Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Álom a gondolkodásról

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

Megnyitóbeszéd SI-LA-GI (Szilágyi Szabolcs) Fészek Galériában
megrendezett kiállításán, 1998. március 17-én

(Az alábbi írásban felhasznált képi illusztrációk szerzői jogi védelem alatt állnak.
© Szilágyi Szabolcs, 1990-1999. Közlésük az alkotó szíves hozzájárulásával.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Azok a műértők és kritikusok, akik nem ismerik SI-LA-GI szellemi hátterét, művészete előtt gyakran tanácstalanul állnak. Alkotásaiban a legkülönbözőbb égtájakról és kultúrákból származó stílusjegyek, technikák és formai elemek keverednek. Ez azonban nem a nagyvilágot beutazott művész valamiféle zavaros eklekticizmusát tükrözi. Ellenkezőleg: alkotásai eszköz- és műfajbéli gazdagságuk ellenére is jellegzetes egységet képeznek, rímelnek egymásra és megszólítják egymást. A művész identitását nem valamely iskola, műfaj vagy technika ismérveivel való azonosulása adja, hanem saját emberi élményei, találkozásai és fölismerései, amelyek láthatóvá tétele érdekében bátran, szabadon és szuverén módon használ bármilyen eszközt, stílust és kifejező közeget. Ez a szabadság, mely egyformán képes megnyilvánulni a minimalizmus vagy az expresszivitás közegében, nem szubjektivitásból vagy személyes önkényből fakad. SI-LA-GI szabadsága a születési, faji, kulturális és lélektani kondicionáltságát áttörő, egyetemes jelentőségére ráébredő ember méltóságának a kifejeződése, aki alkotója és használója, de nem rabszolgája eszközeinek és létfeltételeinek.

E szabadságvágy a művész egyik meghatározó vonása, aminek a megélése adhatja a kulcsot SI-LA-GI életútjának és munkásságának megértéséhez. Ez űzi őt világcsavargóvá a közép Kádár-kor szellemi állóvízéből, ahelyett, hogy a rendszer akár radikális, akár reformok útján való átalakítására törekedne. Az a szabadság ugyanis, amit ő keres, nem azon múlik, hogy melyik nap és milyen zászló alatt üljük meg a Felszabadulás ünnepét… A szabadság nem a nyakunkra kötött póráz egyes formai sajátosságainak szabad megválasztásában, hanem a potenciálisan bennünk rejlő teljes emberi lehetőség megélésében és egzisztenciális felelősségünk fölismerésében áll. A szabadság végső értelemben nem valósítható meg valamilyen feltétel, vagy forma függvényében, hanem annak lényege éppen a külső feltételektől való függetlenség és meg-nem-határozottság. E végső értelemben felfogott szabadságot politikai rendszerek sem el nem vehetik, sem meg nem adhatják: az kizárólag belső korlátaink áttörésén és minden pillanatban adott választási lehetőségünk fölismerésén múlik.

SI-LA-GI világjáró nyugtalansága tehát a szituatív összefüggésein túllépő, az élet értelmét és végső kérdéseit firtató kereső ember sóvárgása. Külső utazásai a belső átalakulás és a személyes korlátok áttörésének, az egyetemes emberi keresésének zarándokútjaivá nemesednek. Ennek során a külső és belső közötti határvonalak egyre inkább elmosódnak; a belső megnyílással egyidejűleg a lehetőségek mintegy mágikus módon kívül is mind láthatóvá válnak; s az utazóban elkezd felsejleni a formák és határok káprázat-jellegére vonatkozó felismerés.

Ahhoz, hogy közel tudjunk kerülni SI-LA-GI művészetéhez, nekünk nézőknek is át kell lépnünk bizonyos belső korlátokat. Ha a művek előtt első benyomásként valamiféle feszengő értetlenséget élünk át, úgy az nem az alkotás formai vagy stílusbeli idegenségének a következménye, hanem inkább amiatt van, hogy egyetemes, kulturális környezeteken túlemelkedő mondanivalója éppen hogy túlságosan is közvetlenül, túlságosan mélyen szólít meg bennünket. Az igazság mindig és mindenütt jelenvaló, s tulajdonképpen nagyon közel van hozzánk: csak ne rettegnénk tőle annyira. Mert az első igazság, ami oly nagy hangsúlyt kap SI-LA-GI földszinti teremben kiállított képein, a mulandósággal való találkozás. Ez minden létező életének legnyilvánvalóbb, legegyetemesebb és legigazabb ténye, s mégis mi erőfeszítést meg nem teszünk, hogy figyelmünk körén kívül rekesszük azt. Pedig végső szabadságunk titka éppen mulandóságunk megélésén és elfogadásán múlik, miközben az ettől való menekülés tesz bennünket az aktuális formák, feltételek, látszatok, divatok és talmi értékek rabjaivá.

Miközben SI-LA-GI alkotásaiban a hagyományos technikák mellett a legmodernebb művészeti kifejezőeszközöket – különféle fotótechnikai, nyomdai és video eljárásokat, sőt hétköznapi tárgyakból összeállított installációkat – is használ, mondanivalóját és művészi mentalitását tekintve egy már-már elfeledett művésztípust és művészeti funkciót tesz ismét jelenvalóvá. Nem szórakoztatni kívánó mutatványos vagy ügyes kézműves ő, nem gyönyörködtető formák önfeledtségre csábító mestere. Kompozícióinak szigorú megszerkesztettsége a művészet szakrális gyökereihez, a műalkotás mágikus-vallási funkciójához tér vissza. Abba a tartományba igyekszik eljutni, amit az emeleti teremben látható táncoló tibeti láma reprezentál. Nem elkábítani igyekszik, hanem ébreszt. Nem törekszik önkifejezésre (vagyis nem tetszeleg), s a »realitásnak« nevezett látszatok és kondicionáltságok szenvelgő bemutatásával sem foglalkozik. Műveiben ehelyett a valóság közvetlen feltárásán és minden szintű, intellektuális és érzelmi megértésén és megértetésén fáradozik.

A néző számára e művek egyfajta beavatás lehetőségét hordják magukban. A szükséges kellékeket a művész, saját belátása alapján, rendelkezésre bocsátotta, és ezzel dolgát megtette. A beavatás megtörténte most már saját megnyílásunkon, belső falaink lebontásán múlik. Az igazságba történő belépéshez át kell mennünk egy kapun, ahol leveszik rólunk hazugságainkat és maszkjainkat. Az igazság ugyanis már ott van bennünk: ez saját lényegünk és valóságunk, mely soha nem is hagyott el bennünket, csak élethazugságaink nem engedik azt észrevenni. Ahhoz, hogy átjussunk e kapun, mindenekelőtt szorongásunkkal kell megküzdenünk. Az ezotérikus hagyományokban a »küszöb őrének« nevezik ezt. A küszöb őre nem más, mint a halál. Ez az igazság első arca. Semmilyen leplezés és hazugság nem képes elrejteni, mégsem merjük életünket halálunk kétségbevonhatatlan tényével szembeállítva mérlegre tenni.

A fal előtt, számunkra háttal álló alak lehetne a művész, amint a koponyában megidézett halál vakító valóságával szembenézve, e kapun éppen áthalad. De éppúgy lehetnénk mi magunk is, bármelyikünk. Hogy átmegyünk-e a kapun, az kinek-kinek a saját választásán múlik. Aki azonban átmegy, annak identitás-kellékeit, szerepeit és önmaga megnyugtatására kialakított képzeteit maga mögött kell hagynia. Ezt fejezi ki az alak meztelensége. Az alak azért áll háttal, mert már nem minket néz. Elfordulva a káprázattól, az igazságot nézi. Háttal mindannak, amire mi magunk még a tekintetünket szögezzük. Negatívba való átfordulása jelzi, hogy a valóság fényében minden érzéki tapasztalásunk, még saját testünk élménye is elhalványul, s puszta visszfénnyé, tükröződéssé válik. Míg jövőnk felől aggódunk vagy reménykedünk, addig a dolgok, melyektől függünk, még pozitív módon, »tényleges dolgokként« látszanak megjelenni. A halál kapujában azonban egész életünk csupán röpke pillanatnak látszik – megfoghatatlan-zavaros látomásnak, mely egy villámlás fényében felvillan, majd rögtön szertefoszlik. Amint az alkotás közben spontán módon eltörött tükör felirata figyelmeztet, az életünk is, nemcsak az üveg, rendkívül törékeny. Tudásunk, gondolataink és nézeteink oly átmenetiek, mint a molylepke, mely a gyertya lángjába hullik.

SI-LA-GI alkotásaiban a mű és a hétköznapi élet közötti határok elmosódnak. A művész megláttatja velünk hétköznapi banalitásaink esztétikumát, s ezen keresztül felmutatja a bennük jelenlévő valóságot. Nem valamiféle, a jelenségek pszichológiai-szociológiai rétegeiben vájkáló neorealizmus értelmében, hanem úgy, hogy konvencionális világunk a benne rejlő mély szellemi igazság kinyilatkoztatásává válik. Az utolsó vacsora című képhez kapcsolt installáció a képet meghívássá változtatja: vegyünk részt saját, bizonyosan bekövetkező utolsó vacsoránkon. Hogy melyik vacsora lesz az utolsó, nem tudhatjuk, mint ahogy nem tudjuk, nem ez a mostani-e »a megmérettetés előtti utolsó cselekedetünk«. Mindenesetre nézhetnénk úgy is, mintha ez, itt és most lenne az utolsó pillanat. Nemcsak a halál elkerülhetetlensége értelmében: az Utolsó vacsora a mulandóság mibenlétét a csupasz koponyánál mélyebben mutatja meg. Nemcsak az élet egésze mulandó, de minden pillanat külön-külön is az. Ez a pillanat is, itt és most, első és egyben utolsó, megismételhetetlen mindörökre. Ki bírná el a pillanatok jelentőségének e roppant súlyát?

A mulandóság arca azonban csak a kapun kívülről, illúzióink fogságából nézve ennyire ijesztő. Aki elfogadja a meghívást, s hagyja, hogy a halál tudata leválassza róla önmeghatározásait, az ráébredhet arra, hogy aminek elvesztésétől félt, az csak káprázat volt, s a valóságban soha nem is létezett. Az utolsó vacsora helyzetéből nézve nem látunk többé személyeket, s nem látunk többé »én-t« sem, hanem csak evés és ivás van — vágyak, testi-lelki halmazatok, érzések és tendenciák személytelen kavargó áramlása. Ráébredünk, hogy a jelenségek pusztán jelenségek, melyek lényegük szerint üresek, s minden nekik tulajdonított tartalom és szubsztancia csupán belevetítésen alapult.

Az üresség végső valóságát azonban éppen konvencionális-hétköznapi világunk teszi láthatóvá. Az igazság nem valahol a dolgok mögött keresendő, hanem magában hétköznapi életünkben és annak ürességében rejlik. Ezt az ürességet mi magunk töltjük meg tartalommal, mi teremtjük rávetítéseinken keresztül azzá, amiként megnyilvánulni látszik. Zsidó – egy puszta szó, feketén-fehéren, s mégis zsigeri reakciók mozdulnak bennünk. Ha nincs személy, ha mi magunk is oly üresek vagyunk, mint a kép, akkor vajon ki az, aki gyűlöl, aki szeret, s aki fél?

Aki a választ erre az utolsó kérdésre is megtalálja, annak számára az üresség félelmetes valósága egyszerre csak megszelídül. Az otthontalanságban, melybe támasztékaink szétfoszlása taszított bennünket, felismerjük igazi otthonunk. A káprázatból az igazsághoz úgy térünk meg, mint mostohájától a hosszú sóvárgás után meglelt valódi édesanyja ölébe szaladó gyermek.

S a világ, mely az üresség rádöbbenésében semmivé olvadni látszott, újra felragyog, ezerszeres gazdagságban. Szemellenzők, sémák, illúziók, belső korlátok és preferenciák nem szűrik és nem terelik többé megismerésünket saját kisszerűségünk és sorsunk szűkre szabott pályáira. Az igazság utolsó arca, túl az ürességen, a jelenségek pompázó sokszínűsége, melyek minden lehetséges módon, korlátok nélkül, egymással is relációba lépve és egymást áthatva tudnak tapasztalásunkba lépni, könnyedén és szabadon, mint álomképek áramlása. Eltűnnek a határok időben és térben egyaránt, mert kiderül, hogy idő és tér maguk is csupán gondolkodásunk béklyózó konstrukciói voltak; s az egész világ a szellem szabad játékának megnyilatkozásává válik.

A Fülöp-szigetek valamely eldugott sarkában, az őstermészet csendjébe belecsörtető riksa hátáról Jézus időtlen üzenete szólít meg bennünket – csak nyitott szemre van szükség, mely az üzenetre felfigyel és azt olvasni tudja. Itt és most, közöttünk sincs egyetlen igaz sem, mert az igazság nem a személyben, hanem kizárólag az Istenben rejlik.

A tárlat emeleti teremben elhelyezett képei további felvillanásokat mutatnak be a belső ébredés folyamatában álomszerűvé oldódó, korlátok nélkülivé váló világ újszerű megéléséből. Spanyol tengerparti hangulat; táncoló tibeti lámáknak a negatív fotón fényszerűen áttetszővé nemesült alakja. Amerikai metropolis élménytöredékei, mely öntőformaként nyomódik rá az alkotó személyére; s a metropolist átható és formába öntő művész, amint szuverén szellemként a metropolist mint élményt megteremti. A belső szabadság állapotában nemcsak, hogy minden lehetségessé válik, de minden meg is valósul.

A mindent mindennel áthatásban, tükröződve, számtalan variációban megélő és megmutató SI-LA-GI képein csak egyetlen jellegzetesség ismétlődik: a személy következetes feloldása. Ez ugyanis a szemlélet szabaddá válásának feltétele. Csak jelenségek vannak: tengerparti hangulat, az azt megélő személyek helyén üres fekete foltok. A negatív felvétel a lámák és a Manhattenben kóborló művész képein a személyiséget annak ellentétévé, negatívjává varázsolja: az ember súlyos tárgyiasultsága visszájáról nézve lebegő ürességként mutatkozik, s a személyben összesűrűsödő homály a másik oldalról nézve fényleni kezd és világosságunk megnyilatkozásává válik.

Szabadságunk titka e szempontváltás végrehajtásának képességében rejlik. Figyelmünk többnyire arra tapad, hogy mik is vagyunk gyarló emberekként. Engedjünk azonban SI-LA-GI meghívásának, s váltsunk át személyünk negatív szemléletére: nézzük meg ugyanezeket a dolgainkat, érzelmeinket és tulajdonságainkat úgy, mint amelyek nem vagyunk. Ha meg merjük tenni e lépést, személyünk korlátai hirtelen belső ürességünk, szabadságunk és világosságunk kifejeződésévé válnak. SI-LA-GI maga talán úgy fogalmazta volna ezt, hogy konkrét-személyes élettörténetünket mi magunk szőjük, végtelen lehetőségekből merítve, kivetítéseinken és azonosulásainkon keresztül. Itt-és-most, teljesen szabadon. SI-LA-GI azonban ezt valószínűleg mégsem mondta volna. Mert jóllehet nézhetnénk így visszájáról is a dolgokat, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogyan akarja nézni. Hiszen szabadok vagyunk, magának a nézőpontnak a megválasztásában is.

Aki azonban úgy dönt, hogy elfogadja a művész meghívását, annak ügyelnie kell, nehogy az alkotások formai megjelenésénél leragadjon. E képek lényege éppen az, hogy nem megrögzíteni kívánnak bennünket, hanem bekapcsolni a határokat feloldó áramlásba, ahol saját magunk is megnyílunk, s teret engedünk valóságot teremtő álmainknak. A képek csak kapuk, amelyek önmagunkra nyílnak, s magasabb értelmet annyiban nyernek, amennyiben rajtuk keresztül valóban belépünk. S ugyanez áll az értelmezési lehetőségekre is, amelyeket e rövid megnyitó beszédben felvetettünk. Akár mindkettőre vonatkozóan idézhetnénk Yangshan zen mester szavait:

„Magyarázok nektek dolgokról, amelyek
kapcsolatban vannak a megvilágosodással;
nehogy azonban megragadjon ennél a tudatotok.
Forduljatok inkább a saját lényetek
mélységes óceánja felé,
és hozzátok magatokat összhangba
annak valódi természetével.”

Kapcsolódó írások

Megosztás: