyémánt, mely elvág minden anyagot, miközben őt magát semmi sem képes megrongálni. A fölébredett tudatot ugyanez az abszolút elpusztíthatatlanság és sérthetetlenség jellemzi.

A vadzsra középpontja a súnjatát, az ürességet szimbolizálja. Ez számunkra a legkevésbé megfogható „valami”, s ami nem ragadható meg értelmileg, az érinthetetlen. Így lesz az ürességet realizáló tudat sérthetetlen. A hétköznapi ember viszont retteg az üresség valóságától, ezért kapaszkodik az illúzióiba, s teremti meg ragaszkodásaiból a káprázat világát. Az üresség a buddhizmusban nem valamilyen pozitív létező, hanem inkább tagadó fogalom: az önmagában vett, abszolút lét hiánya, a dologi megjelenés valótlansága. A Mátrix című film ama jelenetéhez hasonlítható, amikor Neo egy teljesen tiszta, fehér környezetben áll. Amint erre a mádhjamaka bölcselet külön felhívja a figyelmet, maga az üresség is üres. Az üresség megjelenési formája ugyanakkor a világ teltsége. Hatalmas erő rejlik benne, s mivel felette áll a káprázatoknak, a valódi természetét realizáló tudatnak többé semmi sem árthat. Az üresség elválaszthatatlan a formától. Ahogyan a Pradnyápáramitá-hridaja-szútrában áll: „…a forma üresség, s az üresség bizony forma; a formától nem választható el az üresség, az ürességtől nem különböző a forma; ami forma, az üresség, ami üresség, az forma; s pontosan ugyanígy van ez az érzet, az észlelés, a képzőerők és a tudat vonatkozásában is…” Egy másik idézet ugyanebből a szent iratból: „…minden jelenség üresség-jellegű: nincs keletkezésük és nincs megszűnésük, nem szennyezettek és nem tiszták, nem csökkennek és nem növekszenek.”

A gyémánt egyik tulajdonsága, hogy mindent tökéletesen tükröz, miközben ez a saját természetében nem okoz semmilyen elváltozást. Ha realizáljuk az ürességet, mi magunk is megtapasztalhatjuk, hogy minden jelenség csak kép – a tudat erőinek tükröződése –, s ugyanez érvényes saját személyünkre is. A gyémánt nem más, mint szén, melynek magas nyomáson, különleges feltételek között átalakult a szerkezete. A közönséges szén a hétköznapi tudatot, míg a gyémánt a szokatlan körülmények –  nevezetesen a rendszeres gyakorlás – hatására létrejövő megvilágosodott tudatot jelképezi. A vadzsratermészet ereje nem evilági: áthatolhatatlan, sebezhetetlen és elpusztíthatatlan; oltalmaz és védelmez, akár egy semmihez sem fogható energiapajzs.

A középső gömb egyik lehetséges értelmezése a kettősségen túli valóság: ez a bindu vagy erőkoncentrátum, amely – mint a tudat végső természete – magában foglalja a polaritás teremtő lehetőségeit. A bindu mint fokuszált tudatosság az üresség energia oldalát állítja előtérbe.


Botanikai és samanisztikus összefüggések

A nepáli sámánok nem használnak külön vadzsrát, viszont náluk is megtalálható a buddhizmusból ismert mágikus tőr (phurba), melynek nyele vadzsra formájúra van kiképezve. A vadzsa lehetséges samanisztikus eredetére utal ugyanakkor, hogy alakja nagyon hasonlít a saskarmokhoz, melyekből a sámánok előszeretettel készítették. Ebben az összefüggésben érdekes lehet, hogy Zeusznak is a sas volt a jelképállata.

Korábban fából is készítették, ma leggyakrabban sárga- vagy vörösréz az alapanyaga, de létezik arany és kristályvadzsra is. A saskaromból készült eszköznek még csak négy küllője volt, míg a későbbieknek már nyolc, sőt a kettős vadzsrának tizenhat, s ezekhez hozzáadódott a középső tengely.

Az árja történetírás szerint viszont Indra, a védikus villámjogarú isten volt az első vadzsrahasználó. Az ő tiszteletére emelték azt a hatalmas vadzsrát, amely Kathmanduban, a Szvajambunath-sztúpa bejáratánál látható. Egyébként a szivárványt is indrajánínak, Indra ösvényének vagy a Villámisten hídjának nevezik. A sámánok a phurbát emiatt sokszor a szivárvány színeivel díszítik.

