A főnixről így számol be Clementinus atya az i.sz. 1. században: „Van egy bizonyos madár, amit főnixnek neveznek. Fajtájából egyedüli, és 500 évig él. S amikor elmúlásának ideje következik és meg kell halnia, fészket épít magának tömjénből és mirrhából és más füvekből, amelybe, amikor ideje elérkezett, belép és meghal. Azonban ahogy a hús oszlásnak indul, egy bizonyos fajta féreg keletkezik, amely – a halott madár nedveiből táplálkozva – tollakat növeszt. Azután, amikor megerősödött, felveszi a fészket, amiben szülőjének csontjai vannak, s Arábia földjéről Egyiptomba, a Heliopolisznak nevezett városba szállítja azokat. És aztán fényes nappal, az összes ember szeme láttára felszáll és a Nap oltárára helyezi a maradványokat, majd miután ezt megtette, visszasiet korábbi lakóhelyére. A papok rögzítik a dátumot, s azt tapasztalják, hogy a visszatérés éppen az ötszáz év letelte után történt.”
Más források a mítosz egyik−másik részletét kisebb változtatásokkal beszélik el. Tacitus szerint például a madár Arábiában lakik, s amikor érzi, hogy immár vége közeledik, utolsó erejével fészket épít, amelyet nemző erővel ruház fel úgy, hogy belőle egy ifjú főnix kel ki. Ez aztán felnővén apját Héliosz oltárán megégeti és hamvait eltakarítja. Megint más hagyomány szerint a főnixből mindig csak egyetlen egy él, fészkét illatozó fűszeres fákra építi, és amikor 7006 évig tartó élet után Egyiptomban meghal, hatalmas féreg lesz belőle, mely a Napnak éltető melegétől újabb főnixszé fejlődik. Van, aki szerint miután 500 évet élt, máglyát emel illatos fűszerekből, melyen önnönmagát újraszüli. Mikor pedig nagyra nőtt, régi elviselt testének megmaradt porát mirrhába zártan Heliopoliszba viszi, ahol megégeti. Egyes leírások szerint Indiában tartózkodik, s 500 vagy 1461 évet él egyhuzamban. A legkötetlenebb fantáziája talán annak a szerzőnek lehetett, aki szerint a főnix napsugárból, verőfényből születik, maga is fényes az aranytól, fészke pedig a Nílus forrásainak táján illatos fűszerekből van összerakva. Ebben öregszik meg, s mielőtt önmagától újjászületnék, bűbájos dallal énekli által az egyik életből a másikba önmagát.
A hagyománynak az idők során végbemenő alakváltozásai önmagában is érdekes tanulmány tárgya lehetne, pedig a modern változatokat itt még nem is említettük. Mindenesetre a néhány általánosan előforduló motívum szinte minden kétséget kizáróan valószínűsíti, hogy az ókorban és tulajdonképpen ma is közismert főnix elbeszélések közvetve vagy közvetlenül Hérodotosz klasszikus leírására vezethetők vissza. Ez az elbeszélés pedig így hangzik: „Van egy szent madár, amit főnixnek neveznek. Magam sohasem láttam, legfeljebb képeken, mivel rendkívül ritka, Heliopolisz lakói szerint csupán egyszer jelenik meg minden ötszáz évben, amikor szülője halála után látható. Ha a képek pontosak, mérete és megjelenése a következő: tollazata részint vörös, részint arany, alakja és mérete nagyon hasonló a saséhoz. Egy történetet mesélnek a madárról, amit én magam hihetetlennek találtam: azt mondják, a főnix Arábiából jön, mirrhába burkoltan hurcolva szülőjét; eljutva a Nap templomáig, ott eltemeti a testet. Mint mondják, ehhez először egy akkora golyóbist formál, amekkorát még el tud cipelni, majd üreget vájva a golyóba belehelyezi (halott) szülőjét, s ezután a nyílást friss mirrhával tömi be. A főnix a golyót Egyiptomba viszi, teljesen betapasztva, mint már mondottam, és a Nap templomában elhelyezi. Ez a mítoszuk erről a madárról.” (II/73).
Feltűnő, hogy az ősforrás, Hérodotosz maga mennyire szkeptikus, s nem lesz érdektelen később e motívumra visszatérnünk. Megvizsgáljuk majd a mítosz egyiptomi forrásait; az azonban elég nyilvánvalónak látszik, hogy a köztudatban és az európai kultúrában ez a görög változat terjedt el. S még ebből is tulajdonképpen egyetlen motívum az, ami az emberek gondolkodását megragadta: a halál utáni feltámadás, az újjászületés gondolata. A halál mibenlétére vonatkozó kínzó kérdés örök aktualitása tette olyan népszerűvé ezt a mesét, s vált a csodamadár a korai keresztény íróknál, például Lactantiusnál, Názianzenusnál és Ambrosiusnál a feltámadás szimbólumává. A szimbolikus értelmezésekben aztán ez részint általánosítódott, részint profanizálódott: nemcsak a Megváltó feltámadását, hanem általában az újjászületést, az élet folytonos megújulását jelentette. Chetwynd értelmezése szerint például a főnix „ama jelenségek szimbóluma, amelyek akkor nyilatkoznak meg, amikor az élet a legkopárabb, amikor minden hamuvá hullott szét; amikor valami váratlan gerjed fel a keletkezett űrt betölteni. Ez az új életre való alkalom, a belülről induló rügyfakasztásra szóló inspiráció.” Az értelmezés a mítosz egyéb elemeire is kiterjeszthető. A legfontosabb mindenekelőtt a tűz szerepe az újjászületés műveletében. Bevezetőnkben rámutattunk, hogy a tűz elem ősidőkben a szellem teremtő energiáját jelentette. Azért az élet tüze, mert ebből sugárzik ki az élet teremtésének impulzusa. Amikor azonban a teremtett formák kikristályosodnak és megmerevednek, akkor egyszersmind életellenessé is válnak, az élet tüzét kristálytömbjükbe zárják, maguk alá temetik. E kristályosodási folyamatot a Szaturnuszról szóló előadásomban elemeztem.3 Az élet tüze azonban elfojtva a pusztulás tüzévé válik, s az általa teremtett formát hamuvá égeti. Ez a tökéletes hamuvá válás lesz az előfeltétele a teremtő szellem újbóli felszárnyalásának. A jelkép a szellemi önátalakítás művére vonatkozóan is érvényes. Itt az élet tüze az aszkézis hevében mutatkozik meg, az önmegtagadás izzó szenvedélyét pl. a szanszkrit nyelv tapasznak, hőnek nevezi. Az a forma, amit az élettűz ebben az esetben kisugároz, nem más, mint a hasonulni vágyott eszménykép. Az aszkézis azonban nemcsak a világi formákhoz való kötődést égeti fel, hanem a közben megmerevedő, élettelen dogmává konkretizálódó ideált is, amelyből egyszercsak kiveszik a lobogó hév, és a törekvő a legmélyebb depresszióba, a minden szellemi erőforrástól való megfosztottság állapotába, Keresztes Szent János szavaival „a kereszt sötét éjszakájába” kerül. Ez a tökéletes elhagyatottságnak az az állapota, amiből nincsen más kiút, mint a belenyugvás és az elfogadása annak, hogy az ember hagyjon mindent hamuvá válni önmagában és maga körül, és elengedje azt is, amit mindaddig a legszentebbnek gondolt. A hamuból pedig az új élet egyszercsak váratlanul megjelenik, mindig ott, ahol a legkevésbé lehetett volna arra számítani. Az asztrológiai műben az előbbi szakaszt a Szaturnusz, a főnix megjelenését azonban a Vénusz bolygó szemlélteti, mert az Esthajnalcsillag az, amelyik az égen előre tudósít az új Nap megjelenéséről.
A mítosz − általános érvényéből következően − magától értetődően kínál számos lélektani analógiát is. A jungi gondolatrendszerben például az ego komplexum domináns tartalmának kikristályosodása, széthullása, és az új domináns tartalom csírájának a tudattalanból való felbukkanása nagyon hasonló lélektani történéseket foglal magában. Az egyéni lélektani analógiák azonban a mítosznak feltétlenül csak egy erősen leszűkített aspektusát jelentik, s egy másik sajátos alkalmazást jelent a kultúrákra és civilizációkra történő alkalmazása. Egy ilyen alkalmazás lehetőségére hívja fel a figyelmet a madár különbözőképpen, de mindenképpen több száz évre becsült élettartama. A mítikus elgondolás szerint egy kultúra a szellem kinyilatkoztatásának ideamagjával veszi kezdetét, és a kultúra fejlődése ennek a magját képező ideának a kibontakoztatása, kimunkálása és differenciálódása folyamatában megy végbe. Az idea látomásából gondolatrendszerek, lételméletek, életmód, erkölcsi szabályok, kultusz és művészet bomlik ki, vagyis egy civilizáció egész berendezkedése és életgyakorlata. Ez a folyamat legalábbis a vallási kultúrák fejlődésében jól nyomon követhető. A virágzás azonban itt is szükségképpen hanyatlásba fordul át, amikor a formák gazdagodása és sokfélesége közepette az emberek egyre távolabb kerülnek az eredeti látomástól, annak tartalma lassan feledésbe vész, a formák, jelképek és rítusok kiüresednek és külsőségeikbe merevednek. A kultúra megszűnik inspirálni az emberi szellem lobogását, és ezzel együtt üresedik ki azok élete, akiknek az adott civilizáció addig szellemi hordozója volt. A hagyományokban gyakran szereplő „sötét korszak” a kultúrák vonatkozásában azt a fázist fejezi ki, amikor a szellemtelenség, a szellemi értékektől és inspirációtól való megfosztottság teljessé válik, s egyszercsak a még anakronisztikusan továbbélő formák is hamuvá hullanak szét. A szellem e sötét korszakaiban a főnix meséje jelentheti a reményt és a bíztatást: amikor minden elveszni látszik, abban a pillanatban a hamuban egyszercsak valami mozdul. Először csak egy féreg kel életre, a jelentéktelenség e rendkívül kifejező jelképe. Ez szülője, a halott kultúra bomlástermékeiből táplálkozva lassan növekedésnek indul, hogy egyszercsak hirtelen tollakat növesztve ismét kibontakoztassa ragyogó színeit. Új főnix, új kultúra születik, akinek első dolga sajátos módon tiszteletadás az ősnek. Az elhunytat az új madár helyezi vissza méltóságába, méltó helyére, az élet lobogásából immár az örökkévalóságba: a Nap oltárára, ahonnan származott.
