Az időnket kétféle módon töltjük el: meditációval és meditáción kívüli tevékenységgel, s ez a kettő egész életünket felöleli. Ebből következik, hogy ha a a meditáción kívüli időt helyesen használjuk ki, akkor egész életünk tartalmassá válik, és a Dharma szolgálatába állítható. Ha viszont a gyakorlások közötti időszakot kihasználatlanul hagyjuk, és ilyenkor a mindennapok mocsarába és homályába, világi életünk megszokásaiba és kínlódásába merülünk, ha hibás motivációkat engedünk elhatalmasodni magunkon, akkor a meditációban végzett szellemi gyakorlás is hatástalanná válik, s eredménye egyenlő lesz a nullával.
Gondoljunk csak bele, hogy még azok is, akik rendszeresen gyakorolnak, és nagyon komolyan veszik a buddhizmust, csak átlag napi 1-2 órát meditálnak, a többi 22-23 órát pedig másfajta cselekvéssel töltik ki. Azonban amikor nem meditálunk, akkor is gyakorolunk valamit: minden tettünkkel egy adott viselkedési mintát erősítünk meg. Ez még olyankor is így van, amikor nem tudatosan teszünk valamit, hanem öntudatlanul cselekszünk. Amikor például valaki rágyújt egy cigarettára, meghatározott beidegződést követ, mely jellemző arra, hogy mihez kezd a feszültségeivel. Gyakorlás az is, amikor a bennünket érő frusztrációkra szorongással, indulattal vagy depresszióval reagálunk. Minden ismétlődő reakciónk megerősíti bennünk azt a mintát, hogy az adott helyzetre a tőlünk korábban megszokott módon reagáljunk. S ez akkor is igaz, ha nem határozzuk el tudatosan, hogy „most gyakorolni fogunk”. Még egy patkány is, bár nem tudatos döntések alapján cselekszik, képes viszonylag rövid idő alatt megtanulni, miként menjen villámgyorsan keresztül egy labirintuson annak érdekében, hogy minél előbb eljusson az oda helyezett táplálékhoz.
Azt is látnunk kell, hogy világi késztetéseink legtöbbször mélyebben rögzültek, mint a szellemi motivációink. Ez már abból is látszik, hogy mindössze napi egy-két órát töltünk szellemi dolgokkal, miközben 22 órát fordítunk világi ügyeinkre. Erősebbnek látszanak bennünk azok a vágyak, remények és ragaszkodások, amelyek világi tevékenységekre ösztönöznek. Ám naivitás azt várnunk, hogy ez az egy-két órán át, tessék-lássék módon végzett szellemi gyakorlás erősebbnek bizonyulhat a 22 órán át működő, nagy odaadással végzett világi tevékenységeknél.
Ha ezt a 22 órát nem megfelelően töltjük ki, akkor a meditáció nem fog átalakítani bennünket, sőt, mindennapi életünk megszokott rutinja magát a meditációt is el fogja rontani. Ezt a legtöbb meditáló saját bőrén tapasztalja: leül mondjuk 40 percre, s ebből 35 azzal megy el, hogy mindenféle gondolatok jutnak eszébe, amelyek egészen másfelé terelik a tudatát. Ez azért van így, mert egész nap az ilyesféle gondolatokra való hajlamát erősítette.
Igen komoly problémáról van szó, s tekintve, hogy egyelőre nincs meg az erőnk vagy a lehetőségünk a meditáció tartamának és intenzitásának lényegesen növelésére, egyetlen járható útként az kínálkozik, hogy a mindennapi életünkben való létezési és viselkedési módunkat kell átalakítanunk. Ha komolyan vesszük szellemi utunkat, akkor be kell látnunk, hogy mindennapi életünket már kezdő szinten is gyakorlássá kell alakítanunk. Természetesen nem abban az értelemben, mint ahogy ezt egy haladó tanítvány teszi. Utóbbinak a pozitív attitűdök már természetévé váltak: ezek a megszokott, mindennapi, spontán reakciói. Így például ha az együttérzés kifejlesztésén munkálkodik, ez lesz az elsődleges reakciója akkor is, amikor éppen nem meditál. Bármely helyzetben elfogadással és megértéssel reagál, s nem tesz különbséget önmaga és mások között. Számára minden, amit tesz, gyakorlás. Ezt nevezik a már nem gyakorlás szakaszának. Nem azért, mintha ő már nem gyakorolna, hanem mert formális gyakorlásra már nincs szüksége: bármit tesz, az annak kifejeződése, amit gyakorolni kíván. Ám ez csak attól kezdve működik, hogy ezek a pozitív minták az embernek már vérévé váltak.
