Az alábbi interjú a Kineziológia Magazin 2024/84. számában jelent meg.
Utánközlés a szerkesztő szíves engedélyével.
Dr. Várszegi Zsolt: Számomra dr. Pressing Lajos - buddhista nevén Lílávadzsra - köti össze a buddhista bölcsességet és a magyarságot. Személyében egyszerre ötvözi a nyugati tudományt, a keleti bölcsességet és annak gyakorlatba ültetését is. Ezúttal a buddhizmus és a hinduizmus hasonlóságairól és különbségeiről kértem tőle útmutatást.
A nyugati emberek számára a keleti vallások sokszor összemosódnak, különösen a buddhizmus és a hinduizmus. Ön szerint
milyen különbségek és milyen hasonlóságok vannak a buddhizmus és a hinduizmus között?
Dr. Pressing Lajos: A hinduizmus valójában egy gyűjtőfogalom, amely számos különböző hagyományt, világképet és vallási gyakorlatot foglal magába. Sokféle istennek hódolnak, és a valóság természetéről alkotott filozófiai elképzeléseik is nagyon különbözőek. Ami egybefogja ezt a sokszínű világot, az a közös eredet és az indiai létszemlélet bizonyos általános vonásai.
A közös gyökerek egyik ága a védáknak nevezett ősi, időszámításunk előtt több ezer évvel keletkezett szent iratok gyűjteménye, valamint az ebből kibontakozott vallási és filozófiai irodalom, amely a hat klasszikus indiai létszemléleti rendszerben öltött alakot. Ezek közül különösen nagy hatással volt a szellemi hagyományok fejlődésére a ma már nyugaton is népszerű jóga és a szánkhja, valamint a védánta, melynek alapját a védák ezoterikus jelentését megvilágító „titkos tanítások”, az upanisadok képezik.
Az általános indiai felfogás az érzékeinkkel tapasztalt világot és a közönséges életet szenvedésteli, kibillent állapotnak tekinti, amely a szellemi látás elhomályosulása vagy hiánya miatt eltávolodott a magasabb, isteni valóságtól. Az emberi lélek, az átman magában hordja az egyetemes és halhatatlan szellemi lényeg szikráját, de erről megfeledkezve az érzékekben megjelenő mulandó, tökéletlen és töredékes jelenségek káprázatszerű áramlásába, a „létforgatagba” bonyolódik. Illúziókon alapuló döntései és vágyai, elhibázott cselekedetei következményeket idéznek elő, melyeket kénytelen megtapasztalni. Ha nem tanul ezekből, egyre mélyebbre süllyed a szenvedés és meghasonlás mocsarába, ezt a folyamatot nevezik karmának. A hinduk hite szerint a tettek és következmények egymásba fonódó láncolata a halállal sem ér véget, hanem a lélek a korábbi cselekedeteinek megfelelő körülmények között folyton újraszületik. Az újraszületések ciklikus ismétlődése egészen addig tart, amíg a lélek rá nem eszmél valódi, halhatatlan természetére, és a létforgatagból felébredve el nem éri a felszabadulás üdvözült állapotát. Addig is azonban, amíg eljut erre a szintre, nem mindegy, hogyan él, és a cselekedeteivel milyen karmát teremt magának. A születés, betegség, öregség és halál szenvedései és az élet egyéb viszontagságai alól nem vonhatja ugyan ki magát, de ha erényesen él, gyakorolja a vallást és alkalmazkodik az isteni rendhez, akkor viszonylag kedvező körülményeket teremthet magának: élvezheti az élet örömeit, és tanulással, szellemi gyakorlatokkal felgyorsíthatja a felszabadulás felé vezető útját.
A hinduizmus másik fontos gyökerét alkotják az indiai őslakosság történelem előtti időkig visszanyúló vallási és mítikus hagyományai. Feltehetően innét származik például a – sokféle formában megszemélyesített – anyaistennő kultusza, a számtalan helyi szellem és istenség tisztelete, valamint a természetfölötti átélését, a misztikus élményt megcélzó jógikus és aszketikus módszerek sokasága.
A buddhizmus is az indiai szellemi hagyományok közegében született meg, így szemléletmódja és nyelvezete sok tekintetben hasonlít a hinduizmuséra. Alapítója, az i.e. 6. században élt történeti Buddha egy vándoraszkétává, majd jógivá lett királyfi volt, aki korának kiemelkedő mestereitől tanult. Miután több éven keresztül folytatott meditációs gyakorlással ráébredt a valóságra, és elérte a megvilágosodást, meghirdette saját tanításait, amelyek gyorsan elterjedtek a mai India területén, majd a következő évszázadokban Ázsia számos más országában is. Ezekből a tanításokból alakult ki a buddhizmus, amelyet a történeti Buddha által alapított szerzetesrend hagyományozott át és őrzött meg napjainkig.
