Egészen biztos vagyok abban, hogy amikor reggelenként leülünk meditálni, és előtte elmondjuk, hogyan is kellene ennek ideális esetben lefolynia, vagyis hogyan kellene végezni a gyakorlatot, akkor ez többnyire nem sikerül. Persze néha megtörténik, hogy egy-egy percre éberen tudunk időzni. Gyakrabban azonban ahelyett, hogy éber tudatállapotba kerülnénk – vagyis egy olyan tudatállapotba, amely mindenre reagál, ami körülötte történik –, inkább elszundikálunk, vagy különböző dolgok jutnak az eszünkbe. Sokszor előfordul, hogy már percek óta fantáziálunk azon a dolgon, ami elterelte a figyelmünket ahelyett, hogy elengedtük volna, vagy legalábbis tudatossá vált volna a felidézett téma vagy egyáltalán az ábrándozás ténye.

Amikor ilyesmi történik, nem kell, hogy mindez frusztráltságot vagy kudarcérzést keltsen bennünk. Ne úgy fogjuk ezt fel, hogy „Nem tudtam végrehajtani a gyakorlatot”, hanem inkább tekintsük úgy, mint a saját tudatunkra vonatkozó fontos ismeretet. A szemlélődő üldögélés jó alkalom arra, hogy reflektáljunk önmagunkra, s megfigyeljük azt, hogyan is működünk – mert hiszen a hétköznapi életben is ugyanilyen szétszórtan, ugyanilyen kábán és aluszékonyan, automatizmusok által vezérelten működünk, csak ott egyáltalán nem figyelünk fel erre. Itt, e feladathelyzetben, amikor az a cél, hogy éberen üldögéljünk, és tudatosítsuk magunkban a dolgokat, könnyebben rádöbbenhetünk arra, mennyire kevéssé éberen működik a tudatunk, és a tulajdonképpeni feladat pontosan az, hogy az elménknek ezt a fajta szennyezettségét, kiegyensúlyozatlanságát tudatosítsuk.

Ez a rádöbbenés képezi az egész szellemi művelet kiindulópontját. Mindez nem arra szolgál, hogy bosszankodjunk rajta, vagy elkeseredjünk, hanem inkább úgy kell ezt tekintenünk, mint egy önmagunkra történő reflexiót, önmagunk tudatosításának az első lépését. Ahhoz, hogy lehetőségünk nyíljon a továbblépésre, az első feltétel, hogy tisztán és őszintén szembesüljünk saját pillanatnyi helyzetünkkel, tehát világossá váljon előttünk az, ami van. Hogy például ilyen aluszékonyak, szétszórtak és így tovább vagyunk. Csak a pillanatnyi helyzet e világos felismeréséből következhet ugyanis egy olyan erőfeszítés, hogy megpróbáljunk ezen változtatni.

Ez a buddhista szellemi gyakorlatok mindegyikére igaz, s részben ezzel függ össze az a buddhista szellemi út egészére jellemző tény, hogy a Buddha által felismert Négy Nemes Igazság közül az első helyre a szenvedés igazsága került. Bizonyos értelemben a Buddha egész élettörténete – mely a szenvedés felismeréséről, a megoldás kereséséről és a megvilágosodásról szól – ezt jelképezi. A Buddha üdvtörténetének első lépése is az a fölismerés volt, hogy az élet emberhez méltatlan, lealacsonyodott, s távol van az eszményitől. Ez a fölismerés elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egyfajta problématudat, vagyis megértsük, hogy valami nem stimmel, valamit meg kell változtatnunk. A Buddha sem úgy fogta fel a szenvedésre való rádöbbenését, mint személyes kudarcot, hanem mint egy fölismert problémát, amely arra inspirálta, hogy valamit megváltoztasson, valamilyen megoldást keressen.

