Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

köszönöm e meghívást, mely alkalmat ad megosztani Önökkel néhány olyan gondolatot, amelyek mindannyiunk számára fontosak lehetnek. Nem tudom, hogy Önök közül hányan látták a kiállítást; én ma „tekintettem” meg először, és valóban rendkívüli élmény volt. E „láthatatlan” kiállítás néhány, a mai előadás témája szempontjából is bevilágító fölismeréssel ajándékozott meg. Ez a kiállítás — ami abból állt, hogy bevezettek bennünket egy világba úgy, hogy közben elvették tőlünk a látásunkat —, nemcsak abban nyújt számunkra segítséget, hogy megértsük azoknak az embertársainknak a világát, problémáit és tapasztalatait, akiket az élet megfosztott a látásérzékelés ajándékától, hanem fontos fölismeréseket ad annak a jelenségnek a vonatkozásában is, amelyet mi a buddhizmusban vagy a jógában „szellemi vakság”-nak nevezünk. A szellemi vakság olyan kór — ha nem is a szó orvosi, hanem csupán jelképes értelmében —, amelyben valamennyien szenvedünk, és amely valamennyiünket érint. Éppen ezért ez a kiállítás nem csak vak felebarátaink, hanem önmagunk megismeréséhez is segítséget nyújtott.

Ezzel kapcsolatban több gondolat is rögtön idekívánkozik. Az elsőre ezek közül már a kiállításra bennünket bevezető kísérő is felhívta a figyelmet. Eszerint számunkra, akik hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy látunk, ennek az érzéknek a hirtelen kiesése veszteségként jelentkezik. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy hozzá vagyunk szokva a látáshoz, hanem egyenesen ezen az érzéken keresztül ismerjük meg elsősorban világunkat, s minden más érzékelésünket is ennek rendeljük alá, vagy ehhez illesztjük. Azonban ha az ember a látás kiesését tapasztalva veszi a bátorságot, hogy kellő nyitottsággal menjen bele ebbe a helyzetbe, és le tudja küzdeni a szorongásait, akkor valóban tapasztalhatjuk, hogy valamit nyerhetünk is e veszteségért cserébe. Mintha a látás eltakarása megnyitná előttünk a láthatatlan tapasztalását. A teljes sötétségben érzékelhetóvé válnak számunkra olyan dolgok, jelenségek és megismerések is, amelyeket a hétköznapi világunkban, megszokott életünkben talán éppen azért nem veszünk észre, mert túlságosan leköt bennünket a látásunk. Állandóan a megismerhető formákkal vagyunk elfoglalva, és elsiklunk a nem látható élménylehetőségek és tapasztalások fölött. Nyilván azoknak, akik vakok, nagyon sok nehézséget és korlátozást kell elszenvedniük a látók világához képest emiatt; s mégis, bizonyosan hozzá tudnak jutni olyan ajándékokhoz vagy fölismerésekhez is, amelyeket viszont a látók nem képesek felfogni vagy tapasztalni.

Ez a gondolat azután egy még mélyebb és általánosabb belátást ébresztett bennem. Azt ugyanis, hogy mindaz, amit tapasztalunk, és amit a saját szempontunkból igazságnak vagy valóságnak hiszünk, valójában csak egyike a lehetséges valóságoknak. Mindenki azt hiszi valóságnak, amit éppen lát. Holott elméletileg könnyen utánagondolható, hogy annyi valóság létezik, ahány ember vagy ahány lény, sőt talán még ezek számánál is sokkal több; és az, amit mi tapasztalunk, tulajdonképpen csak egyfajta látásmód. Azonban még ha valaki abból kiindulva, hogy más emberek másképpen látják a dolgokat, el is fogadja a többféle lehetséges valóság gondolatát, még annál is ez rendszerint pusztán egy toleránsabb, elfogadóbb elméleti álláspontot jelent. Igen ritkán kerülünk abba a helyzetbe, hogy erről élményszerű benyomást szerezhessünk. Belegondolhatunk abba, hogy mondjuk egy légy mennyire más világot tapasztal hozzánk képest; mennyire más dolgokat, vagy jelenségeket vesz észre egyáltalán, és mennyire mást jelent számára mindaz, amit érzékel, mint számunkra, embereknek. És honnan tudjuk, vagy milyen alapon állíthatjuk, hogy éppen az a megismerés a hiteles, amelyet a mi érzékeink közvetítenek a számunkra? Lehetne erre humoros példákat is mondani; például ahol nekem viszket, ott a légy számára esetleg táplálék található és így tovább. Az igazság azonban az, hogy még ha az ember végig is gondolja ezeket, nem tudjuk elképzelni, hogy egy légy milyennek is látja a világot. És számomra éppen ez volt a második élményszerű és megrázó esemény ezen a kiállításon: az tudniillik, hogy besegített egy olyan helyzetbe, amely élményszerűen meg tudott mutatni egy teljesen másfajta valóságot, mint amiben addig éltem. Helyesebben ugyanaz a valóság volt ez továbbra is, hiszen ez is utcából, mezőből, városból, korcsmából tevődött össze; ám ez a valóság egyszerre mégis egészen más minőségben, egész másmilyennek kezdett el mutatkozni.

E kiállítás tehát egy olyan helyzetbe vitt bennünket, ahol ez az alapfölismerés — hogy többféle valóság is létezhet egymás mellett —, tapasztalhatóvá vált számunkra. Ha elképzelünk egy olyan világot, ahol csupa vak ember él, valószínűnek tarthatjuk, hogy a vakok e közösségében is — mint minden más nagyobb embercsoportban —, kialakulnak bizonyos közös elképzelések, előítéletek, megismerési sémák és értelmezések. Létrejön egyfajta közmegegyezés az észlelésre, a megismerésre és a tapasztalatok feldolgozására vonatkozóan, amihez azután az egész közösség tartja magát, és amelyhez mindenki hozzászokik. Miután valamely észlelési mód normává vált, annak ismétlődése mindenki más számára is megerősítésként működik, ami igazolja a közösség tagjait abbéli hitükben, hogy az, ahogyan ők a világot tapasztalják, valóban úgy van. Több irodalmi példa is létezik, ahol az írók fantáziája végiggondolt ilyen lehetőségeket. Ha létezne egy olyan közösség, ahol kizárólag vakok élnének, akkor ott valószínűleg az a fajta megismerés válna a megszokott, normális és elfogadott tapasztalási móddá, mint amit itt csak a sötétben vagy a látás hiányában ismerhet meg az ember. Különösen, ha e vakok még sohasem találkoztak olyasvalakivel, aki tapasztalta volna a látható formákat. Valószínűsíteni lehet, hogy ha egy ilyen közösségben megjelenne valaki, aki lát, akkor ő lenne az, akinek megismerési módját a közösség deviánsnak vagy nem normálisnak tekinti.

Ez a fölismerés arra tanít meg bennünket, hogy — legalábbis azon a szinten, ahogyan mi pillanatnyilag megismerjük a világot —, valószínűleg nem lehet abszolút valóságról vagy abszolút igazságról beszélni. Szembe kell néznünk annak lehetőségével, hogy a dolgok nem önmagukban, objektíve olyanok, amilyenek, hanem amit tapasztalunk, az legalább annyira múlik saját magunkon —saját alkatunkon, érzékeinken és különösen a tudatunkon —, mint külső körülményeken.

Azt is jelenti ez, hogy nem lehet például kijelenteni: ahogyan a vak ember tapasztalja a világot, az „hamis” volna; de még csak azt sem lehet mondani, hogy szegényesebb. Bizonyos értelemben talán szegényesebb, más értelemben azonban bizonyosan gazdagabb, sőt pontosabb is az, ahogyan egy vak ember érzékeli a valóságot. Számomra bevilágító élmény volt, hogy a vezetőnknek a sötétben — anélkül, hogy látott volna, vagy akár csak megtapintott volna bennünket —, az elején mindannyian bemutatkoztunk. Úgy nyolc-tíz ember lehetett a csoportban. Ettől kezdve a vak vezető, akinek ebben a tapasztalási módban már gyakorlata van, mindenkit pontosan a nevén szólított, és azt is pontosan tudta, hogy ki, mikor, hol tartózkodik éppen. Amikor megérintett engem, azt mondta, hogy „Ja, te vagy az, Lajos“. Én magam, ha tíz addig ismeretlen embernek hirtelen bemutatnak, akkor néhány perc múlva a felének valószínűleg elfelejtem a nevét, a másik ötöt pedig össze keverem, jóllehet szemüveggel korrigálva elég jól látok. Ez is mutatja, mennyire nem lehet azt állítani, hogy a vak ember pontatlanabbul vagy szegényesebben tapasztalná azt, amit mi látunk; csupán arról lehet szó, hogy másképpen ismeri meg azt.

Mármost milyen alapon gondoljuk, hogy éppen az a helyesebb, gazdagabb vagy pontosabb érzékelés, ahogyan azt mi, látó emberek tapasztaljuk? Egyetlen alapja van ennek, nevezetesen az, hogy ehhez vagyunk hozzászokva. Vannak azonban bizonyos ősi hagyományok úgy keleten, mint nyugaton, amelyek tanításai szerint éltek közöttünk egykor olyan „bölcsek”-nek, „risik”-nek vagy „megvilágosodottak”-nak nevezett ritka emberek, akik hozzánk képest egészen másképpen ismerték meg a világot és önmagukat. E bölcseknek volt bátorságuk kijelenteni, hogy még ha a többség, akár több milliárd ember is a világot így és így látja, mindez akkor is, mégis lehet téves vagy hibás. Ahogyan ők fogalmazták: mégis lehetséges, hogy mindaz, amit tapasztalunk, csupán illúzió.

Szerintük az a tény, hogy sok ember ezt hasonlónak érzékeli, kizárólag annak következménye, hogy valamennyien a megismerés egyfajta korlátozottságában szenvednek. Mindannyiukból hiányzik egy olyan érzékszerv — egyfajta szellemi látás —, amely a dolgokat a valóságnak megfelelően tudná mutatni. Helyesebben nem hiányzik, mert a bölcsek szerint ez a különleges szellemi látóképesség tulajdonképpen minden emberben megvan, ám elcsökevényesedett vagy feledésbe merült; olyan hosszú ideig nem használtuk, hogy immár nem is vagyunk képesek ezen keresztül érzékelni.

Arról, hogy mennyire viszonylagos mindaz, amit tapasztalunk, egy a jelenlegihez hasonló ötletes kiállítás is könnyen meggyőzhet bennünket. Mondhatnánk azonban egy másik példát is annak illusztrálására, hogy mennyire meg tudják határozni a megismerésünket az ilyesfajta kollektív illúziók vagy hallucinációk. Van a világ és a jelenségek vonatkozásában egy olyan alapvető tapasztalati tény, hogy kizárólag azt tudjuk észlelni, ami a tudatban van. Tulajdonképpen szinte az egyetlen bizonyosnak tekinthető tény a jelenségek vonatkozásában az, hogy a tudatban vannak. Ha ugyanis nem volnának a tudatban, akkor nem is tudnánk őket fölismerni. Ha az ember egy kicsit elgondolkodik ezen, ez végtére is nagyon könnyen belátható. Hol máshol lehetnének még a tapasztalt jelenségek, mint a tudatban? Nézem ezt a mikrofont magam előtt, ez is a tudatban van; itt állok Önök előtt és beszélek, s ha nem lennék az Önök tudatában, akkor Önök nem is hallhatnák, amit mondok. Ennek ellenére mindannyian úgy érzékeljük a világunkat, mintha az valahol a tudaton kívül lenne. Próbáljanak meg esetleg, ha ez az előadás kellően inspirálja Önöket erre, valamilyen érvet vagy tényt találni, ami amellett szólna, hogy a jelenségek valóban a tudaton kívül léteznek, vagy hogy egyáltalán bármi is létezne a tudaton kívül. Ehelyütt nincs lehetőségünk az esetlegesen felmerülő érvek részletes elemzésére, de megjósolhatom Önöknek, hogy a legtöbben vagy egyáltalán nem találnak ilyen tényeket, vagy ha mégis, akkor én azokat könnyűszerrel meg tudnám cáfolni, ha utána velem beszélgetésbe bocsátkoznának.

Photo credit © Lawrence OP: Christ Healing the Blind Man, https://www.flickr.com/photos/paullew/13504776223 Felhasználás a CC BY-NC-ND 2.0 licenc alapján, https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.0/

Jóllehet tapasztalati tény, hogy a jelenségek a tudatban vannak, mégis egy olyan valóságot érzékelünk, mintha ez homlokegyenest az ellenkezőképpen lenne. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben az érzékeink megcsalnak bennünket. Avagy talán annyira erősek azok a megszokásaink, előítéleteink és érdekeink, amelyek a „tőlünk függetlenül létező” dolgok képzetéhez fűződnek, hogy a józan ész ellenére is meggyőzzük magunkat, és evidenciának fogadjuk el, hogy a dolgok a tudaton kívül vannak.

Az ősi keleti szellemi hagyományok szerint az emberi élet — nemcsak a mai világban, hanem már régóta — alacsony minőségűvé, lefokozottá vált. Olyan életet élünk, amely méltatlan önmagunkhoz, méltatlan emberi mivoltunkhoz, mégpedig elsősorban azért, mert a rendelkezésünkre álló lehetőségeknek még a töredékét sem valósítjuk meg. Minthogy tudatossággal rendelkező lények vagyunk, „lehetőségek” alatt itt elsősorban megismerési lehetőségeket kell érteni; de azért ezzel összefüggésben teremtő lehetőségekről — például erényekről, értékekről — is szó van.

Ez az alapvető mondanivalója mind a buddhizmusnak, mind az egyéb keleti bölcseleti iskoláknak, s az ezek között mutatkozó megfogalmazásbeli különbözőségek ellenére is az eltérés közöttük valójában inkább csak módszertani. A különböző hagyományok más-más módszerekkel próbálják megváltoztatni ezt a helyzetet, amelyet egyébként valamennyi ilyen iskolában „hamistudat”-nak vagy „tudatlanság”-nak, „szellemi vakság”-nak neveznek.

A buddhizmus egészen odáig megy, hogy szerinte minden ember — sőt, nemcsak minden ember, de minden állat és sok más lény is — magában hordja a tökéletesség lehetőségét. A „tökéletesség” végső lehetőségeket jelent, tehát például azt, hogy tudásunk akár mindentudás is lehetne! És ha a tökéletesség e lehetőségéhez vagy mércéjéhez viszonyítjuk magunkat, akkor bizony ehhez képest az, amit az életünkben megvalósítunk, csupán egy sekélyes, sivár töredék. Ez rendszerint még a legnagyobb vagy a legjobban sikerült életek esetében is így van. Ezt a felismerést jellemzi a buddhizmus „szenvedés”-ként, illetve ennek a jelenségnek a szubjektív tartalma a szenvedéstapasztalás.

Végső soron minden szenvedésünk gyökere abban rejlik, hogy nem tudjuk megvalósítani azt, ami bennünk rejlik. Nem tudunk úgy élni — olyan szinten, olyan mélységig és olyan értékesen —, ahogyan pedig arra megvolna a lehetőségünk. A buddhizmus e szubjektíve szenvedésnek megélt állapotot a duhkha szóval jellemzi, melynek a pontos jelentése valami olyasmi, mint „kibillentség”, „deformált, nem normális állapot”. Az a nívó, amelyen élünk, és amelyet az életünkkel megvalósítunk, rongált: eltávolodott, lefokozódott, kibillent abból a fajta természetességből, tökéletességből és harmóniából, amely a születésünknél fogva meg kellene, hogy illessen minket.

A keleti hagyományok ennek az állapotnak az okait is egybehangzóan világítják meg: a gyökérokot mindegyikük az emberi tudatnak abban a már említett elváltozásában jelöli meg, amelyet a buddhizmusban és a hindu hagyományokban avidjának neveznek. Az avidját a magyarul is olvasható írásokban általában „tudatlanság”-nak, vagy „nemtudás”-nak szokták fordítani, és azt értik alatta, hogy azért nem tudunk egy tökéletes vagy legalábbis önmagunkhoz méltóbb, mélyebben megismerő és mélyebben élő életet megvalósítani, mert elfelejtettünk valami tudást. Valamit rosszul látunk, valamilyen szempontból illúziókba ringatjuk magunkat. Tapasztalásunk módja eltér azon kevés ember látásmódjától, akik „látók”-nak mondják magukat, mert a többséget jellemző korlátokon és eltorzult szemléleten túl meg tudtak látni egy magasabb vagy mélyebb valóságot. Mai előadásunk fő témája, hogy megpróbáljuk körbejárni és megvilágítani, miben is áll ez a megismerésbeli fogyatékosság, amit a buddhizmusban avidjának vagy nemtudásnak neveznek.

E jelenségre egyébként én magam találóbbnak érzem a „szellemi vakság” elnevezést, mert e kifejezés etimológiailag és a jelenség lényegét illetően is pontosabban kifejezi azt, amiről szó van. Az avidjá szó ugyanis egy indogermán gyökből, a vid-ből származik. Márpedig ez ugyanaz az indogermán gyök, mint amelyből például a latin nyelvben a videre = „látni” ige is ered, és amelyből más indogermán nyelvekben is a látással összefüggő igék alakultak ki. Vagyis a fosztóképzővel ellátott avidjá a szó pontos értelmében a „nem látás”-t — a vakságot, a látás elveszítését — jelenti. A szó nagyon pontosan kifejezi, hogy itt nem olyasfajta tudatlanságról van szó, mintha valamilyen ismeret hiányozna. A szellemi értelemben vett vakság következményei közé tartozik természetesen az is, hogy a dolgokról tévesen gondolkodunk, és ennek következtében elmulasztunk megszerezni bizonyos ismereteket, vagy hibásan értelmezzük azokat. A szó tulajdonképpeni jelentése azonban mégsem ez, hanem az, hogy nem tudunk közvetlenül tapasztalni valamit, vakok vagyunk valamire, ami egy tökéletesebb ember vagy egy eszményibb tudatállapot számára közvetlenül érzékelhető.

A szellemi megismerési lehetőségek elveszítésére nemcsak e képességek hiánya miatt kerülhet sor, hanem amiatt is, hogy a megismerésünkben túlságosan is előtérbe került az érzéki formák tapasztalása. Megismerésünk ugyanis attól is átalakulhat, hogy a tudat vagy a figyelem egyoldalúan rátapad vagy ráirányul bizonyos fajta megismerési módokra. Előfordulhat, hogy valaki annyira erősen érdeklődik a hallása iránt, és annyira muzikális, hogy ez az egyéb érzéki területeken történő megismerés rovására megy. Ritka ugyan, hogy egy bizonyos érzékbe az ember ennyire belefeledkezik, de nagyon sokan vannak közöttünk rövidlátók. Én magam is az vagyok, és saját tapasztalatomból tudom, hogy azért vagyok rövidlátó, mert túlságosan lekötnek a gondolataim. A buddhizmus magukat a gondolatokat is ugyanolyan jelenségeknek tekinti, mint az érzéki megismerés tárgyait, és a gondolatokat felfogó tudatot hatodik érzékszervként határozza meg. Az európai ember csak öt érzékszervet szokott felsorolni, és azt hiszi, hogy a gondolatokat fölismerő „belső érzék” ezektől lényegileg különbözik. A buddhizmusban azonban ez is csak egy érzék — az, amelyen keresztül a gondolatokat mint jelenségformákat tapasztaljuk. Bőrünkkel tapasztaljuk a tapintásérzékleteket, szemünkkel a formákat, fülünkkel a hangokat és a belső érzék segítségével a gondolati jelenségeket. Bizonyos vagyok benne, hogy nagyon sok rövidlátónál az adja e fogyatékosság kialakulásának lélektani vagy szellemi hátterét, hogy nagyon hozzátapadnak a gondolatvilágukhoz, a belső megismeréshez. Érdeklődésük erősebben irányul azokra a jelenségekre, amelyeket a tudattal közvetlenül lehet tapasztalni, és kevesebb érdeklődés és érzelmi energia jut az úgynevezett „külvilág”-ra, amelynek az érzékelőszervei ezért tökéletlenebbül tükrözik a maguk valóságát. Ugyanilyen alapon okkal gyanakodhatunk arra, hogy az a bizonyos szellemi valóság azért vált láthatatlanná a számunkra, illetve azért „vakultunk meg” a megismerés szellemi dimenziójában, mert érdeklődésünk és figyelmünk rendkívüli módon hozzákötődött azokhoz a jelenségekhez, amelyek az érzékeinken keresztül merülnek fel. Összefoglalva tehát, ha az ember mindig azzal foglalkozik, ami egy bizonyos képességének az irányába esik, könnyen megtörténhet, hogy az egyéb képességek és megismerési érzékenységek elsorvadnak, akár pusztán a használat hiánya következtében is.

Ahhoz, hogy megértsük, mi is az, ami elveszett a megismerésünkből, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért pont a látást használják ezek az ősi tanítások a jelenség metaforájaként. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ebben az esetben nem a szemmel történő látás elveszítéséről van szó, hiszen a szemünkkel a legtöbben jól látunk. Ezért is szoktam jómagam a „vakság” megnevezés elé mindig odatenni a „szellemi” jelzőt. Valami olyasmi veszett el a tudatunkból, amire vonatkozóan nincs közvetlen megismerési élményünk — épp amiatt, hogy maga ez a dolog a tudatból hiányzik. Minthogy szellemileg vakok vagyunk, nem tudhatjuk pontosan, miről is van szó. Ha azonban megvizsgáljuk, hogyan működik a látásunk, ez segíthet számunkra egy kicsit közelebb kerülni annak megértéséhez, mi is az, ami elveszett. Nem lényegtelen ugyanis, hogy a buddhizmusban vagy az ősi jóga-filozófiákban miért nem mondjuk „megsüketülés”-nek nevezik ezt az állapotot, amibe a korrumpálódó, valódi lényegéből és tökéletes lehetőségeiből kibillent ember kerül. Avagy miért nem a tapintóérzék elveszítésének a metaforáját használják? A többi érzékünktől eltérően nyilván éppen a látásunkban van valami olyasmi, ami segít közel vinni bennünket ehhez. Vagyis maga az avidjá szó ad számunkra egyfajta útbaigazítást, hogy merre kell keresnünk önmagunkban azt a láthatatlant, ami elveszett.