A Buddhista Misszió 1994-es lelkigyakorlatán elhangzott előadás rövidített és szerkesztett változata.
Köszönet Dignága Erdélyi Zsoltnak a tanítás lejegyzéséért és előszerkesztéséért.
A szellemi úthoz elengedhetetlen, hogy tanítványságunk művelésével, odaadásunk révén tanításokban részesüljünk, vagyis hogy saját Dharma-gyakorlatunk is tanítónkká váljék. Személyes beszélgetésekből az derült ki számomra, hogy ez sokaknak okoz gondot. Kezdetben nagy lelkesedéssel fogunk hozzá a gyakorlatok végzéséhez, de hamar eljutunk egy olyan pontra, ahol a gyakorlásunk kiüresedik: elveszítjük az érdeklődésünket, s ennek következtében meditációnk unalmassá és mechanikussá válik. Egy ideig még kötelességtudatból ismételgetjük a gyakorlatokat, de mivel az ilyen módon végzett tevékenységből sem öröm, sem felszabadulás nem származik, nem lehet más vége, mint hogy elkedvetlenedünk és abbahagyjuk.
Az elkedvetlenedés és a motiválatlanság annak jele, hogy nem találtunk rá arra a hozzáállásra, amellyel ezekhez a gyakorlatokhoz és általában a Dharma gyakorlásához viszonyulnunk kellene. Ha rálelünk a helyes attitűdre, akkor a meditáció kifejti a maga sajátos hatását, életre kel és növekszik bennünk. Ha viszont csupán mechanikusan ismételgetjük az előírt szövegeket és technikákat, tehát a gyakorlatnak csak a külsődleges aspektusát végezzük, ez nem következik be, s a lelkesedésünk gyorsan elillan. Az a fajta gyakorlás ugyanis, amely nem hatol a gyakorlatok mélyére, hanem megragad a formai elemeknél, hamar kiszárad és elfárad.
Olykor egy híres tanító inspiráló előadása nyomán esetleg elmélkedünk egy kicsit, vagy elfantáziálunk arról, milyen lehet Padmaszambhava, amint a zangdokpelri palotájában trónol, de miután sem fantasztikus élmények nem érnek bennünket, sem alapvető változások nem következnek be ennek nyomán az életünkben, a gyakorlás végül szinte törvényszerűen abbamarad. Ez azért sajnálatos, mert ezáltal elmulasztjuk az esélyt a változásra, vagyis arra, hogy alapvető irányváltást hajtsunk végre a hozzáállásunkon és a szemléletünkben.
Mivel általános problémáról van szó, mely a gyakorlás döntő fontosságú aspektusát érinti, az alábbiakban egy konkrét gyakorlat elemzésén keresztül megkísérlem bemutatni, miképpen juthatunk túl ezen az akadályon.
A probléma kulcsa, hogy a gyakorlatok csak akkor fognak életre kelni, ha kapcsolatba hozzuk őket a hétköznapi életünkkel. Amíg a gyakorlásunk és a mindennapi életünk közé falat húzunk, meditációnk steril és élettelen marad. Márpedig legtöbbször ez a helyzet. Van egy hétköznapi életünk, ahol sohasem érünk rá, hanem a szokásos gondjainkkal és ügyeink intézésével vagyunk elfoglalva, és ettől elkülönítve van egy időnként ismétlődő helyzet, amit gyakorlásnak hívunk, valójában azonban inkább spekulációkkal, ábrándozással és fantasztikus elképzelések szövögetésével töltünk.
Ha a gyakorlatokat élővé kívánjuk tenni, és azt szeretnénk, hogy azok képesek legyenek átalakítani bennünket, akkor nem elég a meditációban szereplő szövegrészeket pusztán fölolvasni, esetleg elvont és kinyilatkoztatott „Igazság”-okként tisztelni, hanem elmélkednünk is kell rajtuk. Meg kell vizsgálnunk, hogy mit jelentenek azok számunkra aktuálisan, a konkrét mindennapi élethelyzeteinkben? Miként vonatkoznak ránk? Hogyan tudjuk őket a hétköznapjainkban alkalmazni? S ne csak a formális meditációs ülés alatt elmélkedjünk ezen, hanem akkor is, amikor felkelünk a párnánkról, és visszamegyünk a családunkhoz vagy a munkahelyünkre. Minden átélt hétköznapi szituációt vizsgáljunk meg a tanulmányaink és a meditáció során szerzett belátásaink fényében.
Vegyük például azt a gyakori helyzetet, amikor nagyon szerencsétlennek érezzük magunkat, mert úgy érezzük, hogy nap mint nap túl sok problémával kell megbírkóznunk. Ilyen esetben elővehetjük az Előkészítő gyakorlatok Négy gondolat című elmélkedéséből azt a részt, amely a szabad, szerencsés emberi születésről szól. Ha felidézzük, hogy „nem élünk rabszolga sorban”, van mit ennünk, van fedél a fejünk fölött, alapvetően egészségesek vagyunk és így tovább, rájöhetünk, hogy egyáltalán nem vagyunk annyira szerencsétlenek. Sőt, tulajdonképpen mindenünk megvan nemcsak a normális élethez, de még a Dharma gyakorlásához is. Akkor miért is érezzük magunkat annyira szerencsétlennek? Nem lehet, hogy mások sokkal mostohább körülmények között élnek, és sokkal komolyabb problémákkal kell szembenézniük?
