„Maradna, ah csak egy órát
ez a zsenge áradat!
De már szirmot záporoz rád
röptében a langy nyugat.
Örüljek a zöldnek újra,
mely árnyával üdített?
Hull az őszben megfakulva
és szétszórják a szelek…”1
Minden új technikai találmány sajátossága, hogy elbűvöli az embert. A jelenség két mozzanatból tevődik össze: a játék és a hatalom szenvedélyéből, s bár magunk e kettő közül minden ellenkező látszat ellenére a játékot tartjuk mélyebbnek és elsődlegesebbnek, ehelyütt először mégis a hatalomra összpontosítunk. Az indítékok vizsgálatához a fotózás azért is különösen alkalmas, mert olyan találmányról van szó, ahol a szenvedélybe nem kontaminálódik primer biológiai vagy társadalmi szükséglet (bár a technikai „csoda” mámora még a kifejezetten szükségletkielégítő eszközök esetében is felfedezhető, legalábbis amíg el nem homályosítja a megszokás). Mármost a csodának a hatalmi (teremtő) lényege abban áll, hogy valamit, ami a világban vagy a természetben nem volt meg, az ember létrehoz, megkreál. Ha a mágikus tradíció nyelvén fogalmazunk, azt mondhatnánk, hogy kivetít vagy projektál önmagából (a szót itt nem pszichológiai értelemben használva). Ez a kivetített dolog nem ritkán a saját képessége vagy funkciója. A hatalmi megszállottság abból adódik, hogy a kivetített, tárgyiasított funkció a világ hasonló manipulálását teszi lehetővé, mint amire eredeti formájában az ember belső világában képes. Ez az önmaga feletti uralom korlátlan kiterjesztésének illúzióját kelti a külső univerzumra vonatkozóan. Hogy ez miért csak illúzió, továbbá hogyan fordul át az önmaga által teremtett technika az eredeti funkció magyarázóelvévé – ezekkel az érdekes kérdésekkel az utolsó fejezetben foglalkozunk. A „mindenhatósági technikai rögeszmét” érzékletesen mutatja be Weisenbaum a számítógépével szimbiotikusan összefonódott, megszállott programozó alakjában, aki végkimerülésig munkálkodik azon, hogy újabb és újabb részleteket írjon állandóan bővülő programjához, amellyel még többet teremthet és kontrollálhat a „számítástechnikai világmindenségben”. De nyugodtan írhatott volna a megszállott fotósról is, aki látását ruházta át a fényképezőgép lencséjére, az élmény és a létesültek mulandóságával dacolva.
Míg a számítógépben a gondolkodás és információfeldolgozás funkciója projektálódik, addig a fényképezésben nyilvánvalóan – az emlékezet.
A fotóban megvalósuló emlékezet nem egyszerűen információtárolás. Funkcionális megfelelője sokkal inkább a vizuális emlékezet, amely nem elvont fogalmakkal, extrahált ismeretekkel dolgozik, hanem magával az érzéki valósággal. Nem analitikus, hanem szintetikus természetű, s az átélés ama szintjeivel áll kapcsolatban, amelyek a közvetlen érzékszervi-mozgásos intelligencia s annak leképeződései – a fantázia és az imagináció – közegét alkotják. A kép e szintetikus természetéből adódik, hogy – akár érzékleti képről, akár emlékképről vagy teremtett képről, alkotásról van szó – egyrészt mindig az átélő pszichikum totalitását érinti (minden rétegében megérinti azt), másrészt csak totalitásában, „Gestalt”-jában érthető, vagyis jelentése nem elvont részinformációk összegződéséből adódik. E második aspektus következménye, hogy a kép teljességgel sohasem fejthető ki, nem magyarázható meg, hanem csupán átélhető, tapasztalható.
Melyek hát azok az élményszintek, amelyek egy képben sűrítve megfogalmazódnak? Legelemibb formájában a kép érzéklet, amelyben a forma azonos a tartalommal, a kép tartalma maga a forma, amely egységet majd csak a reflektáló öntudat analitikus tevékenysége bontja meg. A kép mint elemi érzéklet mindig implikálja az alany viszonylatrendszerét a megjelenített érzéki valósághoz. E viszonylatrendszert a pszichikumban mai tudásunk szerint mozgásimpulzusok, cselekvési lehetőségeket reprezentáló sémák hordozzák – valószínűleg maga az érzékelés sem más, mint a mozgássémáknak az ingerléssel kongruens konstrukciós tevékenysége. Az ember észlelési lehetőségei lényegében cselekvési lehetőségeivel azonosak, s a külső valóság észlelhető viszonylatai is a cselekvő alany és a külső tárgy relációira mintázódnak, projekciós és azonosulási mechanizmusok közvetítésével.
