Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Meghalni teljesen biztonságos

Szerző: 
Ram Dass
Fordította: 
Hoyer Erzsébet

Van egy sírkő a Massachusetts állambéli Ashby-ben a következő felirattal:

„Emlékezz barátom, amint itt elhaladsz: Ami most vagy, az voltam egykor én is. Ami meg most vagyok, azzá leszel te is. Készülj fel arra, hogy kövess.”

Valami történt velem az elmúlt ötven év során, mialatt a tudatosság egyre táguló mezsgyéin bolyongtam, ami megváltoztatta a halálhoz való viszonyomat. A halálhoz kapcsolódó félelmeim nagy része elmúlt. Olyasvalakivé váltam, aki történetesen örömét leli abban, ha haldokló emberek társaságában időzhet. Ez számomra egy leírhatatlan kegyelmi állapot. Azokon a reggeleken, amikor tudom, hogy egy haldokló ember társaságában leszek, teljesen felvillanyozódom, mivel tudom, hogy ez számomra olyan alkalom, amikor az Igazság jelenlétében időzhetek.

Manapság kezd a mi kultúránkban is elfogadhatóvá válni az emberek számára az, hogy meghalnak. A halált sok évtizeden át zárt ajtók mögött tartottuk, de most már megengedjük neki, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Miután a nyugati kultúrában nőttem fel, az első néhány hónap, amit a 60-as években Indiában töltöttem, számomra meglehetősen nagy fölfedezés volt. Ott amikor valaki meghal, a testet egy lepelbe csavarva hordágyra teszik, és a nyílt utcákon át az égető helyre viszik, mialatt mantrákat kántálnak. A halál kint van a nyitott térben, mindenki számára láthatóan. A test ott van előttünk, nem zárják be egy ládába. Nincs elrejtve. És mivel India a nagy családok társadalma, a legtöbb ember az otthonában hal meg. Felnőtté válásáig szinte mindenki megtapasztalja a haldoklók jelenlétét. Ők nem vonulnak ki, nem rejtőznek el a halál elől, mint ahogyan ezt mi, itt Nyugaton tesszük.

Én biztosan azon személyek egyike voltam e kultúrában, aki kitért a halál elől. De az utolsó néhány évtized alatt ez drámai módon megváltozott. A kezdeti változást a tudatmódosító szerekkel való találkozás hozta. Kapcsolatba kerültem lényem olyan részeivel, amelyekkel addigi felnőtt életem során nem azonosítottam magamat. Nyugati pszichológus voltam, a Harward Egyetem professzora és a materialista filozófia híve. Amit azonban a módosult tudatállapotokban tapasztaltam, teljes mértékben zavarba ejtett, mivel a hátteremből adódóan semmi olyasmi nem volt birtokomban, ami felkészített volna arra, hogyan kezeljem létem újonnan feltáruló elemeit. Egyszerre elkezdtem Tudatos Lényként tapasztalni magam ‒ s nem úgy, mint egy pszichológus vagy mint társadalmi szerepek halmazata ‒, és ez a tapasztalás mélységesen megváltoztatta életem minőségét. Teljesen megváltoztatta azt, akiről azt gondoltam, hogy én vagyok.

A tudatmódosulás első megtapasztalása előtt azt, ami meghal, az egóval azonosítottam. Az egóról hittem azt, hogy én vagyok. Most már sokkal inkább képes vagyok azzal azonosítani magam, ami valójában vagyok ‒ a Lélekkel. Amíg azzal azonosítjuk magunkat, ami meghal, félünk a haláltól. Az egónk saját létezésének megszűnésétől fél. Jóllehet most sem tudom, milyen alakot öltök majd a halál után, fölismertem, hogy a létem és tudatosságom lényege túl van a halálon.

A tudatmódosító szerekkel való találkozásom külön érdekessége volt az általuk kiváltott élmények teljes leírhatatlansága. Nem voltak alkalmazható fogalmaim arra, amit a saját létezésemmel kapcsolatban megtapasztaltam. Akkoriban Aldous Huxley megajándékozott a Tibeti Halottaskönyv egy példányával. Olvasás közben ámulva döbbentem rá, hogy az általam módosult tudatállapotban tapasztalt élmények világos és tagolt leírásával állok szemben. Ez roppantul zavarba ejtett, mivel a Tibeti Halottaskönyv 2500 éves. Úgy éreztem akkor, 1961-ben, hogy elérkeztem az ismeretlen szélére, ugyanakkor itt van egy ösvény, amely elvezet valahová ‒ egy ősrégi szöveg, mely föltárja mindazt, amit a tibeti buddhisták már több mint kétezer évvel ezelőtt tudtak, s én csak most tanulok.