A nepáli sámánok ugyanakkor vadzsrabhangnak, vagyis a mámor villámnövényének nevezik a hyosciamus nigert – magyarul bolondító beléndeket –, melyet a görög nyelv zeuszbabként vagy Apolló növényeként ismer. Hatásai miatt Indrával vagy Sivával hozták kapcsolatba, és elfüstölve titkos tantrikus szertartásokon alkalmazták. (A Saktit e rítusokban a kannabisz jelképezte). Egyes vélemények szerint ez a növény is alkotórésze volt egy tibetiek által készített italnak, amit a „megvilágosodás sörének” neveztek.

A szanszkrit szótár a vadzsra jelentései között más nyövényeket is említ: az euphorbia antiquorum (kutyatej) és az asteracantha longifolia mindegyike vágykeltő hatású növény. De így neveztek egy sajátos vezeklési formát vagy a hold egyik alakját, s bizonyos asztrológiai konstellációkat is.

Formai elemek

A rituális vadzsra közepén egy lapított gömb található, ez jeleníti meg a dharmatát, a végső valóság terét. Ez a gömb egy HÚM szótaggal van lepecsételve, melynek három betűje a karma béklyóiból (hétu) és a konceptuális gondolkodástól (úha) való megszabadulást, valamint minden jelenség lényegnélküliségét (anuszvara) fejezi ki.

A vadzsra két ága szimmetrikusan helyezkedik el, s érzékletesen jeleníti meg a kibontakozó világ kettősségét. Minden érzéki jelenségek polaritásokban (világosság-sötétség, férfi-nő, hideg-meleg, jobb-bal, jó-rossz) mutatkozik meg számunkra, hiszen a fogalmi megismerés bármely dolgot az ellentétes oldalához viszonyítva értelmez. A középső gömb által jelképezett végső természet viszont egybefoglalja és meghaladja a kettősségeket. Így a megvilágosodott tudat sem „jó“, hiszen ez az állapot már fölötte áll jó és rossz kettősségének.

Mivel minden jelenség kettősségeket testesít meg, magában hordoz egyfajta valós vagy átvitt értelemben vett szimmetriát. Mi, emberek is szimmetrikusak, sőt bizonyos értelemben vadzsrák vagyunk – csak még nem tudunk róla.

A vadzsra két ága másfelől a Buddha tudatának két elválaszthatatlan összetevőjét, az upáját (tibetiül thabsz) vagy hatékony módszert és a pradnyát, (tibetiül sesz rab), a legmagasabb bölcsességet szimbolizálja. E két tényező kifejlesztése és egyesítése hozza létre azt a „nagy gyönyört” (mahászukha), melynek realizálása akár egy életen belül is lehetővé teszi a megvilágosodást.

A vadzsra ikerjellege vagy szimmetriája ezenkívül az üresség abszolút valóságának és a látszatok relatív igazságának összetartozását és egységét is kifejezi. Ezen alapul az a szanszára és nirvána lényegi azonosságát kimondó mahájána tan, mely a létforgatagban való részvételt és a szabadságot egyazon életfolyamat két, egymást feltételező és egymástól elválaszthatatlan oldalának látja.

A középpont mindkét oldalán három gyűrű található, melyek a Buddhatermészet spontán gyönyörének három összetevőjét, az ürességet, jeltelenséget5 és erőfeszítés-mentességet jelképezik.

A három gyűrűből mindkét oldalon két-két nyolclevelű lótusz emelkedik ki. A lótusz a kibomlás, termékenység és fejlődés jelképe, s ebből bontakozik ki a vadzsra két feje, a létezés polaritása. A tizenhat lótuszszirom mindkét oldalon az üresség tizenhat fajtáját képviseli, melyek a valóság létezési módjára emlékeztetnek. A felső lótuszszirmok ezenkívül a nyolc nagy bódhiszattvára, az alsók pedig az ő női felükre utalnak.


A nyolc nagy bódhiszattva

Kelet: Ksitigarbha, a termékenység és bőség előmozdítója,
            társnője Lászjá, a szépség felajánlási istennője.

Délkelet: Maitréja, a szeretet megtestesítője,
            társnője Puspá, a virágok felajánlási istennője.

Dél: Ákásagarbha, a vétkek tökéletes megtisztítója,
            társnője Málá, a virágfüzérek felajánlási istennője.

