A további üldögélésekhez az éberség-gyakorlatok értelméről is szeretnék néhány szót mondani.

Amint ez közismert, az éberségmeditáció a buddhista meditációk egyik fajtája. Az egyéb meditációs technikák részint a koncentrációs készség, részint a belátás kifejlesztésére irányulnak. Maga az éberségmeditáció bizonyos fokig magában foglalja ezt a két további meditációfajtát is. Saját megfigyelésem szerint a mai ember számára a meditációs gyakorlás kezdeti szintjén bizonyos szempontból a belátást vagy bölcsességet fejlesztő gyakorlatok bizonyulnak hatásosabbnak.

Bizonyára vannak az olvasók között olyanok, akik már próbálkoztak más szellemi utakkal, s így tapasztalhatták, hogy ezek a szellemi utak gyakorlataikat nagyon gyakran a koncentráció fejlesztésével kezdik. Különféle összpontosítási gyakorlatokat adnak, például egy gyertyalángra történő fókuszálást vagy a légzés figyelését, vagy el kell képzelnünk egy pontot a homlokunk közepén, és arra kell koncentrálnunk.

Aki próbálkozott már ilyesfajta gyakorlatokkal, az tapasztalhatta, hogy ezek a gyakorlatok számunkra valójában elvégezhetetlenek. Amikor leülünk, és nézzük a gyertyát, vagy amikor a homlokunk közepére próbálunk koncentrálni, bármennyire igyekszünk is, néhány másodperc múlva teljesen elterelődnek a gondolataink. Néhány perces vagy ennél hosszabb időtartamra képtelenek vagyunk fenntartani a koncentrációt.

Ennek oka részint az, hogy ezek a meditációk túlságosan mesterkéltek. Azért nem vagyunk képesek őket sokáig végezni, mert az elme számára egyszerűen unalmasak. Az ezekre történő koncentráció a szellem megerőszakolását jelenti. Van azonban e problémának egy másik oldala is, s erről szeretnék néhány gondolatot mondani.

Kétségtelen tény – ezt egy ilyen koncentrációs gyakorlat során bárki könnyen kipróbálhatja és ellenőrizheti –, hogy a koncentrációs képességünk egészen rendkívüli módon gyenge. Tehát valóban képtelenek vagyunk hosszabb ideig, de akár csak percekig is valamely kiválasztott tárgyra összpontosítani. És még ha valami nagyon érdekel is bennünket – tehát ha kialakul egy bizonyos spontán koncentráció –, még akkor is könnyen kizökkenthetőek vagyunk. Kijelenthetjük, hogy a tudatállapotunkat nagymértékű szétszórtság jellemzi. Márpedig ahhoz, hogy képessé váljunk a dolgok mélyére látni, hogy a tudatunkat meg tudjuk tisztítani és hatékonnyá tegyük, fejlett koncentrációs készség szükséges. Elengedhetetlen tehát a koncentrációs készség fejlesztése. Látjuk azonban, hogy a szokásos koncentrációs gyakorlatok végzése egyfelől megerőszakolja a tudatot – ami miatt képtelenek vagyunk ezeket hatékonyan végezni –, másfelől a sikertelenség következtében e gyakorlatokkal csak frusztráljuk magunkat, kudarcélményeket szerzünk, emiatt még jobban erőlködünk, s ettől még kevésbé tudunk koncentrálni. Hogyan lehetne a koncentrációt mégis fejleszteni? Ennek megértéséhez meg kell vizsgálnunk, hogy miért is nem tudunk koncentrálni?

Megfigyelhetjük, hogy ami érdekel bennünket, arra sokkal jobban tudunk összpontosítani, mint arra, ami érdektelen, s ennek alapján gyaníthatjuk, hogy a koncentrációra való képtelenségünk oka nem valamilyen alapvető képesség hiánya. Valójában jelen van a tudatunkban ez az erő, mint lehetőség vagy potencialitás.

Ha megvizsgáljuk, hogy miért nem tudunk koncentrálni, akkor mindig azt látjuk, hogy valami elterel bennünket. Valahányszor koncentrálni próbálunk, kényszerítő módon betolakszik valami a tudatunkba, és eltereli a figyelmünket. Ezek a betolakodó dolgok különfélék lehetnek, a leggyakrabban gondolatok vagy képzelődések formájában jelennek meg.

Amikor ilyen elterelődés történik, a tudatunk voltaképpen akkor is koncentrálódik, csak éppen nem arra, amire szeretnénk, hanem arra a másik gondolatra vagy fantáziára, ami eltereli és magára vonja a figyelmünket.

Ha megvizsgáljuk azokat a tárgyakat, amelyek elterelnek bennünket, fölismerhetjük, hogy ezeket a tudat saját tendenciái vagy hajlamai határozzák meg. Vagyis ha koncentrálni próbálunk, és valami elterel bennünket, ez nem véletlenszerűen történik. Olyan dolgok jutnak eszünkbe, amelyek a tudatunkat egyébként is foglalkoztatják, amire vágyakozunk, vagy amit gyűlölünk, ami felé a tudatunk ösztönzései irányulnak, amelyekkel a gondolataink asszociációs kapcsolatban állnak.