A Halottaskönyvet a tibeti lámák arra használták, hogy felolvassanak belőle lámatársaiknak haldoklásuk során és a halálukat követő negyvenkilenc napig. Tim Leary, Ralph Metzner és én elkezdtük metaforikus értelemben ‒ mint a pszichológiai halál és újjászületés leírását ‒ használni e könyvet, jóllehet tisztában voltunk vele, hogy eredeti szándékát tekintve egy olyan útmutatás ez, amely a fizikai halál és újraszületés folyamatáról szól. Ma úgy gondolom, hogy amikor a halálról beszélünk, annak eszméjével van dolgunk, hogy a halált követően hogyan szülessünk újjá a valóságban, az igazságban, a szellemi lényegben. Ha kiszabadítjuk magunkat a testünkkel való merev azonosulásból, teresség alakul ki bennünk, amelyben fölfedezhetjük, hogy a halál az élet folyamatának része, és nem az élet vége. Én nagyon mélyen átélem ezt.

Gyakran megkérdezik tőlem, hiszek-e a halál utáni létezésben, s ilyenkor azt válaszolom: „Én nem hiszem ezt, egyszerűen így van.” Tudós barátaimat ez mérhetetlenül sérti. A hit azonban olyasmi, amibe az értelmünkkel kapaszkodunk. Az én bizonyosságom az élet folytatódását illetően messze túl van az intellektuson. A hit problémás, mivel az elmében gyökerezik, és a halál folyamatában az elme felbomlik. A bizonyosság, az öntudat és az eszmélet azonban túl van a gondolkodó elmén.

Van egy barátom, akit Emmanuelnek hívnak. Van, aki találkozott már vele a könyvein keresztül. Ő egy szellem, egy fénylény, aki levetette a testét. Emmanuel sok mély bölcsességet osztott meg velem. Olyan számomra, mint egy bölcs nagybácsi. Egyszer azt mondtam neki: „Emmanuel, gyakran találkozom a halálfélelemmel ebben a kultúrában. Mit mondhatnék az embereknek a haldoklásról?” Emmanuel ezt válaszolta: „Mondd meg nekik, hogy a haldoklás teljesen biztonságos.” Hozzátette: „Ahhoz hasonlít, mint amikor levetünk egy túl szoros cipőt.”

A múltban Stephen és Ondrea Levinnel, Dale Borglummal és Bodhi Be-vel (egy szufi barátommal) közösen arra vállalkoztunk, hogy némi terességet hozzunk létre a halállal kapcsolatban. Különböző programokat indítottunk, ilyen volt például a „Haldoklók forró vonala”, amit az emberek felhívhattak, és beszélhettek valakivel, aki segített nekik a haldoklás folyamatában öntudatuknál maradni. A nyolcvanas években egy „Haldoklás Központ”-ot is működtettünk Új Mexikóban. Azt vettem alapul, hogy a haldoklók társaságában eltöltött idő nekem is segített a halálfélelmem feldolgozásában a jelenlegi életemben.

A théraváda buddhista hagyományban a szerzeteseket kiküldik a temetőkbe, hogy ott töltsék az éjszakát, ahol temetetlen holttestek hevernek körös-körül, odavetve a madarak martalékául. Ott üldögélnek a szerzetesek a felpüffedt, legyekkel ellepett tetemek és csontvázak mellett, így alkalmuk nyílik teljesen tudatára ébredni az összes természeti folyamatnak. Alkalmuk van megfigyelni saját viszolygásukat, undorukat és félelmeiket. Lehetőségük van meglátni a szörnyű igazságot, hogy „Ami most vagyok én, azzá leszel te is.” Látva a test szétesésének folyamatát, a felbomlásról folytatott meditáció ráébresztheti az embert annak bizonyosságára, hogy van bennünk egy rész, amelynek semmi köze a testünkhöz és a felbomláshoz.

Mindezek együttesen vezettek 1963-ban arra, hogy haldoklókat kísérjek, s elérhetővé tegyem magam számukra. Nem vagyok orvos, sem szakképzett ápoló. Nem vagyok ügyvéd, de még csak felszentelt pap sem. Amit fel tudok ajánlani egy másik emberi lénynek, az a tágas, szent miliő. Még szeretetet is tudok adni nekik. Ebben a szeretetteli terességben lehetőségük van meghalni, ha meg kell halniuk. Nincs erkölcsi alapom annak eldöntésére, hogy egy másik személynek hogyan kellene meghalnia. Minden embernek megvan a saját karmája ‒ saját terhe, amit fel kell dolgoznia. Nem az én dolgom olyasmiket mondani, hogy „Szépen kell meghalnod”, vagy „Ilyen vagy olyan módon kell meghalnod.” Fogalmam sincs, hogyan kell másoknak meghalnia.

Amikor a biológiai anyám 1966-ban egy bostoni kórházban haldoklott, megfigyeltem a sok-sok embert, aki meglátogatta őt. Az összes orvos és hozzátartozó ezt mondogatta: „Jobban nézel ki, nagyon jól csinálod.” Azután, amikor elhagyták a szobát, a folyosón ezt mondták: „Nincs már hátra egy hete sem…” Arra gondoltam, mennyire bizarr helyzet ez, amikor egy emberi lény éppen élete legnagyobb átváltozásán megy keresztül, és mindenki, akit szeret, akiben bízik, hazudik neki.