Amikor elkezdünk ezen elmélkedni, a gyakorlásunk túlnő a meditációs párna keretein, s elkezdi áthatni a mindennapi életünket, emberi kapcsolatainkat, egész életszemléletünket is. Ezen a ponton válik a meditáció élővé, és tudja kifejteni azt a hatását, amely a megszokott hozzáállásunk feloldásával és új szempontok tudatba emelésével átváltoztat bennünket. Fölismerhetjük például, hogy a problémánk inkább csak a helyzet szűk látókörű értelmezésének köszönhető. Vagyis nem maga az adott helyzet annyira rettenetes, hanem csak a helyzetértékelésünk mutatja azt ilyennek. A probléma gyökere saját nézőpontunk, ami helyett nyugodtan felvehetünk egy másikat. Ha megértjük, hogy szenvedésünket saját tudati konstrukcióink okozzák, akkor ezzel fel is szabadulhatunk a szenvedés alól. Képessé válunk arra, hogy az addig helyesnek hitt merev értelmezésünket elengedjük, s a megszokott helyett más lehetőségeket is meglássunk.
Ez a rövid példa jól mutatja, hogyan lehet egy mechanikusnak látszó gyakorlatot életre kelteni azáltal, hogy azt a mindennapi helyzeteinkben is használjuk. Így végezve a gyakorlatot, az sohasem válik unalmassá, még akkor sem, ha a meditáció formális része ugyanaz marad. Hiszen az életünk minden nap más, s a helyzetek, amelyekre az elmélkedést alkalmazzuk, pillanatról pillanatra változnak. Ha nem félünk attól, hogy a meditációt a párnán kívül is folytassuk, és elvegyítsük a nap mint nap megélt eseményekkel, akkor az élet dinamikája a gyakorlásunkat energiával tölti fel. Az addig unalmasnak vagy egysíkúnak hitt gyakorlatok elveszítik monotonitásukat és elvont jellegüket, s ahogy az élet állandóan megújul, úgy újul meg az is, amit a gyakorlatokon keresztül, illetve azok fényében megláthatunk. A meditációnk elevenné válik és fejlődni kezd, újabb és újabb rétegek tárulnak fel benne, és ezek egyre mélyebb belátásokhoz vezetnek bennünket.
Az alábbiakban szeretném mindezt egy alapvető buddhista gyakorlat, a leborulás példáján részletesebben is bemutatni. E példa nemcsak a gyakorláshoz való helyes hozzáállást segít megvilágítani, hanem támpontokat ad e konkrét gyakorlat alaposabb megértéséhez is; a leborulás ugyanis egy olyan gyakorlat, amelynek mélyebb jelentésrétegei a gyakorlók előtt gyakran rejtve maradnak.
A leborulás – amennyiben valaki fő gyakorlatként, napi 108-szor vagy többször végzi –, jellegzetesen egy olyan gyakorlat, amelynél igen nagy a veszélye annak, hogy előbb-utóbb mechanikus ismétléssé, egyfajta gimnasztikává váljék. Amikor elkezdtem gyakorolni a leborulást, magam is keresztülmentem ezen: a gyakorlás néhány hónap múltán monotonná, mechanikussá, unalmassá kezdett válni, és egy időre abba is hagytam. Később újrakezdtem, de megpróbáltam másképp hozzáállni, és végül ez vezetett el oda, hogy elkezdtem felfedezni e gyakorlat mélyebb értelmét. Az ennek során szerzett tapasztalatokat, a felfedezett összefüggéseket szeretném itt közzétenni.
Amikor a leborulás gyakorlatát tanuljuk, általában azzal a fajta értelmezéssel találkozunk, hogy a kezek összetételével egyesítjük az energiáinkat, majd ezt átvezetjük a három felső csakrán: a szív-, torok- és fejtető központon. Ez a mozdulat egyben azt is jelenti, hogy a testünket, beszédünket és tudatunkat felajánljuk a Buddhának, a Dharmának és a Szanghának, majd a leborulással megvalósítjuk a bódhiszattva útját. Nem szoktuk azonban továbbgondolni, mit is takar ez az értelmezés? Ezt szeretném most pótolni, bemutatva egyszersmind azt is, miként változhat meg a gyakorlás hatására a hozzáállásunk.
A leborulás, mint a gyémántút buddhizmus alapgyakorlata, a Buddha-Dharma lényegére világít rá, vagyis a jelentése kevéssé egyéni. Azt azonban, hogy mi a relevanciája ennek az általános jelentésnek saját egyéni életünkre, ki-ki megkeresheti magának, és ezt a vizsgálódást érdemes is elvégezni. Nézzünk magunkba, és tegyük fel magunknak a kérdést: „Milyen érzésem van ma a leborulással kapcsolatban?” „Unom? Ha igen, akkor miért? Mire világít ez rá?” „Mit tanulhatok ebből a gyakorlatból önmagamról?” Ugyanis minden, amit a gyakorlás során átélünk, rólunk magunkról szól.
Egy másik lehetséges megközelítés konkrét hétköznapi élethelyzetek kapcsán elgondolkodni azon, vajon mi lenne a leborulás gesztusa az adott szituációban? Mi történne, ha megtennénk azt, amit a leborulás megfelelőjének érzünk? De ne csak gondolkodjunk erről, hanem próbáljuk is ki! Figyeljük meg, mi történik? Szert tett-e ezáltal a helyzet valamilyen új dimenzióra, új jelentésre? Ha igen, akkor ezáltal mi magunk is átalakulunk, és a gyakorlatunk is gazdagodik, új értelmet nyer. A gyakorlás ezáltal egyfajta mélységre tesz szert, és a következő nap már nem ugyanaz a leborulás lesz, mint ma, hiszen megváltozott a tudat, amelyik a leborulást végzi.
