Phoenix

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A madarak legnyilvánvalóbb tulajdonsága a mozgékonyság és a felemelkedés.

Amikor a régiek egy szimbólumot vizsgáltak, arra gondoltak, hogy az anyagi formában milyen módon válik láthatóvá a szellem. A szimbólum szó eredeti görög jelentése hitvallás. Ez azt jelenti, hogy a szimbolikus formában megmutatkozó szellem azonos magával a vallási lényeggel. Mégpedig nem úgy, hogy azt jelzi, vagy utalna rá, hanem olyképpen, hogy a vallási lényeg a szimbólumban ölt testet.¹ Mármost ha a szimbólum fogalmát kiterjesztjük a kultikus képekről a létező dolgok sokféleségére, e mozdulatunk akkor lesz méltó az eredeti értelemhez, ha nem romboljuk le ezt az eredeti értelmet, tehát csak a formát engedjük változtatni, nem a szimbólum lényegét. Egy ilyen kiterjesztés azt jelenti, hogy minden dolgot a vallási lényeg kifejeződéseként ismerünk fel, minden formát a szellem testetöltésének tekintünk. Ha pedig ez a szellem, ez a vallási lényeg nem sokféle, hanem egy, akkor a formák sokfélesége csak azt jelentheti, hogy a szellem a formákon keresztül egyszerre sokféle módon tud megnyilvánulni. Erre gondoltunk az előbb, amikor azzal kezdtük, hogy a különféle formák nem különféle szellemeket, hanem a szellem különféle módon történő láthatóvá válását fejezik ki. Amikor tehát a madár formájában a mozgékonyság és a szárnyalás képessége ötlik elsősorban szemünkbe, akkor ez arra utal, hogy itt a szellem elsősorban mint mozgás mutatkozik. 

A hagyomány gyakran a szellem transzcendens és immanens aspektusát különbözteti meg. Az immanens aspektus az „Isten teste”, vagy a „szent szellem”, amelyből a világ megformálódik. A négy őselem tiszta állapotában ezt az immanens szellemet jelenti, mégpedig úgy, hogy a tűz elem annak teremtő erejét, a levegő a benne rejlő mozgás princípiumot, a víz a formaalkotó képességét, a föld elem pedig az immanens szellem tehetetlenségi aspektusát fejezi ki.² Amikor a négy őselemről mint az anyag energia, mozgás, kohézió és stabilitás aspektusairól beszélünk, akkor ezek már másodlagos elemek, amelyekben az immanens szellem tiszta elemei öltenek testet.

A mozgás-elem tehát a madarakat elsősorban a levegővel kapcsolja össze. A madarak a levegőég lakói, a levegő elem olyan összesűrüsödései, amelyekben az immanens szellem levegő aspektusa konkretizálódott függőleges irányú mozgásban nyilatkozik meg. E bevezetésre azért volt szükség, hogy érthetővé váljon a madarak általános mitológiai jelentősége. Mert jelenthetik a madarak a levegő elem általános tulajdonságainak a megtestesülését, így a könnyedséget, az aspirációt, a tisztaságot, a szépséget, az esztétikumot; jelenthetik azt, ami az emberi alkatban a föld-elemmel, vagyis a tehetetlenségi aspektussal, a testtel a leginkább ellentétes és a legmozgékonyabb: az értelmet, valamint a lélek felfelé törekvő erőit. A halál pillanatában sok hagyomány szerint e lélekerők madár formájában hagyják el a testet. A középkori elképzelés szerint a madarak az ég templomában Isten gondolatai. A madár szárnyai segítségével leküzdi az anyag tehetetlenségét, a gravitációt, s ezért az ég, a szellem felé való emelkedés, a transzcendencia szimbóluma. Ezért vannak az angyaloknak is szárnyai. A madár ezenkívül mindenekelőtt közvetítő, hírvivő. Az embert az inspiráció szárnyain magasba emelheti, de le is hozhatja számára az égből az istenek üzenetét. A madarak röptéből a jövőre utaló jósjelek olvashatók ki. Olykor az alvilág sötét erői madár formájában emelkednek az emberi tudatba baljós események előhírnökeként.

Nem kívánunk azonban a madár levegő-szimbolikájában jobban elmélyedni, mert vizsgálódásunk ezúttal egy különös, sajátos és igen ritka madárra irányul, amit sajátosságai nem annyira a levegővel, mint inkább a tűzzel hoznak összefüggésbe. Olyannyira így van ez, hogy egyes hagyományok szerint a főnix madár nem is létezik másutt, csak az élet tüzének lángjaiban. Kevés madárról tudunk, amelyek a tűzzel vannak kapcsolatban, és e kapcsolat rendszerint különleges méltóságra utal. Ilyen madár volt a görög-római kultúrában a sas, Jupiter madara. A sast tekintették a madarak világi urának, míg a főnix az égi uralkodót jelképezte. A sas a Napszellem anyagi megtestesülése, a megváltoztathatatlan isteni törvény méltóságteljes hömpölygése, amelynek alá van vetve minden, ami halandó. Egyiptomban a sólyom, Hórusz madara volt hasonló Napmadár.