Délnyugat: Szamanthabadhra, a felülmúlhatatlan felajánlások és fogadalmak ura, társnője Dhúpá , a füstölőszerek felajánlási istennője.

Nyugat: Avalókitésvara, az együttérzés megtestesítője,
            társnője Gítá, a dal felajánlási istennője.

Északnyugat: Mandzsusrí, a bölcsesség megtestesülése,
            társnője Álóká, a fény felajánlási istennője

Észak: Vadzsrapáni, az erő és hatalom képviselője,
            társnője Nritjá, a tánc felajánlási istennője.

Északkelet: Szarvanívaranaviskambhin, a hibák és szellemi akadályok megtisztítója, társnője Gandhá, az illatok felajánlási istennője.

Az ötösség elve

A lótuszkelyhek fölött mindkét oldalon három gyöngyszerű gyűrű található, melyek együtt a hat tökéletességet (páramitá) formázzák: ezek az erény, nagylelkűség, türelem, erőfeszítés, meditáció, bölcsesség. A lótuszok kelyhén az egyik oldalon egy holdpárna, míg a másik oldalon nappárna helyezkedik el, melyek a relatív és az abszolút bódhicsittát, vagyis a cselekvő együttérzést és a minden jelenség ürességére ráébredő bölcsességet szimbolizálják.

A hold- illetve nappárnából három, öt vagy kilenc kicsúcsosodó, villás ág emelkedik ki, melyek egy gömbszerű nyalábot vagy keresztet formálnak. A külső villás ágak vége behajlik a középső ág vagy tengely felé. A középső ág csúcsa egy elkeskenyedő piramist vagy négyoldalú gyémántot formáz.

A középső ág a világtengely, amely összeköti az eget és a földet. Ez képviseli a valódi, vagyis a megvilágosodott életet. Ismert szimbóluma ugyanennek az életfa vagy a Méru-hegy, mely egyaránt összeköti a makrokozmosz és a mikrokozmosz felső és alsó világait. Az emberi lényen belül a középső ágnak a gerincoszlop felel meg, de jelenti a Dharma kerekének kerékagyát, a valóságra ébredő Buddhatudatot is.

A vadzsra ágai a végpontjukban összeérnek, hiszen a dolgok végső természete azonos. A villás ágak uralta tér viszont belül üres, mert a világ belső lényege az üresség. A legelterjedtebb ötágú vadzsra öt küllője a fő égtájak uralkodó Buddháit jelenti, a kilencágú tantrikus szertartási eszköz esetében ez kiegészül a négy női Buddhával.

Az ötös szám ősidők óta fontos szerepet játszott az indai gondolkodásban, különösen a buddhista fogalomrendszerre is hatással lévő szánkhja filozófiában; elég, ha csak az öt égtájra, öt érzékre vagy öt őselemre (pancsa dhátu) gondolunk, mely utóbbiak ura éppen az írásunk elején említett Indra isten.

A gyémántút buddhizmus szimbolikájában még hangsúlyosabbá válik az ötösség az öt Buddhacsalád mandalája révén, melyre az élet minden területét átfogó analógiarendszer épül. Ez adja meg a kulcsot azokhoz a tantrikus eljárásokhoz, amelyek a szennyezett tudatformákat a szimbólumok és analógiák segítségével közvetlenül a valódi természetüket képező bölcsesség-energiákká alakítják át, megtisztítva és feloldva a hétköznapi tudat szellemi korlátait. A vadzsra öt ága az égtájak, elemek és érzékek mellett e mandala fő kategóriáit is leképezi, ezáltal válhatott e tárgy az átlényegülést célzó mágikus szertartások leghatásosabb eszközévé.

Az alapvető tudati szennyezettségek mindegyike egy-egy Tathágatával (fő Buddhával) áll kapcsolatban, akik kijelölik az egyes tudatot mérgező szenvek megtisztításának irányát.