A konkrét gyakorlatot illetően megfigyelhetjük, hogy az három részből tevődik össze. Ez a hármas felosztás leképezi azt a három alapvető szakaszt, amelyből minden igazi szellemi út felépül, az ösvényre lépéstől kezdve egészen a felszabadulásig. Ez azt jelenti, hogy ha az ember a leborulás egyes gesztusait tökéletes tudatossággal és értő módon hajtja végre, akár egyetlen leborulásban elérheti a megvilágosodást. A leborulás egy olyan állandóan velünk lévő tanító, amely mindig, amikor csak felé fordulunk és kapcsolatba lépünk vele, erre akar emlékeztetni bennünket.
A leborulás nem más, mint maga az út.
Ahhoz lehetne ezt hasonlítani, mint ahogy A Mester megidézése című néhány soros gyakorlat is egyenértékű a teljes guru-jógával, hiszen tartalmazza annak lényegét. Ez azt jelenti, hogy ha valaki ezt a rövidített formát ténylegesen megértve és átélve gyakorolja, ezzel tulajdonképpen végrehajtja a teljes guru-jógát. Sőt, egy kiváló képességű jóginak elég lehet akár csak a „Namo Gurave” formulát elmondania.
Ugyanígy a leborulás is magába sűríti a teljes buddhista szellemi utat. Ha valaki ezen a szinten képes ezt végezni, akkor pusztán a leborulás gyakorlása által is elérhet mindent, ami a buddhista szellemi úton realizálható. Természetesen a leborulás ebben az értelemben felfogott gyakorlása nem a kezdők gyakorlata, hiszen az út elején rendszerint nem rendelkezünk ilyen mélységű belátással. Mivel a szemléletünk még nem elég tiszta, sok más gyakorlatot is végeznünk kell. A leborulást csupán a megvilágosodott, vagy majdnem megvilágosodott jógik képesek a buddhista út minden összetevőjét magába foglaló gyakorlatként gyakorolni.
Vizsgáljuk meg közelebbről e gyakorlat három fő részét. Az első szakasz abból áll, hogy a két kezünket összetesszük a szívünk előtt. A másodikban az összetett kezeinket felvisszük a korona csakrához, majd lehozzuk a torok csakrához, végül pedig visszavisszük a szív csakra elé. A harmadik rész a tulajdonképpeni földre borulás. Amikor egymás után több leborulást végzünk, ugyanezeket a szakaszokat ismételjük. Az ismétlések a vég nélküli leborulást fejezik ki. Azt jelzik számunkra, hogy a szellemi ösvény nem egy adott kiindulópontból valamiféle végleges állapotba vezető lineáris útszakasz, hanem folytonos, soha meg nem szűnő, mégis határozott iránnyal rendelkező változás. Egy olyan eleven folyamat, melynek nincs sem kezdő-, sem végpontja, és amely még a megvilágosodás után is tovább folytatódik.
Az első szakasz, amikor felemeljük a kezeinket, és összetesszük őket a szívünk előtt, a létforgatagban eltöltött világi életünket fejezi ki a kezdet nélküli kezdetektől egészen a Dharmával való találkozás pillanatáig. A Dharmával való találkozás itt nem azt jelenti, hogy hallottunk vagy olvastunk róla, esetleg megnéztük a tv-ben a „Megvilágosodás ösvényén” című filmet. Ebben az esetben a találkozás mélyebb szintjéről van szó, amikor a Dharma annyira megérint bennünket, hogy alapvető irányváltást idéz elő az életünkben. Lehet, hogy korábbi, megszokott életstílusunkat e kezdeti belátást követően is tovább folytatjuk, de már nem azonosulunk vele többé. Felismerjük, hogy ez a fajta élet hamis, és tudjuk, hogy egy új irányt kell felvennünk. Egyfajta irányváltás megy végbe a szívünkben, még ha ennek a mindennapi életünkben történő tényleges végrehajtása hosszabb időt vesz is igénybe.
Erről a fajta találkozásról van szó, amikor a leborulás első fázisában összetesszük a szívünk előtt a két kezünket. A szívünkre összpontosítunk, mert itt történik meg az a fordulat, ami után semmi sem lehet többé ugyanaz, mint előtte volt. Látszólag ugyanabban a világban élünk tovább, valami mégis megváltozott; már nem vagyunk teljesen benne a megszokott életünkben. Egyszer átláttunk rajta, és ez az intuíció nem engedi többé, hogy visszamerüljünk ugyanoda, s tovább folytassuk ugyanazt az öntudatlan, kába világi életet.
A gyakorlat második része, a három csakra „megérintése”, a szisztematikus gyakorlásra utal. Ez az a szakasz, melyben az alapvető irányváltás után hozzáfogunk a Dharma tanulmányozásához és gyakorlásához, és ezen keresztül az addig megszokott világunk helyébe elkezdünk egy új világot építeni. Belátjuk, hogy világunk nem más, mint a saját tudatunk megismerési struktúráinak kivetülése. Így lehetőségünk van arra, hogy tanulás, átszoktatás és irányított meditációk segítségével új struktúrákat hozzunk létre. Észrevesszük, hogy eddigi világunkat a nyereség és veszteség, dicséret és megszégyenülés, siker és kudarc, érvényesülés és jelentéktelenség kategóriáiból alkottuk meg. Mindezt átalakíthatjuk oly módon, hogy a „nyolc világi szél” helyébe a Dharma struktúráit állítjuk. Tanulmányaink és gyakorlásunk segítségével változtatunk saját tudatunk beállítódásán, és ezen keresztül egy másfajta világképet konstruálunk.
A kéz összetétele, mellyel ez a szakasz indul, azt is jelzi, hogy túllépünk a világi megismerést jellemző ellentétpárokon, és egy másfajta, központosabb, kevésbé kettősségeken alapuló nézőpontot kezdünk felvenni. Megértjük, hogy az élet valódi értelme túl van a kettősségeken.
A végső ellentétpár, amelyből az összes többi generálódik, nem más, mint a tudat energetikai aspektusának vagy tartalmainak, valamint a tudat megismerő aspektusának a megkülönböztetése, más szóval a szubjektum és objektum vagy a megismerő és megismert látszólagos kettőssége. Ennek feloldásáig kell eljutnunk. Ez egy hosszú és fáradságos folyamat, s a végső nem-kettős megértést csak a rendszeres Dharma-gyakorlás legvégén érhetjük el.
A kézmozdulat hármassága is jelzi, hogy itt szisztematikus önfejlesztésről, tudat- és világformálásról van szó. A mozdulatsort nyilvánvalóan sokáig kell ismételni ahhoz, hogy teljesen felszámoljuk a hétköznapi szemléletmód nyomait, és el tudjuk kezdeni valóban más nézőpontból szemlélni a világot. Miután ez megtörtént, visszatérünk a szív-központhoz, a megvilágosodás helyéhez, ahol kezdetét veszi a tudati struktúrák teljes átlátása és feloldása. Ekkor lépünk át a harmadik szakaszba, amit maga a leborulás fejez ki.
A második fázisban még a struktúrák világában mozgunk. Noha a nem üdvös, világi megismerési sémák helyébe üdvös és a Dharmának megfelelő világlátást fejlesztünk ki, ettől még továbbra is struktúrákban létezünk és gondolkodunk. Szert teszünk bizonyos értelmi és érzelmi szintű belátásokra, de nem történik meg a megvilágosodás, a végső valóság közvetlen és minden fajta struktúrán túllépő fölismerése. Utóbbihoz ugyanis a Dharma-gyakorlatunk által létrehozott üdvös struktúrákat is fel kell adnunk és le kell bontanunk. Ezt fejezi ki a harmadik rész, a tulajdonképpeni leborulás. Ez a közvetlen belátás, a megvilágosodás szakasza. Amikor leborulunk, bizonyos értelemben összeomlunk, és velünk együtt összeomlik minden struktúránk és felépítményünk. A leborulás ennek az összeomlásnak vagy feloldódásnak a testi leképezése.
A test és a fizikai forma az egyik legalapvetőbb struktúránk, ez hordoz és tart bennünket. Világi szinten testi struktúránk a zavartságunkat, hányt-vetettségünket, különféle indulatok és érzelmek általi mozgatottságunkat, tudati örvényléseinket tükrözi. A leborulás megkezdésekor viszont egyenesen megállunk, abbahagyjuk a kapkodást és a sürgölődést, tartásra teszünk szert, összetesszük a kezünket, és szép, szabályos, harmonikus mozgásba kezdünk. A cselekvésünk rendezetté és kiegyensúlyozottá válik. Testi megnyilvánulásunk emelkedett, magasztos formává alakul. A megvilágosodás azonban nem a formák szép rendje, mely a csúnya és kavargó rendetlenség helyébe lép, hanem minden forma ürességének, szubsztancia-nélküliségének közvetlen belátása. Fényében minden forma összeomlik, és az összes struktúra szétoszlik. A szellemi út a magasabb világok bejárása után továbblép a minden világon túl lévő, transzcendens tartományba. Ezt fejezi ki a földre borulás, a gyakorlat harmadik szakasza.
Ha a gyakorlat mozdulatait összefüggésbe hozzuk napi tapasztalatainkkal, mindhárom szakasznak további, rendkívül mély és messzire vezető szimbolikus jelentései tárulnak fel. A két kéz összetétele például azt is jelenti, hogy egyesítjük az energiáinkat. Ahhoz, hogy az életünket alapvetően átalakítsuk, sőt, már ahhoz is, hogy a gyakorlást ténylegesen elkezdjük – tehát átlépjünk a második fázisba –, minden energiánk összpontosítására és bevetésére van szükség. Ez csak akkor sikerülhet, ha a szellemi út válik életünk legfontosabb kérdésévé. Amíg bármi más fontosabb számunkra, mint hogy megértsük életünk értelmét és a végső valóságot, valójában el sem indulunk a Dharma ösvényén, még akkor sem, ha formálisan gyakorolunk. Ha viszont megértjük, hogy ez a legfontosabb, és hogy végső soron semmi másnak nincs jelentősége és értelme, ettől kezdve minden élettevékenységünket és összes energiánkat e távlati cél irányába rendezzük.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden világi tevékenységgel felhagyunk, hiszen akkor az életünk összeomlana anélkül, hogy eljutottunk volna bármilyen belátáshoz. Egyelőre szükségünk van a testünkre is meg a világunkra is, de az életünket el kell kezdenünk minden szinten olyan módon átrendezni, hogy az energiáinkat fokozatosan más irányba, a távlati célunk felé tudjuk terelni.
Ha a kezek összetételét ebben az értelemben gyakoroljuk, tapasztalni fogjuk, hogy hihetetlen erőforrások tárulnak fel. Azáltal, hogy nem kötődünk többé bizonyos világi tevékenységeinkhez, szokásainkhoz, tárgyi és mentális struktúráinkhoz, az ezekbe fektetett és bennük megkötött energiák felszabadulnak, és a Dharma-gyakorlatunkat kezdik támogatni és növeszteni. Ezek az energiák mindig is a rendelkezésünkre álltak, csak korábban elfecséreltük őket abban a folyamatban, amellyel szamszárikus világunkat, a karmánkat teremtettük.
Amikor felismerjük a közönséges életvitel értelmetlen és szenvedést gerjesztő voltát, az első lépés, hogy megállunk. Abbahagyjuk az állandó sürgölődést, tevékenykedést, az energiáink pocsékolását. A leborulás kiindulópontja, hogy nem csinálunk semmit; ez a puszta éberség gyakorlásának felel meg. Ennek fényében felfedezzük, hogy akár fel is hagyhatunk a szamszára gerjesztésével, és lehetőségünk van fokozatosan kivonódni abból. A korábban megkötött energiák ekkor lelkesedés, tetterő, új anyagi és szellemi lehetőségek formájában jelennek meg, melyeket választott új célunk, a végső valóság felismerésének szentelhetünk.
A kéz tipikus működésmódja a megragadás. A világi ember tudatában ez a megragadó attitűd rendkívül hangsúlyos, hiszen kézzel megragadni ugyanaz, mint a tudattal megragadni. Ez a megragadás köt bennünket nemcsak a dolgokhoz, de a dolgokról kialakított képzeteinkhez és illúzióinkhoz is. Amit megragadunk, ahhoz egyben hozzá is tapadunk, s a dolog azután nem enged el többé bennünket.
A kezünkkel végzett másik jellegzetes tevékenység a küzdelem, az eltaszítás és távoltartás, ami az ellenszenv tudati attitűdjének megnyilvánulása. A nem kívánt jelenségek elleni küzdelemben épp úgy belebonyolódunk a dolgokba, mint a megragadás révén, ráadásul az ebben megnyilvánuló gyűlölet súlyos karmikus terheket generál.
Amikor a két kezünket összetesszük, ezzel egyszersmind le is vesszük őket a dolgokról, a világról és az illúzióinkról. Megragadó és elutasító hozzáállásunkat az elengedés attitűdjével váltjuk fel. Hagyjuk, hogy a dolgok úgy legyenek, ahogy vannak. Ezáltal felszabadulnak mindazok az energiák, amelyek a dolgokhoz való kötődésben vagy a velük való küszködésben voltak megkötve, és egyszer csak kiderül, hogy bőven van energiánk, erőnk, pénzünk, időnk sít., amit a Dharma gyakorlására fordíthatunk. Ha viszont nem történik meg ez a fordulat, sohasem lesz elegendő ezekből: mindig kimerültek leszünk, kevés lesz a pénzünk, az időnk pedig nagyon gyorsan elpereg.
Legtöbben közülünk egyébként ezen a szinten tartunk: éppen hogy megálltunk, összetettük a kezünket, s próbálunk kivonódni az állandó sürgölődés, megragadás és elutasítás erőteréből. Ha ezt megértjük és fölismerjük saját életünkben, élővé tehetjük a leborulásnak ezt a mozzanatát. Fölfedezhetjük, hogyan kötik meg energiáinkat a vonzások és taszítások saját konkrét, hétköznapi életünkben. Megfigyelhetjük, mikor tudunk megállni és elengedni a megragadási vágyat, milyen tudati hozzáállással oldhatjuk fel belebonyolódottságunkat a különféle élethelyzetekben. Ezáltal a leborulásnak már ez az első gesztusa is átitatja és átalakítja viselkedésünket. S maga a formális gyakorlás sem válik szárazzá, hiszen nem csak egy mozdulatot ismételgetünk, hanem a formán keresztül egy újfajta tudati attitűdöt gyakorolunk be, amit átviszünk a hétköznapi életünkbe, ahol mindig új, állandóan változó helyzetekben alkalmazhatjuk azt.
A gyakorlás tehát nem attól válik élővé és izgalmassá, s nem azáltal tartogat minden nap valami új felfedezést, hogy állandóan új leborulási formákat találunk ki, hanem attól, hogy kivisszük azt az életbe, és ott megfigyeljük, milyen az, amikor nem bonyolítjuk tovább világunkat, hanem visszalépünk egyet, és elengedjük görcsös ragaszkodásunk tárgyait, amelyek voltaképpen teherként nehezednek ránk.
Amikor visszavonjuk kezünket és tudatunkat a világról, már nem merülünk bele abba annyira önfeledten. Visszatérve saját szívünkhöz, létünk középpontjába, immár kívülről tudjuk látni a dolgokat, s ekkor minden másmilyennek kezd mutatkozni. Amíg nem gyakoroljuk be ezt a megállást, nem lehetséges a második fázisba lépni. Csak ennek megértése és a gyakorlatba való átültetése révén juthatunk el oda, hogy egyszer csak tényleg összetesszük a kezünket.
A fenti megfigyelés a szellemi út belátás oldalához kapcsolódik, de ugyanez a mozdulat, a kezek összetétele, megközelíthető a koncentráció irányából is. A buddhista szellemi praxis a belátás és a koncentráció gyakorlásának kettős, egymást kölcsönösen segítő műveleteire épül. A kezek visszavétele és szívünk előtt történő egyesítése tudatunk összpontosítását is kifejezi. Felhagyunk a csapongással, pillanatnyi ösztönzéseink követésével, és ehelyett összefogjuk a tudatunkat.
Az összeszedettség és elmélyedés gyakorlásával tudjuk elhárítani azt az öt akadályt, amelyeket hagyományosan a belátás, illetve a megszabadulás útjában álló tényezőknek tekintenek. Ezek a vágy, ellenszenv, tompaság, nyugtalanság és kétely. A koncentráció gyakorlása egyfajta szellemi fegyelem elsajátítását jelenti, mely megszünteti ezeket az akadályokat. A szellemi fegyelem önmagában nem hoz létre belátást, és ezért megszabaduláshoz sem vezet, azonban ez tudja megteremteni annak előfeltételeit. Összpontosítás nélkül az ember csak hánykolódik a világban az éppen aktuális ösztönzéseit követve, és nagyon kevés az esélye arra, hogy megteremtse a belátáshoz szükséges nyugalom és tisztánlátás körülményeit.
Az a mozdulat tehát, amikor a kezünket visszavonjuk a világról, egyaránt magában foglalja az összpontosítás és a belátás gyakorlását. Az összpontosítás révén hozzuk létre azt a nyugalmat és kiegyensúlyozottságot, aminek a talaján ki tudunk emelkedni hétköznapi világunkból, és szert teszünk arra a távlatra, ahonnan meg tudjuk érteni az élet valódi természetét.
Az összpontosító meditációk valósítják meg az úgynevezett meditációs elmélyedéseket. A leborulás második szakasza e meditációs elmélyedések vagy dzshánák gyakorlásaként is felfogható. Ezekben számoljuk fel végleg a vágy és elutasítás nyomán fellépő tapadást, a világi ösztönzések uralmát, a tudat renyheségét és szétszórtságát, valamint a szkeptikus kétely velejárójaként kialakuló hánytvetettséget.
A leborulás három szakasza megfeleltethető mindazoknak a hármasságoknak, amelyek a szellemi transzformáció útját jellemzik. Párhuzamba állítható többek között a tantrikus jóga műveleteivel is. A kezek szív előtt történő összetétele fejezi ki a jógának azt a kezdeti szakaszát, amikor a két szélső energiacsatornában, az ídában és pingalában egyensúlyba hozzuk az energiák áramlását, s a középponti csatornához igazítva harmonizáljuk azokat. A második szakasz, az összetett kezek vertikális mozgatása annak a műveletnek feleltethető meg, amikor az energiákat és ezzel tudatosságunkat teljesen visszavonjuk a két szélső nádíból, és a középső csatornában mozgatjuk fel-alá, megnyitva ezzel a csakrák által képviselt tudatcentrumokat. Végül a harmadik szakasz, a földre borulás az elkülönült egyéni tudatosság visszaoldódását képezi le a tudat őseredeti természetébe, a végtelen szabadság és világosság terébe.
További hármasságok, amelyek a leborulás három fázisával kapcsolatba hozhatók a test, beszéd és tudat szintjén végzett gyakorlás, vagy a buddhista utat rendszerbe foglaló Nemes Nyolcrétű Ösvény három összetevője: az erkölcsi fegyelem (kezek visszavonása), meditáció (kezek vertikális mozgatása) és belátás (földre borulás).
A második szakasz függőleges mozgásában szerepet játszó három felső csakra, bár más értelemben, de szintén megfeleltethető ugyanezeknek a hármasságoknak. E három felső központ leképezi emellett a szellemi elmélyedésekben megélhető három lokát vagy létsíkot is, ahol a vágyvilág a szívközponttal, a tiszta eszmeiség világa a torokcsakrával, míg a formákon túli tapasztalás síkja a fejtető-központtal kapcsolható össze. Magasabb szinteken pedig a három központ megérintése kifejezi a Buddha (fejtető), Dharma (torok) és Szangha (szív) szolgálatát, illetve a Buddhaság három testének (dharmakája, szambhogakája és nirmánakája) realizálását.
Érdemes megfigyelnünk azt is, hogy a leborulás mindhárom szakaszát különböző mozgásirány jellemzi. Az első fázisban vízszintesen mozgunk. Ez a szamszárai világ, a hétköznapi világunk síkja, melyre az a jellemző, hogy a szakadatlan aktivitás és állandó sürgés-forgás ellenére soha nem jutunk sehová, és semmit sem tudunk realizálni. A világi élet olyan, mint egy cölöphöz kikötözött csónak: hiába evezünk teljes erőbedobással, ettől csak egyre jobban himbálózunk, de nem haladunk semerre. Másképpen fogalmazva, bármilyen világi eredményt érünk is el, az soha nem vezet ki bennünket a szamszárából. Bármekkora hatalomra vagy bármennyi pénzre teszünk is szert, mindig a vízszintes síkban maradunk.
Reális helyzetünk viszont mégis csak az, hogy ebben a világban élünk, és először csak horizontális mozgásra vagyunk képesek. Ezért elkezdünk olyan viselkedési és tapasztalási formákat felvenni, amelyek nyomán megváltozik az attitűdünk, és egyszer csak megnyílik a világból való kivonódás útja is. Ez az első szakasz jelentheti például a fegyelmi szabályok vagy sílák gyakorlását. Ezek értelme pontosan abban áll, hogy enyhítik a világba való beleveszettségünket.
Bizonyos sílák esetében a leborulás első szakaszával való analógia egészen nyilvánvaló, hiszen az ölést vagy a lopást a kezünkkel hajtjuk végre. Ha például elveszünk valamit, amit nem adtak oda, valójában nem az eltulajdonított dolog kerül hozzánk, hanem mi magunk billenünk ki a létcentrumunkból, és tapadunk hozzá az adott dologhoz. S ha ez az attitűd jellemző ránk, akkor az érzéki jelenségek állandóan ide-oda rángatnak bennünket a horizontális síkon, hiszen minden lehetséges helyzetben utánuk fogunk nyúlni. Egyedül a síla betartása segíthet abban, hogy meg tudjunk állni egyhelyben.
De a többi fegyelmi szabály is a kibillentségünket igyekszik korrigálni, illetve a középpontunkba való visszatérést segíti elő, felismerve, hogy igazi elindulás csak a saját középpontunkból lehetséges. E szabályok közül talán a legfontosabb az igazsághoz való ragaszkodás. Ez nem csupán annyit jelent, hogy ne hazudjunk. Minden erőnket összeszedve kutatnunk kell az igazságot, hogy ahhoz minden körülmények között hűségesek lehessünk. Hiszen lét-hazugságaink átlátása jelenti az egyetlen esélyt arra, hogy ki tudjunk emelkedni hamistudati világunkból. Nyilvánvaló, hogy minden hamissággal megmérgezzük saját létünket és mások életét is, és tovább gerjesztjük azt a káprázatvilágot, amelyben élünk.
A megállás és kiegyenesedés gesztusa a leborulás első szakaszában a függőleges gerincoszlopot állítja fókuszba. Ez a lét tengelye, maga az igazság, a szanszkrit szat. Az erre vonatkozó fegyelmi szabály neve pedig satya, vagyis az „igazsághoz való hűség”. Amikor bármilyen más szempontot állítunk előtérbe, mint ami a saját létcentrumunk, nemcsak hazugságot követünk el, hanem létrongálást és léthamisítást is. Ennek megszüntetése szinte a legfontosabb szellemi gyakorlat. Az sem számít, ha ennek következtében magunkra maradunk, mert egyedül maradni az igazságban szellemi szempontból sokkal nagyobb érték, mint az, hogy hányan követnek bennünket.
A leborulás második szakaszában a mozgás iránya függőlegesre vált. Ha az éberség, a koncentráció és a fegyelmi szabályok gyakorlásán keresztül sikerült megállítanunk a sürgölődésünket, kiemelkedtünk a világba való belebonyolódásból, megváltoztattuk a hozzáállásunkat, felszabadultak az energiáink és bizonyos belátásokhoz jutottunk, kezdetét veheti a tulajdonképpeni szellemi út. Ettől kezdve egész életgyakorlatunk függőleges irányú mozgásra áll át, mely hol felfelé, hol lefelé halad. Az igazi szellemi út ugyanis nem áll meg a szentségnél, hanem állandó mozgás jellemzi, melynek során különböző szellemi létsíkokon hatolunk át. Ettől kezdve már nem ugyanúgy tapasztaljuk a világot, mint világi tudattal rendelkező emberként: az élet eseményei szellemi jelenségekké válnak, s mindent tanításként fogunk fel. Megszűnik a hétköznapi élet és a szellemi út elkülönülésének problémája. Voltaképpen nincs is többé életünk: az életből átléptünk a lét függőleges tengelyébe, ami a szat.
Ha a leborulás fázisait az ősi buddhista kozmológiai modell képeivel szeretnénk analógiába állítani, akkor az első szakasz, amikor kivonódunk a világból, és a kezünkkel elindulunk a perifériáról a gerincoszlopunk felé, megfeleltethető a Dzsambudvipáról, a Déli Kontinensről a Méru hegy felé történő hajózásnak. A kezek visszahúzásának folyamata azt is jelenti, hogy az éberség gyakorlásával és a fegyelmi szabályok betartásával átküzdjük magunkat lelki akadályainkon és görcseinken, vagyis azon a hét körgyűrűs hegyláncon, amelyek a Méru hegyet övezik. Ezek akadályozzák ugyanis a saját létcentrumunkba való visszatérést.
A második szakasz, a vertikális mozgás akkor kezdődik, amikor megérkezünk a Méru hegy tövéhez. Érdemes megjegyezni, hogy ez valójában nem a hegy alja, hanem körülbelül annak közepe, mert a hegy fele víz alatt van, hasonlóan ahhoz, mint ahogy a gerincoszlop esetében is a „víz szintje” a szív magasságában található. Ami ez alatt van, az alsó csakrák és az elemi világok, a tudattalan tartományát képezik. A szellemi út második szakaszában elkezdünk fölmászni a Méru hegyre, majd innen még tovább emelkedni a magasabb létsíkokra a meditáció segítségével, majd visszafordulunk, s fel-le mozgunk e létsíkokon keresztül.
E szakasz legfontosabb jellemzője a tisztulás. Megtisztítjuk önmagunkat és a világot azáltal, hogy a tudatunkat egyre szubtilisebb szintekre emeljük. Másik jellemző vonása az átvilágítás: tudatossá és világossá tesszük, megismerjük világunk azon dimenzióit, amelyekről eddig fogalmunk sem volt. Végül a harmadik jellegzetesség a transzformáció: a megtisztítás és megismerés által mind a tudatunkat, mind pedig a világunkat átváltoztatjuk.
E függőleges mozgást úgy is leírhatjuk, hogy a karma rendjét egy, az igazsághoz igazodó renddel cseréljük fel. Míg gondolati és érzelmi világunkat eddig a csapongó, örvénylő karmikus ösztönzések uralták, ennek helyére most a Dharma valóságértelmezése kerül. Mindazt, amit a horizontális síkban még ténylegesen létező dolognak érzékeltünk, ezen a szinten ürességként ismerjük fel. Az állandónak hitt dolgok mulandónak, az áhított jelenségek nem kielégítőnek kezdenek mutatkozni. Röviden, a zűrzavar világa az igazság világává változik.
Az ember e függőleges úton egyfajta mennyei világba tudja magát emelni. Ez a rendezett és felemelt világ, mely a megtisztított tudat tükröződése, mérhetetlenül felülmúlja ugyan a közönséges ember örvénylő és zavarodott világát, a lényegét illetően azonban még mindig világ. Jobb, harmonikusabb, szellemibb és igazabb az utóbbinál, de még mindig nem a végső valóság. A szellemi út igazi célja a világon túli, a transzcendens. Hiszen még ha a legmagasabb dimenziókba emelkedünk is, a szamszára újból ki tud bontakozni. A megszabadulás csak akkor lehetséges, ha teljesen ki tudunk lépni a világból. De hogyan lehetséges ez?
A megvilágosodást a leborulás harmadik szakasza, a földre borulás fejezi ki. Amikor ezután felállunk, már nem tudunk visszatérni a szamszárikus, horizontális világba, hanem ettől kezdve csupán a függőleges dimenzióban mozgunk – vég nélkül. A megvilágosodásban az ember annyira keresztüllát az egész világon, s oly mélyen megérti annak lényegét, hogy ettől kezdve a világban való létezése nem tud többé a világba való beleveszés alapjává válni. Ettől kezdve a világban való létének nincs más tartalma, mint hogy megvilágosodásától inspirálva a világot folyamatosan transzformálja és jobbítja.
Miért nem elég az, hogy a karma rendjét felcseréljük egy szellemi renddel? Miért a leborulás jelenti a megvilágosodást? Azért, mert a megszabaduláshoz minden, a tudat által konstruált renden túl kell lépnünk. A világon csak akkor jutunk túl, ha mindent, ami hozzá tartozik, feladunk. Még az olyan végsőnek hitt kategóriákat is – például a végtelen teret –, amelyeket a legmélyebb elmélyedési szinteken élünk át. Csak ha felismerjük, hogy még ezek is saját tudatunk konstrukciói, juthatunk el a végső valóság közvetlen felismeréséhez és megéléséhez.
Amikor a szellemi rendet is feladjuk, egyszer csak az ürességben találjuk magunkat, túl mindenféle struktúrán. Lényegében ez történik a vizualizációs gyakorlatokban is: előbb felépítünk egy mennyei Buddha-világot, majd ezt a Buddha-világot is szétoszlatjuk. Csak ekkor ismerhetjük fel azt a végső lényegiséget – önmagunk tiszta természetét –, mely az egész látomást létrehozta.
A harmadik fázisra jellemző mozgás tulajdonképpen irány nélküli: egyfajta összeomlás, ami után már nincs semmi – nincs ember, nincs tudat, nincs tér, nincs világ. A föld, amelyre leborulunk, jelképezi ezt a végső alapot, amely mindent hordoz, és amelyhez a megvilágosodásban visszatérünk.
A tantrában különösen fontos, hogy így értsük meg a leborulás gyakorlatát, illetve magát az egész szellemi utat. Sok olyan történettel találkozhatunk, melyben a szerzetes, miután végigjárta az erkölcsiség és a meditáció összes fokozatát, s megvalósította a szellemi rend lehetőségeit, azt az utasítást kapja mesterétől, hogy menjen ki a világba, keressen magának egy társat, s éljen vele. De nem azért kapja ezt a feladatot, hogy az erkölcseit próbára tegyék, hanem hogy a kolostorban, a világtól visszahúzódva felépített szellemi rendet és struktúrákat is lebontsa. Ezt csak az életben tudja megtenni, mely elsöpri ezt a rendet. Csak ekkor tud
rádöbbenni a végső valóságra. Ezt a végső mozzanatot nagyon jól megfigyelhetjük a mahásziddhákról szóló történetekben.
Ne gondoljuk azonban, hogy a második szakasz kihagyható a szellemi útból. Igaz, az aszkézis, a meditáció és a világ szellemi renddé történő transzformálása nem vezet el a megvilágosodáshoz, és nem emel ki bennünket a világból, másfelől viszont enélkül sem születhet bennünk igazi belátás. Szisztematikus szellemi gyakorlás nélkül meghatározóak maradnak a káosz erői és a karmikus ösztönzések. Ha azonban utóbbiakat előbb felcseréljük a szellemi út során kialakított szemlélettel, majd utána ezt is elengedjük, valóban nem marad vissza semmilyen káprázat. A tudat takaróit a durvábbtól a finomabb szintek felé haladva hánthatjuk le magunkról. Először a durva anyagi káprázatokat fenntartó ösztönzésektől kell megszabadulnunk, melyek a legerősebb tudati béklyók, ehhez pedig elengedhetetlen egy tisztább, rendezettebb szellemi struktúra felépítése. Majd amikor ezt is feloldjuk, akkor juthatunk el a végső megvilágosodáshoz.
Ezt követően pedig az egész folyamat kezdődik előlről, mert a megvilágosodás nem egy statikus állapot, amit az ember egyszer elér, majd utána nyugodtan megpihen, mint akinek nincs többé semmi dolga. Épp ellenkezőleg: miután leborultunk, ismét felállunk, és kezdjük előlről; vagyis mozgásban maradunk. A különbség a leborulás előtti állapothoz képest abban áll, hogy most már nem zuhanunk vissza a világba. Amint felálltunk, ismét felépítünk egy szellemi rendet, mely által jobbá tesszük az életet, inspiráljuk a lényeket, és jelenvalóvá tesszük a Tant a világban; ezt követően pedig ismét visszaoldódunk saját létünk alapjába, az ürességbe. A leborulás tehát, éppúgy mint a megvilágosodás, egy vég nélküli gyakorlat, melyben előbb átváltoztatjuk és felemeljük a világot, majd pedig feloldjuk és felszabadítjuk azt azáltal, hogy állandóan visszatérünk tudatunk valódi, őseredeti természetébe.
