„Amikor visszatérünk a gyökérhez, értelmet nyerünk;
Amikor külső tárgyakat hajszolunk, az értelmet elveszítjük.
A belső megvilágosodás pillanatában
Mögé látunk a velünk szemben álló világ ürességének.”
(Seng-ts'an)
Két dolog indított arra, hogy privátfotó-tanulmányomat némileg megváltoztatott formában a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tegyem. Az egyik a benne összegyűjtött vallás- és mitológiatörténeti anyag, valamint a jungi mélylélektan gondolatkörének tömör megismertetése iránt remélhető érdeklődés. Nem hiszek a különböző vallások és mitológiák ekvivalenciájában, egymás nyelvére való egyszerű átfordíthatóságában, s nem is tartanám kívánatosnak a felületes analógiák keresését. Meggyőződésem azonban, hogy a külső forma mögé hatolva mindegyiknél egyazon emberi lényeg megfogalmazását ismerhetjük föl. E közös lényeg nem a szavak egymásba történő átfordításából érthető meg, hanem csak a szellemi megvalósítás közvetlen átélésében válhat élő tapasztalássá. Ezért mondja a Buddha a Dhjána-páramitában: „Minden önkényes fogalom az anyagra, jelenségekre és az okozó faktorokra vonatkozóan, minden idea és mindaz, ami ezekkel kapcsolatban van, nem más, mint fantom, buborék, álom, árnyék, olyan, mint a múló harmat vagy a nyári felhő villáma.”1 Mindazonáltal a belátás szüli az elhatározást, az elhatározás a törekvést és a törekvés a megvalósítást, ezért nem mindegy, hogy a világ jelenségeiről miképpen gondolkodunk. Éppen e megvalósításközpontú, gyakorlati beállítottsága miatt tartom keleten a buddhizmust, nyugaton a hermetizmust az ember mitikus arculata magasrendű kifejezésének, s ezért választottam a következő értelmezésekben e két nagy hagyomány gondolatkincsét vezérfonalul.
A jelenségvilág azonban, amelyben élünk, más, mint amelyben akár a buddhizmus, akár a hermetizmus megfogalmazódott. A gondolat akkor tud halott dogmából életre kelni, ha mai életünkre alkalmazhatóvá, aktualizálhatóvá tesszük, s ehhez fel kell használnunk a mai kor nagy vívmányát jelentő tudományos szemléletmód eredményeit is. Hiszen amint Láma Anagarika Govinda írja:
„A buddhizmus nem ellenzi a változásokat – valójában ezt tekinti az élet alapvető természetének –, s ezért nem ellenzi sem az új életformákat és gondolatokat, sem pedig a tudomány és technika terén jelentkező új felfedezéseket. Éppen ellenkezőleg, a modern élet kihívása, a tudományos ismeretek egyre szélesedő horizontja ösztönző erőként hat az emberi tudat igazi mélységeinek feltárására, s arra, hogy újra felfedezzük a múlt tanításainak és szimbólumainak valódi értelmét, amit elfedett az évszázadok alatt rárakódott üledék.”2
A múlt nagy hagyományaiban rejlő mély emberismeret aktualizálásának, a mai ember számára való hozzáférhetővé tételének egyik alkalmas kiindulópontja lehet a jungi pszichológia, melynek továbbgondolása a jelen tanulmány egyik döntő ösztönzését jelentette. A jungi lélektanban megvalósuló szimbolikus látásmódot ebből a szempontból maga Govinda láma is köztudottan nagyra értékelte.
A tanulmány megismertetésének másik indoka túlmegy a mitológiák egylényegűségének megmutatásán, s példát kíván mutatni a világ egylényegűségére vonatkozó buddhista doktrína alkalmazhatóságára a tudományos elemzésben. Arról van szó, amit a Buddha így fogalmaz: „Bárha a dolgok különbözőek megjelenési formájukban, mégis tulajdonképpen egylényegűek… A fazekas ugyanazon anyagból alakít ki különböző fazekakat. A fazekak közül egyesekbe cukor, másokba rizs, ismét másokba tej kerül majd; és lesznek olyan fazekak is, amelyekbe tisztátalanságok kerülnek. A fazekak anyaga azonban nem különböző; különböző csupán alakjuk, mely a fazekas keze nyomán nyer formát… Amint tehát a dolgok eredetüknél fogva egylényegűek, úgy egy törvény szabályozza fejlődésüket, és egy cél felé tartanak. Ez a cél pedig a nirvána. Nirvánában lesz részed, Kassapa, ha megérted, hogy minden dolgok egylényegűek, hogy csak egyetlen törvény létezik.”3
Vagy amint Saraha fogalmazta:
Minden, ami a tudatból kiárad,
bírja a birtokos természetét.
Különböznek-e a hullámok a víztől?
Természetük, mint terüké, egy és ugyanaz.
