A spirituális ösvény ígéretei és buktatói

Szerző: 
Ram Dass
Fordította: 
Hoyer Erzsébet

Ha helyesen figyelsz,
mindenben a gurut látod

Ram Dass

A huszadik század első felében csupán a keresők egy szűk köre tartotta érdekesnek és időszerűnek a spirituális keresés kihívását. Kultúránk főárama az anyagi javak és külsődleges célok hajszolásával volt elfoglalva.

Az 1960-as években ez a helyzet megváltozott; ebben az időszakban a spiritualitás és a tudat fejlődése iránti érdeklődés új hulláma jelent meg. Ez több területen is szembetűnően megnyilvánult: elterjedt a pszichedelikus kábítószerekkel kapcsolatos kísérletezés, az élmény alapú pszichoterápia, valamint új lelkesedés ébredt az ősi keleti filozófiák és gyakorlatok iránt.

Kultúránkban a hatvanas évekig a spirituális és erkölcsi törvények elsődleges képviselői a szervezett vallások voltak. Ezek az intézmények a félelemre és a belsővé tett felettes énre építve ösztönözték az embereket etikus viselkedésre.

Isten és ember között a pap volt a közvetítő. A hatvanas években – részben a pszichedelikus szerek alkalmazása következtében, részben a mély önfeltáró technikák hatására – az emberek ezt a rendszert félresöpörték. Ez a kor az Istennel való kapcsolatot újra személyes, közvetlen tapasztalássá tette. A fősodor tekintetében ez egy újfajta, valóban spirituális és nem csak formailag vallásos megközelítéshez vezetett.

A hatvanas évektől kezdve keleti spirituális tanítók sokasága özönlött nyugatra. A Beatles-fiúk Maharishi Mahesh jógival repkedtek – nem tudtuk, hogyan kell tisztelettel bánni a hagyományokkal. Az évek során azonban a keleti tradíciókkal való kapcsolatunknak köszönhetően megtanultuk tisztelni a hagyományok átadási vonalait. Problémát jelentett ugyanakkor számunkra, hogy vajon mennyiben vegyünk át mindent úgy, ahogyan az volt, illetve mennyit módosítsunk rajta. Nagyon sok nyugati ember úgy állt hozzá, hogy kiemelt egy részletet a mahájána buddhizmusból, majd azt mondta: „Ez a tibeti buddhistákra igaz, de nekünk valójában azt kell tennünk, hogy…” Azt megelőzően próbálkoztunk ezekkel a változtatásokkal, mielőtt még önmagunk és a hagyomány mély ismerete által teljesen megértettük volna a gyakorlatokat. Sokan annyira türelmetlenül vágytunk a haladásra, hogy erőszakot követtünk el számos tradícióval szemben. Nyugaton az ego kultuszában élünk. Sokkal inkább fókuszálunk arra, hogy „Én mit akarok? Mi az én vágyam? Mire van szükségem?”  A keleti kultúrákra nem jellemző ez a hozzáállás. A keleti spirituális gyakorlatok nagy része nem a személyiségre összpontosít, ezért nem lehet minden további nélkül átemelni őket a mi kultúránkba.

A hatvanas években az újonnan felfedezett spirituális ébredésünk és a tudatmódosulás általunk ismert különböző módjai mentén határoztuk meg hovatartozásunkat. Találkozhattunk a szexuális szabadság, a drogok vagy a meditáció köré szerveződő csoportokkal. Azután a hetvenes években elkezdték az „Igazság”-ot szervezni és intézményesíteni. Divatossá váltak a nagy spirituális mozgalmak, melyek csodálatosak voltak, s hihetetlenül elkápráztatták az embereket. A baj csak abból adódott, hogy a keleti tanítók túlnyomó része a cölibátusra, lemondásra épülő hagyományokból érkezett hozzánk. Nem voltak felkészülve a nyugati nőkre, akik éppen a szexuális szabadság és a feminizmus megélésének kellős közepén jártak. A tanítók teljes mértékben sebezhetők voltak, és úgy hullottak, mint a legyek.

Ezek az emberek tanítók voltak, nem guruk. Míg a tanitó megmutatja az utat, a guru maga az út. A guru már révbe ért. Mi pedig fogtuk a guru koncepcióját, és ráhúztuk a – pszichodinamikai értelemben vett – jó apa iránti szükségletünket. Azt szerettük volna, hogy a guru „végezze el a dolgunkat helyettünk”, pedig a guru valójában csupán egy olyan jelenlét, mely lehetővé teszi és elősegíti, hogy mi magunk végezzük el a dolgunkat.  Karmikus meghatározottságaink függvényében nekünk kell „megdolgoznunk” a célért.

Végső soron ítélkező elménket hoztuk be a spirituális színtérre is. Sokan azzal voltunk elfoglalva, vajon elfogadhatunk e tanítást olyasvalakitől, aki a mi szemünkben tisztátalan. Félreértelmeztük az alázat fogalmát. Azt hittük, hogy egy másik személynek kell megadnunk magunkat, miközben a lényeg, hogy az igazságnak vessük alá magunkat. „Isten, Guru, Önvaló – egy és ugyanaz a dolog” – mondja Ramana Maharshi. Valójában tehát saját felsőbb igazságunknak vagy a guru magasabb bölcsességének adjuk meg magunkat.

Dolgoznunk kellett azon, hogy megértsük, milyen fontos szerepet tölt be az alázat a spirituális ösvényen.

Valahol mégis helyénvaló volt ez a spirituális ösvényhez való közeledés, és szerencsére akadtak olyan tanítók, akik átsegítettek minket a kétségeken. Számomra talán Csögyam Trungpa Rinpocse jelentette ebben a legnagyobb segítséget. Fontos, hogy az igazán jó tanítóban legyen bizonyos fokú vagányság. Nem gazfickóság, hanem csibészség.  Egy tantrikus tanító nem fél attól, hogy átvezessen bennünket saját sötét oldalunkon. Ilyenformán sosem tudhatjuk meg, hogy egy tantrikus mester vajon kifinomult tanító-e, vagy csak megrekedt a saját vágyai fogságában. Ezt sehogy sem lehet kívülről megállapítani. A szabaddá válás érdekében mindössze annyit tehetünk, hogy a lehető legjobban felhasználjuk mindazt, amit ezektől a tanítóktól kaphatunk, a saját karmikus problémáikat pedig meghagyjuk nekik. Végső soron ehhez a felismeréshez juthatunk a tanítókkal kapcsolatban.

(Ez a szöveg Ram Dass 1988. októberében Santa Rosán, Kaliforniában tartott Tízedik Nemzetközi Konferencián elhangzott előadásának egy részlete. Köszönet Hoyer Erzsébetnek a fordításért.
Photo credit: (c) Gebchak Gonpa: Guru Rinpoche Statue, https://www.flickr.com/photos/gebchak/10563981264/  redistributed under the Creative Commons BY-ND 2.0 licence)

Megosztás: