Mindeddig csupán a mítosz görög változatával foglalkoztunk, s arról sem mondtunk el mindent. A főnix eredetét kutatva azonban lassan az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy még a kultúrával kapcsolatos, fentebb vázolt értelmezés is a főnix jelképrendszerének csak egy meglehetősen leszűkített aspektusát fejti ki. A gyanú már akkor felébredt bennem, amikor a főnixhez nagyon hasonló, ám a görög mítosznál nagyobb mélységet sejtető párhuzamokra bukkantam más kultúrákban. Kínában például a főnix megfelelője, a Feng-huang olyan madár, amely fácán alakú, színes a tolla, csodálatos énekkel és tánccal szórakoztatja az isteneket. Ő a madarak ura, és ahol feltűnik, békét hoz a népnek. A Szertartások könyve a főnixet (ch'i-ling) a négy ling közé sorolja, ahol a ling: legszentebb, legtisztább, leginkább éltető erejű lény. A főnix Kínában is a tűz elem képviselője, s egyes források szerint nem kisebb dolgot jelképez, mint magát a jint, a világmindenség női princípiumát. A főnix azonban a perzsáknál is szerepel: ő Sĭmorg, a madarak rejtélyes égi uralkodója, akinek alakja prominens szerepet játszott a perzsa ezotériában. A főnix kétségkívül egyiptomi forrásokból került át a görög mitológiába, s mikor e forrásokat kezdtem kutatni, Rundle Clark egyiptológus könyvében rögtön abba a sommás értékelésbe akadtam, amely szerint „az egyiptomi mitológia e legnagyobb horderejű, nagy szimbólumát durván félreértette Hérodotosz, aki járatlan lévén az egyiptomi vallás belső jelentésében, tündérmese szintre alacsonyította azt le.”⁴

A főnix őse Egyiptomban a benu (boinȇ) madár. A szó tulajdonképpen gémet jelent, bár az ábrázolások és leírások szerint a madár külseje inkább a sashoz, mint a gémhez hasonló. A főnix-szimbólum megértéséhez azonban egészen az ősi egyiptomi teremtés-mítoszokig kell visszamennünk.

Az egyiptomiaknak kétféle elképzelésük volt az élet eredetéről, s a főnixnek mindkettőben lényeges szerepe volt. Az első változat szerint a világ az ősvízből keletkezett, s a rend és a fény világát (világ = világosság) ma is az ősvíz sötét mélysége veszi körül.⁵ Az ősvízből emelkedett ki az első Isten, aki a világot önmagában és önmagából kibontakoztatta. Ezt az első Istent az ősvízből kiemelkedő sziget, az Őshegy szimbolizálja. Ez Atum, aki minden eljövendő csírája és hordozója, s így teljes és mindent átfogó. Valószínűleg alapvetően ezt jelképezte a piramis. Az ősdombot – a teremtés, vagy kiemelkedés helyét – magával Heliopolisszal azonosították. Ez lett ugyanis a világosság, a fény lakóhelye. Az ősdomb kiemelkedése egybeesik a fény megérkezésével, az első hajnallal. A hajnalt Heliopoliszban a Nap tükröződése jelzi a szent oszlopon, amit a fény-madár főnix világított meg első ízben, az idők hajnalán, bevezetve a látható Isten nagy korszakát.⁶

A második változat szerint az életesszenciát (hikȇ) egy távoli, mágikus forrásból hozták el a világba. E forrás a „Tűz Szigete”, a sosem szűnő fény helye a világ határain túl, ahol az istenek születnek és megújulnak, s ahonnan a világba küldik őket. Az istenség e hozzáférhetetlen földjéről a főnix a fő hírhozó. A „Győzedelmes lélek szövegében” például ezt olvashatjuk:

„A Tűz Szigetéről jöttem, megtöltve 
testemet hikȇvel,
hasonlóan „ama madárhoz”, aki 
[jött, és] megtöltötte
a világot azzal, amit ez addig nem ismert.”

A főnix tehát az öröklét messzi–távoli világából jött, a világosság és az élet üzenetét hozva el az őséjszaka reménytelenségébe burkolt világba. Átrepüli az egész világot, „óceánokat, tengereket és folyókat”, le a földre, Heliopoliszba, a Föld szimbolikus középpontjába, ahol meghirdeti az új korszakot. Feljegyzések szerint „az őrök reszkettek az örömtől”, amikor megpillantották a jövetelét, megbizonyosodva róla, hogy a teremtés még folyik, és a világ még nem sülylyedt vissza az Örvénylő Mélységbe.
Bármelyik változatot vesszük is alapul, mindegyikből nyilvánvaló, hogy a főnix eredetileg nem valamilyen kisebb istenség volt, hanem a Teremtő, vagy még inkább a teremtést is megelőző főisten egy fontos arculata, az, aki „képes önmagát teremteni.” Ezért mondhatja Atum a Halottak Könyve 17. fejezetében: „Én vagyok a Nagy Benu Madár Heliopoliszban, aki meghatározza, hogy mi legyen és mi ne legyen.” A főnix nem annyira az élet valamely különös formájának, mint inkább magának az életnek a jelképe: azt az állandó isteni erőt ábrázolja, amely az élet valamennyi megnyilvánulásának – legyen az akár természeti, akár szellemi – előfeltétele. Ez, az önteremtés a Főisten lelkének első és legmélyebb megnyilvánulása.

A primordiális kezdetekben a főnix torkán jött ki az élet lehelete, amit egy szöveg úgy említ, mint „az az életlélegzet, amely a Benu madárnak, Rȇ fiának a torkából tört fel, akiben Atum az ősi semmiben, végtelenben, sötétségben és seholban megjelent.” Egy másik szöveg szerint⁷ ez az életlélekzet rejti magában a Shu–Tefnut kettősség maszkulin tagjának, Shu-nak a csíráját, amely Shu az egyiptomi mitológiában az aktív gondolatnak, a teremtő elvnek, magának a láthatóvá tétel eszközéül szolgáló tudatnak a szimbóluma. A világ világosságát létbe hívó főnixlehelet azt sejteti, hogy a fény megjelenésével együtt egy hang, egy Ige szólal meg. Ez az eredeti Logosz, a végzet kinyilvánításának igéje, amely a teremtettségben a transzcendens szellem akaratát kinyilvánítja. Ezért írják a piramisszövegek, hogy amikor a szent madár a heliopoliszi kőre érkezik, az az első fény felragyogásának jele; amikor pedig kinyitja csőrét és kiejti szólítását, az „mindent kinyilvánít, ami van és ami még nincs”, vagyis „meghatározza, hogy mi legyen és mi ne legyen.”

A közép- és újbirodalom korában az ősi egyiptomi mítoszok további fejlődésen és kidolgozáson mentek át, és sok ősi jelkép átkerült Oszirisz elterjedő kultuszába. A főnix és a Napisten szimbolikájának sok hasonló vonása miatt a kettő bizonyos fokig összeolvadt. Az új korszak kedvelt elképzelése volt, hogy Rȇ, az ősi Napisten és Oszirisz tulajdonképpen egyazon istenség két különböző arculata. Mai szóhasználattal abban jelölhetnénk meg a különbséget, amit bevezetőnkben a szellem transzcendens és immanens aspektusának neveztünk. Rȇ a Napisten transzcendens mivoltát jeleníti meg, Oszirisz pedig azt, amelyik a világban kibomlik, önmagát a teremtettségben elveszíti, a világuralkodó Hóruszt önmagából életre hívja, majd miután az alvilág poklát megjárta, a teremtettségből önmaga transzcendens természetét visszanyeri. A benu madár az ábrázolásokban ennek az Oszirisznek a „lelke” lett: az az önmagát teremtő princípium, amely egyedül lehetővé tette, hogy Oszirisz a halálból az öröklétre visszaébredjen. Ez pedig nem más, mint az immanens szellemben annak lényegeként bennerejlő transzcendens csíra: az önteremtés lehetősége, a világban jelenlévő világosság; az, ami teljesen a világban van, mégis teljesen Isten.⁸

Az egyiptomi elgondolások szerint az idő visszatérő ciklusokból tevődik össze, s e ciklusokat az eredeti teremtés jelölte ki. Ilyen ciklusok a nap, a dekád, a hónap, az év, a 30, 400 vagy 1460 év. E ciklusokat a Nap, a Hold és a csillagok együttállásai, valamint a Nílus áradása alapján határozták meg. Bizonyos értelemben, amikor a főnix kibocsátotta az ősszólítást, ő maga indította el mindezeket a ciklusokat. Ezért a főnix Egyiptomban minden időszámítás védnöke volt, s heliopoliszi temploma a naptári szabályozás központjaként működött. Ez azt is jelentette, hogy a főnix őseredeti megjelenésének legfőbb teremtő aktusa minden egyes cikluskezdetkor bizonyos értelemben megismétlődött. Minden kezdet: minden hajnal, hónap, ünnep, újjászületés a főnix megjelenésének ősi eseményét ismételte meg, s igazolta egyben, hogy a világ még mindig benne van a folyamatos „teremtésben levés” állapotában, s nem kezdték azt ki az őskáosz erői. A legtöbb vallási rítus ereje és autoritása is onnan származott, hogy bizonyos értelemben az eredeti teremtés eseményeit elevenítették fel. Ezért kapcsolódtak az ünnepekhez, amelyek mindig cikluskezdeteket jelöltek ki. Az ezotérikus beavatás döntő eleme pedig az örökkévaló és folyamatosan jelenlévő KEZDETBE való felemelkedés, ami ugyanazt jelenti, mint: minden pillanatot egy pillanatnyi ciklus kezdeteként átélve önmagunk teremtőivé válni, és a bennünk lévő főnixet hagyni, hogy csőrét szóra nyissa. A halál legyőzése nem egyszeri újjászületést jelent, hanem azt, hogy minden pillanatban állandóan újra kell születni, folyamatos újjászületésben kell lenni. Akkor juthat el valaki oda, amiről a Halottak Könyve 83. fejezete így ír:

„Fölrepültem, mint az ősi Isten és 
formákat öltöttem magamra –
Én nőttem a magban és bújtam a 
teknősbéka bőrébe,
Én vagyok minden isten 
vetőmagja [esszenciája],
Én vagyok a hetedik ama hét kobra⁹ 
közül, akik Nyugaton keltek életre,
Én vagyok Hórusz, a testével 
ragyogást keltő isten…
Én jövök nappalként, én jelenek meg 
az istenek lépéseiben,
Én vagyok Khon [a Hold], aki 
leigázta a mindenséget.

Aki tudja ezt a tiszta igét, annak számára ez azt jelenti, hogy halála után kikerül a napvilágra, szándéka szerint átváltozik, Wennefer¹⁰ öltözékét viseli, Oszirisz ételével táplálkozik, áldozati felajánlásokban részesül, meglátja a Napot; azt jelenti, hogy a földön Rȇ erejével létezik,¹¹ Oszirisszel győzedelmeskedik, és semmilyen gonosznak nem lesz többé hatalma fölötte. Milliószor igaz ez.¹²

JEGYZETEK

4.  Clark, R. T. R.: Myth and Symbol in Ancient Egypt. Thames and Hudson, London, 1959.
5.  Ezek az „ég feletti vizek”.
6.  Ez az oszlop volt a „Ben-ben kő”.
7.  Én vagyok Shu, akit Atum ugyanaznap teremtett, amikor ő maga megjelent. 
   Nem képzett engem méhben, nem alakított tojásban, 
   Hanem az én atyám, Atum, szájának nyálával köpött ki engem és Tefnut nővéremet. 
   Ő mögöttem képződött, mikor be voltam  burkolózva az életlélekzetbe, 
   Amely a főnix torkából jött elő azon a napon, amikor Atum megjelent a végtelenben, a  semmiben, a sötétségben és az alaktalanságban. 
   Én vagyok Shu, az istenek atyja – ami akkor volt, amikor Atum kibocsátotta egyetlen szemét,  hogy megtaláljon engem és Tefnut nővéremet. 
   Én vagyok az, aki a sötétséget világossággá tette számára, amikor kezét feltartó emberként  megtalált engem. 
   (Megjegyzés: a kezét feltartó ember az üres teret fejezi ki, amely a megvilágító, láthatóvá tévő tudat ürességére utal).
8.  Ha talán nehéz is volt követni, mégsem kerülhettük meg ezeket a fejtegetéseket, ha a későbbiekben meg akarjuk érteni, hogy az főnix nem egyszerűen azért válhatott Megváltóvá, mert a halál után újjászületik.
9.  A királyság jelképe.
10.  Oszirisz egy neve.
11.  Vö. a fentebbi gondolatmenetünkkel.
12.  A főnixszé változás varázsigéje.