Át tudod érezni, mennyire fájdalmas ez? Senki sem tudott őszinte lenni anyámmal, mert annyira rettegtek. Még a rabbi sem. Beszéltünk erről anyámmal, aki azt kérdezte: „Mit gondolsz, mi a halál?” Én így válaszoltam: „Nem tudom, Anya. De látlak téged, a barátom vagy, és úgy érzem, mintha egy égő épületben lennél, de még itt vagy. Úgy vélem, amikor az épület teljesen leég, el fog tűnni, de te még mindig itt leszel.” Így találkoztunk össze anyámmal akkor és ott, abban a térben.

A nevelőanyámmal, Phyllisszel sokkal nyitottabb voltam, és nyíltan kérdezhetett tőlem, amit csak akart. Nem mondtam neki, hogy „Most megtanítalak meghalni”, mert ezt nem fogadta volna el. De eljött a pillanat, amikor megadta magát, és ez olyan volt, mint amikor egy tojás megreped, és valami sugárzóan gyönyörű lény bújik elő belőle, aki tiszta, jelenlévő és örömteli. Ez volt az a lényegi lét, amelyben önmagát bizonyos szinten mindig is tapasztalta, csak felnőtt korában túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy fölismerje. Most ráeszmélt erre a gyönyörű lényre, akinek ő maga volt a magja, és sütkérezett ragyogásában.

Ebben a pillanatban a tudatosság egy másik síkjára érkezett, ahol ő és én teljesen együtt voltunk a tiszta létben. A haldoklás egész folyamata csupán fölmerülő jelenségek felvillanásaiból állt. Amikor megadta magát, már nem foglalkozott többé a halállal, csupán létezett… a halál pedig egyszerűen megtörtént.

Az utolsó percben azt mondta: „Richard, kérlek, ültess fel.” Felültettem őt, lábait lelógatva az ágy szélén. Teste előredőlt, ezért a kezemmel elkaptam őt, amitől a teste hátraesett, így a másik kezemet a hátára tettem. A feje közben billegett, ezért a saját fejemmel megtámasztottam az övét. Így üldögéltünk ott együtt. Vett három lélegzetet, három nagyon mély lélegzetet, és elment. Ha a Tibeti Halottaskönyvet elolvassuk, kiderül belőle, hogy az eszméletüknél lévő lámák is így hagyják el a testüket. Felülnek, vesznek három mély lélegzetet, és eltávoznak.

Ki volt az én nevelőanyám? Honnan tudhatta, hogyan kell ezt csinálni?

Ramana Maharshi egy nagy indiai szent volt. Amikor rákban haldoklott, hívei kezeltetni akarták. Ramana Maharshi azonban ezt mondta: „Nem, itt az ideje, hogy levessem ezt a testet.” Hívei zokogásban törtek ki. Kérlelni kezdték: „Bhagaván, ne hagyj el minket, ne hagyj el minket!” Ő zavartan rájuk nézett, és azt mondta, „Ne beszéljetek butaságot. Hová mehetnék?” Csaknem olyan volt, mintha azt mondta volna, „Ne csináljatok ekkora faxnit belőle. Csak a régi családi autómat adom el.”

A testek, amelyekben élünk, és az ego, amely ezekkel azonosul, olyanok, mint egy öreg családi autó. Ezek csupán funkcionális lételemek, amelyekben a Lélek átutazik a jelenlegi születésünkön. Amikor elhasználódnak, meghalnak. Akkor járunk el a legméltóságteljesebben, ha hagyjuk őket békésen, természetesen és könnyedén távozni. Mindezek közepette valódi természetünk Lélek, mely a test és az ego távozása után is tovább él, mivel a Lélek örök. Miután bevégeztük dolgunkat, lelkünk visszaolvad a teljességbe… visszatér saját isteni valóságához… visszatér a végtelenbe. A közbülső időben pedig lelkünk testeket, egókat és személyiségeket használ arra, hogy feldolgozza az egyes testet öltéseink karmáját.

--------------------------------------------

Photo credit - képi illusztrációk forrása
(Creative Commons BY-NC-ND 2.0 licenc alapján, https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.0 ):

  1. Ranger56112 - Vergänglichkeit/Perishability, https://www.flickr.com/photos/ranger56112/16916747875/
  2. The Zen Diary by David Gabriel Fischer, https://www.flickr.com/photos/photosdavidgabrielfischer/15949316234/
  3. The Zen Diary by David Gabriel Fischer, https://www.flickr.com/photos/photosdavidgabrielfischer/16427055675/
  4. Paul Racko - Youth, impermanent, https://www.flickr.com/photos/126884994@N08/15535248016/
  5. Dhammika Heenpella - Buddhist monks, https://www.flickr.com/photos/photosofsrilanka/6204851096/
Megosztás: