„Állj meg! Állj meg!
Ami kellett,
mind betellett,
állj, de menten!
Jaj, mily sejtés
réme száll meg:
a varázsszót
elfeledtem!”1
Mi a teremtésnek ama titka, amelynek az adeptus birtokában van, s ami az összes szükséges varázsigét és műveletet mégoly jól ismerő inasának próbálkozását eleve kudarcra ítéli? Ha figyelmesen követtük az eddigieket, akkor e titok mibenléte nyilvánvaló, még ha nem is vehető egykönnyen birtokunkba. E titok nem ismeret-, s nem művelettermészetű, hanem a teremtés lényegét, értelmét, modelljét és célját kifejező éntudat-transzformáció misztériumának, a lélek átváltozásainak bensőséges, belülről való tapasztalati tudását jelenti. Kulcsa tehát lényegében nem a világból kibányászható ismeretekben, hanem az önismeretben rejlik. Amint C. G. Jung figyelmeztet, nem szabad ezt összetévesztenünk az ego reflektált ismeretével, de még a perszonalitás mélyrétegeinek pszichoterápiában feltáruló megismerésével sem. Az önismeret igazi, szakrális értelmezése a lélek legmélyebb, kollektív rétegének, a bennünk lévő „isteni lenyomatnak”, a lélek lehetőségeinek totalitását felölelő Selbst ősképnek az ismeretét jelenti, s az igazi teremtés a lélek e legmélyéről fakadó, önmagából alkotó, önmagát formáló, s önmagába visszatérő teremtés ciklusát képezi le.
Az önmaga lényegét kereső s megvalósítani igyekvő ember e tudás hiányában is szükségképpen kísérletet tesz az alkotásra, tevékenysége azonban súlyos buktatókat rejt magában. E buktatók forrása alapvetően az, hogy nem ismeri a megidézett vagy felhasznált erők valódi, bensőséges természetét s az önmagában lévő forrást, amelyből azok táplálkoznak. Elfeledkezik róla, hogy minden tevékenységben, legyen az bármily külsőséges és világra irányuló, lényegében önmagát formálja s alakítja át, saját tudatát transzformálja a létezés egy új állapotába. E belefeledkezést saját tevékenységébe még inkább fokozhatja, hogy a felhasznált erők és lehetséges következmények át nem látottsága egyáltalán nem teszi hatástalanná műveleteit: valójában az erők saját elveik és törvényeik szerint kifejtik hatásukat, s akár a világ látványos átformálását is előidézhetik. Miután azonban a cselekvő ego nem látja át egész terjedelmükben ezeket az elveket, s különösen a saját egzisztenciájával való összefüggésüket nem látja át, azok kiszabadulhatnak ellenőrzése alól, vagy ami még gyakoribb, uralmuk alá hajtják az őket megidéző egoitást, s az ember saját teremtményeinek rabjává, függvényévé válik. E jelenség igen közönségesen illusztrálható: amikor az ember kitűz magának egy célt, amely a világban végrehajtandó műveleteket kíván, igyekszik minél alaposabban megismerni a cél megvalósítására alkalmas eszközöket és körülményeket. Azonban úgyszólván sohasem jut eszünkbe akárcsak komolyan elgondolkodni azon, vajon a cél megvalósulása vagy akár az eszközök alkalmazása milyen változásokat fog előidézni önmagunkban. Ha később észleljük egyáltalán a változásokat, azok csaknem mindig felkészületlenül, meglepetésként érnek bennünket. (Részletes kifejtés nélkül is elég, ha például az emberi kapcsolatok teremtésére és alakulására utalunk). Igen gyakori azonban, hogy a bekövetkező átalakulást észre sem vesszük, vagy legfeljebb homályos rosszérzésként tudjuk megfogalmazni magunknak. Ez érthetővé válik, ha visszagondolunk ama megállapításunkra, hogy a teremtő tevékenység mégoly tökéletlen formájában is legmélyén az egóban is meglévő emberi lényeg, a noétikus dimenzió sajátosságaiból következik. Az ego önmagát keresi teremtésében, azonban mivel az nem saját benső lényegére (a Selbstre), hanem a külvilágra irányul, csupán egy új egoitást képez újjá, amely a saját teremtményével-tevékenységével való azonosulásban ölt alakot. Hogy tehát a teremtett úrrá lesz a teremtő fölött, azt úgy kell érteni, hogy a teremtő a saját kreációjában ismeri föl önmagát, ott leli meg saját identitását, miközben kínzó nyugtalansággal veszi észre, hogy igazi lényegétől még inkább eltávolodott. Szabadulni azonban önmaga által teremtett börtönéből egyre kevésbé tud, részben mert a távolsággal arányosan veszíti el rálátását saját lényegére, részben mert elbizonytalanodásában egyre görcsösebben kapaszkodik az általa teremtett formában megragadható identitásához. Ezen a ponton léphet fel a „hatalmi megszállottság”, amikor a külsődleges célok hajszolásában próbálja helyreállítani teremtő lényegének illúzióját, miközben valójában egyre jobban elveszíti önmagát az általa teremtett formák mind nehezebben átlátható dzsungelében.
Hasonló jelenségek valószínűleg minden történeti kultúrában végbemennek, azonban sehol sem illusztrálhatók olyan bőséggel, mint a XX. század technikai civilizációjában, ahol az emberi identitás elbizonytalanodása és partikularizálódása szinte – egyre többek által megfogalmazott – korproblémává vált. Mindez megvilágítja azt az 1. szakaszban tett kijelentésünket, hogy miért illuzionisztikus a technikai eszközökkel az univerzum fölött nyert hatalom. Legfőképpen nem azért, mert ez a hatalom az univerzum szempontjából a természet egy nevetséges szeletkéjére vonatkozik, hanem mert ez a látszólag uralt, manipulálható természet egy önmagunk által teremtett, tudományunk fogalmaival strukturált, eszközeinkkel teleaggatott és saját képünkre átformált technicizált világ. Nem vesszük észre, hogy miközben e világban „csodákat” hozunk létre, hogyan válunk egzisztenciális függvényeivé az általunk teremtett valóságnak, hogyan formálódunk saját teremtményünk képére, s mint zárulnak be körülöttünk a lét mélységi tapasztalásának kapui, miként határolja be és határozza meg technikánk a világ megismerésének és az abban való cselekvésnek a lehetséges irányait. Félreértés ne essék: nem a technika ellen ágálunk, hiszen az soha nem látott mértékben oldotta meg számos biológiai szükségletünk kielégítését (bár ha figyelembe vesszük, mennyi új szükségletet teremtett maga a technika, s e fejlődés milyen egyéb ökológiai stb. problémákat vetett fel, bizonnyal ez az egyenleg is vita tárgya lehetne). Amit azonban világosan kell látni, hogy semmivel sem vitte közelebb az embert saját egzisztenciális problémáinak megoldásához, sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy jobban eltávolította azok megoldásától, mint valaha.2
A „teremtésbe való beleveszés” legpregnánsabban talán ott illusztrálható, ahol az ember önmaga felé fordul, s megkísérli saját egzisztenciájának, noétikus jellegének értelmezését. Míg az ókori ember a világot kísérelte meg saját léte fogalmaiban értelmezni, addig ma az emberi lélek önmagában való vizsgálatának jogosultsága is megkérdőjeleződött, s ehelyett a világ magyarázatára megalkotott, tudományos igényből elszemélytelenített (emberi lényegétől eltávolított) fogalmainkat próbáljuk meg önmagunkra ráerőszakolni.
Érdekesen követi pl. a pszichológiai elméletalkotásban implikált fogalom- és előfeltevésrendszer az ember által alkotott gépezetek elméleti rendszereit. Például a reflexelméletek a newtoni mechanika sikereiből indultak ki; a motiváció-dinamikai tanok vulgárisan „gőzgépmodellnek” nevezett rendszere szorosan követte a hidrodinamikai felfedezéseket és alkalmazásokat; s nyilván az sem véletlen, hogy a napjainkban oly divatos „kognitív pszichológia” döntően a számítástechnikában kimunkált információfeldolgozó modellek alkalmazására épül. Csakhogy közben megfeledkezünk arról, hogy pl. a számítástechnika egy sajátos emberi gondolkodásmód-lehetőség: az algoritmikus gondolkodás objektiválásán, lényegében materializált kivetítésén alapul. Azt gondoljuk, hogy a számítástechnika tőlünk függetlenül létezik és fejlődik a külvilágban, s hogy alaposabb „felfedezésével” önmagunk megértéséhez jutunk közelebb. Természetesen a „számítástechnikai metafora” valóban hatékony ott, ahol az ember algoritmikusan működik – hiszen onnan született –, s az összes többi modellnek is megvan a maga korlátozott érvényessége. Fontos azonban e folyamatban látnunk a ciklikus visszacsatolást: az alapelv önmagunk lehetőségeként való felismerése eltűnik – az ilyenfajta „introspektív” módszerek tudományos hitelüket is elveszítették –, hanem amikor a világban megteremtődnek, tudunk benne ráismerni önmagunkra. A kívül megteremtett elvvel való azonosulás azonban magában hordja az át nem látott teremtés összes buktatóját, legfőképpen azt, hogy önmagunkat csak a kívül megvalósított dimenzióban tudjuk megérteni. Lelkünk többi aspektusa érthetetlen, irracionális, szorongásokkal teli amorf sejtelmekké redukálódik, vagy elsüllyed az öntudatlanságban. Ami pedig nem tud elsüllyedni, mert létünk legmélyebb magját képezi: a noétikus jelleg, következetesen zátonyra futtatja a legrafináltabb kívülről bevitt magyarázatokat, s egyre inkább fokozza a saját léte értelmének elveszítéséből táplálkozó sóvárgó nyugtalanságot.
Magától értetődik, hogy a fényképezés is sokáig szolgált az emberi látás megértésének metaforájául (egészen addig, amíg a „képet” nem sikerült teljesen redukálni az „információra”, mert ettől kezdve a látás is információfeldolgozássá alakult). A fentiek talán némileg megvilágítják, hogy miért nem „műszemnek” nevezték el a fényképezőgépet, miközben a szemet a komoly tudomány hosszú ideig lencsével ellátott sötétkamraként jellemezte.
A „teremtményben való elveszést” más oldalról ismét csak a számítógép-programozón lehet igen jól illusztrálni: miután megszokta, hogy gépével kizárólag algoritmusokban érintkezik, e gondolkodásmód számára egy idő után habituálissá válik, csak ilyen módon tud a továbbiakban gondolkodni, még önmagáról is. A fotóban ez az önelveszítés ugyancsak végbemegy, bár egyszerűsítés lenne, ha ezért kizárólag a fotózást tennénk felelőssé, s megfeledkeznénk a kultúra ebbe az irányba ható, általánosabb mozgásairól.
A fotóban az ember mindenekelőtt a látását veszíti el, s nemcsak abban az értelemben, hogy világát csupán mint fotótémát kezdi tudni látni. Korábban megmutattuk, hogy a fotózás indítéka, mágikus magva az élmény mélyrétegének, archetipikus hátterének megidézése. Miközben azonban az élmény fotózása megszokássá válik, e mélységi látás maradék képessége is elvész, s egyre inkább a fotó függvényévé válik. A fotó tudja már csak biztosítani az élmény hitelességét, a fotó láttatja, igazolja az élmény megtörténtét. A fotózás kultuszból lassan kényszerré válik, a rítusban megidézett szellem öntörvényű lett, uralmat nyert idézője felett, s maga kezdi diktálni a feltételeket. Szélsőséges példája ennek a turista.
A fotó nemcsak a látás funkcióját veszi át, hanem amint azt megmutattuk, kiváltképpen az emlékezetét, nemcsak annak mély, szakrális értelmében, hanem úgy is, hogy az élmény személyes-affektív jelentőségére való emlékezés is elhomályosodik, s egyre inkább a fotó válik annak biztosítékává. (Kicsit hasonlóan ahhoz, mint ahogy pl. az óra feltalálásával és elterjedésével elveszítettük természetes, belső időérzékelésünket). Mivel pedig az én identitását, létének folytonosságát, azonosságtudatát éppen ez az információnál mélyebb, affektív jelentőségre és elköteleződésekre való emlékezés biztosítja, az emlékezés fotóba helyezésével az éntudat identitása is a fotóba zárul, s annak függvényévé válik. Susan Sontag így jellemzi ezt a folyamatot (a leírást Ch. Lasch közvetítésében idézem):
„A valóság mindinkább olyannak tűnik számunkra, amilyennek a kamera láttatja… Nem bízunk észleleteinkben, amíg a fényképezőgép nem igazolja őket. A fénykép válik létezésünk bizonyítékává, nélküle még személyes múltunkra is nehezen emlékeznénk… ma a családi fényképalbum az egyén létezését igazolja; a gyermekkortól az adott pillanatig tartó fejlődés dokumentuma, az egyetlen érvényes bizonyíték.”
Lám, a mágia ebben az esetben is hatékonyan működött, hiszen a természetes fény manipulálásával végrehajtotta az abban szimbolizált lelki műveletet, s a fénnyel együtt saját éntudatát is sikerült a fotópapír kétdimenziós világába transzformálnia. A fotóban hordozott identitása azonban nem vitte közelebb saját lényegéhez, sőt távolabb vitte attól, mint valaha. E kifordított öntudat létezését szenvedésként tapasztalja – s ki tudhatja, hogy a papírkoporsóba zárt formák nem szenvednek-e? A teremtmény úrrá válását mi sem igazolja jobban, mint az, hogy alig van vérbeli privátfotós, aki művét képes lenne elkészülte után összetépni…
S hogy mit várhatunk? Az át nem látott teremtések szokásos végkifejlete, hogy a tevékenység megszokássá, majd kényszerré válásával fokozatosan elvész, öntudatlanná válik magának az egykor teremtő cselekvésnek mély emberi tartalma, a megidézett archetípus kihúzódik az általa teremtett világból, s megmarad a puszta felszíni forma, egy üres váz, amely illúziójával feltölti a benne rekedt emberi életet. A fotó mágiája kommercializálódik, egykori kultikus jelentőségének emlékeztető jelképeitől is megfosztja az eredménybe ragadt fogyasztói mámor. Az automata fényképezőgép az exponálás körüli öntevékenység utolsó maradékát is feleslegessé teszi, az előhívás és nagyítás alkímiai rítusa pedig láthatatlanná válik, eltűnik a gyárak és üzletek laboratóriumainak falai mögött. A mulandóság világa pedig továbbhalad a maga útján, az örökkévalónak hitt pillanat lassan oszlásnak indul, s nem marad belőle más, mint elsárgult papírfoszlány, a kioldott emulziótól dögledező halak egy akvárium fenekén, míg a benne rekedt sorsokkal együtt ezt is teljesen fel nem szippantja az idő.
S talán a fotózás kiüresedett szenvedélye is megunt játékszerré válik egyszer, az önmagát kereső ember kielégítetlensége új kultuszt és új világot teremt magának, hogy ismét elvesszen a teremtett formák sokféleségében. Hiszen amint Tung Jüe írja:
„A vágyakból való felocsúdás vágyakat követel, az álomból ébredés újabb álmokat kíván… Ami pedig az értelmen túli értelmet, a tükörben lévő tükröt illeti – azt annyira foghatjuk meg csak, ahogyan megállíthatjuk a kő verte szikrát, a villám támasztotta fényt; eltűnik mindez egy szempillantás alatt. S látjuk… micsoda káprázatokat támaszt a világ szennye. Nincs pártfogó s mester, akihez folyamodnánk. Magányos levélként sodródunk csak, s ki segítene át a túlsó partra?”3