  • A középső ághoz tartozó Buddhacsalád, melynek megkülönböztető neve is buddha, Vairócsana uralma alatt áll. Ő elsősorban a tudatlanság felszámolásával áll kapcsolatban. Ereje a végső valóságelemet fölismerő bölcsességben gyökerezik, eleme a tér, társnője pedig Fehér Tárá vagy Vadzsradhátvésvarí.
  • A keleti égtájhoz kapcsolódó vadzsra családot Aksóbhja uralja, akinek bölcsessége átvilágítja minden jelenség tükörképhez hasonló természetét. Képes a gyűlölet megtisztítására, szoros kapcsolatban áll a víz elemmel, s társnője Lócsaná.
  • A délen elhelyezkedő ratna („drágakő”) család vezetője Ratnaszambhava. Ő a dolgok lényegi azonosságának bölcsességét képviseli, mellyel képes megtisztítani az önhittség szennyeződését. Eleme a föld, társnője Mámakí.
  • A nyugati égtájon a padma (lótusz) család található Amitábha irányításával, akinek megkülönböztető bölcsessége a vágyak és a szenvedélyek átlényegítéséhez nyújt hathatós segítséget. Társnője Pándaravásziní, s a tűz elemmel mutat analógiát.
  • Végül északon az Amóghasziddhi vezette karma (cselekvés) család tagjai helyezkednek el. Ő képviseli a tökéletesen szabad, karmamentes cselekvés bölcsességét. Az irigység és féltékenység megtisztítója. A hozzá tartozó elem a szél, társnője pedig Zöld Tárá.

A vadzsra öt ága emellett a személyiség általános összetevőit, az úgynevezett szkandhákat vagy halmazatokat is leképezi. Ezek a formák, érzetek, észlelések, szándékok és karmikus képzőerők, valamint a tudat. Ahogy a középső ág alkotja a négy oldalsó tengelyét, ugyanúgy függenek az utóbbiak által jelképezett halmazatok is közös alapjuktól, a tudattól. Az egyes családokhoz tartozó érzelmi mérgek vagy szenvek (klesák) azonban elhomályosítják a tudatot. Emiatt tapasztaljuk a létörvényt, s nem ismerjük föl eredendő Buddhatermészetünket.

A középső bindun látható HÚM az átlényegülés mantrája, mely a Buddhák csodálatos átváltoztató képességét jelöli. Minden, amit érzékelünk, az öt érzelmi méregből és az öt őselemből képződik, s gyakorlásunk révén ezek alakulnak át az öt fő Buddha bölcsességének erejévé.

Tíz és négy

A tíz villás ág együtt a tíz tökéletessséget (páramitá) jelképezi; a korábban említett hat páramitá mellé ebben a felsorolásban még hozzáveszik az ügyes módszert, a visszafordíthatatlan elköteleződést, a szellemi erőt és a tudást. Jelentik ezenkívül a bódhiszattvaság megvalósításának tíz fokozatát is.

A külső ágak mindegyike egy tengeri szörny (makara) fejéből emelkedik ki. Ez maga is sokrétű szimbólum. Megtestesíti egyfelől a négy mérhetetlen szemlélődést vagy isteni állapotot: az együttérzés, szerető kedvesség, együttérző öröm és felülemelkedett egykedvűség gyakorlatát. De jelenti a megszabadulás négy kapuját is: az ürességre, mulandóságra, vágytalanságra és a valóságos keletkezés hiányára vonatkozó belátást.

A négy szörnyből kiemelkedő ágak a négyféle ördög (mára) legyőzésére emlékeztetik a gyakorlót. E márák az alsóbb világokban történő születés főbb okait személyesítik meg, amelyek a következők: 1. A szennyezett emóciók (klésák vagy szenvek). 2. A gőg vagy büszkeség, melyet az istenek fia, Dévaputra képvisel (egy másik értelmezés szerint ez az ördögtípus a buddhista tanítással ellentétes hatvankét hibás nézetet jelenti). 3. A fizikai halál (ez azért ördögi, mert megszakítja a gyakorlást és kiszolgáltatja a tudatot a karmikus létesítő erőknek). 4. A személyiséget alkotó halmazatok vagy szkandhák (mivel az énre vonatkozó hibás elképzelések és a ragaszkodás alapjául szolgálnak).

A fentieken kívül a négyes szám jelképezi a négy ösvényt és négy gyümölcsöt, a nemes tanítványok előbbieknek megfelelő négy típusát (folyamba lépett, egyszer visszatérő, vissza nem térő és arahant), a finomtest felbomlása közben fellépő négy világosságélményt, valamint a legmagasabb jógatantra gyakorlása során, a tudati energiák középre terelődésekor átélhető négy nagy gyönyört. Végül, de nem utolsó sorban állandóan a gyakorló emlékezetébe idézi a Négy Nemes Igazságot.