JEGYZETEK

1.  Ilyen értelemben a „bálványimádás” nem az Isten képének tisztelete, hanem az, amikor valaki a formát – és itt bármilyen formáról lehet szó – úgy érzékeli, hogy nem látja meg a formában Istent. Az „Isten nem látása” teszi ugyanis lehetővé, sőt szinte szükségszerűvé a „forma istenítését”, ami maga a bálványimádás.
   Az is világos, hogy a katolikus dogma teljesen indokoltan ragaszkodik ahhoz, hogy az Eucharisztiában az ostya és a bor a Krisztus teste és vére, nem pedig egyszerűen csak annak jelzése.
2.  Az ötödik elem, az ún. quinta essentia vagy éter elem az immanens szellemben bennerejlő megismerő- vagy világosságprincípiumot jelenti, amelynek testetöltése a tudat. Ez tulajdonképpen a „jin legmélyén bennerejlő jang csíra”, vagyis az az anyagban inkarnálódott transzcendens mag, amely az immanens szellemet a megváltás művében transzcendens szellemmé változtatja vissza.

A főnixről így számol be Clementinus atya az i.sz. 1. században: „Van egy bizonyos madár, amit főnixnek neveznek. Fajtájából egyedüli, és 500 évig él. S amikor elmúlásának ideje következik és meg kell halnia, fészket épít magának tömjénből és mirrhából és más füvekből, amelybe, amikor ideje elérkezett, belép és meghal. Azonban ahogy a hús oszlásnak indul, egy bizonyos fajta féreg keletkezik, amely – a halott madár nedveiből táplálkozva – tollakat növeszt. Azután, amikor megerősödött, felveszi a fészket, amiben szülőjének csontjai vannak, s Arábia földjéről Egyiptomba, a Heliopolisznak nevezett városba szállítja azokat. És aztán fényes nappal, az összes ember szeme láttára felszáll és a Nap oltárára helyezi a maradványokat, majd miután ezt megtette, visszasiet korábbi lakóhelyére. A papok rögzítik a dátumot, s azt tapasztalják, hogy a visszatérés éppen az ötszáz év letelte után történt.”

Más források a mítosz egyik−másik részletét kisebb változtatásokkal beszélik el. Tacitus szerint például a madár Arábiában lakik, s amikor érzi, hogy immár vége közeledik, utolsó erejével fészket épít, amelyet nemző erővel ruház fel úgy, hogy belőle egy ifjú főnix kel ki. Ez aztán felnővén apját Héliosz oltárán megégeti és hamvait eltakarítja. Megint más hagyomány szerint a főnixből mindig csak egyetlen egy él, fészkét illatozó fűszeres fákra építi, és amikor 7006 évig tartó élet után Egyiptomban meghal, hatalmas féreg lesz belőle, mely a Napnak éltető melegétől újabb főnixszé fejlődik. Van, aki szerint miután 500 évet élt, máglyát emel illatos fűszerekből, melyen önnönmagát újraszüli. Mikor pedig nagyra nőtt, régi elviselt testének megmaradt porát mirrhába zártan Heliopoliszba viszi, ahol megégeti. Egyes leírások szerint Indiában tartózkodik, s 500 vagy 1461 évet él egyhuzamban. A legkötetlenebb fantáziája talán annak a szerzőnek lehetett, aki szerint a főnix napsugárból, verőfényből születik, maga is fényes az aranytól, fészke pedig a Nílus forrásainak táján illatos fűszerekből van összerakva. Ebben öregszik meg, s mielőtt önmagától újjászületnék, bűbájos dallal énekli által az egyik életből a másikba önmagát.

A hagyománynak az idők során végbemenő alakváltozásai önmagában is érdekes tanulmány tárgya lehetne, pedig a modern változatokat itt még nem is említettük. Mindenesetre a néhány általánosan előforduló motívum szinte minden kétséget kizáróan valószínűsíti, hogy az ókorban és tulajdonképpen ma is közismert főnix elbeszélések közvetve vagy közvetlenül Hérodotosz klasszikus leírására vezethetők vissza. Ez az elbeszélés pedig így hangzik: „Van egy szent madár, amit főnixnek neveznek. Magam sohasem láttam, legfeljebb képeken, mivel rendkívül ritka, Heliopolisz lakói szerint csupán egyszer jelenik meg minden ötszáz évben, amikor szülője halála után látható. Ha a képek pontosak, mérete és megjelenése a következő: tollazata részint vörös, részint arany, alakja és mérete nagyon hasonló a saséhoz. Egy történetet mesélnek a madárról, amit én magam hihetetlennek találtam: azt mondják, a főnix Arábiából jön, mirrhába burkoltan hurcolva szülőjét; eljutva a Nap templomáig, ott eltemeti a testet. Mint mondják, ehhez először egy akkora golyóbist formál, amekkorát még el tud cipelni, majd üreget vájva a golyóba belehelyezi (halott) szülőjét, s ezután a nyílást friss mirrhával tömi be. A főnix a golyót Egyiptomba viszi, teljesen betapasztva, mint már mondottam, és a Nap templomában elhelyezi. Ez a mítoszuk erről a madárról.” (II/73).

Feltűnő, hogy az ősforrás, Hérodotosz maga mennyire szkeptikus, s nem lesz érdektelen később e motívumra visszatérnünk. Megvizsgáljuk majd a mítosz egyiptomi forrásait; az azonban elég nyilvánvalónak látszik, hogy a köztudatban és az európai kultúrában ez a görög változat terjedt el. S még ebből is tulajdonképpen egyetlen motívum az, ami az emberek gondolkodását megragadta: a halál utáni feltámadás, az újjászületés gondolata. A halál mibenlétére vonatkozó kínzó kérdés örök aktualitása tette olyan népszerűvé ezt a mesét, s vált a csodamadár a korai keresztény íróknál, például Lactantiusnál, Názianzenusnál és Ambrosiusnál a feltámadás szimbólumává. A szimbolikus értelmezésekben aztán ez részint általánosítódott, részint profanizálódott: nemcsak a Megváltó feltámadását, hanem általában az újjászületést, az élet folytonos megújulását jelentette. Chetwynd értelmezése szerint például a főnix „ama jelenségek szimbóluma, amelyek akkor nyilatkoznak meg, amikor az élet a legkopárabb, amikor minden hamuvá hullott szét; amikor valami váratlan gerjed fel a keletkezett űrt betölteni. Ez az új életre való alkalom, a belülről induló rügyfakasztásra szóló inspiráció.” Az értelmezés a mítosz egyéb elemeire is kiterjeszthető. A legfontosabb mindenekelőtt a tűz szerepe az újjászületés műveletében. Bevezetőnkben rámutattunk, hogy a tűz elem ősidőkben a szellem teremtő energiáját jelentette. Azért az élet tüze, mert ebből sugárzik ki az élet teremtésének impulzusa. Amikor azonban a teremtett formák kikristályosodnak és megmerevednek, akkor egyszersmind életellenessé is válnak, az élet tüzét kristálytömbjükbe zárják, maguk alá temetik. E kristályosodási folyamatot a Szaturnuszról szóló előadásomban elemeztem.³ Az élet tüze azonban elfojtva a pusztulás tüzévé válik, s az általa teremtett formát hamuvá égeti. Ez a tökéletes hamuvá válás lesz az előfeltétele a teremtő szellem újbóli felszárnyalásának. A jelkép a szellemi önátalakítás művére vonatkozóan is érvényes. Itt az élet tüze az aszkézis hevében mutatkozik meg, az önmegtagadás izzó szenvedélyét pl. a szanszkrit nyelv tapasznak, hőnek nevezi. Az a forma, amit az élettűz ebben az esetben kisugároz, nem más, mint a hasonulni vágyott eszménykép. Az aszkézis azonban nemcsak a világi formákhoz való kötődést égeti fel, hanem a közben megmerevedő, élettelen dogmává konkretizálódó ideált is, amelyből egyszercsak kiveszik a lobogó hév, és a törekvő a legmélyebb depresszióba, a minden szellemi erőforrástól való megfosztottság állapotába, Keresztes Szent János szavaival „a kereszt sötét éjszakájába” kerül. Ez a tökéletes elhagyatottságnak az az állapota, amiből nincsen más kiút, mint a belenyugvás és az elfogadása annak, hogy az ember hagyjon mindent hamuvá válni önmagában és maga körül, és elengedje azt is, amit mindaddig a legszentebbnek gondolt. A hamuból pedig az új élet egyszercsak váratlanul megjelenik, mindig ott, ahol a legkevésbé lehetett volna arra számítani. Az asztrológiai műben az előbbi szakaszt a Szaturnusz, a főnix megjelenését azonban a Vénusz bolygó szemlélteti, mert az Esthajnalcsillag az, amelyik az égen előre tudósít az új Nap megjelenéséről.

A mítosz − általános érvényéből következően − magától értetődően kínál számos lélektani analógiát is. A jungi gondolatrendszerben például az ego komplexum domináns tartalmának kikristályosodása, széthullása, és az új domináns tartalom csírájának a tudattalanból való felbukkanása nagyon hasonló lélektani történéseket foglal magában. Az egyéni lélektani analógiák azonban a mítosznak feltétlenül csak egy erősen leszűkített aspektusát jelentik, s egy másik sajátos alkalmazást jelent a kultúrákra és civilizációkra történő alkalmazása. Egy ilyen alkalmazás lehetőségére hívja fel a figyelmet a madár különbözőképpen, de mindenképpen több száz évre becsült élettartama. A mítikus elgondolás szerint egy kultúra a szellem kinyilatkoztatásának ideamagjával veszi kezdetét, és a kultúra fejlődése ennek a magját képező ideának a kibontakoztatása, kimunkálása és differenciálódása folyamatában megy végbe. Az idea látomásából gondolatrendszerek, lételméletek, életmód, erkölcsi szabályok, kultusz és művészet bomlik ki, vagyis egy civilizáció egész berendezkedése és életgyakorlata. Ez a folyamat legalábbis a vallási kultúrák fejlődésében jól nyomon követhető. A virágzás azonban itt is szükségképpen hanyatlásba fordul át, amikor a formák gazdagodása és sokfélesége közepette az emberek egyre távolabb kerülnek az eredeti látomástól, annak tartalma lassan feledésbe vész, a formák, jelképek és rítusok kiüresednek és külsőségeikbe merevednek. A kultúra megszűnik inspirálni az emberi szellem lobogását, és ezzel együtt üresedik ki azok élete, akiknek az adott civilizáció addig szellemi hordozója volt. A hagyományokban gyakran szereplő „sötét korszak” a kultúrák vonatkozásában azt a fázist fejezi ki, amikor a szellemtelenség, a szellemi értékektől és inspirációtól való megfosztottság teljessé válik, s egyszercsak a még anakronisztikusan továbbélő formák is hamuvá hullanak szét. A szellem e sötét korszakaiban a főnix meséje jelentheti a reményt és a bíztatást: amikor minden elveszni látszik, abban a pillanatban a hamuban egyszercsak valami mozdul. Először csak egy féreg kel életre, a jelentéktelenség e rendkívül kifejező jelképe. Ez szülője, a halott kultúra bomlástermékeiből táplálkozva lassan növekedésnek indul, hogy egyszercsak hirtelen tollakat növesztve ismét kibontakoztassa ragyogó színeit. Új főnix, új kultúra születik, akinek első dolga sajátos módon tiszteletadás az ősnek. Az elhunytat az új madár helyezi vissza méltóságába, méltó helyére, az élet lobogásából immár az örökkévalóságba: a Nap oltárára, ahonnan származott.

JEGYZET

3.  Pressing, L.: A Saturnus archetípusa. In: A boldogság mint misztérium, Orient Press, Budapest 1993, 81−157. o.

Mindeddig csupán a mítosz görög változatával foglalkoztunk, s arról sem mondtunk el mindent. A főnix eredetét kutatva azonban lassan az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy még a kultúrával kapcsolatos, fentebb vázolt értelmezés is a főnix jelképrendszerének csak egy meglehetősen leszűkített aspektusát fejti ki. A gyanú már akkor felébredt bennem, amikor a főnixhez nagyon hasonló, ám a görög mítosznál nagyobb mélységet sejtető párhuzamokra bukkantam más kultúrákban. Kínában például a főnix megfelelője, a Feng-huang olyan madár, amely fácán alakú, színes a tolla, csodálatos énekkel és tánccal szórakoztatja az isteneket. Ő a madarak ura, és ahol feltűnik, békét hoz a népnek. A Szertartások könyve a főnixet (ch'i-ling) a négy ling közé sorolja, ahol a ling: legszentebb, legtisztább, leginkább éltető erejű lény. A főnix Kínában is a tűz elem képviselője, s egyes források szerint nem kisebb dolgot jelképez, mint magát a jint, a világmindenség női princípiumát. A főnix azonban a perzsáknál is szerepel: ő Sĭmorg, a madarak rejtélyes égi uralkodója, akinek alakja prominens szerepet játszott a perzsa ezotériában. A főnix kétségkívül egyiptomi forrásokból került át a görög mitológiába, s mikor e forrásokat kezdtem kutatni, Rundle Clark egyiptológus könyvében rögtön abba a sommás értékelésbe akadtam, amely szerint „az egyiptomi mitológia e legnagyobb horderejű, nagy szimbólumát durván félreértette Hérodotosz, aki járatlan lévén az egyiptomi vallás belső jelentésében, tündérmese szintre alacsonyította azt le.”⁴

A főnix őse Egyiptomban a benu (boinȇ) madár. A szó tulajdonképpen gémet jelent, bár az ábrázolások és leírások szerint a madár külseje inkább a sashoz, mint a gémhez hasonló. A főnix-szimbólum megértéséhez azonban egészen az ősi egyiptomi teremtés-mítoszokig kell visszamennünk.

Az egyiptomiaknak kétféle elképzelésük volt az élet eredetéről, s a főnixnek mindkettőben lényeges szerepe volt. Az első változat szerint a világ az ősvízből keletkezett, s a rend és a fény világát (világ = világosság) ma is az ősvíz sötét mélysége veszi körül.⁵ Az ősvízből emelkedett ki az első Isten, aki a világot önmagában és önmagából kibontakoztatta. Ezt az első Istent az ősvízből kiemelkedő sziget, az Őshegy szimbolizálja. Ez Atum, aki minden eljövendő csírája és hordozója, s így teljes és mindent átfogó. Valószínűleg alapvetően ezt jelképezte a piramis. Az ősdombot – a teremtés, vagy kiemelkedés helyét – magával Heliopolisszal azonosították. Ez lett ugyanis a világosság, a fény lakóhelye. Az ősdomb kiemelkedése egybeesik a fény megérkezésével, az első hajnallal. A hajnalt Heliopoliszban a Nap tükröződése jelzi a szent oszlopon, amit a fény-madár főnix világított meg első ízben, az idők hajnalán, bevezetve a látható Isten nagy korszakát.⁶

A második változat szerint az életesszenciát (hikȇ) egy távoli, mágikus forrásból hozták el a világba. E forrás a „Tűz Szigete”, a sosem szűnő fény helye a világ határain túl, ahol az istenek születnek és megújulnak, s ahonnan a világba küldik őket. Az istenség e hozzáférhetetlen földjéről a főnix a fő hírhozó. A „Győzedelmes lélek szövegében” például ezt olvashatjuk:

„A Tűz Szigetéről jöttem, megtöltve 
testemet hikȇvel,
hasonlóan „ama madárhoz”, aki 
[jött, és] megtöltötte
a világot azzal, amit ez addig nem ismert.”

A főnix tehát az öröklét messzi–távoli világából jött, a világosság és az élet üzenetét hozva el az őséjszaka reménytelenségébe burkolt világba. Átrepüli az egész világot, „óceánokat, tengereket és folyókat”, le a földre, Heliopoliszba, a Föld szimbolikus középpontjába, ahol meghirdeti az új korszakot. Feljegyzések szerint „az őrök reszkettek az örömtől”, amikor megpillantották a jövetelét, megbizonyosodva róla, hogy a teremtés még folyik, és a világ még nem sülylyedt vissza az Örvénylő Mélységbe.
Bármelyik változatot vesszük is alapul, mindegyikből nyilvánvaló, hogy a főnix eredetileg nem valamilyen kisebb istenség volt, hanem a Teremtő, vagy még inkább a teremtést is megelőző főisten egy fontos arculata, az, aki „képes önmagát teremteni.” Ezért mondhatja Atum a Halottak Könyve 17. fejezetében: „Én vagyok a Nagy Benu Madár Heliopoliszban, aki meghatározza, hogy mi legyen és mi ne legyen.” A főnix nem annyira az élet valamely különös formájának, mint inkább magának az életnek a jelképe: azt az állandó isteni erőt ábrázolja, amely az élet valamennyi megnyilvánulásának – legyen az akár természeti, akár szellemi – előfeltétele. Ez, az önteremtés a Főisten lelkének első és legmélyebb megnyilvánulása.

A primordiális kezdetekben a főnix torkán jött ki az élet lehelete, amit egy szöveg úgy említ, mint „az az életlélegzet, amely a Benu madárnak, Rȇ fiának a torkából tört fel, akiben Atum az ősi semmiben, végtelenben, sötétségben és seholban megjelent.” Egy másik szöveg szerint⁷ ez az életlélekzet rejti magában a Shu–Tefnut kettősség maszkulin tagjának, Shu-nak a csíráját, amely Shu az egyiptomi mitológiában az aktív gondolatnak, a teremtő elvnek, magának a láthatóvá tétel eszközéül szolgáló tudatnak a szimbóluma. A világ világosságát létbe hívó főnixlehelet azt sejteti, hogy a fény megjelenésével együtt egy hang, egy Ige szólal meg. Ez az eredeti Logosz, a végzet kinyilvánításának igéje, amely a teremtettségben a transzcendens szellem akaratát kinyilvánítja. Ezért írják a piramisszövegek, hogy amikor a szent madár a heliopoliszi kőre érkezik, az az első fény felragyogásának jele; amikor pedig kinyitja csőrét és kiejti szólítását, az „mindent kinyilvánít, ami van és ami még nincs”, vagyis „meghatározza, hogy mi legyen és mi ne legyen.”

A közép- és újbirodalom korában az ősi egyiptomi mítoszok további fejlődésen és kidolgozáson mentek át, és sok ősi jelkép átkerült Oszirisz elterjedő kultuszába. A főnix és a Napisten szimbolikájának sok hasonló vonása miatt a kettő bizonyos fokig összeolvadt. Az új korszak kedvelt elképzelése volt, hogy Rȇ, az ősi Napisten és Oszirisz tulajdonképpen egyazon istenség két különböző arculata. Mai szóhasználattal abban jelölhetnénk meg a különbséget, amit bevezetőnkben a szellem transzcendens és immanens aspektusának neveztünk. Rȇ a Napisten transzcendens mivoltát jeleníti meg, Oszirisz pedig azt, amelyik a világban kibomlik, önmagát a teremtettségben elveszíti, a világuralkodó Hóruszt önmagából életre hívja, majd miután az alvilág poklát megjárta, a teremtettségből önmaga transzcendens természetét visszanyeri. A benu madár az ábrázolásokban ennek az Oszirisznek a „lelke” lett: az az önmagát teremtő princípium, amely egyedül lehetővé tette, hogy Oszirisz a halálból az öröklétre visszaébredjen. Ez pedig nem más, mint az immanens szellemben annak lényegeként bennerejlő transzcendens csíra: az önteremtés lehetősége, a világban jelenlévő világosság; az, ami teljesen a világban van, mégis teljesen Isten.⁸

