Jóga és pszichoterápia
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hogy egy esetleges, az előadással kapcsolatos csalódástól Önöket megkíméljem, már itt, bevezetőként el kell két dolgot mondanom. Az egyik, hogy az előadásban nem lesz szó a jóga-meditáció technikájáról; a másik, hogy nem esik majd szó pszichoterápiáról, illetve a jóga terápiás alkalmazásáról sem. Ami a technikát illeti, ma általánosan megfigyelhető az a jelenség, hogy az emberek és a segítő hivatások általában is mindenféle technikáktól és módszerektől várják a boldogulást, az emberi szenvedés csökkentését. Nem vesszük észre, hogy miközben már több ezer „terápiás” technikával rendelkezünk, nem látszik csökkenni sem ez az igény, sem a szenvedés. Az előadó azonban magát mégis ama, ma már sokszor anakronisztikusnak ható jelenségek közé sorolja, akik úgy gondolják, hogy a szenvedés nem technikákkal, hanem az emberi tudat formálásával csökkenthető. Ennek eszköze pedig megint csak nem valamilyen technika, hanem az emberi szellem, a szellemiség művelése. A jóga lényege is a jóga szellemében van, nem pedig a jóga technikájában, amely e szellemi ismerete és megértése nélkül alkalmazva egyszerűen értelmetlenné válik. Ezért döntöttem úgy, hogy az előadásban nem technikákat ismertetek, hanem a jóga szelleméből kísérlek meg valamit felvillantani. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban Carl Gustav Jung véleményét idézzem:
„A jóga számtalan tisztán fizikainak látszó eljárása… nem egyszerűen mechanikus és tudományos, hanem egyidejűleg filozófiai is. Amikor a test funkcióin végez gyakorlatokat, egyúttal egyesíti azokat lelkével és szellemével, amint ez világosan kitűnik pl. a prāṇāyāma gyakorlatokból, ahol a prāṇa nemcsak a lélegzetet jelenti, hanem a kozmosz egyetemes mozgását is. Amikor az egyén tevékenysége egyúttal kozmikus történéssé válik… egy olyan élő egész jön létre, amit semmiféle technikától, legyen az mégoly tudományos is, nem remélhetünk. A jóga gyakorlása elképzelhetetlen, de egyúttal értelmetlen és hatástalan is azok nélkül az eszmék nélkül, amelyeken alapul.”
Mármost ami a másik kérdést illeti, a jóga ősi gyakorlása mérhetetlen mélységű lélektani ismereteket tárt fel, így tanulmányozása a pszichológus számára önmagában is érdekes. Azonban világosan kell látnunk, hogy a jóga mai értelemben véve nem pszichoterápia, sőt azt lehet mondani, hogy semmi köze a pszichoterápiához. Sokan természetesen azt mondanák erre, hogy ez definíció kérdése, vagyis azon múlik, hogy valaki mit nevez jógának. Elfogadjuk e vélemény létjogosultságát, követni azonban mégsem kívánjuk, mert hiszen akkor a jóga jelentése teljesen szubjektívvé vagy csoportkonszenzus-függővé válna. Amikor tehát azt állítom, hogy a jóga nem pszichoterápia, akkor nem azokra a testi és lelki gyakorlatokra gondolok, amiket a legtöbb keleti és nyugati jógaközpontban, kutatóintézetben és terápiás rendelésen tanítanak, hanem arra a jógára, amit az ókorban, a jóga rendszerének kialakulásakor e fogalom alatt értettek. Előadásomban a klasszikus jóga egyik legautentikusabb szövegemlékét, a Patañjali-féle Yoga-sūtrákat fogom bemutatni, abban a reményben, hogy e bemutatás a legtöbbünket meggyőz majd arról, mennyire más jellegű vállalkozásról van itt szó, mint a pszichoterápia. Hallgassuk azonban meg erről a kérdésről is egy pszichoterápiás szaktekintély, Carl Gustav Jung véleményét:
„Amennyiben a jógát a higiéné egy formájának tekintjük, akkor éppen annyit ér, mint bármely más rendszer. Mélyebb értelemben azonban a jóga nem ezt jelenti, hanem ha jól értem, ennél messze többet; nevezetesen, a tudat végső megszabadulását és eloldódását minden szubjektív és objektív korlátjától. Azonban mivel az ember nem szakadhat el valamitől, aminek nincsen tudatában, az európainak először meg kell tanulnia megismerni saját szubjektumát. Ez az, amit nyugaton tudattalannak neveznek. A jóga technikája kizárólag a tudatos szellemre alkalmazható. Egy ilyen vállalkozás csak akkor kecsegtethet sikerrel, ha a tudattalannak nincs említésre méltó ereje, vagyis ha nem tartalmazza a személyiség jelentős területeit. Mert ha igen, akkor minden tudatos erőfeszítés hiábavalónak fog bizonyulni, és ami a tudatnak ebből a beszűkült állapotából kijöhet, az legfeljebb karikatúrája, vagy netán pont az ellenkezője a kívánt eredménynek…”
Jung tehát úgy látta, hogy a mentális egészség a valódi értelemben felfogott jógának nem célja, mint a pszichoterápiának, hanem előfeltétele.
Amint arra Hamvas Béla találóan rámutatott, a modern kor a döntő félreértést ott követi el, amikor a jógát „olyan módszernek tartja, amely az ember személyes üdvét szolgálja.” Hamvas a következőképpen ír erről:
„Az újkori európai a jógát saját lélektanának értelmezésében fogja föl. Ez a lélektan azonban a lélekkel nem foglalkozik és mindazt, ami a valóságban a lélekre vonatkozik, meg sem érinti. Az újkori európai lélektan középpontjában nem a lélek áll, hanem az Én. Nem lélekismeret ez, hanem Énismeret. A lélek ebben az ismeretben nem egyéb, mint az Én funkciójának állandóan zavaró ismeretlenje.”
Az egyéni én megváltására irányuló jóga pedig, amint ezt meg fogjuk mutatni, gyökeresen ellentétes a jóga célkitűzéseivel, amely éppen ennek az egyéni énnek a felszámolására irányul. „Azt akarja megtartani, akit éppen a tűzre kell vetni és elégetni…” – írja Hamvas. Ám ma már talán „az egyéni én megváltására irányuló igyekezetről” is csak fenntartással beszélhetünk. Amint Cristopher Lasch megfigyelte,
„Korunk közérzete terápiás, és nem vallásos. Az emberek ma nem a személyes megváltásra szomjaznak… hanem a személyes jóllét, egészség és lelki biztonság érzésére, pillanatnyi illúziójára… Mivel semmi lehetőség nem nyílt arra, hogy életük valamilyen lényeges területen teljesedjék ki, meggyőzték magukat arról, hogy legfontosabb a pszichikai önfejlesztés: érzelmeik megismerése, az étrendjük megreformálása, a balett- vagy hastáncleckék, az alámerülés Kelet bölcsességébe, a kocogás… és a »gyönyörtől való félelem« leküzdése… A pillanatnak élni, ez fűti ma az embereket – magunknak, nem az elődöknek és nem az utódoknak…”
Másutt Lasch a következő keserű, ám be kell látnunk, nem mindig igazságtalan szavakkal jellemzi lélektani kultúránkat:
„A huszadik század szorongástól, depressziótól, homályos hiányérzetektől, belső ürességtől gyötört »pszichológiai embere« nem személyisége felnagyítására és nem is lelki transzcendenciára vágyik, hanem lelki békére… Nem papok… válnak fő szövetségeseivé a lelki nyugalomért folyó harcban, hanem a gyógyítók; hozzájuk fordul abban a reményben, hogy eléri a megváltás modern megfelelőjét, a »lelki egészséget«. A terápia mind az életerős individualizmus, mind pedig a vallás egyenes ági leszármazottja, ám ez nem jelenti azt, hogy a »győzelmes terápia« a maga jogán vallássá vált volna. A terápia antivallás; nem azért, mert ragaszkodik tudományos módszereihez – ahogyan ezt művelői szeretnék elhitetni velünk –, hanem azért, mert a modern társadalomnak »nincs jövője« és egyetlen gondolatot sem veszteget olyasmire, ami túlmegy pillanatnyi szükségletein. Még akkor is, amikor a gyógyítók a »cél, értelem és szeretet« szükségességéről beszélnek, e szavakon semmi mást nem értenek, mint a beteg érzelmi igényeinek kielégítését. Aligha jut eszünkbe – és ismervén a terápiás vállalkozás természetét, ugyan miért is jutna eszünkbe –, hogy arra bátorítsák a pácienst, rendelje alá szükségleteit és érdekeit valaki másnak, egy rajta kívül álló ügynek, hagyománynak. A szerelem, mint önfeláldozás… az értelem, mint behódolás valamely magasabbrendű eszme előtt – az ilyesfajta szublimációk ütköznek a terápiás érzékenységgel, minthogy tűrhetetlenül elnyomó jellegűek, sértik a józan észt, a személyes egészséget és jól-létet. Az emberiség felszabadítása a szerelem és kötelesség ilyesféle idejét múlt ideái alól – ez vált a Freud utáni terápiáknak, különösen pedig ezek laikusainak és népszerűsítőinek küldetésévé; az ő számukra a szellemi egészség a gátlások ledöntését és minden ösztön azonnali kiélését jelenti.”
