Bejelentkezés facebook-on keresztül

Bejelentkezés

Edénnyé válni

Szerző: 
Lílávadzsra Pressing Lajos

Guru-púdzsánk szövegében gyakran szerepel az a fordulat, hogy “alkalmas edénnyé válni”. Például a vonal-imában: “adjátok áldásotok, hogy magam is a Buddha lábanyomába lépve / méltó edényként hordozzam tovább a Tant!” A négy áldás gyakorlatában is arról esik szó, hogy az embernek »alkalmas edénnyé kell válnia« a szellemi gyakorlatok befogadásához. De hát mit is jelent az, hogy az ember alkalmas edénnyé válik?

Sokat beszélgettünk már arról, hogy a minden létezô alapját képező szellemi valóság, aminek a fölismerésére a buddhizmusban is törekszünk, végső soron minden létezôben azonos. Ez az a réteg bennünk, ahol eltűnik a különbség ember és ember között, sőt élőlény és élőlény között. Más megfogalmazásban nem más ez, mint a tudatnak az az ébersége, képessége, »világossága«, amely mindent megvilágít, és amelyben minden megismerés fölmerül. Ez a belső világosság mindannyiunkban ugyanaz. A szellemi erô, amely megismer, nem különbözô Benned és bennem. Ennek ellenére miért van az, hogy ezt mégsem így tapasztaljuk? Miért alakul ki a létezés különböző pontjain egy olyan képzet, mintha azon a ponton valamiféle különálló, elszigetelt »én« létezne?

Úgy érezzük, mintha mindannyiunknak külön tudata, külön szelleme lenne, és ez tapasztalná a jelenségeket. Ez az illúzió abból adódik, hogy a bennünk rejlő megismerô szellem azonosul a létezés feltételektôl függő, kondicionált egységeivel, amelyeket embereknek, vagy lényeknek nevezünk. Azonosul azzal a testtel, érzésekkel, gondolatokkal és élményekkel, amelyek a létezés egy adott pontján keletkeznek. A megismerô szellem mindannyiunknál a jelenségeknek azzal a halmazával azonosul, amelyek éppen ott most csoportosulnak (kivéve természetesen azokat, akik már meg vannak világosodva).

E megismerő szellem, ez a mindannyiunkban jelenlévő világosság halhatatlan, hiszen ez az, amely mindig, minden létezôben jelen van, mint tulajdonképpeni valóság. Ha fel tudnánk ezt ismerni önmagunkban (ki-ki azon a ponton, ahol ô maga létezik), akkor nemcsak az egyetemessel való egységünket ismernénk föl, hanem egyben azt is, hogy ami bennünk igazán valóság, abban nincs semmi halandó, semmi mulandó. Hiszen ez minden más létezôben is állandóan jelen van, és minden lényben újra megszületik.

E fölismerésre rendkívül nehéz szert tenni, mert eléréséhez minden mást kivétel nélkül föl kell adni. Fel kell adnunk mindazt, ami az elszigeteltségünk illúzióját táplálja, s ami bennünket, mint »különálló lényt« kondicionál. Vagyis ha valaki el kívánja érni és azonossá kíván válni azzal, ami mindannyiunkban azonos és halhatatlan, akkor ehhez mindent fel kell adnia abból, amit énjének érez; mert amit önmagának érez — a teste, a lelke, a tulajdona, a gondolatai, az érzései stb.—, az mind mulandó, mind csak a jelenségeknek ahhoz a pillanatnyi csoportosulásához tartozik, amelyekkel éppen azonosítja magát. Márpedig ez rendkívül nehéz lépés. Mert könnyű ugyan kijelenteni, hogy mindenben ugyanaz a szellem lobog, ám amikor arra gondolunk, hogy »most pedig meg kell halnunk«, akkor valamiképpen nem ad az számunkra megnyugvást a tudás, hogy “ha én meghalok, a többi lény akkor is tovább él, és a szellem, ami a lényegemet képezi, továbbra is jelenvaló lesz.” De miért is nem nyugtat ez meg bennünket? Hiszen ha tényleg tisztán látnánk ezt, akkor nem szabadna, hogy a halál különösebben izgasson bennünket. Mint ahogy az igazi bölcsek is nyugodtak, és nem rettegnek a haláltól.

Nos, pontosan ez a haláltól való szorongásunk ébreszthet rá bennünket kondicionáltságunkra: ez jelzi számunkra a rabságunkat; ez mutatja, hogy mennyire alá vagyunk vetve azoknak a pillanatnyi tényezôknek, amelyek az »énségünket« alkotják. E szorongás nagyon jó próbaként is szolgálhat a számunkra: jelenléte csalhatatlanul jelzi, hogy még mindig sok olyan dolog van bennünk, amihez tapadunk, amivel azonosítjuk magunkat. Amikor például valaki valamilyen »nagy fölismerést« él át, vagy »rendkívüli élményre« tesz szert, aminek következtében azt hiszi, hogy »megvilágosodott«, érdemes föltennie magának a kérdést: “Vajon ha holnap meg kell halnom, megnyugtat-e igazán a tudat, hogy a többiek azért tovább élnek, és bennük továbbra is eleven marad ugyanaz a szellem?” Vizsgáljuk meg ôszintén, hogy megnyugtat-e ez bennünket. Ha nem, akkor okkal gyanakodhatunk, hogy még mindig jelen van bennünk az énség csírája.

Van egy másik, immár közhelyszerű paradigma is, amely érzékeltetheti azt, amiről szó van, nevezetesen a “színház az egész világ”. Miközben mindannyian igen nagy jelentőséget tulajdonítunk a saját egyéniségünknek, s rendkívül fontosnak gondoljuk önmagunkat, az életünk valójában olyan, mint egy színdarab, ahol marionettfigurákként inkább csak eljátsszuk a más tényezők által ránk osztott szerepeket. Az erôk, amelyek a szerepeket ránk osztják és mozgatnak bennünket, nem mások, mint a bennünk lévô vágyak, ösztönök, ostobaság, gyűlölködés és hasonlók. Ha ki tudnánk látni a saját szerepeinkből, és rá tudnánk döbbenni arra, hogy minden megfogható és érzékelhető jelenség, amit hozzánk tartozónak gondolunk, végső soron pusztán múló okok által mozgatott tünemény, bizonyos erôk kifejeződése — nos, ha megértenénk ezt, akkor ez ugyancsak esélyt adna arra, hogy fölismerjük az egész történés hátterét, azt, ahonnan a színdarab szemlélése történik. Fölismerhetnénk, hogy minden, ami az egyéniségünkhöz tartozik, csupán egyfajta káprázat.

Olyanok vagyunk, mint a szerepébe belefeledkezett szinész, aki elhiszi, hogy ô maga az adott szerepében tényleg létezik.. Ugyanilyen módon feledkezik bele a szellem is azokba a szerepekbe, amelyeket mi magunk játszunk el itt, az Élet színpadán. A szellem annyira önfeledten játszik bennünk, hogy kialakul egy olyan illúzió, mintha mi magunk mindannyian ténylegesen létezô személyek volnánk, nem pedig csak szerepek, tendenciák, vagy hajlamok. És aztán elkezdünk emiatt szenvedni. Mert ezzel nemcsak egyfajta illúziót teremtünk, hanem be is zárjuk magunkat a szerepeinkbe, s elveszítjük azt a szabadságot, amely a szellemnek egyébként sajátja.

Ha ezen elmélkedve fölismerjük az elmondottakat, akkor ebbôl az is következik, hogy számunkra megszűnik az értelme bármiféle »önmegvalósításnak«. Pedig ez a fogalom nagyon divatos a mai pszichológiában. Ennek az az oka, hogy az emberek többsége nagyon önközpontú, és ezért nagyon csábító jelszó számukra »önmagunkat megvalósítani«. Ha azonban fölismerjük, hogy az »én« csupán káprázat, amely ráadásul a szenvedéseinket is okozza — csupán szerep, amit realitásként elfogadva és vele azonosulva be is zárjuk magunkat e szerepbe és az kényszerzubbonnyá válik —, akkor egybôl átlátjuk azt is, hogy nincs önmagunkban semmi olyasmi, amit érdemes volna megvalósítani. Minden, ami »bennünk van« és »hozzánk tartozik«, pusztán jelenség: múló kaland; szerep; kondicionált, és így szenvedôleges valami.

Mi, buddhisták emiatt nem mondjuk soha azt, hogy »önmegvalósításra« törekszünk. Nincs bennünk semmi olyasmi, amit érdemes volna megvalósítani. A problémánk éppen az, hogy ez az »én« túlságosan is megvalósul, túlságosan is valóságnak látszik. Mi ezzel szemben inkább úgy fogalmazzuk meg a célkitűzésünket, hogy nem önmagunkat kell megvalósítani, hanem egy olyan eszményt, amely magasabb, mint mi vagyunk; amely fölöttünk áll; amely valóságosabb, igazabb és hitelesebb nálunk; amely mélyebben rejlik és egyetemesebb, s amely nem választ el bennünket, lényeket egymástól. Számunkra, buddhisták számára ezt az eszményt a Buddha képviseli. Más vallásokban Istennek nevezik ezt, vagy egyéb névvel illetik. Vagyis nem önmagunk megvalósítása felé veszünk irányt — amiben egyébként sincs semmi lényegi, hiszen csupán illúzió —, hanem a Buddhaságot akarjuk megvalósítani.

Ha egyszer fölismertük, hogy marionettfiguraként rángatnak bennünket különféle ösztönök és sötét erôk az élet színpadán, s hogy ezeken az erôkön kivül nincs bennünk semmi egyéb »énség«, vagy »egyéniség«, akkor megszülethet bennünk az elhatározás: miután adva van ez a test, beszéd, és tudat, legalább használjuk ezeket olyasvalamire, adjuk oda egy olyan nemesebb és magasabb cél érdekében, ami által értelmet nyer létezésünknek ez a hármassága.

Tulajdonképpen amikor azt hisszük, hogy önmagunkat valósítjuk meg, vagy az »én« szabadságát éljük ki, ez is csak illúzió, amennyiben nem vesszük észre, hogy ilyenkor is determináltak vagyunk. Nem ismerjük föl, hogy azok az erők, amelyeknek ilyenkor engedelmeskedünk, cseppet sem szabadok, hanem belsô kényszereknek, rögeszméknek, ösztönöknek és vágyaknak adjuk oda magunkat. Erre utal az edény-hasonlat, amivel elmélkedésünket indítottuk. A lényünkhöz tartozó jelenségrétegek, amelyeket a buddhizmusban a test, beszéd és tudat hármasságában szoktunk összefoglalni, voltaképpen nem mások, mint olyan »edények«, amelyekbe bármi beleáramolhat. A legkülönfélébb, valódi természetük szerint személytelen tendenciák áramolhatnak ezekbe, és használhatják ôket arra, hogy rajtuk keresztül a világban kifejezôdjenek, manifesztálódjanak. Ebben az állandóan zajló folyamatban azonban szellemileg szabadok vagyunk: eldönthetjük, hogy ezeket az edényeket — tehát a testünket, a beszédünket és a tudatunkat — milyen erôk szolgálatába állítjuk.

Amikor valaki a világi életet választja, akkor úgy dönt, hogy a vágyakat, ösztönöket, érzelmeket és egyéb világi impulzusokat engedi beletölteni önmaga »edényébe«, és ezeknek adja oda a testét, beszédét és tudatát. Fölismervén azonban, hogyan vezet ez a fajta világ iránti odaadás szenvedéshez, kialakulhat az emberben egy olyan igény, hogy inkább valami nemesebb és értelmesebb célnak adja oda magát. Ezt az értelmesebb célt jelenti számunkra a Buddhaság. Ezért szoktuk belefoglalni az imádságainkba, hogy »váljunk alkalmas edénnyé«.