A jelen meditációnkban tehát – és minden más buddhista meditációban is – ezzel az attitűddel érdemes az akadályainkhoz közelednünk. Ne a frusztráltságot állítsuk előtérbe, s ne küzdjünk ezek ellen a jelenségek ellen. Ne próbáljuk elhessegetni vagy elnyomni őket, s különösen ne csapjuk be és ne áltassuk magunkat, hanem inkább vegyük tudomásul őket mint önmagunk megismerésének első lépéseit. Elég, ha reflektálunk rájuk, s tudatosítjuk a tényüket, megértve, hogy ez van.

Buddhista felfogásban – de lényegében a jógában is, mely az előbbivel nagyon sok közös vonást mutat – a tudat tapasztalási tartományának minden egyes szintje leírható úgy, mint ami egyfelől megismerőképesség, másfelől pedig energia. Az előbbi a tapasztalatok tudatosságát jelenti, ami által tudunk róluk, vagyis ami által rendelkeznek a megismerhetőség ismérveivel. Az energiatermészetük viszont nem valamiféle fizikai energiát jelent, hanem inkább a tudat hatalmát, uraltságát. Ezzel függ össze, hogy ha a tudat valamire irányul, akkor pusztán ezzel a ráirányulással képes hatást előidézni, akár a fizikai testben és a világban is.

Úgy is szokták ezt fogalmazni, hogy a tudat egyrészt világosság, másrészt szél. Ebben a képben előbbi a megismerőképességet, a szél pedig az energetikai oldalt jeleníti meg, amely állandó mozgásban van. A tudat nem valamiféle anyagi szerkezet vagy megfogható dolog, vagyis nem olyasvalami, ami egy helyen időzik, hanem egyfajta áramlás, amely a tapasztalati lehetőségeinken keresztül folyik, és ahogy állandóan továbbmozog, mindig más és más jelenséget vagy formát világít meg. Folyóhoz is szokták hasonlítani, ami pusztán az áramlása révén minden pillanatban más és más képet jelenít meg. A tudat e kétféle aspektusa – vagyis egyfelől az, hogy megismer, másfelől hogy szél vagy energia vagy áramlás – egymástól elválaszthatatlan. Vagyis nem arról van szó, mintha lenne egy tudat – egyfajta misztikus állag – és ennek lenne megismerőképessége és energiája, hanem maga a tudat a megismerőképesség és az energia egyaránt. Ez a kettő egymással azonos. Ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Végső soron a tudattartalmak – vagyis a tudatban megjelenő jelenségek, beleértve a testünket, a világunkat és az érzékelési elemeket is – nem mások, mint a tudat energiájának a játéka vagy sajátos konstellációi.

Ez azt jelenti, hogy ha a megismerőképesség azonos saját energiáival, akkor lényegében azok a tárgyak is, amelyek megjelennek a tudatban – s amelyek valódi természetük szerint koncentrált tudati energiák –, azonosak a saját tudatunk megismerőképességével vagy szemlélőerejével. Vagyis végső soron nincs különbség a szubjektum (a megismerő) és a jelenségek (a megismert tárgyak) között sem, hanem a szubjektum és a jelenségek csupán ugyanannak a tudatnak a két aspektusa. Ha a megismerő felől nézzük, akkor ez szubjektumnak vagy megismerő alanynak látszik, ha az energia felől tekintjük, akkor pedig jelenségeknek, vagy tárgyaknak mutatkozik – vagyis olyan objektumoknak, amelyeket az áramló energia formál ki. A valóságban azonban ezek nem két különböző dolgot jelentenek.

A szellemi vakságnak, amely a világra vonatkozó káprázatot kialakítja, döntő összetevője és gyökere éppen ennek a két dolognak a megkülönböztetése, vagyis abbéli elképzelésünk, mintha lennék külön „én” – a tudat vagy megismerő –, és lennének rajtam kívül álló jelenségek, amelyeket „én” önmagamon kívül megismerek. Ez a probléma, ha belemélyednénk, nagyon messzire vezetne. Itt most elég erről annyit elmondani, hogy a meditációban keletkező akadályok is értelmezhetők ebből a szempontból, a tudat energetikai aspektusából. Más szóval, amikor a meditációban nem sikerül véghezvinnünk azt, amire törekszünk, vagy elszennyeződik a tapasztalás tiszta tudatossága, akkor ezt olyan szempontból is elemezhetjük, hogy nem a tudat energiáinak az áramlásával van-e valami probléma. A kezdők számára ehhez annak megfigyelése adhatja meg a kulcsot, hogy az akadályok milyen formában jelentkeznek. Az ugyanis, hogy mi merül fel a tudatban, az energiák áramlásától és formálódásától függ; ha az áramlás nem elég rugalmas, a megismerés eltorzul. A megismerés alapvetően kétféle irányban torzulhat, és ez a kétféle irány a meditációban jelentkező akadályok két fő típusát hozza létre.

Az egyik fajta akadály a túlenergizáltságból keletkezik, amikor üldögéléskor túlságosan erős energiák áramlanak irányítatlanul az ember tudatában. A megszokott pszichológiai fogalmainkra lefordítva ez azt jelenti, hogy a sok energia sok ösztönzést, késztetést, indítékot, tárgyat, problémát, gondot formál ki, amelyek aztán a tudatunkban kavarognak. Amikor túlságosan erős elménkben az áramlás, s túlságosan aktívak az ösztönzéseink, ez olyasfajta jellegzetes problémákat okoz a meditációban, mint amilyen például az elterelődés és a csapongás. Csapongásnak azt nevezzük, amikor rendkívül gyorsan és teljesen rendszertelenül jutnak eszünkbe különféle dolgok, s nem vagyunk képesek ezeket éberen megkülönböztetni és követni. A tudatunk szétszórttá válik.

E túlenergizáltság másik lehetséges következménye, hogy az ilyen módon felbukkanó ösztönzések valamelyikébe az ember belefeledkezik. Ahogy mondják, a tudat oda megy, ahová a szél áramlik – hiszen a kettő végül is ugyanaz –, vagyis ahová az energiák áramlanak, oda összpontosul a megismerőképesség is. Ez azt jelenti, hogy ha a bennünk felbukkanó ösztönzés nagyon erős, akkor az magába szippantja a tudatot. Ilyenkor a meditációban e tudati ösztönzéssel leszünk elfoglalva, vagyis belefeledkezünk vagy elfantáziálunk, és kiesünk abból az éber figyelésből, amelynek a létrehozására törekedtünk.

A másik fajta akadály akkor lép fel, ha a tudati energiák túlságosan gyengék, vagyis nincs bennünk elég ösztönzés. Ez olyan jellegű akadályokat fog előidézni, amelyek a kábaság dimenziójában fekszenek, vagy ebbe az irányba torzítják el a meditációnkat – például elszunyókálunk, vagy annyira tompává válik az elménk, hogy nem vagyunk képesek fenntartani a figyelést.

Egy másik fajta hiba, amely gyakran bekövetkezik, az úgynevezett elbambulás. Ilyenkor az ember csak ül és semmi sem jut az eszébe, vagyis nincs szó elterelődésről, azonban nem is tudunk semmiről. Olyan ez, mintha egy fekete folt lenne a tudatunkban. Teljesen kiesünk mindenből, azt sem tudjuk, mi történik, s csak egy idő után eszmélünk fel, hogy „Hoppá! Kiestem, elbambultam.”

Ezek a fajta problémák a meditációban teljesen természetesek mindaddig, amíg a tudatunk gyakorlatlan és fegyelmezetlen. Hiszen a hétköznapi világunkban is ugyanilyen szétszórt, kába és bamba tudattal élünk, s teljesen a tudat ösztönzéseinek hatása alatt állunk, egész életünket ez határozza meg. Amikor a meditáció révén elkezdünk játszani a tudati energiáinkkal, s megtanuljuk azokat szabályozni és uralni, ez fokozatosan megváltozik.

Mindenki ismeri a hasonlatot a jó meg a rossz kocsihajtóról. A rossz hajtó az, aki nem tudja a lovakat irányítani, s azok összevissza rohangálnak; a jó hajtó viszont szilárdan a kezében tartja a gyeplőt. Ez a hasonlat a hétköznapi embert és a jógit, illetve a meditálót ábrázolja. Egyiket saját tudatának energiái – a „lovai” – szanaszét rángatják, s ide-oda csapong az életben. A másik uralja ezeket az energiákat, ezért segítségükkel meg tudja valósítani azt, amit elhatározott.

Mivel mi még a meditációs praxis elején, a gyakorlatlan stádiumban tartunk, legtöbbünknél jelentkeznek ezek az akadályok. A későbbiek során pedig – amikor már gyakorlottabbak leszünk és megtanulunk ezekkel az energiákkal bánni –, azért állhatnak elő újabb akadályok, mert hibás attitűddel végezzük e beavatkozásokat, vagyis nem találunk rá a megfelelő módszerre, amellyel a tudati energiákat könnyedén lehet irányítani. Módszertani szempontból ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az embernek az éberséggyakorlatokban két dologra van szüksége: egyrészt összeszedettnek kell lennie, tehát képesnek kell lennie arra a tárgyra irányítania a tudatát, amellyel foglalkozni kíván, s képesnek kell lennie a dolgok éber észlelésére; másrészt pedig energiára, bizonyos erőbedobásra van szüksége, amit mozgósítani tud az adott feladat érdekében. A meditációban meg kell találnunk ezek megfelelő egyensúlyát. Amikor már gyakorlott meditálók leszünk, még akkor is előfordulhat, hogy a koncentráció rovására túl sok energiát mozgósítunk, aminek a következtében elterelődés, szétszórtság és hasonló jellegű akadályok jelentkeznek.

Abban ez esetben viszont, ha az ember túlságosan koncentrál, a túl erős összpontosítás leszorítja az energiákat, megköti azokat egy tárgyban. Ennek következtében – minthogy ilyenkor a tudatnak nincs elég szabad energiája – aluszékonyság, kábaság, renyheség fog fellépni. Ez azt jelenti, hogy az üldögélés során meg kell találnunk az éberség, valamint a szétszórtság ellen ható összpontosítás között a megfelelő egyensúlyt. Ezt mindenkinek magának kell a saját gyakorlatában kikísérleteznie. Máshonnan megközelítve: meg kell találnunk azt a megfelelő tudati tartást, amelyben természetesen módon kialakul a befelé és kifelé irányulás egyensúlya, az éber jelenlétre, illetve a vezetőingerre – ebben az esetben a légzésre – történő figyelés megfelelő aránya.

A módszertani akadályokkal kapcsolatban, ha ezek már egyszer felléptek, a helyes eljárás az, hogy kerüljük a bosszankodást. Ha ugyanis elégedetlenné válunk, ezzel csak többletenergiát viszünk a rendszerbe, és még jobban el fogunk terelődni. Természetesen azt sem engedhetjük, hogy nem törődünk a meditációban felmerülő tárgyakkal, hiszen ha így tennénk, akkor ezek egyre jobban elburjánzanának, és egy idő után már egyáltalán nem tudnánk korrigálni a tudati attitűdünket. A helyes magatartás az, hogy tudatosítjuk ezeket, ám csupán mint jelenségeket. Reflektálunk rájuk – az akadályt lehetőleg a maga teljességében felismerve –, s igyekszünk kiemelni őket az öntudatlanságból, ugyanakkor azonban mindent megengedünk. Akadály valójában kizárólag azáltal lehet a tudatban, ha tudattalan marad, ugyanis pontosan ennek következtében nem vagyunk képesek azt uralni. Ha tudatosítjuk, akkor a jelenség magától szétfoszlik, megszelídül: hagyja, hogy a tudat kézbe vegye az őt mozgató energiák gyeplőjét anélkül, hogy erre különösebb erőfeszítést tennénk, pusztán a megismerésen keresztül.