Az egyiptomi elgondolások szerint az idő visszatérő ciklusokból tevődik össze, s e ciklusokat az eredeti teremtés jelölte ki. Ilyen ciklusok a nap, a dekád, a hónap, az év, a 30, 400 vagy 1460 év. E ciklusokat a Nap, a Hold és a csillagok együttállásai, valamint a Nílus áradása alapján határozták meg. Bizonyos értelemben, amikor a főnix kibocsátotta az ősszólítást, ő maga indította el mindezeket a ciklusokat. Ezért a főnix Egyiptomban minden időszámítás védnöke volt, s heliopoliszi temploma a naptári szabályozás központjaként működött. Ez azt is jelentette, hogy a főnix őseredeti megjelenésének legfőbb teremtő aktusa minden egyes cikluskezdetkor bizonyos értelemben megismétlődött. Minden kezdet: minden hajnal, hónap, ünnep, újjászületés a főnix megjelenésének ősi eseményét ismételte meg, s igazolta egyben, hogy a világ még mindig benne van a folyamatos „teremtésben levés” állapotában, s nem kezdték azt ki az őskáosz erői. A legtöbb vallási rítus ereje és autoritása is onnan származott, hogy bizonyos értelemben az eredeti teremtés eseményeit elevenítették fel. Ezért kapcsolódtak az ünnepekhez, amelyek mindig cikluskezdeteket jelöltek ki. Az ezotérikus beavatás döntő eleme pedig az örökkévaló és folyamatosan jelenlévő KEZDETBE való felemelkedés, ami ugyanazt jelenti, mint: minden pillanatot egy pillanatnyi ciklus kezdeteként átélve önmagunk teremtőivé válni, és a bennünk lévő főnixet hagyni, hogy csőrét szóra nyissa. A halál legyőzése nem egyszeri újjászületést jelent, hanem azt, hogy minden pillanatban állandóan újra kell születni, folyamatos újjászületésben kell lenni. Akkor juthat el valaki oda, amiről a Halottak Könyve 83. fejezete így ír:

„Fölrepültem, mint az ősi Isten és 
formákat öltöttem magamra –
Én nőttem a magban és bújtam a 
teknősbéka bőrébe,
Én vagyok minden isten 
vetőmagja [esszenciája],
Én vagyok a hetedik ama hét kobra⁹ 
közül, akik Nyugaton keltek életre,
Én vagyok Hórusz, a testével 
ragyogást keltő isten…
Én jövök nappalként, én jelenek meg 
az istenek lépéseiben,
Én vagyok Khon [a Hold], aki 
leigázta a mindenséget.

Aki tudja ezt a tiszta igét, annak számára ez azt jelenti, hogy halála után kikerül a napvilágra, szándéka szerint átváltozik, Wennefer¹⁰ öltözékét viseli, Oszirisz ételével táplálkozik, áldozati felajánlásokban részesül, meglátja a Napot; azt jelenti, hogy a földön Rȇ erejével létezik,¹¹ Oszirisszel győzedelmeskedik, és semmilyen gonosznak nem lesz többé hatalma fölötte. Milliószor igaz ez.¹²

JEGYZETEK

4.  Clark, R. T. R.: Myth and Symbol in Ancient Egypt. Thames and Hudson, London, 1959.
5.  Ezek az „ég feletti vizek”.
6.  Ez az oszlop volt a „Ben-ben kő”.
7.  Én vagyok Shu, akit Atum ugyanaznap teremtett, amikor ő maga megjelent. 
   Nem képzett engem méhben, nem alakított tojásban, 
   Hanem az én atyám, Atum, szájának nyálával köpött ki engem és Tefnut nővéremet. 
   Ő mögöttem képződött, mikor be voltam  burkolózva az életlélekzetbe, 
   Amely a főnix torkából jött elő azon a napon, amikor Atum megjelent a végtelenben, a  semmiben, a sötétségben és az alaktalanságban. 
   Én vagyok Shu, az istenek atyja – ami akkor volt, amikor Atum kibocsátotta egyetlen szemét,  hogy megtaláljon engem és Tefnut nővéremet. 
   Én vagyok az, aki a sötétséget világossággá tette számára, amikor kezét feltartó emberként  megtalált engem. 
   (Megjegyzés: a kezét feltartó ember az üres teret fejezi ki, amely a megvilágító, láthatóvá tévő tudat ürességére utal).
8.  Ha talán nehéz is volt követni, mégsem kerülhettük meg ezeket a fejtegetéseket, ha a későbbiekben meg akarjuk érteni, hogy az főnix nem egyszerűen azért válhatott Megváltóvá, mert a halál után újjászületik.
9.  A királyság jelképe.
10.  Oszirisz egy neve.
11.  Vö. a fentebbi gondolatmenetünkkel.
12.  A főnixszé változás varázsigéje.

Főnix lángját az egyiptomi misztériumok kialvásával a hellén és a középkori alkímia vette át. Az alkímia a vallási kultuszoktól eltérően inkább egyéni beavatási út volt, s ennek következtében szimbólumrendszere is sokkal inkább idioszinkráziás. Ez abban is megmutatkozik, hogy az egyiptomi, majd keresztény vallásokból átvett elemek a legkülönfélébb módon keveredhetnek, és sajátos egyéni értelmezéseket nyerhetnek. Így az alkímiai irodalomban igen gyakran használt főnix szimbólum nem egyszer Ibisznek, a bölcsesség egyiptomi istenéhez, Thothoz tartozó madárnak a vonásaival ötvöződik. A főnix azonban rendszerint az alkímiai műnek azt az alapvető és döntő elemét jeleníti meg, ami igazolja, hogy az alkímia mélyebben értette az egyiptomi jelképet, mint a közismertebb görög mítosz. E-szerint amit a főnix az alkímiában jelképez, az nem más, mint maga a lapis philosophorum, más néven universal tinktura, magisterium, elixír, Stein der Weisen, universal medicin, quinta essentia, tinktura, arcanum, rote Löwe, Hominum Hispanorum Lapis, sperma viri muti – ez a bölcsek köve, a titokzatos vörös por, amellyel a tökéletlen fém arannyá és ezüstté alakítható, és amely az örök életet megszerzi. 

Nyilvánvalónak látszik, hogy az anyag átalakításával foglalkozó alkímisták valójában a teremtés princípiuma fölötti elveszett uralmat keresték. Másképpen aligha volna érthető, hogy mi köze van az aranycsinálásnak az örökléthez. Az alkímiai műben az arany is szimbólum, de a szimbólumnak ugyanabban a bensőséges értelmében, amiről a bevezetőnkben beszéltünk, vagyis úgy, hogy a kultikus lényeget nemcsak egyszerűen jelzi, hanem magában kinyilvánítja. Ezért a teremtő elv megszerzésének alkímiai művelete annyiban volt sikeresnek, valódinak tekinthető, amennyiben valódi volt az arany is, amely a kultikus műben megszületett. Az aranyban az Élet, a Nap, a Teremtés, az Idő és a Királyság princípiumai öltenek testet,¹³ és a főnix kettős – vörös és arany – színe arra utal, hogy a tűzmadár egyaránt magában foglalja a végterméket (arany) és a végtermék előállításának mágikus mód-szerét (bölcsek köve, vörös por). Hogy logikailag követhetőek maradjunk, ismét kénytelenek vagyunk a filozófiai absztrakcióhoz folyamodni. Eszerint a szellem két arculata közül az arany a transzcendens, az uralom, a nem vegyülő, a hindu puruṣa, a kínai jang; míg a bölcsek köve az immanens, a hatalom, a minden elem mélyén ott rejtőző ötödik lényeg, a hindu prakṛti, a kínai jin. A közönséges fémek arannyá alakítása azt jelenti, hogy a világgá lett szellemből a transzcendens szellemet visszanyerni. A „tökéletesen vegyületlen” transzcendens szellem a „világ vörös pora” által támasztott varázslat következtében (māyā) jelenik meg úgy, mint közönséges anyag, mint amiből e szellem látszólag elveszett (avidyā); és az alkímiai műben e varázslat eloszlatásához éppen a szellem immanens arculata feletti uralom, a vörös mágia feletti uralom adja meg a kulcsot. A főnix asztrológiailag a Skorpió jegye alá tartozik, s annak a mágikus műveletnek a jelképe, amely a skorpió infernális tüzét szellemi világosság tüzévé változtatja át. A főnix a transzcendensben bennerejlő világcsíra, ezért teremtési princípium; s egyben az immanensben benne lévő Istencsíra, s ezért egyben megváltásprincípium is. Legmélyebb lényege szerint azt az ÁTLÉNYEGÜLÉST jelenti, amely mind a teremtés, mind a megváltás művében végbemegy.

A középkori alkímiában a főnixet sokhelyütt egy nagyon hasonló, új szimbólum váltotta fel: ez volt a pelikán, az alkímiai kísérletek egyik edénye, amely nemcsak a titkos mű rózsához hasonló emblémája, de a legmagasabb beavatási fokozatnak is kelléke lett. A pelikánt úgy szokták ábrázolni, amint éppen egy, a mellén önmaga által ejtett sebből táplálja kicsinyeit. A véráldozat (ahol a pelikán vére, a rejtélyes tinktúra nem más, mint maga a vörös por, vagyis a bölcsek köve) a teremtést és a feltámadást egyaránt jelképezi. A legenda szerint az apapelikán megölte fiókáit, ám három nappal később az anya önmaga megsebzésével feltámasztotta őket, s engedte, hogy vére a testükbe áramoljon. A teremtés a szellem anyai, immanens arculatának áldozata révén tud fennmaradni úgy, hogy az önmaga esszenciáját a formák sokféleségébe bocsátja, önmagát az élet folytonosságáért feláldozza. Az áldozat mozzanata azonban legmélyebb pontján a szellem transzcendens magját érinti meg, teljes megvalósulásában éppen azt hozva létre, amit látszólag elveszített. Ezért a misztériumokban a pelikán a jelölt feltámadását fejezi ki halottaiból. A főnixszel való azonosságát az is jelzi, hogy ezt is szokták Napmadárként ábrázolni, ahol a vért a Nap sugarai helyettesítik. Ez ad életet a hét filozófiai bolygónak (fiókák). E bolygók, vagy fiókák az alapfémeket is jelképezik, amelyek az alkímiai műben a pelikán vére feletti uralom megszerzésével szellemi arannyá transzmutálódnak.

JEGYZET

13.  Az arany, a Nap, az idő és a királyság szimbólumok összefüggését Hamvas Béla elemzi ragyogóan René Guènon és a társadalom metafizikája című tanulmányában.
     

Említettük már, hogy egyes keresztény íróknál a főnix Krisztus szimbólumává vált, s kérem, hogy befejezésül engedjenek meg ezzel kapcsolatban néhány gondolatot.

A főnix- mítosszal, legalábbis annak görög változatával több kézenfekvő analógia mutatkozik, amelyeket Wolfgang Frantze így foglal össze:¹⁴

„Cyprianus D. az Apostoli Credonak magyarázatjában, midőn a pogányok nem hinnék a Fiú Istent az Atyától végire mehetetlen módon születettnek lenni, ide való példa gyanánt vészen valami hasonlatosságot a Fénix Madárnak tsudálatos eredetiről. Némellyek ezt a Krisztus testére magyarázzák, amelly a természetnek szokott rendi kivül minden férfiui mag nélkül, isteni titkos erő által, a füszerszámbéli fák között, azaz a Szűznek méhében a Szent hamuból, azaz Máriának a Szentlélek által megszenteltetett vériből született légyen. Aki végezetre az ő életének folyását eltöltvén, az ő testét adta a fűszerszámos tűzre, azaz a kinos keresztfára, melylyen mint valami férgetskévé változván meg- hólt, de viszont feltámadott.
1. Azért, miképenhogy a Fénix Madár jó eleve megérzi a maga halálát, azonképpen a Krisztus még az előtt sok idővel és sok ízbe megjövendölte a maga halálát.
2. Valaminthogy a Fénix magának halálára való fészket készit, azonképpen a Krisztus nem vonogatta magát a halál előtt, hanem önként tötte le az ő életét.
3. Valaminthogy a Fénix a maga hamvából megelevenedik, azonkép a Krisztus a halálból maga tulajdon ereje által támadott fel.
4. Valaminthogy az ifjú Fénix a hamvat, mellyből ő termett, a Napnak templomába hordja bé, azonkép a Krisztus is, azon testet, mellyben meghólt és feltámadott, menyországba felvitte, ott az ő Szent Attya előtt mutogatja, s úgy esedezik miérettünk.”

E külsődlegesebb párhuzamok mellett azonban, amint arra már utaltunk, a Megváltó és a főnix között egy mélyebb azonosság is fölfedezhető, amely a Fiúnak, mint világban inkarnálódott Istennek az alakjával függ össze. A Megváltás műve – mondja Hamvas –, a teremtés művét felülmúlja. S tegyük hozzá: felülmúlja többek között azért, mert megvalósítja azt az egészen rendkívüli képtelenséget, hogy a transzcendenciát mint a világban láthatót és állandóan jelenlévőt mutatja meg. A főnix semmi mást nem fejez ki, mint éppen ennek a lehetőségét: azt az állandó átlényegülést, amely a Teremtés és a Megváltás varázslatos misztériumainak egyaránt a kulcsát jelenti, s amely a két misztériumot egyetlen pontba sűríti össze. Ez az átlényegülés a teremtés oldaláról nézve a szeplőtelen fogantatástól a kereszthalálig tart, a Megváltás oldaláról nézve azonban éppen a kereszthalállal és a feltámadással veszi kezdetét. Az újabb európai kultúra ezeket hajlamos kezdő- és végpontokkal rendelkező időszakokként felfogni; az ókori archaikus gondolkodás azonban inkább a főnix mítoszban is szereplő ciklusokat alkalmazott. A ciklus a szóban forgó dolog időfelettiségét, történet-felettiségét, állandóan jelenlévő voltát fejezi ki. A főnix egész életpályája az örökkévalóságban helyezkedik el, amelynek az időbeli ciklusok csupán egy részét, aspektusát, leképeződését jelentik. A történet pedig az emberi tudat bolyongása az örökkévalóság archetipikus pályáin. Innen nézve, Krisztus élete számunkra elsősorban mint példázat lehet jelentős. Mert arról beszél, hogy az emberben testi születésén kívül a transzcendens szellem egy csírája is megszületik; hogy e szellem benne kibontakozva csodálatos átváltozásokra képes; hogy mindannyian eljutunk arra a pontra, amikor e szellemet önmagunkban eláruljuk, megfeszítjük, majd meg is tagadjuk. A keresztény életútban, amint én látom, a megfosztottság felismerése, bűnbánat, megtérés, a valójában sosem szűnő szellemi kisugárzás kegyelmének elfogadása vezethet az új élet és a feltámadás felé.¹⁵ Más hagyományokban más életminták őrződnek. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy maga a mítosz azért elsősorban nem az időben, hanem afölött játszódik: hogy a teremtés még folyik, és a főnix dala még szól, az azt jelenti, hogy a Krisztust magunkban minden egyes pillanatban újra meg újra megfeszítjük, s a megváltás kegyelme is minden pillanatban újra meg újra elér bennünket. A történeti tudat bolyongásának következménye, amikor valaki mindebből csak egy szeletet lát.

Köszönöm a figyelmüket.

JEGYZETEK

14.  Miskolczi Gáspár 1702-es fordításában.
15.  Vö. János, III. 3.: „Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” 5-6: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az.”