Amikor azzal a kéréssel fordulunk a Mesterhez, hogy »töltse belénk« — mint egy edénybe — a tudást, a fölismerést és a szellemi tisztaságot, akkor ennek az az értelme, hogy a Mestertôl kapjuk meg az ehhez szükséges újfajta szemléletet, az ezzel kapcsolatos tanításokat és azt az újfajta erôt, amely ettől kezdve egyre jobban kitölti a létezésünket. Az érdemesebb és nemesebb cél, amit választottunk magunknak, a hozzánk tartozó összes jelenség létét értelmesebbé teszi.

Mindezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy lemondunk a mulandó énünkhöz tartozó ösztönzésekrôl, felismerve ezek értelmetlenségét, s elkezdünk arra törekedni, hogy a testünk, a szavaink, illetve a tudatunk a Dharma — a Tan, az Igazság és a Törvény — kifejezôdési formájává váljék. Létezésünk tényezőit egy önmaguknál magasabb szellemi erô rendelkezésére bocsátjuk. És ha sikerül önmagunkat teljesen ennek az erônek, az Igazságnak és a Tannak a kifejeződésévé formálni, akkor rajtunk keresztül ez a szellemi erô eleven valósággá válik. Mi magunk is Buddhává válunk, mi is a Buddhának egy, a világban működő aspektusa leszünk. Ezáltal pedig a többi szenvedô lény számára is hozzáférhetôvé tesszük ugyanezt a szellemi valóságot — azt a világosságot, amit a Buddhaság jelent.

Ugyanez a jelentése az OM ÁH HÚM mantrának is, amit nagyon gyakran ismételgetünk. S ezt akarjuk kifejezni a leborulás gyakorlatával is, amikor a létünk hármasságát jelképező három cakra előtt összetesszük a kezünket. A fejtetô feletti korona-cakra aktivizálásával a testünket, a torok-cakrán keresztül a beszédünket, a szív-cakra megérintésével pedig a tudatunkat adjuk oda, s ajánljuk fel annak érdekében, hogy edénnyé váljunk e Tan megjelenítésére és kifejezésére.

Azt szokták mondani, hogy amikor valaki Buddhává válik, egyszersmind szert tesz arra a szellemi erôre, hogy végtelen sokfelé meg tudja magát sokszorozni. E megsokszorozódott alakokon keresztül azután egyszerre millió helyen tudja tanítani az Igazságot, és tud a lényeknek segítséget nyújtani. Mit is jelent azonban ez végsô soron? Hogyan lehetséges ez? Amikor valaki Buddhává válik — vagyis megvilágosodik és fölismeri az Igazságot —, akkor ennek olyan hatalmas kisugárzása van, ami kihat a környezetére is. Más vallások prófétái és szentjei is hasonló szellemi erôkre tehettek szert saját megtisztulásuk következtében. A szellemi kisugárzás következtében a Megvilágosodott környezetébe kerülő sok más ember is fölismeri az énbe zárt létezés értelmetlenségét, és adja oda a hozzá tartozó jelenségeket — a testét, a beszédét és a tudatát — azért, hogy ezeken keresztül is kifejezésre tudjon jutni ugyanaz a szellemi erô. Ez kifelé abban mutatkozik meg, hogy tanítványokká válnak, és önmaguk személyiségét, gondolatait és cselekedeteit elkezdik az adott tanítás szellemében formálni. A Tan tehát tulajdonképpen a tanítványokon keresztül sokszorozódik meg, akik ugyanennek a szellemi erônek a kifejezôdéseivé válnak. Az Igazság azután eme tanítványok tanítványain keresztül még tovább sokszorozódik, egészen addig, amíg fölfedezésének öröme végül egyszer majd minden lényhez, minden létezôhôz eljut. Ezen keresztül pedig az egész létezés megváltódik.

Megosztás: