Kérdés: Az előbb a „bűnbak” szót használtad, amelyről keresztény társítások jutnak az eszünkbe. A kérdésem az, hogy Neked mint buddhistának mi a véleményed Jézus kereszthaláláról, és szerinted valóban megváltott-e bennünket valamilyen kollektív bűntől? Értelmezhető-e ez egyáltalán buddhista szempontból?
Válasz: Krisztust a buddhizmus — még a hagyományos buddhista iskolák is — nagyon magasrendű szentként ismeri el. Kereszthalálát az együttérzés és a részvét szinte emberfeletti áldozatvállalásaként értékeljük. Ez a buddhizmusban is alapvető érték, mert ezen keresztül valósul meg az emberek közössége.
Mi buddhisták azonban nem a bűnt állítjuk a középpontba, s elsősorban nem bűnösnek, hanem tudatlannak tekintjük magunkat. A bűnösség ugyanis rajtunk kívül álló, megváltoztathatatlan dolognak látszik, a tudatlanság viszont megszüntethető, és mi éppen azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy romlottságunk ellen tenni lehet valamit. Úgy gondoljuk azonban, hogy ezt nem lehet mások helyett megtenni. Ebben az értelemben mi nem valljuk magunkénak azt az elgondolást, hogy Krisztus megfeszítése nyomán mi magunk is meg vagyunk váltva. Ha így volna, akkor másképp tapasztalnánk a dolgokat. Érezzük, hogy nem vagyunk megváltva, ám a megváltás lehetősége természetesen adva van.
Jómagam is sokat gondolkoztam ezen, mert a gyökereimnél bennem is csörgedezik keresztény forrás, és arra jutottam, hogy amit Krisztus tett, az a buddhista útnak is egy fázisa. Abban az értelemben váltott meg bennünket, hogy megmutatta, hogyan lehet megváltani önmagunkat. Felment a keresztre, és megfeszíttette magát. Ezzel megmutatta számunkra, hogy azáltal tudjuk magunkat megváltani, ha magunkra vállaljuk az emberiség szenvedését. Ezt tette ő maga is a kereszthalállal, amelynek során az emberiség helyett szenvedett. Nem váltott meg teljesen bennünket ezzel, de mindenesetre megnyitotta számunkra a szabadulás felé vezető utat: megmutatta, hogy nekünk is ezt kell tennünk. Valamennyien csak azáltal tudunk megszabadulni, ha önzésünkből, énünkből, egocentrikus szemléletünkből kitörve magunkra vállaljuk mások, sőt az egész világ szenvedését. Fel kell ismernünk, hogy ez a saját ügyünk, és hogy mindenkivel közösek vagyunk. Ezt lényegében maga Krisztus is megfogalmazta, amikor azt mondotta, hogy mindenki, aki őt követni akarja, vegye fel a maga keresztjét. Ha teljes mértékben megváltott volna bennünket, akkor nekünk már nem kellene felvenni a keresztet. Abban az értelemben váltott meg minket, hogy megmutatta, mit kell tennünk. Megtenni azonban nekünk magunknak kell, nekünk magunknak kell lépnünk és felvennünk a keresztet — mégpedig nem csupán önmagunkért, hanem mindannyiunkért.
Résztvevő: Krisztus egy helyütt olyat is mond, hogy „istenek vagytok”. A buddhizmusban is van egy olyan tanítás, amely szerint tökéletesek vagyunk, csak ezt nem tudjuk magunkról, s a cél az, hogy ezt a tudást elnyerjük.
Válasz: Mostanában olvastam egy számomra meggyőző kutatási beszámo-lót, amely azt próbálta kimutatni, hogy Krisztus tulajdonképpen buddhista szerzetes volt.2 Nem akarok részletekbe bocsátkozni; általában kritikus vagyok az ilyen modern elméletekkel szemben, de ez az írás meg tudott győzni. Nem tudom, valóban így volt-e, de tény, hogy lehet közös pontokat találni. A buddhizmusban is nagyon lényeges elemnek tartom, hogy az ember akkor tud áttörést végrehajtani saját tökéletessége felismerésének az irányában, ha eljut arra a pontra, amikor meghaladja saját egyéni megváltására irányuló törekvését, és fölismeri, hogy nem létezik az „én tökéletességem”, hanem csak mindannyiunk problémája van, és ezt kell megoldani. A kereszt felvételének megfelelő fázis a buddhista úton is létezik, egyszer ezen az úton is el kell jutni egy ilyen életszakaszba.
Kérdés: Nem hangzott el az előadásodban, de tudom hogy a programotokban szerepel a szeretet. Mit értetek szeretet alatt? A ti értelmezésetekben van-e ennek köze a megvilágosodáshoz?
Válasz: Ha körül akarnám írni, talán úgy lehetne fogalmazni, hogy a mi megközelítésünkben a szeretet az előbbi felismerésből táplálkozó életigenlés, mindennek az elfogadása és támogatása. Az első lépés tehát a felismerés, aminek a hatására az ember felveszi a keresztet és magára veszi a világ terhét. Ahelyett azonban, hogy ezen a ponton megállnánk, ebből egy aktív tudati mozdulat, vagy erőfeszítés következik: minden formának, lénynek, létezőnek az igenlése és elfogadása.
A lényeges különbség, ami a hétköznapi szeretetet a buddhista szeretet fogalmától megkülönbözteti, hogy ez utóbbi kizár mindenfajta ragaszkodást és birtokolni akarást. Ez a szeretet úgy fogadja el a másikat, ahogyan az van. Nem akar tőle semmit, még megmenteni sem feltétlenül akarja, noha mindent megtesz, amire annak szüksége van. Még azt se mondanám, hogy önzetlenül szeret, mert amikor az ember önzetlenül szeret, abban már valami erőlködés van jelen, valaminek a feláldozása. Ez a szeretet egyszerűen csak igenli a dolgokat úgy, ahogyan azok vannak. Ezek természetesen eszmények, s nem jelentik azt, hogy mi, buddhisták így tudunk szeretni. Ez az az eszmény, amire törekszünk.
A hétköznapi szeretetben sokszor még a vallásos emberek részéről is türelmetlenséget érezni: hátsó szándékok, énes indíttatások fedezhetők fel mögötte. Gyakran nem annyira tiszta és érdek nélküli, mint ahogyan az eszményi volna. Krisztus és a Buddha szeretete között azonban számomra nincs olyan nagy különbség, és a buddhizmusban is fontosnak tartjuk ennek kiművelését.
JEGYZET