A gyakorlást azonban már kezdőként is ki kell terjesztenünk a hétköznapi életünkre, s változtatnunk kell azon, ahogy a mindennapi dolgokhoz viszonyulunk, máskülönben nem fogunk tudni előrelépni. Ennek érdekében több dolgot is tehetünk. Az első szorosan kapcsolódik a guru-jógához: tudatosan keresnünk kell azokat a dharmikus forrásokat, melyek a Dharmával összhangban lévő információkkal töltenek fel bennünket, és elősegítik pozitív szellemi fejlődésünket. Ezzel párhuzamosan szándékosan kerülnünk kell az olyan információforrásokat, amelyek közömbösek, vagy kifejezetten károsan befolyásolják tudatállapotunkat.
Ne engedjük be például a tudatunkba azokat az ingereket, amelyek túlzott világi vágyakat gerjesztenek bennünk. Ez ma különösen fontos, hiszen a média módszerei rendkívül erőszakossá és kifinomulttá váltak. Nem könnyű ellenállni a különböző médiumok ravasz és manipulatív befolyásának, s annak a hatalmas információtömegnek, amit az emberre zúdítanak. Az egész reklámipar arra épül, hogy vágyakat gerjesszen bennünk, méghozzá a legtöbbször olyan dolgok iránt, amelyekre valójában semmi szükségünk.
Természetesen az, hogy az ember kerüli az ilyen ingereket, önmagában még nem oldja meg a problémát. A vágy ugyanis alapvetően a tudatban gyökerezik. Közismert például, hogy athéraváda szerzeteseknek tilos nőre nézni, nehogy megkívánják őket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy e szabály betartásával automatikusan megszabadulnának a szexuális gerjedelemtől. A szabály követése mégis létesít egy bizonyos szabad teret, amelyben aztán egyéb dolgokat lehet gyakorolni. Nyilvánvaló, hogy ha állandóan meztelen nők képét vetítik elénk, ez annyira irritáló, hogy könnyen megakadályoz bennünket a meditálásban, függetlenül attól, mennyire vannak meg ezek a vágyak tudatunk mélyén.
A modern reklámtechnika ráadásul olyan kívánságokat is képes generálni, amelyek eredetileg nem is léteznek bennünk. A hirdetések tehát nemcsak a meglévő vágyainkat erősítik, hanem újabbakat is gerjesztenek. Nem véletlenül használják előszeretettel az erotikus asszociációkat keltő képeket, mert a szexuális vonzódás ezáltal a hirdetendő tárgyra is áttevődik. Vagy például mindenki vágyik a meghittségre; ezért ha meghitt környezetben mutatnak be különböző javakat, ezzel elhitetik velünk, hogy a meghittség, amire a vágyunk irányul, éppen az adott árucikk révén teremthető meg.
Miután felkeltődtek a vágyaink, később már nagyon nehéz megfékezni ezeket. Erőfeszítéseket teszünk a vágyott dolgok megszerzésére, és ezzel rengeteg időnk és energiánk elmegy, méghozzá teljesen feleslegesen. Ha pedig nem vásároljuk meg őket, akkor betolakodnak a gondolatainkba, ezekről álmodozunk, és még meditáció közben is a reklámban látott árucikkek jutnak eszünkbe.
De működik a médiában ennél szennyezettebb és erőszakosabb mechanizmus is. Nem ritka például, hogy provokálnak bennünket, vagy mesterségesen felkeltik az emberben szunnyadó legaljasabb, legsötétebb ösztönöket és késztetéseket. Ezzel magyarázható a médiát olyannyira jellemző agresszió, illetve ezért sikeresek a botrány- és szennylapok. Úgy vélem, bármit is mutatnak az ezzel kapcsolatos pszichológiai vizsgálatok, az erőszak és brutalitás képeinek gyakori szemlélése mindenképp kapcsolatba hoz bennünket az agresszivitással. Ha látunk a médiában egy brutális jelenetet, annak felzaklató hatása nem ér véget a jelenet megtekintésével, hanem még jóval később is munkál bennünk.
S még csak nem is tettünk említést arról a hatalmas veszteségről, amely az ilyen dolgok fogyasztása következtében ér bennünket: Vészesen fogy ugyanis az életidőnk, amit nem egy korlátlanul felhasználható, nyílt végű számláról használunk el, hanem az csupán véges, nemsokára megszűnő, s egyáltalán nem utántölthető mennyiségben áll rendelkezésre.
Hogy rádöbbenjünk, mennyire rövid a rendelkezésünkre álló idő, érdemes azt órára átszámolni. Ha az ember optimális esetben 100 évig él, akkor is mindössze 876.600 órából gazdálkodhat! Miután az első 20 életévet gyakorlatilag az élethez szükséges ismeretek és készségek tanulásával töltjük, 80 éves kor fölött pedig már legtöbben nem vagyunk képesek komoly szellemi teljesítményre, ennek az időnek 40 %-a eleve kiesik. A maradék 525.960 óra egyharmad részét alvással, további legalább egyharmad részét pedig munkával és utazással töltjük, így ideális esetben sem marad több, mint 175.320 óra szabadon felhasználható időmennyiség. És akkor még nem számoltuk sem a családra és gyermeknevelésre, sem a pihenésre, barátokra vagy szórakozásra fordított időt.
Érdemes volna egyszer egy hónapig naplót vezetnünk arról, vajon mennyi időt töltünk el ebből a 175 ezer órából reklámok nézésével, újságolvasással, TV-nézéssel és hasonlókkal! Készítsünk a saját életünkről egy ilyen havi statisztikát, és aztán vetítsük ki ezeket az adatokat az egész emberi élet időtartamára. Majd tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mindez vajon megérte-e? Ha pl. napi két órát tévét nézünk, ezzel a szabadon felhasználható életidőnk több, mint harmadát feléljük.
Még ha a reklám nem is gerjesztene vágyakat, nem irritálna és nem tenne agresszívvé minket, akkor is nyilvánvaló, hogy nem éri meg! A média voltaképpen elrabolja az életetünket. A reklám- és szórakoztatóipar abból termeli hasznát, hogy elhasznál valamit, aminek nem fizeti meg az ellenértékét – nevezetesen az életidőnket. Ez az ipar a nézők és olvasók idejét változtatja át profittá. Első pillantásra úgy tűnik, mintha adna is cserébe érte valamit, hiszen szórakoztat bennünket. Ha azonban megvizsgáljuk e szórakozás természetét, fölismerjük, hogy nagyon csalóka ellenértékről van szó. Maga a szó is pontosan kifejezi ezt: a „szórakozás” szórakozottá vagy szétszórttá tesz bennünket. Elszórjuk, elkótyavetyéljük az időnket, mint az indiánok, akik üveggyöngyökért meg némi tüzes vízért cserébe eladták az őseiktől örökölt földjeiket.
Az időnk ugyanis valódi érték: egyrészt kevés van belőle, másrészt kezdhetnénk vele valami értelmeset is. Ehelyett elvesztegetjük, s olyan, nem valóságos értékekre cseréljük, amelyek elkábítanak és rombolnak bennünket, aláássák tartásunkat, állandó irritációban tartanak, és végső soron megakadályozzák, hogy tartós belső békét, egyensúlyt és boldogságot érjünk el . A szórakozás lényegében nem más, mint virtuális kábítószer.
Amikor a buddhizmus negatívan ítéli meg a szórakozást, ezt nem világgyűlölő, aszkétikus és öngyötrő beállítottsága miatt teszi. Hiszen a buddhizmus lényege a boldogság keresése: törekvés egy olyan életre, amit érdemes élni, és amiben jól érzi magát az ember. Látnunk kell azonban, hogy az úgynevezett szórakozások nem igazi örömhöz, hanem zaklatottsághoz, egyfajta önkívületi állapothoz vezetnek, ami iránt függőség alakulhat ugyan ki bennünk, igazi és tartós kielégülést azonban nem nyújt. Ezért kell az embernek a szórakozást állandóan ismételnie, és egyre nagyobb adagokban fogyasztania.
Jellemző például, hogy újabban mennyire elterjedt a tűzijáték. Régebben nagyobb nemzeti ünnepeken, esetleg szilveszterkor szoktak ilyet rendezni, hogy ebből is tudják az emberek: ünnep van. Mára viszont annyira elterjedt, hogy jobb körökben már a névnapot is tűzijátékkal ünneplik. Miközben ilyen durva ingerekkel szórakoztatja magát, a természet szépségét az átlagember már nem is tudja meglátni – igaz, lassan már nincs is, hol megláthassa. A látványos tűzijátékokra és a több ezer wattal bömbölő koncertekre nyilván azért van szükség, mert máskülönben sokan már nem is vennék észre ezeket. Az emberek nemcsak tudatilag, hanem érzékszervileg is eltompultak: ha a zene nem szól fülsiketítő hangerővel, már nem hallják meg.
Jó lenne, ha mi nem kerülnénk erre a pályára, hiszen a környezetünkben láthatjuk, hogy mindez hová vezet. Ehhez azonban fel kell ismernünk, hogy milyen „drogok” veszélyeztetnek bennünket. Az, hogy nem élünk drogokkal, nem csak azt jelenti, hogy esténként nem szívunk marihuánás cigarettát, vagy nem isszuk holtrészegre magunkat. Nemcsak kémiai úton ható drogok léteznek ugyanis, hanem olyanok is, amelyek az érzékszerveinken keresztül befolyásolnak bennünket. Ne vegyünk tehát magunkhoz olyan információt, amelyről tudjuk, hogy függőséget okoz, és megzavarja tudatunk tisztaságát!
Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem szabad tévét nézni. A televízión keresztül is juthatunk hasznos információkhoz, s vannak olyan műsorok, amelyek művészi értéket képviselnek, van mondanivalójuk, vagy megértetnek velünk valami fontosat. Érdemes azonban nagyon megválogatni, hogy mit nézünk meg és mit olvasunk el. A befogadott információ egyáltalán nem ártalmatlan dolog. Azt gondolhatnánk például, hogy a villamoson utazva teljesen mindegy, mit olvasunk, ilyen esetekre vihetünk magunkkal valami könnyű olvasmányt is. Ez azonban nem így van. Vannak szövegek, amelyek esetében, még ha semmit nem olvasunk, az is sokkal jobb, mint ha elolvassuk őket.
Az információval szemben egyébként a nyugati ember kezdettől fogva jóval naivabb volt, mint a táplálékkal szemben. Hogy mit eszik meg, azt eleinte jobban megnézte. Manapság azonban még a táplálékok esetében is kritikátlanul elfogyasztunk minden olyasmit, ami tetszetősnek és kívánatosnak látszik, és többnyire meg sem vizsgáljuk, hogy azok mit tartalmaznak. Ennek következtében a táplálékkal együtt különféle mérgeket is magunkhoz veszünk. Amikor pedig megbetegszünk ezektől, és ronccsá lesz a testünk, a táplálékunk mint kiváltó ok már oly messze került a jelenlegi betegségtől, hogy közvetlenül nem ismerhető fel az összefüggés. Az ilyen mérgek hatása ugyanis nem azonnal, hanem fokozatosan, évek múltán jelentkezik: ellágyulnak a csontjaink, tönkremegy a májunk vagy a szívünk, és így tovább. A jelenség ugyanúgy működik, mint a karma: mivel a következmények megjelenésekor már nem látjuk a kiváltó okokat, nem is érzünk késztetést arra, hogy az étkezési szokásainkon változtassunk.
Jellegzetes példái ennek a néhány éve divatba jött látványpékségek. Németországban, legalábbis vidéken, még vannak igazi pékek, akik nem azzal reklámozzák a portékájukat, hogy milyen a kinézete, hanem azzal, hogy mit tettek bele, miből készítették. A modern, nagyvárosi látványpékségek azt jelzik, hogy az embereket már egyáltalán nem érdekli a belbecs, csak a külcsín. Pedig a látványos pékáruhoz leginkább alkalmas vegyszerek kellenek, amelyek tetszetősre fújják fel az anyagot. S természetesen ahhoz is segédanyagokra van szükséges, hogy a terméknek olyan erőteljes íze legyen, ami a természetben egyáltalán nem is fordul elő. A modern élelmiszeripar az illúziókeltésre épül, s az emberek szinte maguk is elvárják, hogy becsapják őket. Magyarországon például megfigyeltem, hogy nagyon kevés helyen lehet normális kenyeret kapni. A legtöbb helyen kenyér gyanánt furcsa, felfújt dolgokat árulnak, amelyek hatalmasak, ropogósak, ráadásul olcsók. Ezzel szemben egy fél kiló jó minőségű teljes kiőrlésű kenyér ára lassan már 400 Ft körül van, ráadásul az ilyen kenyér töppedt, összeesett. Naná, hogy nem ezt az utóbbit veszik nagy példányszámban.
Az információkba csomagolt mérgező illúziók hasonló mechanizmus alapján működnek, mint a táplálékunkba kevert vegyszerek. Legyünk hát tudatosak, és szelektáljunk. Nem kell mindent megnézni, ami itt és most épp divatos. Az ilyen információk fogyasztásának egyik fő oka ugyanis a divat. Ha az összes ismerősünk látta már a legújabb dinoszaurusz-filmet, akkor úgy érezzük, hogy nekünk is meg kell néznünk, mert különben deviánsnak tekintenek bennünket. Ennyi devianciát azonban nyugodtan vállalhatunk. Sokszor egyébként ez a divattal való szembeszegülés a legnehezebb; magukról az információkról vagy szórakozásokról lemondani sokkal kisebb problémát jelent. Sőt, ha ez sikerül, többnyire inkább megkönnyebbülünk, mert helyette valami értelmes dolgot tudunk csinálni. Ha megfogadjuk ezt a tanácsot, hamarosan észre fogjuk venni, hogy nagyon sok időt megtakarítunk általa.