A Buddha tanítására az ősi indiai hagyományok közül elsősorban a jóga és a szánkhja volt hatással, ám lényeges pontokon szakított is ezekkel. Elvetette például a védák abszolút tekintélyét, és kizárólag a tapasztalatilag átélhető, igazolható tudást tekintette hitelesnek. Ezzel lényegében kizárta magát a hinduizmusból, amelyben a védák kinyilatkoztatása megkérdőjelezhetetlen. A hinduizmusban a társadalmi-politikai berendezkedés, az Indiára hagyományosan jellemző kasztrendszer is vallási keretekbe ágyazódik. A Buddha viszont saját rendjén belül megszüntette a kasztok szerinti különbségtételt, és a spirituális életet leválasztotta a politikáról. Egyetemesebb nyelvezetet használt, amely nem kötődik olyan szorosan a hindu kultúrához. Ennek köszönhető, hogy Indián kívül is, a világ bármely részén a mai napig meg tudja szólítani az embereket.
A két nagy szellemi hagyomány között alapvető doktrinális és módszertani különbségek is vannak. Az egyik alapigazság, amire a Buddha megvilágosodásában ráeszmélt, az állandótlanságnak, az örök változásnak a törvénye. Ez kivétel nélkül mindenre – még az isteni létformákra is – érvényes, és ellentmond bármiféle abszolút szellem vagy változatlan „önvaló” létezésének, ami a legtöbb hindu hagyomány kiindulópontja. Az állandótlanságból következik a Buddha másik felismerése: az, hogy sem a dolgoknak, sem a lényeknek nincs önmagukban vett létezésük, valódi önazonosságuk. A valóságban minden, amit észlelünk, sokkal inkább egy folyamat pillanatnyi állapota, semmint valami változatlan létező. Így voltaképpen lélekről sem beszélhetünk, hiszen az, akik vagyunk, minden pillanatban megváltozik, valami mássá lesz.
Ebből a szemléletmódból a szellemi gyakorlatokat tekintve a hindu felfogáshoz képest homlokegyenest ellentétes megközelítés következik. A legtöbb, hinduizmusban gyökerező jógikus és meditációs módszer azt célozza, hogy a hétköznapi élet káprázatait leválasztva felfedezzük magunkban az „önvalót”, a lelkünk mélyén rejtőző isteni magot, és ezzel azonosulva ráébredjünk a mindenség egyetemes szellemi lényegére. A buddhista tanítás szerint azonban ilyesfajta örök, valódi önmagunk nem létezik. A buddhista meditációk inkább arra ösztönöznek minket, hogy a káprázatainkat átlátva ráébredjünk az élet valódi természetére: a folytonos változásra, az „én” ürességére, a vágyak okozta szenvedésre. Az illúzióink és a téves nézeteink helyett megtanítanak a valóságban élni, és megértetik velünk saját felelősségünket – döntéseink és cselekedeteink szerepét – a jelenségek alakításában, a szenvedésteli vagy boldog tapasztalások előidézésében.
Dr. Várszegi Zsolt: Mit jelent a karma kifejezés? Létezik-e különbség a buddhista és a hindu karma törvények között?
Dr. Pressing Lajos: A karma szanszkrit szó, amely tettet vagy cselekedetet jelent. Keleti felfogás szerint a tudatossággal rendelkező lények cselekedeteikkel saját maguk teremtik meg azokat a körülményeket, amelyek között élnek, amit sorsként vagy életeseményekként tapasztalnak. A cselekedetek következménye vagy „gyümölcse” a karma törvénye szerint erkölcsi értéküknek megfelelő: az ártó szándékú, gonosz vagy önző tettek a jellegüknek megfelelő szenvedés tapasztalásához, a jószándékú, segítő, erényes tettek pedig örömteli tapasztalatokhoz vezetnek. Például, ha bántunk másokat, akkor minket is bántalmazni fognak, ha meglopunk másokat, vagy elvesszük a javaikat, akkor ennek következtében egyszer majd mi is hiányt, veszteséget tapasztalunk. A nagylelkűség gyümölcse viszont a jólét és a gazdagság, a szelídség pedig békés, erőszakmentes életet eredményez.
A karma törvénye azonban nem közvetlenül nyilvánul meg, mert előfordulhat, hogy a jelenlegi körülmények inkább valamelyik korábbi cselekedetünk beérésének kedveznek. Minden tettünk „lenyomatot” hagy a tudatunkban, és amikor a feltételek alkalmasak, ezek a lenyomatok előidézik az egykori cselekedet jellegének megfelelő „gyümölcsözést”.
A karma működése nem korlátozódik egyetlen élettartamra: gyakori, hogy valamely tettünk következményeit egy későbbi újraszületésünk során éljük át, sőt, az újraszületés körülményeit – a földrajzi helyet, a társadalmi helyzetet, a családi hovatartozást – is a korábbi cselekedeink által hátrahagyott lenyomatok formálják ki. A karmát emiatt nyugaton sokszor a „sors” szinonimájaként használják, ez azonban félreértésen alapul. Igaz, hogy a következmények beérését, a karma-vipákát kényszerűnek és sorsszerűnek tapasztaljuk, a karma tanításának lényege mégis inkább az emberi szabadság és felelősség. A múltunkon már nem tudunk ugyan változtatni, de a jövőnket a jelenlegi cselekedeteinkkel saját magunk teremtjük és alakítjuk.