Az érzékszervi-mozgásos sémák kialakulásuk kezdeti, differenciálatlan szakaszában az egyén és a külvilág viszonyát a maga teljességében jelenítik meg, így egyben mindig érzelmileg hangoltak, affektustelítettek. A fejlődés során végbemegy egyrészt a funkciók differenciálódása, ami az átélésben az érzékelés, cselekvés és érzelem gyökeresen eltérő természetének az illúzióját alakítja ki; másrészt a cselekvési sémák a belső, pszichikus térben a külvilág olyan leképeződését hozzák létre, amely önmagában is alakítható, manipulálható, s belőle új összefüggéseket hordozó sémák generálhatók. 
E leképezési folyamat első termékei a képzelet, az álom és a fantázia. Egy következő szinten a sémákhoz szimbolikus-absztrakt jelrendszer kapcsolódik, amelynek hordozója szintén egy speciális mozgássémarendszer: a nyelv. Mivel a nyelv az ábrázolt sémákkal nincs közvetlen szemléletes kapcsolatban, a valóság leképeződésének minőségileg új formáját hozza létre, amelyet a nyelv és a hozzá kapcsolódó fogalmi gondolkodás sémarendszerének belső lehetőségei határoznak meg. Ez az absztrakt, formális, alapvetően analitikus jellegű gondolkodásban valósul meg, s egyben az elsődleges sémák leképezésével a reflektáló tudatosság létrejöttét biztosítja. Természetesen a nyelv használható arra is, hogy a leképezett elsődleges érzékszervi-mozgásos-érzelmi sémákat általa felidézzük, ilyenkor azonban a beszéd mozgását nem a szimbolikus reprezentációs szint összefüggései, hanem maguknak a felidézett elsődleges sémáknak a viszonylatai diktálják, illetve a beszédnek magának is az elsődlegesséma-sajátosságai (ritmus, rím stb.) kontaminálódnak ezekbe. A nyelv ilyen jellegű használatáról van szó az irodalom s különösen a költészet esetében, amely ezért igen közel áll a kép, a mozgás és az érzés egységének archaikus világához. A nyelv megszokott használata azonban nem ebbe az irányba fejlődött, hanem pontosan a fogalmak formális, jelző, leképező funkcióját domborította ki. S mivel kultúránkban épp a formális gondolkodás használata vált uralkodóvá, elterjedtté és megszokottá, ez művelődött ki igazán (valószínűleg azért, mert a valóság összefüggéseinek olyan irányú felismerését s ezen keresztül manipulálását teszi lehetővé, ami a konkréthez kötött szemléletes sémák szintjén nem valósulhatott meg), az ősi szintetikus látásmód képessége elsorvadt, vagy nagyrészt öntudatlanná vált. Ennek köszönhető a képlátás elsorvadása is. Természetesen a képben benne vannak a fogalmi szintű ismeretek és formális összefüggések is, azonban a mai felnőtt ember hajlamos csak ezt meglátni, vagyis mintegy látását vesztette, a képből csak a megmozdított ismereteket, gondolati asszociációkat éli át. Nem véletlen, hogy korunkban a publicitásban olyannyira jelentőssé vált a képek illusztratív funkciójú alkalmazása: a kép szemléletes tartalma csak annyiban érdekes, amennyiben gondolati összefüggést szemléltet, világít meg. A gesztusokban és tartásban megnyilvánuló érzés, a képben involvált teremtő aktivitás jórészt automatizmussá s öntudatlanná vált.