Másfelől szükség van pozitív szelekcióra is. Nem elég kizárni bizonyos típusú információkat, hanem tudatosan keresnünk kell azokat, amelyek előnyösen befolyásolnak bennünket, tisztítják tudatunkat, s támogatják szellemi törekvéseinket. Ebből a szempontból különösen előnyös, ha a szentírásokat, szútrákat forgatjuk. A buddhista szövegek azonban nem könnyű olvasmányok, s megértésük bizonyos intellektuális erőfeszítést igényel. Ezért ha annyira fáradtak vagyunk, hogy erre nem vagyunk képesek, nagyon jó hatású, ha nem krimit veszünk a kezünkbe, hanem nagy mesterek és megvilágosodottak életrajzát olvasgatjuk. Ezekben van egyfajta regényesség, sodró cselekményük fáradtan is ébren tartja figyelmünket. Mégis tele vannak a Dharmát magyarázó, pozitív mintákat közvetítő részekkel.
Mindennapjaink első gyakorlata tehát az információk szelekciója. A második, hogy a formális meditációban gyakorolt pozitív attitűdöket el kell kezdenünk alkalmazni a hétköznapi élethelyzetekben is. Egyszerű dolog a párnán ülve elképzelni egy szerencsétlen nyuszit, akinek a róka leharapta a fülét, és mélyen együttérezni vele. De amikor otthon összeveszünk a párunkkal, már nem olyan könnyű a szeretet és együttérzés attitűdjét gyakorolni, mert az aktuális helyzet ösztönösen egy sor más mintát hív belőlünk elő.
Nem véletlen, hogy a Buddha mind a formális gyakorlásban, mind azon kívül aszatipatthánát, vagyis az éberség gyakorlását tette az egész út meditációs alapjául. A szatiszónak, amit éberségnek fordítottunk, két jelentése van. Az egyik a tudatosság, a másik az emlékezés. Az első jelentés értelmében le kell szoktatnunk magunkat arról, hogy az élet eseményeire spontán módon reagáljunk. Arra kell magunkat kondícionálnunk, hogy állandóan eszméletünknél legyünk, és folyamatosan vizsgáljuk: „Mit is teszek most?”; „Miért teszem ezt?”; „Mit mondok?”; „Mit akarok ezzel közölni?” Ezt minden esetben tegyük meg, még mielőtt megszólalnánk vagy cselekednénk. Lépjünk egyet vissza belső attitűdünkben, és gondoljuk végig, mit teszünk, és mi lesz ennek a következménye.
Ugyanez vonatkozik a gondolatainkra is. Az ember ideje nagy részében belső monológokba merül. Ezek nem mások, mint önmagukat gerjesztő és fenntartó gondolati automatizmusok. Rajtuk keresztül ugyancsak negatív mintákat erősítünk meg magunkban. Például, ha megsértenek bennünket, utólag ezerszer is végiggondoljuk az esetet. Ettől azonban nem csökken a fájdalmunk, sőt egyre erősebbé válik. Minél többször átrágjuk magunkat az eseten, annál jobban fáj. Valahányszor észrevesszük, hogy ilyen belső monológba bonyolódtunk, ébresszük fel tudatosságunkat, és vizsgáljuk meg, hogy „Min gondolkodom éppen most?”, „Miért tépelődök ezen?”, „Mi értelme van ennek?” „Milyen következményei lesznek, ha ezzel foglalkozom?”
A gondolatainkon általában még annyira sem tudunk uralkodni, mint a viselkedésünkön. Pedig a gondolatok minden negatív attitűd és cselekvés forrásai. Buddhista felfogás szerint karmikus következményeit tekintve nincs olyan nagy különbség egy negatív tett vagy bántó szó és egy negatív gondolat között. Egy gyilkos gondolat is ugyanúgy negatív karmát teremt, mintha megölnénk valakit. Egyébként legtöbbször a negatív tett tényleges elkövetését is a neki megfelelő gondolat indítja el.
A középkorban még, ha valaki csúnyán nézett, annak is ártó hatást tulajdonítottak. Tudták, hogy ott van mögötte a rosszindulat, és még ha nem is vágja a vasvillát az ember után, pusztán a rossz szándéka révén is kárt tud tenni benne. Valójában a szemmel verésnél is az ártó gondolat fejti ki a negatív hatást, nem a szem.
Ám alaposan megvizsgálva gondolati monológjainkat megfigyelhetjük, hogy a legtöbbet saját magunknak ártunk ezekkel. A legtöbb ilyen asszociációs lánc eleve negatív érzelmi állapotokkal: kudarcokkal, sérelmekkel, kielégületlenségekkel, indulatokkal foglalkozik. Feszültségeink gerjesztik őket, és ahogy beléjük bonyolódunk, ezek a monológok fenn is tartják a gyökerüket képező feszültségeket.
Itt szót kell ejtenünk egy gyakori félreértésről. Ha elkezdünk tudatosabban élni, ennek eleinte lehet egy olyan hatása, hogy megzavarja a természetes viselkedést, megbontja megszokott reakcióinkat, és kialakul egyfajta visszafogottság, gátoltság. Az életben való spontán részvételünk észrevehetően fékezettebbé válik. Ez azonban nem azt jelenti, mintha a spontaneitás önmagában rossz dolog lenne, sőt, a buddhizmusban ezt inkább értéknek tekintjük. Különbséget kell azonban tennünk a szó kétféle értelme között! A mindennapi embert többnyire a negatív spontaneitás jellemzi. Ez alatt azt értjük, hogy gondolataiban, beszédében és viselkedésében önvizsgálat és gátlás nélkül teret enged a benne lévő feszültségeknek, vágyaknak és ösztönzéseknek, vagyis a benne lévő negatív motivációnak. Az ilyen spontaneitás egyértelműen kártékony, és semmi esetre sem lehet a buddhista gyakorlás célja.
Amikor tehát a buddhizmus a spontaneitás pozitív értelméről beszél, ez nem azt jelenti, hogy gátlástalanul kinyilváníthatjuk saját idétlenségüket. Ezt a fajta spontaneitást mielőbb fel kell számolnunk, ezért a gyakorlás első szakaszában a spontaneitással szemben az önfegyelemnek van nagyobb szerepe. Utóbbi nem önmagunk megerőszakolását, hanem a nagyobb fokú tudatosságot jelenti. Nem erőszakkal kell megakadályoznunk magunkat abban, amit szívünk szerint tennénk. A helyes módszer az, hogy tudatossá tesszük az indítékainkat és azok várható következményeit, még mielőtt cselekednénk, gondolkodnánk vagy beszélnénk, s ezáltal a döntésünk valóban szabaddá válik. Erőszakra csak akkor van szükség, ha nem tudatos bennünk a negatív cselekedethez vezető folyamat, melynek gátat kívánunk szabni. Minél tudatosabbak vagyunk, annál szabadabban dönthetjük el, hogy mit akarunk tenni, anélkül, hogy erőszakot kellene alkalmaznunk önmagunkkal szemben.
Amikor erősen vágyunk valamire, vagy nagyon gyűlölünk valakit, megfigyelhetjük, hogy sokkal könnyebb elengedni az adott vágyat vagy gyűlöletet, ha tudatosan és mélyen átéljük az adott érzelmet. Nem az érzelmek elfojtása tehát a megfelelő módszer, mert ha erőszakot alkalmazunk, a konkrét esetben esetleg meg tudjuk akadályozni a cselekvést, az elfojtás révén azonban a feszültség nem múlik el, sőt további feszültségeket gerjeszt. Ám ha maradéktalanul tudatossá tesszük és-nagyon mélyen átéljük az adott érzelmet, észre fogjuk venni, hogy tulajdonképpen szabadon eldönthetjük: hagyjuk-e cselekvésbe terelődni, vagy inkább feloldjuk és elengedjük azt. Ha teljesen tudatos az érzelem, akkor azt teszünk vele, amit akarunk. Általában azért nem vagyunk képesek a feszültségeinken uralkodni, mert azok félig öntudatlan állapotban vannak, és ilyen módon befolyásolnak bennünket. Ebből az is következik, hogy aki azonnal kielégíti valamely vágyát, az nem is éli át azt igazán. Mielőtt még átélhetné, már el is vezeti a cselekvésben.
A szatipatthána gyakorlása azt jelenti, hogy mindig résen vagyunk, mindig figyeljük magunkat, s egy pillanatra sem tántorodunk el ettől. Egy hasonlat szerint, ha van egy szobánk, amelyben a kincsünket őrizzük, és ennek a szobának két bejárata van, akkor a kincset csak úgy tudjuk megőrizni, hogy a szoba közepére húzódunk, és egyik szemünket állandóan az egyik ajtón, a másik szemünket pedig a másikon tartjuk. Így ha egy tolvaj el akarná csenni a kincsünket, azonnal fülön tudjuk csípni. A mi szobánkon, melyben a kincsünket őrizzük, három ajtó található: a test, a beszéd és a tudat. Állandóan figyelnünk kell a testünket, hogy mit teszünk vele, a beszédünket, hogy mit mondunk rajta keresztül, és a gondolatainkat, melyeken keresztül a tudat energiái szökhetnének el. Ügyelnünk kell arra, nehogy e három kapun keresztül kimenjen valami, aminek nem kellene kimennie.
Civilizált társadalomban a művelt emberek testileg általában elég fegyelmezettek: nem köpködnek, nem pofozzák meg egymást, nem nyomják be a kirakatot, nem teszik zsebre az árut a közértben. Rendelkezünk tehát egy bizonyos testi önuralommal; a beszéd esetében azonban ez már koránt sincs így. Ezért amikor valamiről beszélgetünk, tegyük mindig tudatossá, hogy éppen mit mondunk, s van-e a szavainknak egyáltalán értelme. És ha észrevesszük, hogy csak fecsegünk, akkor azt is vizsgáljuk meg, vajon csupán az időnket és energiáinkat fecséreljük, vagy szinte észrevétlenül olyan témákról kezdünk el beszélni, amelyekkel másokat gyalázunk, befeketítünk? Akarjuk-e ezt egyáltalán? Miért veszünk részt egy ilyen beszélgetésben? Általában rádöbbenünk, hogy egyszerűen azért, mert nem voltunk elég éberek a helyzetben, elaludt az őrszem, akinek a beszédünket kellett volna felügyelnie.
A tudatunkat mérgező gondolati automatizmusok esetében még súlyosabb a helyzet. Szoktassuk rá magunkat arra, hogy ezek esetében is mindig feltegyük a kérdést: „Miért gondolkodom most ezen?” „Jó-e nekem az, ha ezen rágódom?” „Én akarok ezekről a dolgokról gondolkodni, vagy valami kényszerít erre?” „Milyen következményei lehetnek annak, hogy állandóan ezen agyalok?” „Nem volna jobb tiszta tudattal gyönyörködni az életben, amíg még lehet? Van még legfeljebb 20 évem, amiből 30 ezer órát tölthetek el szabadon, s ahelyett, hogy kiélvezném ezt az időt és mélyen átélném az élet szépségét, inkább agyalással foglalkozom. Értelmetlen dolgokon töprengek, negatív érzéseket gerjesztő gondolatokkal kötöm le a figyelmemet. Tényleg ezt akarom?” Vizsgáljuk meg és tegyük tudatossá minden esetben az ilyen belső monológokat, és előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy voltaképpen nem akarjuk ezeket. Amikor ez megtörténik, abba is fogjuk tudni hagyni őket.
Természetesen a szokás ereje egy ideig még működik, ezért 10 perc múlva újból a gondolatainkba merülünk. Ezért résen kell lennünk, hogy ha jön a tolvaj, minél gyorsabban észrevegyük. A rendszeres gyakorlás révén idővel üdvös szokássá fejlődik bennünk, hogy állandóan figyeljük, mi van velünk, és mit csinálunk éppen. Ezáltal egyre tudatosabbá válunk.
Az elején azonban, amíg nem vagyunk elég gyakorlottak, érdemes bizonyos segítő technikákat alkalmaznunk. Az egyik legfontosabb technika, hogy helyezzünk el a környezetünkben emlékeztető jeleket. A szatipatthána másik jelentése, az emlékezés ugyanis arra utal, hogy nem feledkezünk meg magunkról. Általában akkor merülünk bele valamilyen negatív cselekvésbe, beszédbe vagy gondolatba, ha a tudatosság őrszeme elbóbiskol, és ennek következtében megfeledkezünk magunkról. A belefeledkezés a tudatosság ellentéte, ami lehetővé teszi a negatív ösztönzések elhatalmasodását.
Az előbb említettük, hogy van olyan spontaneitás is, amit a buddhizmus pozitívnak tart, és kívánatosnak tartja a fejlesztését. Erről akkor beszélhetünk, ha a pozitív attitűdjeink és reakciómintáink már annyira megerősödtek, hogy nem kell többé tudatosan elterveznünk és irányítanunk ezeket, hanem spontán módon is képesek vagyunk normálisan, a helyes attitűddel reagálni. Ekkor már nincs többé szükség önmagunk görcsös figyelésére, s maga a tudatos jelenlét is spontán szokásunkká válik. Addig is el kell érnünk azonban, hogy a belső őrszem ne aludjon el, vagy ha mégis megfeledkezünk magunkról, a tudatosságunk mielőbb helyreálljon. Ehhez nagy segítséget nyújthatnak a külső emlékeztetők. Volt például egy híres mester, aki szobájának mind a négy falára nagy betűkkel felírta, hogy „Tartsd tisztán a tudatod!” Bárhova nézett, beleütközött ebbe a felszólításba, s ha esetleg megfeledkezett magáról, ilyenkor mindig magához tért és visszanyerte tudatosságát.
Ez a „tacepao” technika nagyon hatékony. Mindenfelé helyezzünk el olyan feliratokat, amelyek emlékeztetnek bennünket az elhatározásunkra, arra amit gyakorolni kívánunk. Ezt a módszert nem Mao Ce-tung találta fel, a kínaiak évezredek óta ismerik. De Európában is azért szokás évszázadok óta falvédőket elhelyezni a konyhában és a lakás egyéb pontjain, mert ezekre rá van hímezve, hogy mit kell csinálni. Amikor például a ház asszonyának tíz év házasság után konfliktusai támadnak az urával, utálja az egész konyhát, ahol a fél életét eltöltötte, s legszívesebben felgyújtaná az egész kócerájt, egyszer csak ráesik a tekintete a falvédőre: „Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki” – s egyből tudja, mit kell tennie, hogy a házassága rendbe jöjjön. Ezt az ősi bölcsességet azért használja a nép a maga módján, mert tényleg működik, ezért érdemes nekünk is élnünk vele. Helyezzünk el például magunk körül olyan emlékeztetőket, amelyekre az van írva, hogy „Tudod, mit csinálsz?!” Akárhányszor ránézünk ezekre, mindig eszünkbe fog jutni, hogy megvizsgáljuk: tényleg tudjuk-e, hogy éppen mit csinálunk.
Ezek az emlékeztetők nem csak verbálisak, hanem szimbolikusak is lehetnek. Ez az értelme például annak, hogy gyakorláskor rendi ruhát vegyünk fel. A speciális öltözék erősíti annak tudatosságát, hogy miért jöttünk ide, mit akarunk csinálni. Üdvös az is, ha magunknál tartjuk az imafüzérünket, különösen, ha azt tényleg arra használjuk, hogy mantrákat recitáljunk és imádkozzunk a segítségével. Valahányszor megcsörren a kezünkön, erre fog emlékeztetni bennünket.
Kezdő szinten a fentebb ismertetett két dolog a legfontosabb a mindennapi élet gyakorlatában: az első, hogy tudatosak legyünk; a második, hogy soha ne feledkezzünk meg a céljainkról, elhatározásunkról. Van ezen kívül még egy módszer, ami a mindennapokban rendkívül hatásos: bármi is történik velünk, bármilyen megismerésben van részünk, azt próbáljuk meg a Dharma vonatkoztatási keretében értelmezni; magyarán fogjuk fel úgy, mint tanítást. Ha például megbántanak bennünket, a hétköznapi reakciónk erre rendszerint az, hogy felfortyanunk, és valahogy visszavágunk; vagy ha gátlásosak vagyunk, akkor lenyeljük az indulatunkat, de még hetekig rágódunk a bennünket ért sérelmen, miközben esetleg kilyukad a gyomrunk.
Ha viszont ugyanezt az életeseményt a Dharma szempontjából értelmezzük, akkor kiváló gyakorlási helyzet jön létre. Értelmezhetjük például a szituációt úgy, hogy a múltban mi magunk is elég sokszor undokok voltunk másokkal, sokakat megbántottunk, s ezért történt most velünk ez az eset. Így az eseményt arra használjuk, hogy jobban megértsük az ok-okozat vagy karma törvényét. Sérelmünket arra használjuk fel, hogy tanuljunk belőle valamit, de nem merülünk bele sem az önkínzásba, sem a másik személy felé irányuló agresszióba, hanem egy egészen más értelmezési keretbe helyezzük az esetet.
Fejlettebb szintű gyakorló alkalmazhatja ugyanerre a helyzetre a Bódhiszattva szempontrendszerét: „Ez az illető most megbántott engem, s mivel ettől rosszul érzem magam , törekedni fogok arra, hogy én magam ne bántsak meg ugyanígy másokat, hiszen ez nekik is ugyanilyen szenvedést okozna.” Ha így tudjuk értelmezni a helyzetet, akkor sem lesz belőle tépelődés vagy öngyötrés, és azt sem fogjuk érezni, hogy vissza kellene ütnünk. Ha megértjük a helyzetben lévő tanítást, akkor könnyen el tudjuk engedni azt. Még a fájdalmat is el tudjuk fogadni, sőt nagy hasznát vesszük annak, mert rajta keresztül közvetlenül meg tudjuk érteni a nem ártás szabályát. Megtanulhatjuk természetesen könyvekből is, hogy rossz dolog bántani másokat, ez azonban soha nem lesz annyira élő tudás, mint ha saját bőrünkön is elszenvedjük ezeket a dolgokat.
Ezek tehát a hétköznapi élet, a meditációk közötti időszak legfontosabb gyakorlatai: (i) az információk szűrése, a negatív információforrások elhagyása és a pozitívak keresése; (ii) aszatipatthána két összetevőjének, a tudatosságnak és a magunkról való meg nem feledkezésnek a gyakorlása; és (iii) a történések, élethelyzetek dharmikus szempontrendszer szerinti átértelmezése.
Ha ezt a három gyakorlatot komolyan vesszük és elkezdjük alkalmazni, már rövid távon is nagy mértékben megváltozik a hétköznapi életünk minősége. Nem kell várnunk a megvilágosodásig, hanem már egy-két hónap múltán is jelentősen javulni fog a közérzetünk. Kezdjük hát el őket alkalmazni, és közben mindvégig tudatosítsuk magunkban, hogy ez sem öncél; nemcsak önmagunkért végezzük ezeket a gyakorlatokat, hanem általuk az egész világnak, valamennyi élőlénynek javulni fog az élete. Ezáltal mindenkinek, aki a környezetünkben él, segíthetünk abban, hogy megtalálja belső békéjét, és megvalósítsa tudata tisztaságát.
