„Mi öröm? Virulni látni azt,
ami belül már formába fejlett.
Bármily síma kint, bárhány színt fakaszt:
mindez már benne rejlett.”1
Az előző fejezetben megmutattuk, miként hordja magában szimbólumként minden tapasztalás önnön archetípusát, s miként gyökerezik minden archetípus az emberi lét lényegét és totalitását csíraként hordozó Selbst archetípusában. Ha ekképpen a dolgokról való tapasztalásunk felszínétől visszafelé haladunk, minden tárgy és minden aktivitás legmélyén kibontható saját teremtő emberi lényegünk. Eme őskép néhány aspektusára már a 2. fejezetben rámutattunk; nem világítottuk meg azonban döntő sajátosságait. E sajátosságok megértését megkönnyíti, ha magának az emberi léleknek a leginkább emberi vonásaiból indulunk ki, mint szimbólumokból, mert itt homályosul el legkevésbé a „teremtő elv képmása” a létezés sokszínű forgatagában.
A lélek leginkább emberi vonásait az egzisztencialista Viktor E. Frankl igen találóan az ún. „noétikus” (tudati) dimenzióban tudta megragadni. A biológiai, pszichológiai és szociális létezés fölé tornyosuló tudati dimenzió emeli ki az embert a létezők sokféleségéből. A létezés tudatos minőségének két legfontosabb vonása Frankl szerint az öntranszcendencia és az öndistancírozás képessége. Az öntranszcendencia arra a képességre utal, hogy a tudatos én önmaga lényegét, értelmét és identitását valami önmagán túliban ismerje fel; teremtő aktivitása nem más, mint ennek az értelemnek a megvalósítása az önmagán kívüli lényegnek az énbe történő inkorporációja révén. Az öndistancírozás a tudatos én ama képességére utal, hogy saját magától eltávolodva tudhat rátekinteni önmagára, vagyis a tudatosságban rejlő reflexió lehetőségét fejezi ki.
Már említettük, hogy a Selbst archetípusa a világra Istenként projektálódik, a vallásos ember önmaga legbelső lényegéhez való viszonyát Istenhez való viszonyaként éli át. A mágikus irányultságú tradíciók tudatában lehettek a Selbst emberi minőségének, legalábbis erre utal, hogy e rendszerekben nem annyira istenként, mint inkább a „kozmikus ember” képében kerül megfogalmazásra. A „kozmikus ember” (makranthroposz) léte megelőzi az istenekét (archetípusokét), ő mind ezeknek, mind a tényvilágnak a teremtője. A kabbalában ő Adam Quadmon, a kezdet embere; de ő ölt alakot az ind tradíció purusájában is, amelynek tagjaiból az emberi kasztok keletkeztek (egyes Upanisadokban a világ jelenségei nem mások, mint a purusa szerveinek testetöltései). Bármilyen formában kerül is azonban megfogalmazásra, a noétikus dimenzió a Selbst-szimbólumok döntő ismertetőjegye olyanynyira, hogy egyes tradíciókban formai jegyektől mentesen mint „tiszta tudatot” jellemzik. Némely gnosztikus hagyományban kifejezetten mint νοῦς-princípium jelentkezik, az óind brahmanista hagyományban pedig átmannak (= személyjelölés nélküli én, szó szerint Selbst) nevezik. Az „önmaga által létező szellemi elv” ismérve a szaccsidánanda (szat = esszencia, csit = tudat, ánanda = kozmikus harmónia).
Említettük már, hogy a Selbst-őskép az emberi lélek lehetséges megnyilvánulásainak totalitását reprezentálja mintegy csíraállapotukban, potencialitásként. Hogyan egyeztethető össze e totalitással a noétikus dimenzióban való létezés két ismérve: az öntranszcendencia és az öndistancírozás lehetősége? Miután a Selbst minden lehetőségét önmagában hordozza, e képességek paradox módon sehol másutt nem valósulhatnak meg, mint a Selbst önmegtagadásában, saját antitézisének felállításában és megvalósításában. Az antitézist a teljességgel és a határtalannal szemben az egyedi és a lehatárolt, az univerzálissal szemben az individuális tudat képviseli. A Selbst önmaga tagadásában haladhatja meg önmagát, s tudja megtalálni saját lényegét és identitását. E folyamatban tud egyben eltávolodni önmagától, s kívülről rátekintve önmagára felismerni saját isteni lényegét. E tagadás, a saját lehetőségeiben való önmagára ismerés és a velük való azonosulás adja a teremtés misztériumát, amelynek során e lehetőségek az egyéni emberi életek milliárdjaiban kibomlanak. A teremtésmítoszok ily módon mindig az egyéni öntudatra ébredés, vagyis az egoitás kifejlődésének kulturális stádiumait rajzolják meg; mert hiszen az ember számára a világ abban a pillanatban keletkezett, amikor annak önmagán kívül létező valóságként tudatára ébredt.
E teremtési folyamat mindig az önmagában egész, határtalan kozmikus szellemi őselvben (= Selbst) veszi kezdetét; s első stádiuma egy alapvető dualitásnak a megjelenése (νοῦς-φύσις, purusa-prakriti, ég-föld, jang-jin stb.). E dualitásban a Selbst önmagán belül két részre hasadva jelenik meg: mint teremtő tudati princípium s mint önmaga megnyilvánulási lehetőségeinek a totalitása. Utóbbi jelenti valójában a teremtés prima materiáját, amelynek az alkímiai mű alapanyaga egyik szimbóluma. A teremtés következő fokozatai a potencialitások megvalósítását írják le a „teremtő elv általi megfogantatás” folyamatában – az istenek és archetípusok világán át egészen a konkrét tapasztalási formák síkjáig. A prima materia megtermékenyítése a szellemi elv benne való elmerüléseként szemléltethető, ami maga a Selbst-antitézis megvalósulási folyamata. Eme antitetikus jelleget fejezi ki a teremtésmítoszokban az „elsötétedés” fogalma: a noétikus dimenzió megvalósulása paradox módon önelveszítésként jelentkezik; míg potencialitásában univerzális volt, ténylegességében partikulárissá, egyénivé és lehatárolttá vált – a νοῦς elmerült a φύσις tengerében. Erre utal az ind avidjá jelző vagy például a buddhista anátmá tan („a létesült átmá nem átmá”) is. A teremtésmítoszokban a folyamat gyakran az ember teremtésével fejeződik be. Mit jelképez ez a mozzanat? Azt, hogy a noétikus minőség megvalósulása, megnyilvánultságba merülése az emberi individualitás kibontakozásában tetőzik. Az intrapszichés történés szintjére fordítva: a világ tapasztalásának formái és az azokhoz való alkalmazkodás a lelki fejlődés viszonylag archaikus szintjein kibomlik; a világban való megnyilvánulás lehetőségeinek teljességét azonban a Selbst az emberi individualitás szervének, az egónak a kifejlődésével éri el. Amikor azt olvassuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, vagy az ember a világteremtő szellemi princípium tükröződése, akkor legelőször az egóra kell gondolnunk, mert ez a legsajátosabban emberi minőségnek, az éntudatnak a hordozója. Az ego ilyképpen a Selbst őskép alapeszméjének legtökéletesebb megvalósulása, miközben ugyanakkor annak legpolárisabb ellentéte, tagadása is. A paradoxont Govinda láma egy alkímiai hasonlattal szemlélteti:
„A legmagasabbrendű és a legközönségesebb tudatállapot közötti összefüggés… a gyémánt és egy közönséges széndarab viszonyához hasonlítható. Az ember aligha tud elképzelni nagyobb ellentétet, s mégis, mindkettő ugyanabból a kémiai szubsztanciából, a carbonból áll. Ez szimbolikusan rávilágít minden létező szubsztancia alapvető egységére, s a bennük rejlő transzformációs képességre.”
Az ego fejlődése identitásának – azonosságtudatának – kibontakozásában érhető tetten. Ennek során a lélek bizonyos mozgásaival, tapasztalásaival önmagát azonosítja – „ez vagyok én, ez meg nem én.” E mozgások megszokássá, habitussá szerveződnek, s az éntudat folyamatosságának és időbeli konzisztenciájának élményét alakítják ki, egyben azonban be is zárják saját megszokásainak körébe. Mivel az ego rendelkezik a noétikus dimenzió ismérveivel, önmaga körébe zárva szükségképpen boldogtalanságra és szenvedésre van kárhoztatva, miután létezése értelmét csupán valami önmagán túliban tudhatja megtalálni: ennek hiányában az öntranszcendencia legbenső, lényegi igénye marad megoldatlanul (e mozzanat alapvetően hiányzik az ortodox pszichoanalízis homeosztatikus emberképéből, amit a kísérleti lélektan többek között épp az ösztönszublimációtól függetlenül létező, alapvető kreativitási és megismerési késztetés igazolása alapján tudott bírálni. Mindazonáltal kellő elméleti utángondolással valószínűleg kimutatható lenne, hogy a freudi élet- és halálösztön egyaránt levezethető az öntranszcendencia eme lényegi mozzanatából).
Az ego saját meghaladására irányuló erőfeszítése – a létezésének való értelmet találás igénye – az eszme-, ideál- és célválasztás jelenségeiben a legszembeötlőbb. Saját lényegének önmagán túl történő felfedezése munkál azonban például a szerelemben is; mint ahogyan lényegében minden alkotási művelet is a Selbst öntranszcendálásának szimbolikus ősképet tükrözi. Az átváltozás misztériuma kicsiben az ego minden teremtő tevékenységében végbemegy (ezért mondták, hogy Isten az embert saját teremtőerejének egy szikrájával is felruházta). Például egy hivatásban, egy eszmében, egy partnerben felismeri önnön lényege megvalósításának lehetőségét; a következő mozdulatban ez a más mint önmaga poláris ellentéte jelenik meg, amelyet lelke egész szenvedélyével szolgálni kezd; ebben az alárendelődésben énje teljesen feloldódik, a másikban elveszíti önmagát, miközben megtermékenyíti azt, és saját teremtő lényegét a másikban létre hívja; és végül benne újjászületve énjét újraképezi. Végülis e körforgás a Selbst magamegtagadásában történő önteremtését jelképezi, hiszen az ideált az én vetítette az eszmébe vagy a külvilágra. E körforgás mint emberi lényeg teleológiailag aligha értelmezhető; valószínűleg ezért jellemezték az óind hagyományok a Selbst e középponti vonását a lílá (= „játék”) kifejezéssel. A játék alighanem az ember tudatos voltából adódó harmadik fő lényege, amelynek mozdulata minden igazi teremtés mélyén fölsejlik, s itt válik érthetővé, miért véltük korábban a játékszükségletet a hatalmi megszállottságnál mélyebb emberi indítéknak. A játék implikálja a hatalmat, míg az utóbbi önmagában lehet görcsös és nélkülözheti a szabadság mozzanatát. (A játéknak egyébként vulgáris értelemben is a fejlődéslélektan által igazolt döntő jelentősége van a gyermekkor ego- és identitásképző folyamataiban).
Amikor a Selbst archetípus átváltozásaiban megvalósuló önteremtési folyamatokat áttekintettük, elmulasztottuk az énelveszítés mozzanatát a maga teljes jelentőségében megvilágítani. A paradicsomból való kiűzetés mítosza éppen arra világít rá, hogy az ember a noétikus dimenzió megnyitásával, világba való bevitelével ítélte magát örök boldogtalanságra. Míg ugyanis a Selbst megvalósul ebben az aktusban, addig az ego örökre elszakítja magát önnön gyökerétől. Hiába keresi létezése értelmét világi célokban és eszményekben: a szolgálat kínlódásai, a szülés fájdalmai és a teremtés mámorító pillanatai után rádöbben, hogy ismét csak egoitását teremtette újra, s megint rátör a sóvárgó üresség. Ennek oka, hogy a Selbsthez hasonlóan mint noétikus lét nem találhatja meg önmagában önnön értelmét és lényegét, kivéve a teremtés rövid időszakait, amikor valójában nem a saját életét éli, hanem a benne lévő „istenit” valósítja meg. Az eredmény azonban ugyanaz, ahonnan elindult: egy esetleg tágabb, tekintélyesebb, gazdagabb, ámde mégiscsak egoitáshoz kötött lét.
Nem lenne azonban a Selbst a lehetőségek totalitásának az ősképe, ha nem foglalná magában potencialitásként eme probléma megoldását is: az ego lényege és értelme éppúgy saját teljes elveszítésében és önmaga gyökerének, egyben ellenpólusának megvalósításában rejlik, miként azt a Selbstnél megvilágítottuk. Miként a teremtésmítoszok a Selbst egoképzésen keresztül történő önmegvalósító kibontakozását tükrözik, az ego önmegvalósítását önmaga elveszítésében és saját lényegének a Selbstben történő felismerésében a retrocreatio (= „visszacsinálás”, a teremtéssel fordított irányú művelet) mítoszai fogalmazzák meg. Ilyen mítoszok a feltámadás, az alkímiai opus, a „visszaébredés” megvalósítására irányuló meditatív és akcionális gyakorlatok, a mágia szakrális értelmezései. Ehelyütt nincs lehetőségünk e mítosz részletes kibontására, csupán két mozzanatra hívjuk fel a figyelmet: Az egyik, hogy a retrocreatio inspirálója ugyanaz a noétikus jelleg, mint amely önmagát a teremtés (= tudatos létesültség) folyamatában próbálta megragadni. Innen a világba „bukott” noétikus princípium Lucifer (Φᾶεςφόρος) kettős jellege. Mint a világba zárt fény – az egoitásba zárt öntudat – alapvetően „sátáni” jellegű, mert a teremtettség formáinak tudatosításával („megvilágításával”) a létesültségben tartja az embert, isteni lényegétől eltávolítva. Ugyanakkor éppen az öntudatnak ez a noétikus „fénytermészete” válhat a retrocreatio irányába való elindulás fő ösztönzőjévé és útmutatójává – ezért nyer Lucifer pozitív szerepet egyes gnosztikus hagyományokban. Hasonló szerepet játszik a középkori európai mágia személytelenebb noétikus szimbóluma: a lumen naturae, a természetbe zárt isteni fény, amely az öntudat képességében tükröződik.
A másik, amire fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a mágus archetípus legautentikusabb értelmezésében (mint adeptus) a Selbst őskép legtökéletesebb megfogalmazása: a lélek totalitását megnyilvánult és megnyilvánulatlan formájának egységeként jelképezi, s egyként uralkodik a teremtés és a retrocreatio műveletei fölött.
Rátérve a fotóra, az előző két fejezetben megmutattuk ennek mágikus gyökereit: az élmény szimbolikus mélyrétegeinek felidézése utáni sóvárgást az esemény rendkívülivé avatásában, s az esemény manipulálásának–uralásának vágyát az analógia rituális birtokbavételével. Vizsgáljuk meg most a fotót a mágia legmélyebb aspektusából, az emberi lélek átváltozásainak misztériumaiból kiindulva.
Először is kétségtelen, hogy a privátfotó készítése teremtő (kreatív) művelet, ha mégoly primitív és mechanikus értelemben is. E teremtés végeredménye az előhívás után látható és kézzelfogható. Másodszor, amint ezt az élmény kiemelésének és a lét mélyebb kontextusába helyezésének sóvárgása jelzi, a fotózás olyan fajta teremtés, amelynek indítékai alapvetően retrocreativ irányultságúak. Vagyis olyan fajta teremtésről van szó, amire az önnön teremtő magvához való hasonlóvá válás vágya indítja az embert, és amint korábban megmutattuk, az ilyen fajta teremtés mélyén a hatalmi megszállottság mögött mindig ott sejlik a játék szenvedélye is. A fotós számára azonban e játék halálosan komollyá válhat, hiszen nem isten és nem univerzális lény: a teremtése mélyén munkáló indítómozzanat, mint minden retrocreativ kultuszban, önmaga egoitásba süllyedt léte lényegének, értelmének, saját identitásának keresése. A fotó kultusszá válásában bizonyosan szerepet játszott az a körülmény, hogy technikai civilizációnkban egyre inkább feledésbe merülnek azok a csatornák, amelyek az egyén helyét világában úgy mutatják meg, hogy közben módot adnak léte értelmének önmagán túlmutató definiálására. A fotó az egoitásában elveszett, de ott értelmet nem találó, önmagában elbizonytalanodott és elidegenedett XX. századi ember számára kínál menedéket és fogódzót. Utolsó kétségbeesett kísérlet a felébredésre, hogy sorsának az egyetemességgel illeszkedő kapcsolódási pontjait megragadja, s megőrizze; s identitását – léte értelmét –, amit egyre inkább elveszni érez, a fotó tárgyiasult-kézzelfogható lapjaival megtámassza: férj vagyok vagy feleség; apa, anya, barát; voltak utazásaim és nagy élményeim; erős vagyok és mámorító, vagy voltak nagy veszteségeim – a fotó még mutat mindebből valamit, ám a kultúra mind kevésbé; s az élet kiemelkedő aspektusainak nemcsak transzcendens-univerzális jelentőségét nem teszi láthatóvá, de lassan szokványos értelmük-jelentésük is kiüresedik, zavarossá és bizonytalanná válik.
A fotózás egyébként meghökkentő közvetlen analógiát mutat a mágikus transzformáció mítoszának műveleteivel, amit talán az tesz érthetővé, hogy a természeti közeg, amivel dolgozik, az emberi lényeg és egoitás közös sorsdöntő aspektusának: a noétikus, tudati dimenziónak ősi szimbóluma, a fény. Φωτογραφή = „a fény leképezése”, s ha érvényes ama tételünk, hogy a természeti jelenségek észlelésének szimbolikus tartalma a lélek archetipikus mintázatát tükrözi, akkor érthetővé válnak fentebbi fejtegetéseink, amelyek a velük való manipulációban a lélek átváltozásainak leképeződését tételezik. Vegyük hát sorra a „fény leképeződésének” lépéseit, s állítsuk párhuzamba a mágikus transzformáció műveleteivel.
Az első átváltozás a tudatban megformálódó cél vagy idea, a Selbstben csíraként megjelenő archetípus. A „tudat fényében” kirajzolódnak a teremtő eszme körvonalai (creatio); a természetes fény kirajzol egy élményt, egy tapasztalást (képet) az exponálás pillanatában. A fény elnyelődik a film alaktalan, sötét prima materiájában – az ideát kiformáló νοῦς elmerül a φύσις tengerében (solutio), miközben annak minden pontját áthatva „megtermékenyíti” azt, s belevési az önmagában megformált ideát. Most látszólag sokáig nem történik semmi, a formát kirajzoló teremtő elv s maga a forma is elveszett (incubatio); valójában azonban „megalvadva”, a fény hiányában nem látható módon jelen van már a lemez matériájában (coagulatio). A film prima materiából ekkor már „világtojássá”, „ősanyává” vált, amelyből a megfelelő nedvek bevitelével kibontakozásnak indul az idea konkrét-materiális tükröződése (separatio). Mély szimbolikus jelentősége van annak is, hogy ez az első tükröződés negatív kép, ami önkéntelenül is a középkori mágia kedvelt teremtésábrázolását, a Paracelzus-féle savelméletet asszociáltatja: a teremtés alapanyagába, a homogén, minőség nélküli prima materiába egy savszerű anyag marja bele a létesülés alakzatait, a vegyülési elvek formájában magában hordott ideáknak megfelelően. E sav a szellemi princípium, amit materiálisan a fény és a hő képvisel. Ahhoz, hogy az ideák negatív karcolata ismét pozitív képpé váljon, s a νοῦς az őt passzívan tükröző világban önmaga hasonmását megteremtse, a negatív kép ismételt leképezésére, tudatos megvilágítására van szükség. A fény tehát ezúttal az általa leképezett formát tükrözi vissza, arra reflektál, azt világítja át – így kapja meg a megformált idea pozitív képmását, a teremtett ember egoitását. A „gömb formájú” s végtelenbe táguló idea beleszületik a négyzetesen behatárolt természeti világ korlátai közé.
E második teremtési folyamat természetesen ugyanolyan alkímiai bábáskodást kíván, mint a negatív kép („külvilág”) megformálása. E lépést a fotós a nagyításban valósítja meg, bezárkózva sötétkamrájának infernójába. A fény, amit használ, már nem a természet hatalmas, szabad és végtelen fényárama, hanem egy világba teremtett, mesterséges fény összpontosított-fókuszált sugara. Az ego a benne rejlő öntudat fókuszálásával (= koncentráció) válik képessé a világ megismerésére – ismételt leképezésére –, amikor „odakintről” visszatükrözi az egykor önnönmagából rávetített képeket.
S hogy mi lesz e teremtés eredménye, s mennyiben tudja betölteni funkcióját: a fotós számára léte értelmét mágikusan megidézni? Erre a kérdésre próbálunk válaszolni az utolsó fejezetben. Ám hogy a válasz pesszimista kicsengése ne érjen bennünket váratlanul, hadd hívjuk fel már itt két dologra a figyelmet: Az egyik annak a fénynek a valódi természetére vonatkozik, amellyel a fotós dolgozik. Az eddigiekből talán már elég nyilvánvalóvá vált, hogy a külső fény leképezése csupán másodlagosan, mint szimbolikus rítus érdekes. A fotózás valódi indítéka a rítusban lejátszott tudattranszformációra irányul (éntudata fényét képezi le), s a fotós a teremtésben való magakeresésének műveletét játssza le. S hogy megtalálja-e önmagát szertartása végeredményében? Kérdésessé teszi ezt a másik szempont, ami felvetődik: a fotós által végzett teremtés ugyanis nincs a maga teljességében végrehajtva, maga a szimbolikus-materiális cselekvés sem befejezett. Hiányzik ebből a mágikus transzformáció utolsó, s döntő fontosságú lépése: az exsaltatio, önmaga lényegének a teremtésből való kivonása, visszaébredése, a matéria legsötétebb mélységeit megjárt, önmagát megvalósított szellem totalitásának megragadása. A fotós által előállított termék nem arany, csupán egy halott papírdarab, koporsóba zárt képmása egy eleven valóságnak, amit mi sem jelez feltűnőbben, mint hogy soha egyetlen megörökített arc sem mozdult felénk, egyetlen alak sem kelt életre, s lépett ki szűkre zárt szögletes világának abroncsaiból.