Lehet, hogy e megfogalmazást egyoldalúnak érezzük. Annyiban mégis érdemes volt talán bemutatni, hogy érzékelhetővé teszi a jóga és a pszichoterápia közötti egyik lényeges ellentétet. Azt ugyanis aligha vitathatjuk, hogy a terápia modern formájában a páciens egyéni énjét állítja tevékenysége középpontjába, az egyéni ént kívánja erősíteni, boldogítani, megsegíteni. És akik ma a jóga modern apostolaihoz fordulnak, legtöbbször szintén saját egyéni problémáik megoldását várják tőlük. Holott a jóga, amint ezt látni fogjuk, eredeti értelmében aszketikus kultusz volt, vagyis az egyéni ént nem megsegíteni, hanem éppen hogy leküzdeni, megszüntetni, feláldozni igyekezett. Engedjék meg, hogy ennek érzékeltetésére ismét Hamvas Béla szép, költői megfogalmazását idézzem:
„Minden jóga eleje és vége: a tapasz, az önmegtagadás. Ez a tűz – mert a tapasz szó hőt és szenvedélyt is jelent. Az önmegtagadás lángolása. A tapasz, az aszkézis, az önmegtagadás nem egyéb, mint hogy az ember a saját magában gyújtott tűzön önmagát elégeti és elhamvasztja… A jógában az ember egyéni énje feláldozza önmagát a saját magában és saját magából gyújtott tűzön…
Teljesen ellentétben a modern felfogással, amely feltételezi, hogy az aszkézis az embert megváltoztatja, fenn kell tartani az eredeti értelmet: az aszkézis az embert nem vetkőzteti ki eredeti lényéből, hanem ellenkezőleg, az anyagi természetben eredeti természetéből kivetkőzött embert újra lényegessé teszi…
Az ember az anyagi természetben durva, zavaros, ingatag, gyáva, kicsinyes, korlátolt, nyugtalan, kába, tehetetlen, alvajáró, irigy, kapzsi, hiú… Az aszkézisben az emberi lélek eredeti lénye újra lassan-lassan megvalósul. Ez az eredeti lény: a hősiesség…
A jóga és az aszkézis… nem a természetellenes önkínzást tanította, hanem az embert módszeresen rávette arra, hogy a lélek heroizmusát önmagában ismét realizálni tudja. [Az embernek önmagával folytatott kultusza] a lelket eredeti hősies állapotába visszahelyezi: [ezt jellemzi] a tüzesen lángoló önmegtagadás, áldozat, égő tevékenység, nagy tettek végrehajtása, nyílt és egyenes bátorság, haláltmegvetés.
A cél pedig nem az, hogy az ember saját személyét, saját Én-jét, saját bőrét mentse, hanem, hogy az egész világot megváltsa… A cél az egész világot ragyogó fénnyé tenni – de, ha egyetlen testben ragyog fel, az eget és földet az is besugározza. A jóga azzal, hogy az ember saját magát hősiesen feláldozza és önmagát szétmarcangolja és magában az Aranyvirágot, a hősies lelket kifakasztja, a világot egyetlen ponton – azon a ponton, ahol ő él –, Aranyvirággá változtatja!”