Kérdés: Ha a tudat mindenkiben közös, akkor hogyan lehetséges az, hogy mindig egy szűk politikai vezetés szokta magához ragadni a hatalmat, s az egész világon tíz százalék vezeti a többi kilencven százalékot? Azonkívül, ha ez a kilencven elkezdene meditálni és azon dolgozni, hogy tisztábbá váljon, akkor ezzel mintegy még jobban kivonulna a társadalomból, és még nagyobb teret nyerne a politikai vezetés. Ebben számomra ellentmondás látszik.

Válasz: Ezzel nem értek teljesen egyet. Ha az ember elkezdi tisztábban látni a dolgokat, ez nem jelenti azt, hogy ki kellene vonulnia a társadalmi életből. Sőt, ha a dolgokat tisztábban látnánk, az képessé tenne minket arra — különösen ha erre mind a kilencven százalék hajlandó volna —, hogy tisztábban tudjunk politizálni, továbbá tisztábban tudjuk megítélni azokat az embereket is, akiket mi magunk politikai vezetőinknek választunk. Amíg királyság volt, addig esetleg lehetett alapja az olyan illúzióknak, hogy a gonosz királyt valami „objektív sors” kényszerítette ránk (jóllehet meggyőződésem, hogy az a király, amelyik teljesen alkalmatlan volt a feladatára, még a királyságban sem tudott hosszú ideig hatalmon maradni). Egy demokráciában azonban, ahol mi magunk választjuk a politikai vezetőket, nyilvánvalóan nem független a saját tudatállapotunktól az, hogy milyen vezetőink vannak. Már maga az is a tudatállapotunktól függ, hogy milyennek látjuk őket, hiszen senki sem teljesen fekete és senki sem teljesen fehér. Van, aki elégedett a politikai vezetőkkel, és van, aki nem. Másfelől az, hogy végül is milyen vezetőket választunk, ugyancsak a saját döntéseinken múlik, mint ahogy az is, hogy mi magunk vállalunk-e aktív politikai szerepet — különösen azok, akik képesek volnának politizálni.

Őszentsége, a XIV. Dalai Láma személyében éppen a buddhizmus területén találhatunk eleven példát arra, hogyan képes tiszta politikát és aktív társadalmi felelősségvállalást megvalósítani egy buddhista, aki emellett sokat meditál, és a valóság tiszta megismerésére törekszik. Ez valamennyiünk számára példaként szolgálhat, hiszen Őszentsége igen nagyfokú tudati világosságot valósított meg.

A buddhizmus — amint azt Őszentsége példája mutatja —, nem azt tanítja, hogy ki kellene vonulni a társadalomból; hiszen ha az ember megérti a dolgokat, akkor azt is megérti, hogy nincs honnan és nincs hová kivonulnia. Ez az életterepünk, ezt kell átalakítanunk. Más kérdés, hogy a buddhista gyakorlás bizonyos szakaszaiban előnyös lehet, ha az ember egy ideig kíméli magát a túl bonyolult feladatoktól. Ezért szerepelnek a mi gyakorlatunkban is hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó elvonulások. Ezek célja azonban nem az, hogy kivonuljunk a világból, hanem éppen ellenkezőleg: erőt és különösen tisztánlátást igyekszünk ilyenkor gyűjteni ahhoz, hogy a világba visszatérve bölcsen, etikusan, szépen és hatékonyan tudjunk cselekedni.

Résztvevő: Megtörtént eset, hogy amikor Szarajevót ostromgyűrűbe fogták és az emberek éheztek, egy lány a kutyáját etette. Valaki megszólította, hogy nem értékesebb-e az ember a kutyánál, s nem lenne-e jobb, ha inkább az embereket etetné, mire a lány azt válaszolta, hogy a kutyája nem vett részt a választásokban. Azt akarom ezzel mondani, hogy Szarajevóban teljesen demokratikusan, szabad választásokon választotta meg a nép a vezérét, s mégis óriási pusztulás lett a vége. A lány is azt mondta, hogy inkább a kutyáját eteti, mert az nem választott.

Válasz: Tévedés azt gondolni, hogy mindez kizárólag azok hibájából történt, akik részt vettek a választásokon. Sőt ez ránk magunkra is vonatkozik, hiszen ne felejtsük el, hogy az egész Bosznia is a mi tudatunkban van. Amikor az emberek ott ezt választották, akkor mi is ezt választottuk. Sokan éreztük például annak idején úgy, hogy „Ha már balhé van, inkább legyen egy kicsit délebbre“. Nagyon sok emberrel beszéltem erről Magyarországon, akik úgy vélekedtek, hogy „Jaj, csak mi megússzuk, és nehogy ezek a problémák ide is átjöjjenek“. Ez a tudati beállítottság maga is hozzájárulhatott ahhoz, ami ott történt, mert mindaz, ami Boszniában történik, saját tudatunkban történik. Nem mondhatjuk azt, hogy mindez tőlünk teljesen független lenne.

Egy másik jelenség, ami számunkra is fontos politikai tanulságként szolgálhat, hogy az emberek ott saját nehézségeikért másokat tettek felelőssé. Ebben az esetben történetesen egy másik nemzetiséget, más történelmi helyzetekben pedig az ellenségkép kisebbségekre irányult. Maga a mechanizmus azonban igen tipikus: ugyanazon alapul, mint amin a saját szellemi vakságunk is, nevezetesen hogy a nehézségek okát önmagunkon kívül keressük. Nem vagyunk hajlandóak szembenézni azzal, hogy saját nehézségeinknek mi magunk vagyunk az okai. Ehelyett hajlamosak vagyunk bűnbakot keresni — kívül vagy belül, keleten vagy nyugaton. Avagy azt várjuk, hogy mások húzzanak ki bennünket azokból a nehézségekből, amelyeket mi magunk hoztunk létre.

Mindez különösen fontos lehet a mai Magyarország számára. Az ilyen alternatívák mindig politikai választáson múlnak, s a mai magyar politikai helyzetben nagyon fontos, hogy végre felébredjünk a vágyálmokból, és hajlandóak legyünk a kérdést olyan oldalról vizsgálni, hogy hogyan hoztuk létre mi magunk ezt a helyzetet, és hogyan tudunk belőle mi magunk feltápászkodni. Ellenkező esetben itt is könnyen előtérbe kerülhet az az alternatíva — amit kapzsiságból, vagy hatalomvágyból sokan azonnal meg is lovagolnának —, hogy keressünk magunknak gyorsan egy ellenséget és essünk neki.

Éppen Bosznia példája mutatja, hogy az olyasfajta megoldások, amikor végletesen irtózunk a valósággal való szembenézéstől, csak tragikus véget érhetnek. A boszniai háborút nem lehet megnyerni. Bármi is lesz a kimenetele, valamennyi fél csakis hihetetlen veszteséget és szenvedést halmozott fel ebben a háborúban. Úgy érzem, ebben a vonatkozásban is az a helyes attitűd a részünkről, hogy megvizsgáljuk, mit tanulhatunk ezekből az eseményekből.