Résztvevő: Valamit nem teljesen értek. Tegyük föl, hogy itt most leszakadna a plafon. Ez a tény független a tudatunktól — az én tudatomtól éppúgy, mint az Ön tudatától és az összes többi tudattól is, akik itt vannak a teremben. Ez valami olyasmi volna, amit nemcsak én képzelek, hanem valahogy realitás.

Válasz: Világos a kérdés, de előbb szeretnék visszakérdezni. Ha a terem leszakadása nem az Ön tudatában történik, akkor hogyan képes arról egyáltalán tudomást szerezni?

Résztvevő: Hát, ez egy nehezebb probléma. Mert ha leszakadna a plafon, akkor ki is oltaná a tudatunkat, s akkor nem tudnék többé reflektálni arra, hogy én mit gondolok minderről.

Válasz: Amit Ön állít, az valójában csupán hipotézis, mert arról, hogy kioltaná-e a tudatunkat, vagy sem, nem tudhatunk. Ugyanis még senki nem számolt be arról, hogy a leszakadó plafon kioltotta volna a tudatát. Anélkül előlegezzük ezt meg, hogy meg tudnánk róla bizonyosodni. A Buddha állítása szerint a tudat nem alszik ki. Sőt, a buddhizmus története során akadtak olyan meditálók, akik el tudták érni, hogy visszaemlékezzenek a halált követő eseményekre, s a tudat az ő elmondásuk szerint sem alszik ki. A buddhista hagyományban tehát létezik annak tapasztalati megerősítése, hogy a tudat a halálban nem alszik ki; arról azonban, hogy valaha is kialudt volna, még senki sem számolt be.

A tapasztalati tények alapján tehát az a valószínűbb, hogy a tudat nem alszik ki, ha a plafon rászakad, csupán számunkra valamiért kényelmesebb volna, ha azt hihetnénk, hogy kialszik. Nyilván azért, mert ha kialudna, akkor nem fájna, amikor rászakad. A dolog lényege annak megértésében rejlik, hogy amit ténylegesen tapasztalunk, az csak a fájdalom, a szenvedés. Nem azt tapasztaljuk tényszerűen, hogy valami kívül van, hanem belül magunkban tapasztaljuk, hogy bizonyos dolgok fájnak. Amikor ránk esik valami, akkor is belül tapasztaljuk, hogy ránk esett.

A dolgok objektív, rajtunk kívül álló létezésére azokat a jelenségeket szoktuk a legerősebb bizonyítéknak tartani, amelyeket anyagiaknak nevezünk. Az anyagiság valódi tartalma azonban csupán annyi, hogy tehetetlenek vagyunk e jelenségekkel szemben. Úgy érezzük, hogy bár a tudatunk szeretne létrehozni bizonyos eseményeket, ezeket nem tudja keresztülvinni, mert a dolgok megakadályozzák benne — ergo a dolgok ténylegesen, a tudattól függetlenül léteznek. Ez azonban logikai hiba, mert azt, hogy a dolgok léteznek, nem tapasztaljuk, hanem pusztán következtetünk erre. Amit tapasztalunk, az kizárólag annyi, hogy tehetetlenek vagyunk. Az anyagiság egy hipotézis, amivel a saját tehetetlenségünket igyekszünk megmagyarázni. Pedig e tehetetlenség nagyon is a tudatra jellemző sajátosság, amely mélyebb szinten abból adódik, hogy nem tudjuk elengedni a jelenségeket. Saját figyelmünk, a rájuk koncentrálódó tudat az, amely megmerevíti és rögzíti őket. A dolgokkal kapcsolatos tehetetlenségünkben a saját erőinkkel, koncentrációnkkal szembeni tehetetlenségünk fejeződik ki.

Résztvevő: Nézze, itt van ez a toll. Most leejtem. Ez a toll most a tudatomtól függetlenül is leesett. Az, hogy nehézkedési erő van, olyan tény, ami nem a tudatomtól függ. Nem csak én látom azt, hogy leesett.

Válasz: Hadd kérdezzek ismét vissza: Hol van ez a nehézségi erő? Hol tapasztalja Ön ezt a nehézségi erőt?

Résztvevő: (a földre mutat) Például itt.

Válasz: Nem, Ön a tudatban tapasztalja a nehézségi erőt. Amit Ön tapasztal, az kizárólag annyi, hogy a tudatban a dolgok leesnek.

Résztvevő: Ez azonban az Ön tudatában is érvényesül, vagyis nemcsak az én tudatomról van szó, hanem mindenki érzékelte, hogy ez a toll leesett…

Válasz: Ez annak a következménye, hogy a tudatunk nem olyan idegen és szétdarabolt, mint amilyennek gondoljuk. Könnyen meglehet, hogy az a tudat, amelyről beszélünk, nem az enyém és nem az Öné, hanem mindannyiunkban ugyanaz, és ezért jelenik meg számos, látszólag külön tudatban ugyanaz az esemény. Azonban az, hogy ezt az eseményt ki hogyan tapasztalja, már nagymértékben függ az adott tudati nézőpontra jellemző feltételektől.

Már maga a „lent” és „fent” fogalma is ilyen sajátos, nézőponttól függő értelmezés. Mert végül is mi az, hogy valami leesik? Azért „esik le”, mert az emberi tudatnak az a meggyőződése, hogy vannak irányok, amelyek lefelé vannak, és vannak irányok, amelyek fölfelé. El tudok képzelni olyan lényt, amely felől nézve a fent és a lent felcserélődik. Nem tudom például, hogy egy légy tudata hogyan tapasztalja az irányokat, amikor fejjel lefelé mászkál a plafonon, de nem volnék meglepve, ha egy légy az említett példában azt látta volna, hogy az Ön tolla felrepült. Végeztek erre egy érdekes pszichológiai kísérletet. A jelentkezők szemére olyan szemüveget illesztettek, amely mindent a feje tetejére állított. Az illetők erre fordítva kezdték látni a jelenségeket. Miután néhány napig éltek ezzel a szemüveggel, egyszercsak minden visszaállt az eredeti formájába, holott a kép, amit a szemüveg vetített a szem recehártyájára, pontosan az ellenkezője volt a korábbiaknak. Ez mutatja, hogy a séma vagy megszokás, amelyen keresztül a tudat megkonstruálja a világról kialakított érzékelési képet, erősebb tud lenni akár magánál az érzéki benyomásnál is. Az ilyen fogalmak, mint „lent” és „fent” vagy „nehézkedés”, nincsenek sehol máshol, csak a tudatban.

Másik résztvevő: Én azt szűrtem le az előadásból, hogy a külvilág végül is a tudatunk nem látható részének a tükröződése. Az jelenik meg számunkra külvilágként, amit nem látunk, vagy nem akarunk meglátni.

Válasz: Valóban így van. Nem akarjuk önmagunkban tudomásul venni, és inkább azt mondjuk, hogy kívül van.