Az összesen nyolc külső ág elsősorban a fő- és mellékégtájakat jelenti, valamint minden olyan felosztást, amely a nyolcasságon alapul, így például a Nemes Nyolcrétű Ösvényt.

A fentebb ismertetett jelentések az ötágú vadzsrára vonatkoznak, de léteznek három- és kilencágú fajtái, s jól ismert a kettős vagy négy oldalú vadzsra is, melyek mindegyikének megvan a maga sajátos szimbolikája.

A vadzsra tehát, amint e néhány felvillantott jelentése is érzékelteti, egy rendkívül összetett, mégis könnyen áttekinthető enciklopédiaként fogható fel. Mai fogalmakkal egy végtelenül bővíthető, kozmikus méretű wikipédiához lehetne hasonlítani, ahol minden apró részlet értelmezése további magyarázatok és felsorolások sokaságát hozza létre, melyek vizsgálatával újabb felsorolásokhoz, részletgazdag elemzésekhez jutunk. Így az összefüggések és kapcsolódások sokdimenziós, mindent felölelő hálózata jön létre, melyben a hologramhoz hasonlóan a részek maguk is tartalmazzák az egészet, s egyszerre utalnak nagyobb összefüggésekre és számtalan újabb apró elemre.

A vadzsra szimbólumrendszerének feltérképezésével feltárul előttünk a makrokozmosz és mikrokozmosz egysége. Az ötösség felől indulva felidézhetjük például Amitábhát saját mandalájával és összes kidolgozott részletével, s ezen keresztül eljuthatunk a mantrák jelentéstartományáig. Vagy elmélyülhetünk a négy makara egyik jelentésének, mondjuk Dévaputra márának a megértésében, melyen keresztül feltárul a Dharma szempontjából hibás nézetek egész hálója, hogy mindez visszavezessen bennünket a nem-tudás dinamikájának és szétoszlatásának kérdéseihez.

E két példa is jól mutatja, miért érdemes egy buddhista gyakorlónak ezt az ősi szimbólumot tanulmányoznia. S ha elég állhatatos, még az is előfordulhat vele, hogy egyszer – nomen est omen – villámcsapásszerűen éri a megvilágosodás.


Sajátos vadzsra alkalmazások

A tibeti mandalák különleges elemei a vadzsratalaj, vadzsakerítés és vadzsrasátor. Ezek alkotják a mandala körül azt a védőhálót vagy rés nélküli „szuperpajzsot”, melyen semmi sem tud áthatolni. Olyan biztonsági szűrőhöz vagy tűzfalhoz hasonlíthatók a meditációs programot futtató tudatszerveren, amelyet a hétköznapi fogalmak és elképzelések egyetlen vírusa sem képes kicselezni és meghekkelni. A vadzsratalajon csak tiszta jelenségek nyilvánulhatnak meg, melyek alapvető jellegzetessége az üressség; ez avatja a mandalát a benne megidézett Buddhák tiszta földjévé.

A dzogcsen közösségekben rendszeresen éneklik a vadzsradalt és ropják a vadzsratáncot. Előbbi egy semmilyen emberi nyelvhez nem hasonlító szöveg, mely a hagyomány szerint a dákiník nyelvén íródott, s más szent mantrákhoz hasonlóan védelmi funkciót tölt be.

A vadzsratánc során a mozgás egy színes mandalán zajlik, amely az egyént és spirituális életterét jelképezi. A meditatív tánc révén kiegyensúlyozódnak az energiák, és a gyakorló a teljes elengedettség állapotába kerül. E két gyakorlatrendszert Csögyal Namkhai Norbu Rinpocse dolgozta ki s tanítja az 1990-es évektől kezdve szerte a világon.

Bár nem buddhista hagyomány része, érdekességként megemlítjük, hogy az ősi indiai harcművészetet is Vadzsramustinak (vadzsraökölnek) nevezik. A vadzsra előtag nyilván az „elpusztíthatatlan fegyver” jelentésében került bele ebbe az elnevezésbe.


Jegyzetek

  1. E mítosz megírásakor Agócs Tamás: Gyémánt áttörés című könyvére támaszkodtam. Kiadta a Tan Kapuja Buddhista Főiskola, 2000.
  2. dal 'bdzsor
  3. rdo-rdzse​
  4. Állandó jelzője.
  5. A „jeltelenség” itt a megragadás, megmerevítés, kötődés teljes hiányát jelenti. – A szerk.

Megosztás: