Kérdés: Az első kérdésem az, hogy melyik buddhizmusról van szó, amikor buddhizmusról beszélsz? A második pedig: ha jól értem, a tudatunk a teljes tudat része, csak valami elhatárol bennünket tőle. A buddhizmus szerint vagy éppen a Te megfogalmazásodban mi az, ami elhatárol bennünket, ami fátyolként ereszkedik a szemünkre?

Válasz: Azok a gondolatok és tanítások, amelyeket ma ismertettem, valamennyi buddhista hagyományban, sőt az egész keleti gondolatkincsben közösek. Bizonyos hangsúlyeltolódások természetesen léteznek. Például a déli buddhizmus iskolái a tudat által generált illúziórendszeren belül elsősorban az „én”-hez, az énképzethez való ragaszkodást hangsúlyozzák. Ezt tartják tapadásunk fő tárgyának és szenvedésünk fő okozójának. Ezek a hangsúlyeltolódások azonban nem érintik a lényeget, amelyek valamennyi iskolában közösek.

A másik kérdésre: az elsötétedést maga a szellemi vakság okozza. A szellemi vakságot nem lehet visszavezetni további okokra, hanem csak azt lehet megnevezni, hogy mi tartja fenn. Azok a mechanizmusok tartják fenn, amelyek az itt ismertetett körforgást állandóan megerősítik — tehát a vágyak, a tapadások, a gyűlöletek, az ellenszenvek, illetve ezek eluralkodása. Ezek tartják fenn azt a körforgást, amely a nemtudást állandóan újra meg újra megerősíti.

Beszéltünk ezzel kapcsolatban a négy világkorszakról, ám ugyanakkor azt is elmondottuk: mindez kizárólag attól függ, hogy a tudat hogyan tapasztalja. Vagyis a szellemi vakságnak nincs egy időben meghatározható kezdőpontja. A Buddha úgy jellemzi ezt, hogy a szellemi vakság nem elkezdődött valamikor, hanem időtlen idők óta tart. Mindig megvoltak ugyanis a tudatban azok a tényezők, amelyek ezt létrehozzák, s ez azt mutatja, hogy a vakság tulajdonképpen a tudat tulajdonsága. Ugyanettől a tulajdonságától lehet ugyanakkor megvilágosodni is. A tudat működésének a leglényegesebb sajátossága a koncentráció. Ez azt jelenti, hogy amikor a tudat létrehoz, megteremt bizonyos képeket, ezzel egyben meg is köti, belemerevíti energiáit ezekbe a képekbe. Ez a tudat lényegéből adódik. Ugyanúgy, mint amikor a folyó áramlása folytán medret vág magának a hegyoldalba, és azután nem tud másfelé folyni. Az ember létrehoz egy lendületet, s aztán nem tud megállni, az energiái egyszerűen tovább sodorják az adott irányban. Ez jelentkezik úgy, mintha az adott területen bizonyos sötétség lépne fel; a sötétség tehát a saját képeibe való belemerevedés következménye. Később aztán esetleg fel tudja ezt oldani — mert a feloldási képesség is a tudat sajátosságai közé tartozik —, s akkor fel tud szabadulni.

Kérdés: Ha nincs az egész elsötétedési folyamatnak kezdőpontja, milyen értelemben beszélhetünk gyökérokról? Hiszen egy ok-okozati láncolatban a gyökérok a láncolat kezdőpontja kell hogy legyen.

Válasz: A gyökérok nem a kiinduló ok értelmében gyökérok, hanem abban az értelemben, hogy a gyökérhez hasonlóan ez táplálja a rajta tenyésző homályjelenségeket. Idői értelemben ez inkább egyfajta ördögi körforgásként jelenik meg: a sötétség mindig újabb vágyakat, tapadást, gyűlöletet, születést és létélményeket generál. A létélmények pedig újra generálják a nem tudást. A gyökérok valódi jelentősége azonban az idői kategórián túl ragadható meg: ez takarja el előlünk azt a fajta szemléleti lehetőséget, amely az időn túli örökkévalóságot mutatná. Ebben az értelemben a gyökérok nem egy időben meghatározható kezdőpont, hanem túl van az időn, ugyanis ez a gyökéroka a tapasztalás időbe vetettségének is.

Kérdés: Jól értettem az előadásból, hogy a buddhizmus szerint nem létezne az „én” vagy ego?

Válasz: Az ego vagy „én” a buddhizmus szerint is létezik, csakhogy természete szerint nem más, mint egyfajta álomkép, beképzelés vagy hallucináció. Ez egyébként a „külső” dolgok vonatkozásában is így van. Létezik tehát az ego, sőt fáj is; nem szubsztanciális azonban, nem lélek, nem valódi dolog, hanem olyasvalami, amihez nagyon ragaszkodunk, és ami akadályoz bennünket a dolgok tiszta megértésében és a szabad cselekvésben. Úgy lehetne ezt fogalmazni, hogy az ego relatív létezéssel rendelkezik. Az énnélküliség tanítása a buddhizmusban azt jelenti, hogy fel kell ismernünk az énképzetünk viszonylagosságát, szubsztanciátlanságát — ahogy ezt természetesen fel kell ismernünk mások vonatkozásában is. Ez segíthet abban, hogy felébredjünk egy olyan abszolút szemléletre, ahonnan a végső igazságnak megfelelően tudjuk tapasztalni a dolgokat.

Kérdés: Nem lehetséges azért, hogy ebben érték is van? Nem éppen az a szép az életben, hogy egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk?

Válasz: Nem az éntől vagyunk egyszeriek és megismételhetetlenek, hiszen az „én” nagyon is közönséges, általános dolog. Mindenki ehhez ragaszkodik. Sokféleségünkben valóban szépek vagyunk, ebben azonban akkor lehetne igazán gyönyörködni, ha a sokféleségben az egységet is látni tudnánk. Amikor ezt nem látjuk, hanem ehelyett az énnek tulajdonítunk valódi létezést, akkor ez a sokféleség önmagát éppenséggel felszámolni igyekszik. Minden „én” azáltal törekszik a maga egyébként nem létező valóságosságát megalapozni, hogy megpróbál megsemmisíteni, vagy legalábbis a saját képére átformálni más nézőpontokat, szemléleteket és lényeket. Pontosan az „én” az, amely nem tűri el a sokféleséget, hanem uniformizálni igyekszik azt.

Kérdés: A buddhizmus szerint a jelenkorban közösségben vagy egyénileg gyakorolható-e hatékonyabban a Négy Nemes Igazság és a Nemes Nyolcrétű Ösvény?

Válasz: A buddhizmus hozzáállása és tapasztalata az, hogy a lényeget tekintve csak individuálisan lehet gyakorolni. A tudatnak ugyanis azon a ponton kell felébrednie, ahol el van homályosodva. A szemet csak ott lehet felnyitni, ahol lecsukódott. Én nem tudok felébredni Önök helyett, és megfordítva. Mindenkinek önmagában, saját sötétsége pontján kell felébrednie. Ebben az értelemben a gyakorlás individuális.

Másfelől viszont a gyakorlatban és a buddhista szellemi iskolázásban is az a tapasztalat, hogy ezen az úton nem nélkülözhetjük egymás segítségét: azt az inspirációt, bátorítást, tanácsot és élettapasztalatot, amelyet az egymás mellett haladók nyújthatnak egymásnak. Magamon és a tanítványaimon is gyakran ta- pasztalom, hogy hiába vannak a legjobb gyakorlatok, és hiába tudja mindenki, hogy mit kell ezekkel csinálni, ha egyedül vagyunk, mégis gyakran elterelődünk ezektől.

A dolog másik arca, hogy sohasem vagyunk egyedül. Amikor nem a saját közösségünkben vagyunk, akkor benne vagyunk egy másfajta közösségben, amely nem a buddhizmust gyakorolja, hanem a mohóságot, a hatalomvágyat, vagy éppen a félénkséget és a kishitűséget. Ezek hatására bizony magunk is sokszor elerőtlenedünk és abbahagyjuk a gyakorlatokat, vagy elfeledkezünk azokról. Ezzel szemben ha olyanok közösségében vagyunk, akik velünk együtt gyakorolnak és haladnak ezen az úton, akkor a közösség részéről megerősítő hatások érnek bennünket, és ez ad számunkra egy belső erőt, hogy tovább tudjunk haladni.

Éppen ezért a buddhizmusban igen nagy hangsúlyt helyezünk a közösségre is. Utunkon három, egymással azonos szinten álló végső érték fogalmazódik meg: a Buddha, a Dharma és a Szangha, vagyis a Megvilágosodott, aki példamutatásával jár előttünk; a Tanítás, amely az utat, vagy a fényt mutatja meg számunkra; valamint azok Közössége, akikkel egymást támogatva együtt haladunk.