Ha a mélyére kívánunk látni annak, hogy miért nem tudunk koncentrálni, fölfedezhetjük, hogy azért nem vagyunk képesek összpontosítani, mert a tudat túlságosan bele van ragadva a saját ösztönzései által meghatározott tárgyakba. Vagyis a tudat nagyon is jól tud koncentrálni, csak éppen nem arra, amire szeretnénk, hanem a saját ösztönzései által meghatározott jelenségekre és fogalmakra.

A szokásos szétszórtságunkat az okozza, hogy ezek az ösztönzések kaotikusak, egymással is vetélkednek, egymást is állandóan kiszorítják. Így aztán a tudat koncentrációja esetleg pillanatonként is változhat, csaponghat, állandóan más-más tárgyakra irányulhat attól az ösztönzéstől függően, amelyik éppen felülkerekedik benne. Az egyik pillanatban nagyon is erősen koncentrálunk egy dologra, aztán a következő pillanatban egy másik ösztönzés merül fel és terel el bennünket, s ettől kezdve erre koncentrálunk. Az ilyesfajta koncentrációk jellegzetessége azonban az, hogy nem tudatosak, nem a törekvéseinknek megfelelőek, hanem ösztönösek: a vágyaink, ellenszenveink, kötődéseink – tehát a tudatunkban lévő spontán automatizmusok – határozzák meg őket.

A problémánk tehát nem az, hogy nem tudunk koncentrálni, hanem éppen ellenkezőleg: az, hogy nem tudunk dekoncentrálni, vagyis nem tudjuk feloldani és kivonni azokat a tudati energiákat, amelyek a vágyainkhoz és fantáziáinkhoz kötődnek, és ezeken keresztül összpontosulnak. Ezek húzzák össze, mintegy préselik magukba a tudatot, és ezért nem áll rendelkezésünkre az a szabad szellemi energia, amivel képesek lehetnénk bármire szabadon összpontosítani. Ezért nem vagyunk képesek a koncentráció energiájával szabadon megteremteni egy olyan szellemi valóságot, ami eszményibb lehetne, mint az, amelyben jelenleg élünk.

Látjuk tehát, hogy a koncentráció nem más, mint a tudat energiáinak az irányítása, és mivel a tudat energiái mindig irányulnak valahová, ezért mindig koncentráltak is vagyunk. Mivel azonban nem vagyunk képesek irányítani, e koncentrációt kényszerítő jellegűnek érezzük önmagunkra nézve. Más szóval nem úgy éljük át, mintha koncentráltak lennénk, hanem úgy, mintha a figyelmünket valami terelné vagy kényszerítené. Ebből az is következik, hogy amilyen mértékben kaotikus a tudatunkban levő ösztönzések forgataga, ugyanolyan mértékben szétszórt és kaotikus a tudati világunk is.

E tudatot, amelyet a benne dúló ösztönzések vagy „szelek” ide-oda hánynak, a viharos tengeren hánykódó lélekvesztőhöz lehetne hasonlítani. A csónakot nem vagyunk képesek abba az irányba kormányozni, amerre szeretnénk, ezért aztán nem is jut el sehová. A tenger e hasonlatban a szenvedés óceánja, de egyszersmind a saját tudatunk is, amit meg kell tanulnunk lecsendesíteni ahhoz, hogy irányítani tudjuk az energiáinkat. Viharban hiába tekerjük a kormánykereket. Egy csónakot nem lehet úgy irányítani, hogy a kormánykereket még erősebben az ellenkező irányba tekerjük, mint amerre a szél sodorja. Ennek előbb-utóbb az lenne az eredménye, hogy a kormánylapát eltörik, és akkor aztán végképp nem lehet többé semmit sem tenni. Ahhoz, hogy a csónakot irányíthassuk, előbb meg kell tanulnunk lecsendesíteni e tengert, az elménket. Másképpen fogalmazva ki kell emelnünk a csónakot ebből a viharból, és csendesebb vízre kell helyeznünk, ahol még ha jön is olykor egy-egy erősebb szélroham, könnyebben irányíthatjuk azt.

Ez azt jelenti, hogy ha meg akarunk tanulni koncentrálni, akkor először nem összpontosítani kell megtanulnunk (amit a tudat már amúgyis tud, hiszen mindig irányul valamire), hanem meg kell tanulnunk dekoncentrálni. Szert kell tennünk arra a képességre, hogy a spontán működő vágyaink és ellenszenveink által meghatározott összpontosításainkat feloldjuk, s ezt követően, ha az elménk már lecsendesedett, el tudunk majd indulni abba az irányba, amerre szeretnénk.

Az éberségmeditáció pontosan az a gyakorlat, amelyre ehhez szükségünk van. A lényegét tekintve ugyanis éppen ezt célozza. Nincs meghatározott tárgya, amire irányulni kíván. Feladata abban áll, hogy kiszabadítsa a tudatnak azokat a lekötött és besűrűsödött energiáit, amelyek a nem akaratlagos, ösztönös pályákon vannak megkötve. Célja tehát a tudat tisztaságának létrehozása azon keresztül, hogy megpróbálja azt ráébreszteni önnön kötöttségeire. Vagyis az éberségmeditáció a kiszabadítás módszere – az energiák feloldásának, a dekoncentrálásnak a technikája. Nem azáltal, hogy még szétszórtabbá válunk, hanem azáltal, hogy tudatosítjuk a saját ösztönös koncentrálódásunkat. Tudatosítjuk, hogy mi az, ami megköt bennünket, ami magára vonja a tudat energiáit.

Lélektani tapasztalat – és ezt rendszeres gyakorlással mindenki kipróbálhatja –, hogy ha föl tudjuk fedezni magunkban ezeket a koncentrálódásokat, ha rá tudunk ébredni az ilyen a tapadásokra, és ki tudjuk emelni őket az öntudatlanságból, pusztán ez elég lehet ahhoz, hogy feloldjuk ezt a fajta ösztönös koncentrációt. Semmilyen belső harcra vagy meghasonlásra nincs tehát szükség. Nem kell önmagunkban semmit sem elnyomni, mert pusztán az egyszerű felismerés – „Aha, a tudatomban megjelent ez a tárgy” – elég ehhez. E folyamat fölött azért szoktuk elveszíteni az uralmat, mert elfeledkezünk arról, hogy mi magunk vagyunk az a tudat, amelyben ezek az ösztönzések jelen vannak, vagyis mi magunk teremtjük ezeket. Ha tudatosul, hogy mi magunk gerjesztjük ezeket, és mi vagyunk, aki kötődik hozzájuk, már el is engedhetjük őket.

Ennek megfelelően az éberséggyakorlat módszere az, hogy egyszerűen engedünk mindent megtörténni a tudatban, s nem igyekszünk azt erőszakkal összpontosítani valamire; azonban amint történik valami, értsük, hogy mi is történt. Megértjük, hogy most ez a figyelmünk tárgya, és ezzel a mozdulattal tudatossá tesszük az egész folyamatot. Ráébredünk arra az ösztönzésre, amely el akar terelni bennünket valamely gondolat irányába. Amikor pedig ráébredtünk erre, ismét vissza tudunk helyezkedni abba a szabad, nyitott jelenlétbe, amit éberségnek vagy puszta jelenlétnek nevezünk. Azzal, hogy egyre több ösztönzésre ébredünk rá, amelyeket mind tudatosítunk és elengedünk, egyre több energiát szabadítunk fel magunkban. Másképpen fogalmazva, ahogy így üldögélünk, egyre éberebbé és éberebbé válunk.

Ez az éberség egyfajta szabadságérzetként, belső szellemi erőként jelentkezik bennünk. A kezdők ezt nem érzik azonnal, de egy bizonyos ideig tartó gyakorlás után tapasztalhatjuk, hogy amíg itt mozdulatlanul üldögélünk, egyre inkább felszabadulunk. Ahogy Shunryu Suzuki mester mondotta, az egésznek semmi más értelme nincs, mint maga az üldögélés, nincs semmi más ezen kívül, amit keresni kellene. Ez maga a felszabadulás.

Az üldögélésünket megkönnyíti, ha adunk a tudatunknak egy tárgyat, mert ha semmiféle tárgya sincs, amit vezetné, akkor – különösen a kezdők – túlságosan gyorsan elterelődhetnek. Ennek oka az, hogy még nem vagyunk hozzászokva ehhez a fajta szabadon lebegő, szemlélődő tapasztaláshoz. A gyakorlottság hiányában valószínűleg hamar elaludnánk, vagy képzelődésbe merülnénk. Hiszen még messze nem vagyunk abban a helyzetben, hogy teljesen keresztül tudnánk látni saját működésünkön, és fel tudnánk oldani ösztönös koncentrációinkat. Ezért ajánlottam a légzés mint vezetőinger használatát. Azonban ne összpontosító módon gyakoroljunk, hanem a légzés pusztán támasz legyen – egy olyan alap, amely mutatja a tudatunknak, hogy merre van az a tisztaság, amelyben fel lehet oldani a dolgokat, és ahová mindig vissza lehet térni. Ne igyekezzünk minden mást elnyomni, hanem engedjünk be a tudatunkba bármit. Amint megjelenik azonban valami, azonnal tegyük tudatossá, hogyan tapadunk ehhez a dologhoz, hogyan kényszeríti az magára a figyelmünket, hogyan összpontosul a tudatunk erre a jelenségre, és különösen ébredjünk rá arra, hogy mi magunk vagyunk azok, akik a dologra koncentrálódunk. Utána pedig engedjük el a jelenséget, és szelíden tereljük vissza tudatunkat a vezetőingerhez, a légzéshez.