Kérdés: Mi az, amit nem tudunk elengedni; mi az, amihez tapadunk? Hiszen ha valóban csak a tudatunk létezik, akkor nincs semmi, amihez tapadni lehetne…

Válasz: Amihez tapadunk, azok elsősorban az érzéki formák. E tapadás nyomán még jobban összezavarodik a tájékozódásunk, s másodlagosan is megpróbáljuk ezt további tapadásokkal körülbástyázni: fogalmakat, elgondolásokat és értelmezéseket alakítunk ki az érzékleti formák vonatkozásában. Ettől kezdve már nemcsak ahhoz ragaszkodunk, amit látunk, hanem ahhoz is, amit gondolunk vagy akár csak kimondatlanul megfogalmazunk.

Az ebből történő kiemelkedés pedig csak olyasféleképpen lehetséges, mint ahogyan azt Münchausen báró tette: önmagunkat csak saját magunk tudjuk a hajunknál fogva kiemelni. Van erre egy zen mondás: a folyóba esett érmét csak a folyóban lehet megtalálni. Más megfogalmazásban: ha az ember elesik, akkor a — természetesen a tudatban lévő — gravitáció miatt esik el, ám éppen e gravitáció révén képes ismét felállni. Vagyis azáltal tudjuk kihúzni magunkat a hajunknál fogva ebből a helyzetből, hogy elkezdjük megismerni magát a megismerést. Elkezdjük tudatossá tenni és tudatosan alkalmazni azt, ami amúgy is van — nevezetesen saját érzékelésünket és a formákhoz való tapadásunkat. Azáltal, hogy ezeket a szemlélődési és meditációs gyakorlatokon keresztül tudatosan kezdjük alkalmazni, megismerjük önmagunkat, s megismerjük azokat a mechanizmusokat, amelyek következtében belezuhantunk a vakságba és hozzátapadtunk a dolgokhoz. Ha sikerül keresztüllátnunk önmagunkon, s megértjük, hogy mindez hogyan működik, akkor képessé válunk arra is, hogy feloldjuk ezeket a mechanizmusokat, és szabaddá tegyük magunkat.

Kérdés: De hát mi is az az érzéki forma, s honnan származik? A tudatunkból? Hiszen az érzéki formákhoz való ragaszkodás éppenhogy tudatvesztést eredményez.

Válasz: Az érzéki formák a tudat tartalmai, a tudat képei. Mondanék erre egy példát. Biztosan előfordult már Önnel, hogy leült és ábrándozott. S a fantáziálás során megjelenített bizonyos képeket, amelyek sehol másutt nem léteznek, hanem csak a tudat vetíti ki ezeket önmaga számára. Ebben a tudat mozgása, játéka nyilvánul meg. A tudat állandó mozgásban van, s e mozgást tapasztalja úgy, mint jelenségeket.

Mármost ha az ember annyira koncentrál ezekre a képekre, hogy közben megfeledkezik magáról, akkor ezek a képek mintegy önálló életre látszanak kelni. Még azt is elfelejtheti az ember, hogy ő maga fantáziálja mindezeket. Ebben a helyzetben megfigyelhetjük, hogy az éberség, a tudat tisztasága hirtelen alábbhagy. Olykor bele is szundikálunk az ilyen álmodozásokba, vagyis teljesen megfeledkezünk valóságos helyzetünkről.

Nagyobb méretekben és nagyobb intenzitással, de lényegében ugyanez történik az érzéki formák vonatkozásában is. Végső értelemben tehát az érzéki formák sem mások, mint a tudat képzelődései. Léteznek ugyan — tehát nem illúziók abban az értelemben, mintha nem lennének —, ezért tudnak fájni is. Nem léteznek azonban abban az értelemben, mintha kívül lennének a tudaton, nem léteznek megfogható és valódi dolgokként. Nem dolgok, hanem csak képek. Attól jelennek meg valóságosként, hogy nagyon belefeledkeztünk az ezekkel folytatott játékba, és eközben elfeledkeztünk valódi egzisztenciális helyzetünkről, az aranykorunkról, sőt arról is, hogy mi magunk vagyunk azok, akik ezt az egész játékot mozgatjuk.