Ebben a doktrínában gyökerezik a szanszára és a nirvána végső azonosságának felismerése, a forma ürességtermészetének, illetve a forma és az üresség azonosságának feltárulása, ily módon gyakorlása a legmagasabbrendű megvilágosodáshoz vezet.
Könnyű azonban a jelenségek egylényegűségéről filozofálni, de nehéz annak gyakorlati megvalósítása. A névleges fecsegés szintjén maradunk, ha ügyetlenségünket a modern világ körülményeire hárítjuk. Aki azt hiszi, hogy a világ a lényegét illetően változott volna Buddha óta, semmit sem ért a Tathágata tanításából. Ám, hogy ne essünk ugyanebbe a csapdába, e tanulmányban példát próbálunk mutatni arra, hogyan válhat a modern élet egy igazán új és konkrét jelensége az örök emberi lényeg, a szanszára és a nirvána egymásba varázsolódásának szimbólumává és hordozójává. Az elmélkedés tárgyául választott jelenség a fotózás, amelynek tanulmányozását az élet adta a szerzőnek feladatul. Meggyőződésem azonban, hogy az elmélyült szemlélődésben ugyanez a felismerés bármely konkrét tárgyat választva végigvihető. Az elvont igazságok tanulmányozása nem elég a létezés átszellemítéséhez, mert önmagában élettelen, intellektuális torzképződményekhez vezet. A létezés átszellemítése az élet konkrét tényeinek szellemi igazsággá és lényeggé alakítását igényli, vagyis azt, hogy a tények az ember szempontjából értelmet nyerjenek. Ezért fordulnak még ma is az igazán nagy természettudósok a filozofáláshoz, s ez a mozdulat jellemezte még szembeötlőbben a hermetikus tudós természetszemléletét is, amelyet Szepes Mária így jellemez:
„Az ősidők embere tudta, hogy minden jelenségben ugyanannak a dolognak más és más megnyilvánulásáról van szó. Egyik kulcsa nyitja a másikat is. Az elmeőrlő, kimerítő mozaikrakosgatás helyett a lényegre látott rá egy isteni felülnézet magasságából. A ma megvakult emberisége, valamennyi törekvésével, eredményével együtt, három dimenziós térbe falazott, monomániás sématevékenységet folytató hangyaboly. A tegnap természetlátó vizionáriusa úgy született meg, ahogy a Nap kél hajnalban, s halála csak egyetlen napnyugta volt az élet szüntelenül visszatérő hullámzásában. Műveltségét sohasem filléres haszon reményében fitogtatta vásári portékaként, hanem titkos, csendes élménysorozatként érlelte benne az életben rejlő halál és a halálból feltámadó élet végső beavatását. Víziószeme azért tekintett a múltba, hogy annak tapasztalatai által megváltoztassa a jövőt. Ezzel a látásmóddal kell neked is rápillantanod a minden életjelenséget egymással összefűző hasonlósági kritériumok, párhuzamok törvényére a természetben, az emberben és a világban…”
A fotózással kapcsolatos elemzéseimhez útmutató jelentőségűek voltak Szegő György felismerései, aki szimbólumszótárában a fotóban kifejeződő archetipikus szellemi lényeget, valamint a fotózás indítékainak mágikus gyökerét először megragadta, és figyelmemet erre rávezette. A tanulmány első részében a fotózás indítékait helyezem szimbolikus perspektívába, a második részben a fotót magát. E részekbe dolgoztam bele a tárgyalás megértéséhez szükséges jungi pszichológia vázlatos ismertetését. A hely szűkössége miatt e részt igyekeztem minél tömörebbre venni, ami megnehezíti olvasását. Szeretném, ha ez nem riasztaná el az igényes olvasót, mert a további fejezetek pontos követéséhez nem nélkülözhető. A két fejezet mondanivalóját ezután az „átváltozás misztériumának” keretében foglalom egybe, igyekezvén megvilágítani, hogy a jelenségben (itt: fotó) kifejeződő emberi lényeg nem valamiféle szubtilis test vagy mögöttes dimenzió, hanem azonos magával a jelenséggel, amelyben megmutatkozik, annak mintegy szubsztanciáját alkotja. Arra is példát kívántam itt adni, hogy a valóság szimbolikus látása elsősorban nem okkult, pszichikus vagy archetipikus „mögöttes” tartalmak látását kell jelentse, hanem az életnek mint végső misztériumnak a megértését – különben csak a jelenségvilág szövevényét tesszük még bonyolultabbá. Megfoghatóbbá szerettem volna tenni azt, amit a Buddha így fogalmazott:
„Valóban azt állítom, hogy amivel érzékelsz az szellemi, de az, amit érzékelsz, is szellemiség. Semmi nincs e világon, ami ne volna szellemi vagy ne válhatnék szellemivé. Szellemiség az egész lét, maga e föld is. A Bódhi örök, és ez uralkodik minden létben mint örök törvény. Ez irányítja a lényeket igaz cselekedeteikben. Ez változtatja át a természetet szellemmé, és nincs olyan lény, aki ne változhatna át az igazság edényévé!”4