Az emberi pszichikum sémarendszerének e lényegében kettős felosztása tovább differenciálható, s beletagolható ebbe egy nem annyira funkcionális, mint inkább tartalmi-strukturális rétegződés is, amelyet a mai ember tapasztalatból már kevéssé ismer, s részletesebb tudásunk e rétegződésről inkább csak a mélylélektan indukcióiból származik. Mivel azonban a formális-fogalmi megismerés szintjének kialakulása és dominánssá válása kulturálódási, fejlődési termék, számíthatunk rá, hogy az archaikus szintekről fontos információhoz jutunk ott, ahol régebbi, a maitól eltérő stílusú kultúrák pszichológiai tudása megfogalmazódott (e kultúrák „primitív” jelzővel illetése a XX. századi tudomány jellegzetes elfogultságát tükrözi). E régebbi elképzelések érdekes analógiába állíthatók a mai mélylélektan eredményeivel, amint ezt meg is tesszük majd a „mágikus analógiákkal” foglalkozó fejezetben. Visszatérve azonban a pszichikus rétegződésre, ennek szintjeit a mélylélektani irányzatok közül legátfogóbban valószínűleg Carl Gustav Jung foglalta rendszerbe.
A tudatos élet szerve, a tapasztaló, információfeldolgozó és cselekvő apparátus a jungi rendszerben az ego. Kifejlődött formájában ez adja az énérzést, a személyiség identitásának és folytonosságának élményét. Mint a pszichikum egészén belül kialakult viszonylag autonóm szerv a reflektáló tudatosság hordozója, s önálló döntési és motivációs potenciállal rendelkezik, mely a személyes akarat, célválasztás és -követés képességében nyilvánul meg. Az ego szervezi az egyidejű alkalmazkodást a külső és belső valósághoz, valamint a szükségletek kielégítése és a külső kényszerek közötti kompromisszumot, s ez igyekszik megvalósítani a pszichikumban rejlő alkotó lehetőségeket. Az ego a tapasztalás és a cselekvés közegében állandó kapcsolatban áll a külvilággal: e kapcsolatban képződik, s mind tartalmában, mind létében a miliő által kondicionált. Létezésének kondicionáltsága tükröződik ama tényben, hogy a külső ingerektől való megfosztottság állapotaiban működése felbomlik, s a tudatállapot kóros elváltozása következik be; az ego pszichotikus tünetekhez vezető szétesése még a tartós szociális izoláció eseteiben is gyakran demonstrálható. Normál körülmények között lényegében ugyanez történik az alvás során. Tartalmi kondicionáltsága az ego által használható ismeretek, műveletek, azonosulási minták, cselekvésformák és értékválasztások döntő módon szociális tanulás révén történő elsajátításában, kulturális áthagyományozódásában tükröződik. Az ego működési-műveleti rendszere funkcionálisan elsősorban a formális-fogalmi gondolkodással mutat átfedést, az ego élményszerveződésében azonban cselekvési, érzelmi és érzékelési sémák differenciálódott formái is szerepet játszanak. Az ego a külvilágban általában nem közvetlenül, hanem az úgynevezett perszóna közvetítésével jeleníti meg magát. 
Ez az ógörög színházi nyelvből kölcsönzött műszó azt a felszíni szociális szerepekből, konvenciókból, cselekvési mintákból sűrűsödött „álarc”-ot jelenti, amelyet társas környezetben az ego intim helyzeteket kivéve magára ölt. Részben elrejt, részben azonban „operacionalizál” is, a társas érintkezés céljának megfelelő hatékony elemekre redukálja és ezzel „szubjektivitásmentesíti” a viselkedést.
Az ego közvetlen intrapszichés környezete jungi felosztásban az ún. „személyes tudattalan”. Tartalmai az egóhoz hasonlóan a személyes élettörténetben gyökereznek, így az egyéni fejlődés miliője és a kultúra által kondicionáltak. Részben átfedést mutat a freudi tudatalattival, amely az elfojtott, szociálisan adaptálatlan ősi és elemi ösztönkésztetések pszichés hordozója. Jung azonban tapasztalatai alapján a freudi tudattalanfogalmat jelentősen kibővíti. A személyes tudattalan nemcsak elfojtott vágyakat és késztetéseket, hanem kialakulatlan, fejletlen, a szociális alkalmazkodásban fel nem használt, s ezért sohasem tudatosodott cselekvési módokat, funkciókat, továbbá az élet aktualitásában feleslegessé vált, s ezért a használatból kiesett – elfelejtett – ismereteket és tartalmakat is felölel. A személyes tudattalan központi struktúrája az úgynevezett „Árnyék” komplexum, amely az ego domináns tartalmainak, attitűdjeinek és funkcióinak ellentétpárjait, a tudatos elköteleződésekkel leginkább összeférhetetlen lelki tényezőket foglalja magában.
A személyes tudattalan elsősorban olyan archaikus, komplex sémákat tartalmaz, amelyek a személyes létnek az egyénfejlődés korai, az ego kialakulását és a sémák differenciálódását megelőző szakaszában képződnek. Ezenkívül azonban a fejlődés későbbi szintjein elfojtásra kerülő differenciált sémákat, sőt az ezekhez kapcsolódó fogalmi-asszociatív anyagot is befogadja.
Ha az ego belső pszcihikus környezetében még mélyebbre hatolunk, a „kollektív tudattalan” birodalmába érkezünk. A kollektív tudattalan fogalmával Jung az átélés és a cselekvés minden ember számára adott, magából az embervoltából adódó, az emberiség őstörténetében kialakult, de biológiai szintekig bevésődött alapmintáinak, ősideáinak struktúráit jelöli. Maguknak az ősideáknak mitológiából kölcsönzött jungi terminusa az archetípus. Az archetípusok normális esetben közvetlenül nem tapasztalhatók, de ezek jelölik ki az emberi élet folyamának fő medreit, amelyet mindig az egyéni élet s annak fizikai és kulturális környezete tölt meg átélhető konkrét tartalommal. Az archetipikus sémák differenciálatlanok és archaikusak, az érzékszervi-mozgásos relációk nemcsak mély és univerzális érzelmi feszültséggel telítettek, de éppen egyetemességükből adódóan sajátos mitikus többlettel rendelkeznek: ezek adják az élet történéseinek „okkult” hátterét. Nem véletlen, hogy az archetípusok a legkönnyebben felismerhető formában ott jelennek meg, ahol az emberi élmény és aktivitás még kevéssé konkretizálódott a matéria és individualitás sűrű formáiban: a mítosz és a vallási kultusz területén. Létezésük azonban empirikus-deduktív úton bármely egyetemes, kortól és történelmi helyzettől független előfordulású kulturális motívumból levezethető.
Jung elképzelése szerint az archetípusok alatt még egy réteg rejtőzik a kollektív tudattalan időtlenségében: ez az archetípusok archetípusa, az egy Isten ideájában megfogalmazódó őskép: a „Selbst”. A Selbst (vagy: „Self”) az emberi életlehetőségek totalitását sűríti magába, ezért projektálódhatott a világra mint a kozmosz egészét magában hordó, mindenütt jelenlévő és minden megnyilvánult forma mögött ott rejtőző, mégis megfoghatatlan, a létnek a konkrét létezéstől megérinthetetlen ősforrása.
A hermetikus bölcseletben gyökerező középkori mágikus világkép makrokozmosz-mikrokozmosz azonosításában lényegében az a pszichológiai tapasztalat fejeződik ki, hogy a világról nyerhető végtelenül sokféle konkrét és egyedi ismeretek mindig beletagozódnak a megismerés ember számára adott, embervoltunkból adódó őssémáiba: „amint bent, úgy kinn, amint fent, úgy lenn.” A kozmoszból végső soron azt tudjuk megismerni, amit önmagunkból rávetítünk, ily módon a külső környezet aktuális állapota mindig az emberi lélek aktuális állapotát tükrözi. A világ ebből a szempontból esetlegességek kaotikus halmaza, potentia passiva pura, a teremtő ember prima materiája, tulajdonképpen maga a megnyilvánult semmi, amelybe forma, törvény és rend a formát, törvényt és rendet felismerő aktusban teremtődik. A külső felismerésben (lényegében: kivetítésben) megteremtődő valóság természetesen alakítólag hat vissza magára a megismerő szubjektumra, aki immár nem a teremtő eszmét, hanem a konkretizálódott külső tényt szemléli, s csupán annak objektív létezését tudja, de megfeledkezik létének eme szubjektív komponenséről (elfelejti, hogy a tény az, amit valaki megtett; factum, quid aliquis fecerat). Ember és világ eme dialektikus kölcsönhatása adja a fejlődés linearitását, amely láthatóan a külvilágról szóló ismereteink folytonos differenciálódásában és a konkrét formák változásában mutatkozik. A mágikus-archaikus világkép, amely Jung szavaival „még tisztában volt az ismeretek archetipikus sine-qua-non-jával”, ezzel szemben a fejlődés egy másik, ciklikus felfogását állította előtérbe: a Selbst-, vagy istenségeszme magva az ősképek, őseszmék megjelenítése, 
konkretizálása, s beleveszése a konkrét forma világába (involutio), majd a megismerő tudat visszafordulása önmaga gyökereihez, a teremtő eszme felfejtése és újraélése a megnyilvánult forma pszichikus burkának, rétegeinek fokozatos leválasztásával (exsaltatio). Az involutio természetes folyamatnak látszik, hiszen az ember távolodik a teremtő eszmétől, miközben annak energiájával formáltatja önmagát s világát; s e távolságból az eszme egyre inkább önmagán kívül lévő, tőle független „objektív” realitásnak (ʽέτερος), történelemformáló törvénynek mutatkozik. E perifériás látás szemszögéből nagyon is jogosult az involutiót evolutiónak nevezni, ha tudatában vagyunk annak, hogy az evolutio nem teremti az eszmét, hanem csupán létbe segíti, létesíti, hasonlóan ahhoz, ahogyan a magból fa, a petesejtből embrió, majd születés bontakozik. (Az óind hagyomány a létesülésnek ezt az értelmét jelöli a bhava fogalmával, megkülönböztetve a gyökérállapotban való sat létezéstől).
Az ellentétes folyamat, amely a létesültség külső materiális burkainak lehántására, s az eszme ősformájának teremtő megtapasztalására irányul, a perifériás tudat számára nem természetes, részben mert erről az oldalról nézve kizárólag saját elhatározására, akarására és erőire támaszkodhat szemben a létesülés irányába ható természetes áramlás hatalmas tehetetlenségi erőivel, részben, mert öntudata egoitásával azonosul, a létbevetettség és kondicionáltság természetes formáiba kötődik, s az archetípus világába való felemelkedés az ego szükségszerű pusztulását vonja maga után. A létezés mélységi megtapasztalása, a létet formáló elvekben való misztikus participáció lehetett a vallási kultuszok igazi értelme, azon kevés elhivatott számára pedig, akik nemcsak részesedni kívántak az ősforrásból, hanem saját birodalmukként kívánták azt birtokba venni, a meditációs (gnosztikus) és mágikus praxisok különféle változatai kerültek kimunkálásra.
Elérkeztünk arra a pontra, ahol feltehetjük a kérdést, amiért témánktól ilyen messzire elkanyarodtunk: mi az a leküzdhetetlen sóvárgás, olykor még a lét- és fajfenntartás ösztöneinél is erősebb belső parancs, égő nyugtalanság, amely minden korban és kultúrában keresőket indított útnak, hogy lemondva a formavilág nyújtotta kielégülésről, vállalva a nélkülözéseket és gyakran a magányt, a befelé forduló szemlélődésben egoitásukat felmorzsolják, a létesülés erőit felszámolják, s megkíséreljék a lehetetlent: öntudatukat a világteremtő és -formáló archetípusok isteni rendjébe transzformálják – megkíséreljék a bennünk szunnyadó s öntudatlanságba süllyedt istenségnek a fölébresztését? A mágikus tradíció válasza e kérdésre rögtön érthetővé teszi, hogyan kapcsolódik mindez a privátfotóhoz. E válasz ugyanis egyetlen szó: az emlékezés – ugyanaz a kulcsszó, amit a privátfotóval kapcsolatban elsőként kiemeltünk. Mire vonatkozik ez az emlékezés?
Az emlékezés az emberi egzisztencia transzcendens eredetére, a létbefordulás misztériumára, a kollektív múlt gyökereire irányul, mely biológiai konstitúciónk mélyén ott fekszik ma is elmerülve. Az eredetre, a teremtő ősképre való emlékezést a szanszkrit nyelv még külön szóval is jelölte: ez a szmriti, amely egyben az ősképek felébresztésének műveleti eszköze és útja. A transzcendens emlékezés a formavilágba való belefeledkezéssel elhomályosult; a „májá” fátylán átderengő fény azonban még ma is érződik az önmaga lényegétől eltávolodott és elidegenedett ember kínzó nyugtalanságában, kielégületlenségében, teljesség és mélység utáni sóvárgásában.
A kollektív emlékezés elsötétedése mindig követi az egyéni tudat partikularizálódását, mert mindig voltak egyének és kis csoportok, akik a szmriti fényét megőrizték és továbbadták. Ezért a szmriti a közösség emlékezetét őrző kulturális tradícióban él legtovább, mint szakrális hagyomány. (A szmriti szó magát e tradíciót is jelenti).
A mágikus hagyomány szerint azonban a szmriti szakrális művelete jelenti az ősmintáját, modelljét mindenfajta emberi emlékezetnek. Az emlékezés mint pszichikus funkció nem más, mint a létbeli tapasztalat archetipikus kereteit felidéző szakrális emlékezés szimbóluma. E szakrális emlékezés megvalósult formája (a „tökéletes emlékezés”) az archetipikus teremtés akcionalitásának alanyi átélését jelenti, amely felöleli az őskép keretein belül lehetséges valamennyi emberi létformát és tapasztalatot – ezért van az, hogy a Buddha megvilágosodása pillanatában nem csak valamennyi múltbéli, de végtelen sokféle jövőbeli születésére, megnyilvánult létformájára is visszaemlékezik.
Az emlékezés mint pszichikus funkció egy hajdanvolt élmény megidézésére irányul. Amint már említettük, az élmény és átélés a pszichikumban mindig cselekvési sémák végrehajtásának élménye – az emlékezés tehát olyan mértékben tökéletes, amilyen mértékben sikerül a hajdani cselekvést a belső reprezentáció (sémák) szintjén ismét végrehajtani. Ha ez az újrateremtés a séma felszíni, információs- vagy formarétege mögé tud hatolni, akkor az emlékezésben először az egyéni múlt affektív gyökerei sejlenek fel (pszichoanalízis), még mélyebbre hatolva pedig az érzéki-mozgásos séma időtlen-örökkévaló kollektív múltjának mederágya körvonalazódik (meditáció). A meditáció koncentratív észlelési gyakorlatai is lényegében emlékezési gyakorlatok, amennyiben az észlelt valóság mélyrétegeinek felidézésére irányulnak, az „elhomályosult látást” kísérlik meg helyreállítani.
Visszakanyarodva a fotóhoz alapos gyanú ébred bennünk, hogy a fotóban objektiválódó emlékezet nem az információtárolást és a múló formák megőrzését szolgáló praktikus lelki funkció kivetülése elsősorban (kivéve a fotó professzionális alkalmazásait pl. a nyilvántartás, az azonosítás, a hírközlés terén), hanem kísérlet ama pillanatnak a megörökítésére, amikor a tapasztalás időtlen-örökkévaló archetipikus háttere az élmény rendkívüliségében felsejlik. A fotós űzött nyugtalanságában, alkimista laboratóriumába való megszállott visszahúzódásában ugyanaz a szmriti által táplált sóvárgás fejeződik ki, mint amely a régi idők gnosztikusait és mágusait a múló forma mögötti örökkévalóság megidézésének és átélésének kísérletére inspirálták. Miként az alkimista kemencéjében a fémek vegyi átalakításával lényegében önmaga átalakítására törekedett az arannyal szimbolizált teljes-tökéletes emberi létformába, éppúgy a fotós is az örökkévalót felvillantó elveszett pillanatot kísérli meg vegykonyhájában kibányászni – önmagából.
E tétel igazolásaképpen forduljunk vissza Szegő Privátfotó szimbólumszótárához. Néhány ezer fotó átnézése minden érvelésnél inkább meggyőzhet bárkit, hogy a fotók zömének semmiféle praktikus jelentősége, „haszna” nincs. A másik, meghökkentő tény, amire a szimbólumszótár készítője felfigyelt, hogy az emberek egyáltalán nem fényképeznek le mindent, ami a lencséjük elé kerül, sőt tulajdonképpen igen kevés fő témába összerendezhető a fényképezett nyersanyag. E témák legtöbbjében felismerhető egy közös mozzanat: az, hogy bennük a hétköznapival, a megszokottal és a rutinnal szemben a rendkívülivel, a kiemelttel, az ünnepivel találjuk szembe magunkat. A megszokott ellentéte itt nem a furcsa vagy a szokatlan, hanem a létezés minden ember életében megvalósuló, tipikus kiemelt pillanatai: sorsfordulók, házasság, gyermek, születésnap, mámor, ünnep, közösség, találkozás, halál, természet, utazás. Ezért van, hogy a képek nem különlegeset, hanem tipikusat mutatnak: a tipikus rendkívülit, amikor az ember megsejti készülődő végzetét, s a hétköznapok rutinészlelésén és automatizmusán átdereng az élmény mélyén meghúzódó archetípus. A sorsfordulók, a létezés kiemelt pillanatai kedveznek ahhoz, hogy az ősi, minden egyéni életben újraismételt és újraélt minta közel kerüljön a tudatos tapasztaláshoz, sőt épp e megérintődéstől válik az esemény rendkívülivé. A fotózás mágikus funkciója egyfelől az, hogy ezt az örökkévalót megsejtető rendkívüli pillanatot megörökítse, s megőrizze, később is visszaidézhetővé tegye az átélő számára, emlékeztessen majd rá, amikor a tudat elmerül a hétköznapok állóvizében. E mágikus gyakorlat korántsem újdonság a kultúra történetében: nem nehéz felismerni azonosságát azokkal a misztikus rajzokkal és képekkel, meditációs jantrákkal, amelyeket az elmélyedésből visszatérő mágus vagy jógi szerkesztett élményei kifejezésére – emlékeztetőül, hogy a visszavezető utat önmaga s tanítványai számára megkönnyítse. Bár a fotózás e mágikus sajátossága itt a legkönynyebben felismerhető, talán még jobban kidomborodik ott, ahol (időnként) magát a hétköznapot választja tárgyául – például a munkát vagy lakóhelyét fényképezi. Ezekben az esetekben ugyanis minden külső segítő körülmény nélkül, pusztán a fényképezés mágikus aktusával avatja a hétköznapit rendkívülivé, vezeti vissza a megszokottat mély emberi lényegéhez, eredetéhez – azzal, hogy a mulandóság világából kiemeli, megörökíti azt. A hétköznap fotózása is mindig feltételez egy belső, meditatív aktust, azt, hogy a fotós rátekint saját hétköznapjára, meglátja azt, mint fényképezésre érdemest, vagyis egyetlen tudati aktusban eltávolítja magától s transzcendálja önmagát.
A tudat átalakítására, kibővítésére és univerzalizálására irányuló mágikus aktus maga is archetípus, amely minden kultúrában a korszellemnek megfelelően ölt testet, mint ahogyan archetípus az őseredet felidézésére irányuló szakrális emlékezet is. Az archetípus akcionális megnyilvánulása a rítus, mint ahogyan gnosztikus megnyilatkozása a szimbólum. A rítus és a szimbólum a megnyilvánult archetípus két aspektusa: a tudat egyszer a cselekvés, másszor a felismerés aktusában ragadja azt meg. Miként a szimbólum olyan kultikus jelentőséggel felruházott forma, amelyet a formák világából a jelentés mélyrétegeinek viszonylagos nyitottsága emel ki, éppúgy a rítus olyan cselekvés, amit a cselekvés mélyebb, transzcendens értelme felé való nyitottsága emel ki a lehetséges tevékenységek köréből. A rítusban lejátszható és újraélhető a megidézett ősminta, s benne hozzáférhetővé transzformálódik az archetípusban rejlő teremtő energia. A fotózás ritualizálódása, a köré szövődött szertartások épp a mágikus forrás megőrzését és megidézését szolgálják: ünneppé avatják az exponálás pillanatát, s kultusszá az előhívás vegyi mesterkedéseit. Ezáltal válhat a fotózás a létre való rádöbbenés, a pillanat rendkívülivé avatása, a mulandóságból az örökkévalóság világába való felemelkedés archetípusának mágikus megidézésévé.
Megpróbáltuk hát megvilágítani, hogy mi a fotózás aktusának archetipikus háttere, s e hátteret régi korok mágikus gyakorlatával tudtuk analógiába állítani. A mágus ősképe, amint ezt a 4. fejezetben megmutatjuk, szoros kapcsolatban áll a Selbst archetípusával, az ősképek ősképével; ő az, aki az archetípusok világa, a lélek átváltozásai fölött uralkodik. S miközben a fotós működése közben egy sejtésnyire mágussá lényegül át, a megörökítés pillanatában a lét archetipikus mélységeinek különböző aspektusait, formáit tudja megragadni. Így válik a fotó szimbólummá, amelyben az archetípusok széles skálája manifesztálódhat. E rétegek felett az idéző, a mágus uralkodik, aki lényegében önmagából idézi meg szertartásaival a fotóban kimerevített szellemet. Míg a mágus archetípusából magát a fotóst tudjuk megérteni, a képnek mint szimbólumnak a feltárása egy más irányú megközelítést igényel. Elhagyva most egy kis időre a teremtő-készítőben zajló folyamatokat, vegyük szemügyre a privátfotót a teremtettség oldaláról, mint az elkészített örökkévalóságba emelt pillanatot.