Ha elterelődünk, ezt előbb vagy utóbb biztosan észre fogjuk venni, mert az a célkitűzés is fenntart bennünk egy ösztönzést, hogy itt és most éberen üldögéljünk. Egyszer csak újból felbukkan tehát ez a késztetés is a tudatban, s ilyenkor észrevesszük, hogy „Hoppá, végül is nem azért ülök itt, hogy merengjek, hanem meditálni szeretnék.” Amikor ez megtörténik, egyszerűen tudatosítsuk magunkban, hogy elterelődés történt („Elterelődtem”), s belemerültünk egy fantáziába. Az elterelődés puszta tényének a tudatosításánál egy fokkal jobb, ha képesek vagyunk az elterelődést visszavezetni egészen a folyamat elejéig, megvizsgálva, hogy „Hogyan is kezdődött el ez az egész fantáziálás?” Ennek során megpróbáljuk felidézni, honnan indult el az adott gondolatmenet? Melyik volt az éber üldögélés során a tudatunkban az a működés vagy inger – vagy esetleg érzéki tapasztalás –, aminek a kapcsán eszünkbe jutott valami, és attól kezdve nem emlékszünk arra, hogy mit is kellene csinálnunk, hanem öntudatlanná váltunk? Ha ez a felidézés nem sikerül azonnal, vagyis nem jut eszünkbe rögtön, hol is terelődött el a figyelmünk, gyakran segít az, hogy visszafelé gombolyítjuk fel a folyamatot egészen az elejéig. Ez az eljárás ugyanaz, mint amit a Minótaurosz legenda hőse is követett. E mítoszban a félig bika, félig ember Minótaurusz a saját tudattalanunk erőit szimbolizálja, amelyek magukba szippantanak bennünket, berántananak minket a labirintusba, amely nem más, mint a tudatunk ide-oda csapongó képzettársításai. A hős Thészeusz Ariadné tanácsára azt a módszert alkalmazta, hogy egy fonalat kötött a bejárathoz, és így ment be a labirintusba. Miután megölte a szörnyeteget, a fonalat visszagombolyítva vissza tudott találni a kijárathoz. Ez rávilágít arra, hogy az öntudatlanságból való kiemelkedéshez ugyanilyen módon kell nekünk is visszagombolyítanunk az asszociációink fonalát.

Ha arra nem is tudunk azonnal visszaemlékezni, honnan kezdődött az egész gondolatmenet, arra bizonyosan emlékszünk, hogy mi volt az utolsó dolog, ami az eszünkbe jutott. Erről aztán vissza tudunk emlékezni arra, hogy miről is jutott eszünkbe ez, erről pedig az őt megelőző gondolatra, és így tovább. Ilyen módon gyakran sikerül visszajutnunk oda, ahonnan elindultunk, s eszünkbe jut, hogy „Hoppá, ez indította el az láncolatot.” Innentől kezdve éberen átlátjuk az egész folyamatot. Ez az a pillanat, amikor felszabadulunk az asszociációs lánc kényszere alól, el tudjuk azt engedni, és visszatérhetünk a meditációhoz.

Nem ajánlatos, hogy amiket ilyenkor megfigyeltünk, azt értelmezzük, például megállapítsuk, hogy „Ez vagy az a pszichológus mit is mondott volna egy ilyen asszociációs láncról” és hasonlók. Ez ugyanis meditáció közben teljesen érdektelen számunkra: nem az a fontos, hogy miként magyarázható ez a folyamat különböző lélektani rendszerekben, hanem inkább az, hogy megértsük magát a jelenséget – azt, ahogyan a tudatunk energiái belebonyolódnak bizonyos folyamatokba, s ahogyan föl tudjuk szabadítani magunkat az így kialakuló kényszerpályák alól azon keresztül, hogy egyszerűen tudatosítjuk, megértjük magát a végbemenő folyamatot. A hangsúly itt azon van, hogy rálássunk, miként zajlott le ez a folyamat dinamikailag a tudatban. Eltérően a pszichológiai analízistől, amely ezeknek a tudatban zajló jelenségeknek a tartalmát boncolgatja, mi a meditációs helyzetben a tudat működésének a hogyanját szeretnénk megérteni, tehát azt, hogy miképpen zajlik az egész megismerési folyamat.

Ugyanez a módszer alkalmazható a tompaság jellegű akadályokkal szemben is. Ha például elalszunk vagy elbambulunk, bár ilyenkor nincs konkrét emlékünk a feleszmélési pillanatot megelőző időszakról, mégis meg kell próbálnunk tudatosítani ezeket a folyamatokat. A tompaság sem kell, hogy frusztráljon bennünket. Teljesen természetes jelenségről van szó, hiszen nem vagyunk hozzászokva az ilyesfajta meditatív önmegfigyeléshez, nem volt még alkalmunk ezt begyakorolni. Amennyire képesek vagyunk, azért itt is mindig végezzük el a fentebb leírt visszamenőleges tudatosítást vagy felidézést. Idővel tapasztalni fogjuk – természetesen ehhez rendszeres gyakorlásra van szükség –, hogy egyre éberebben, egyre nagyobb intervallumban leszünk képesek e figyelemkihagyásokat tudatosítani. Végül eljutunk odáig, hogy akár egy egészen hosszú elterelődési folyamatot is vissza tudunk gombolyítani. Ez a képesség tehát magával a gyakorlással alakul ki, és nem baj, ha az elején még nem megy tökéletesen. A fontos csak az, hogy a beállítódásunkat a helyes irányba tereljük. Később esetleg – annak következtében, hogy kialakul bennünk ez a fajta ráébredési, önmagunkra reflektálási mechanizmus –, azt is észre fogjuk majd venni, hogy ezeknek az akadályoknak az időtartama elkezd rövidülni. A gyakorlás révén egyre rövidebbé válik a fantáziálással töltött idő, vagyis a fantáziába való belemerülést követően egyre gyorsabban önmagunkra eszmélünk, s észrevesszük, hogy „Hoppá, most fantáziálok.” Lehet, hogy most még két percig is merengünk, amíg rájövünk, hogy elábrándoztunk, egy hónap múlva azonban talán már egy perc múlva észrevesszük ugyanezt. És egy idő után már tíz másodperc múlva észre fogjuk venni. A cél az, hogy eljussunk egy olyan gyakorlottsági szintig, ahol már akkor észrevesszük az elterelődést, amikor az még nem is történt meg. Ez azáltal válik lehetségessé, ha abban a pillanatban, amikor az eltérülés energiája fölmerül a tudatban, már maga ez a késztetés is tudatos, vagyis ha minden felmerülő ösztönzésünknek azonnal a tudatára ébredünk. Ezen a fokon már szabadon megválaszthatjuk, hogy belemerüljünk-e, vagy se a megjelenő késztetésbe. Az ösztönzéseink attól válnak akadállyá és tudnak elsodorni bennünket, ha öntudatlanok, vagyis ha elveszik a megismerési oldaluk. Ha ezt a megismerési oldalt éberré tesszük, vagyis tudatában vagyunk saját belső történéseinknek, akkor egyben szabadok is vagyunk atekintetben, hogy elengedjük-e ezeket az energiákat vagy sem, s ha igen, akkor milyen irányban engedjük el.

Próbáljunk meg így gyakorolni. Figyeljünk a légzésünkre és az érzékeléseinkre, s figyeljünk meg minden mást is. Legyünk minden irányban nyitottak, de kiváltképpen a tudatunkban felmerülő akadályokat, ábrándokat, elterelődéseket, elbambulásokat, elkalanodozásokat igyekezzünk éberen átélni és tudatosítani.