Emlékezés

Lílávadzsra Pressing Lajos

Patrizio Yoga képe a Pixabay-en.

A buddhisták számára szinte közhelynek számít, hogy a buddhizmus által képviselt szellemi út a tudatra ébredés, a tudatossá válás útja. Minthogy a Felébredett a szenvedés fő okaként a nem-tudást ismerte föl, a megszabadulás általa meghirdetett útja is a tudásunk bővítésén és az egyre mélyülő belátáson keresztül vezet, egészen a tapasztalás teljes tudatosságáig. Ez az oka annak, hogy a Magasztos az éber figyelemnek, vagyis a tapasztalás tudatosságának a gyakorlását jelölte meg a megszabaduláshoz vezető legfontosabb, sőt "egyetlen" útként, amely minden más, buddhista értelemben felfogott szellemi gyakorlatnak is az alapját képezi.

Azonban vajon elgondolkodtunk-e már azon, hogy miért nevezi a Felébredett az éber tudatosságnak ezt az alapvető képességét szatinak, amely páli szó szanszkrit eredetije, a szmriti eredetileg "emlékezet"-et, "megőrzés"-t vagy "felidézés"-t jelent? Mi köze egyáltalán az emlékezésnek az éberséghez?

Néhány magától értetődő összefüggést természetesen azonnal felfedezhetünk. Így például arra vagyunk képesek könnyen visszaemlékezni, aminek a tapasztalásakor nagyon éberek voltunk – minél éberebb az érzékelés, annál tisztább és élesebb az arra történő visszaemlékezés. Ez az összefüggés fordított irányban is érvényes: nagyon éber tudatállapotban még olyan tapasztalatokat is képesek lehetünk az emlékezetünkbe idézni, amelyeket az észlelés időpontjában nem teljes tudatossággal vettünk tudomásul. A Magasztos a hagyomány szerint mérhetetlenül felfokozott éberségében még arra is képessé vált, hogy az összes korábbi életét, azok minden részletével együtt tisztán a tudatába idézze.

E kérdés mélyebb megértése azonban csak akkor sikerülhet, ha az emlékezés manapság elterjedt, közönséges felfogásától – amely azt pusztán információmegőrzésnek, vagy -felidézésnek tekinti –, el tudunk jutni annak szellemi szempontból is jelentőséggel bíró megközelítéséhez. A keleti bölcseleti iskolák szemszögéből nézve az emlékezet lényege nem az információk megőrzésében rejlik, hanem sokkal inkább ama képességében, hogy ez gondoskodik a tudat folytonosságának a fenntartásáról.

Mindez a legszorosabb összefüggésben van azzal, amit a buddhizmusban avidjának – alapvető nem-tudásnak, vagy szellemi vakságnak – nevezünk. A valóságészlelésünket eltorzító alapvető illúzió ugyanis éppen e tudati folytonosság téves felismerésében áll. Egyfelől tapasztaljuk ugyan e folytonosság tényét azon keresztül, hogy újra tudunk élni a múltban előfordult tudatmozzanatokat, másfelől azonban nem ismerjük föl, hogy az emlékezetünkbe idézett képek sehol máshol nem léteznek, mint kizárólag az emlékezetben, vagyis magában a tudatban. Az emlékképeink "eredetijét" úgy tekintjük, mintha azok valamikor ténylegesen létezett és még most is létező dolgok volnának, s ennek következtében alakul ki az a világlátásunkat jellemző alapvető illúzió, amit a Buddha "örökkévalóság-hitnek", vagy "maradandóság-elképzelés"-nek nevezett. Ennek az alapvető érzékcsalódásnak a következménye, hogy a jelenségeket szubsztanciaként, "dolog"-ként vagy a szubjektív oldalon "én"-ként tapasztaljuk.

A másik oldalon viszont az emlékezőképességünk korlátozottsága miatt csupán egyetlen élettartamon belül vagyunk képesek fölismerni a tudat folytonosságát, s még ott is csak igen korlátozott mértékben, az élmények egy meglehetősen szűk körére vonatkozóan. Ennek következtében alakult ki a tudatunkban egyfajta "megsemmisülési elképzelés" és az ezzel együttjáró erkölcsi nihilizmus, hiszen mint szellemi vakságban szenvedő lények, nem vagyunk képesek közvetlen pillantást vetni a születést megelőző és a halált követő eseményekre – legalábbis nincs ezekről olyan meggyőző erejű tapasztalásunk, amit éppoly komolyan vennénk, mint az érzéki megismeréseinket.

E két alapvető érzékcsalódás egymással ellentétesnek látszik, és az ideológiai síkon valóban gyakran lépnek fel úgy, mint egymással vetélkedő, ellentétes világnézetek. A hétköznapi, közvetlen tapasztalásban azonban e kettő mindig kéz a kézben, együtt jelenik meg, mivel mindkettő a tudat egyazon elhomályosulásának a következménye. Minél megmerevedettebbnek, minél dologibbnak észleljük az érzéki világunkat és benne önmagunkat, annál inkább be is szűkül egyszersmind a látóterünk az egyetlen jelenlegi élettartam közvetlen élményeire. Ez azért van így, mert a tudati folytonosság érzékelésének a megszakadását éppen az egyes kiválasztott jelenségformákhoz való tapadásunk idézi elő.

Elhomályosult és nem látó tudatállapotunkban (= avidjá) tehát megszakad a tudati folytonosság érzékelése: az emlékezetünk a tudattartalmainkat nem a valóságnak megfelelően, s ezért nem is a maguk teljességében mutatja, hanem csak erősen redukáltan adja vissza azokat. Valójában nem a tudati folytonosságunk sérül – hiszen abban (gyémánthoz hasonló) természete folytán nem lehet kárt tenni –, hanem csupán az érzékelőképességünk az, ami károsodik. A tudati folytonosság egyes szakaszai tudattalanná válnak, ami azonban valójában nem a "tudat" hiányát, hanem sokkal inkább egyfajta figyelmetlenséget jelent, amennyiben az emlékezetünk legnagyobb része kikerül az éber tapasztalásunk fókuszából. Ez az elhomályosult és öntudatlanná vált emlékezet az, amit a páli nyelv szankhárának, a szanszkrit szanszkárának nevez. A szanszkárák tehát múltbéli tapasztalások elhomályosult lenyomatai, amelyek a Függő Keletkezés képlete szerint az avidjá vagy szellemi vakság következtében alakulnak ki. A Magasztos tanítása szerint ezek alkotják a karmánk legfontosabb képzőerőit. A karma azáltal keletkezik, hogy nem vagyunk többé képesek fölismerni az élettapasztalásaink gyökerét a saját tudati folytonosságunkban, hanem azokat látszólag külső okok által ránk kényszerített sorsként, vagy rajtunk kívül álló életkörülményekként éljük át. Az elhomályosodott tudatban a karma tartja fenn a folytonosságot az éber emlékezés helyett: a samskára és a karma tehát végső soron nem más, mint egyfajta "öntudatlanná vált emlékezet".

A fenti gondolatokból lassan világossá válik, hogy az éberség útja miért egyszersmind az emlékezés útja is. Az éber tudatosság ugyanis azt jelenti, hogy a tapasztalati világunk teljes egészében, tisztán tudatosodik. Ha mindent éberen tudomásul veszünk, anélkül azonban, hogy a figyelmünkkel a jelenségek valamely behatárolt aspektusához hozzátapadnánk, akkor nem fogunk többé a dologiság-észlelés illúziójába esni. A teljesen éber tudatosság azonban azt is magában foglalja, hogy képesek vagyunk a tapasztalati mintázatainkat a maguk teljes idői lefolyásában is látni, vagyis világosan emlékezni tudunk azok eredetére a saját tudati áramlásunkban és fel tudjuk ismerni jövőbeli következményeiket.

Az éber tudatosság gyakorlása révén az emlékezetünk ismét elevenné és tudatossá válik, és fokozatosan átveszi a karmánktól a tudati folytonosság fenntartásának a feladatát.

Az éberség útjának a jelentősége azonban sokkal mélyebb, mint a múltbéli karmikus okokra és korábbi életekre történő puszta visszaemlékezés. A szellemi elhomályosodás folyamatában ugyanis valami sokkal fontosabb is feledésbe merül, mint a múltbéli élményeink: a saját valódi természetünk tudatos átéléséről is megfeledkezünk. E valódi természetünk nem más, mint a tudati folytonosság elpusztíthatatlan vadzsratermészete. A "valódi természetünk" nem valamiféle szubsztancia vagy "magasabb én", hanem ez maga az emlékezet, amely minden, már elmúlott és minden, a jövőben keletkező tapasztalati mintát potencialitásként hord magában. A mahájána buddhizmus jógácsára bölcseleti iskolája az ebben az értelemben felfogott emlékezetet álaja-vidnyánának vagy raktártudatnak nevezi. Az éber tudatosság képessége nem más, mint emlékezőképesség: a tudat őstermészetének az ereje, vagy megnyilatkozása. Az éberség gyakorlásának a végső értelme és célja a valódi természetünkre történő visszaemlékezés. E gyakorlás során nemcsak az emlékeink válnak fokozatosan ismét elevenné, hanem kibontakozik belőle a tudat elpusztíthatatlan őseredeti tisztasága.