A karmára vonatkozó tanítás a hinduizmusban és a buddhizmusban nagyon hasonló, a cselekedetek erkölcsi megítélése is ugyanaz. Különbség inkább abban van, hogy kit vagy mit tekintünk a karma hordozójának, mivel magyarázzuk a cselekedetek újraszületéseken átívelő továbbélését? A hindu felfogás szerint a lényeknek létezik egy nem anyagi „finom” testük, amely nem semmisül meg a halálban, hanem újraszületésről újraszületésre „vándorol”, minden születésben új anyagi testet öltve magára. Ebben a finom testben raktározódnak el a karma lenyomatai, s kelnek ismét életre, amikor megfelelő körülmények közé kerülnek. A buddhista tanítás szerint viszont nem létezik semmilyen valóságos lény, aki a halálon és újraszületéseken keresztül „vándorolna”.
A cselekedetek lenyomatai nem valamiféle lerakat formájában maradnak fenn, hanem a tudat folytonos áramlásának energiamintázataiként, amit hajlamoknak vagy szokásmintáknak nevezünk. Buddhista felfogásban az újraszületett lény végső soron nem azonos az elhunyttal, mint ahogy egy életen belül sem azonos a felnőttkori önmagunk azzal, akik gyermekként voltunk. De nem is független tőle, hiszen ő viszi tovább, ő örökli meg a korábbi lény által létrehozott karmát. Buddhista értelemben az újraszületett lény nem azonos azzal, aki előző életében volt, hanem annak folytatódása.
Dr. Várszegi Zsolt: A buddhisták kihez imádkoznak? Ki a legfelsőbb szent, aki „nem Isten”, de imádkoznak hozzá? Miért teszik ezt, és milyen hatalma van?
Dr. Pressing Lajos: A buddhizmusban is vannak szentek és istenségek, akikhez imádkozunk, ezek azonban nem a „Teremtő” vagy egyéb világi istenek, hanem buddhák és más megvilágosult lények, akik a saját tudatunkban is meglévő képességeket, erőket és pozitív tulajdonságokat személyesítik meg. A buddhista gyakorlók körében nem szokás világi értékekért – például siker, gyógyulás vagy valamilyen vágy teljesülése érdekében – imádkozni, még akkor sem, ha ezt másokért tennénk. Hiszen amint a Buddha rámutatott, a világi jelenségek mind mulandók, és hosszú távon még a kellemes fejlemények is szenvedéshez vezetnek. Az egyetlen, ami valóban segíthet rajtunk és másokon, a valóságra való ráébredés és az ennek révén elérhető felszabadulás. Ezért a buddhista ima alapvetően a megvilágosodásra irányuló vágyunkat fogalmazza meg, illetve ha másokért imádkozunk, nekik is ezt kívánjuk, hiszen őket is csak a felszabadulás elérése juttathatja el a valódi boldogságba.
A buddhák és a buddhista szentek – szanszkrit nyelven bódhiszattvák – képviselik mindazokat a képességeket és tudatállapotokat, amelyek a felébredéshez szükségesek. Hatalmuk abban áll, hogy ha az imán keresztül kapcsolatba lépünk velük, vagy a meditációnkban megidézzük őket, akkor tanításukkal, példamutatásukkal és jelenlétük erejével segítenek saját tudatunkban is felkelteni, kibontatkoztatni ugyanezeket a képességeket és tudatállapotokat. Ebből következően a buddhizmusban nincs egyetlen „legfőbb lény” vagy „legmagasabb Buddha”, akihez imádkozunk. A gyakorláshoz mindig azt a szentet vagy megvilágosult lényt hívjuk meg, aki a leghangsúlyosabban képviseli az általunk fejleszteni, erősíteni kívánt pozitív tulajdonságot.
Dr. Várszegi Zsolt: Melyek a különbségek és a hasonlóságok a Buddha nyolcrétű ösvénye és a Patandzsali által összeállított jóga-szútrák között?
Dr. Pressing Lajos: A jógának a buddhizmusra gyakorolt hatása tükröződik abban a tényben, hogy az eltérő környezet és megfogalmazás ellenére a Buddha nyolcrétű ösvénye és a Patandzsali-féle astanga (szó szerint „nyolctagú”) jóga nagymértékben hasonlít egymáshoz. Mindkettőnek kiindulópontja és szerves része az erény fejlesztése, az etikus viselkedés és életmód, amely mind a jógában, mind a buddhizmusban a nem ártás, az erőszakmentesség (ahinszá) elvén alapul. A jógában ezt a jama és a nijama gyakorlatai, a buddhista nyolcas ösvényben pedig a helyes cselekvés, a helyes beszéd és a helyes megélhetés képviseli.
Ugyancsak közös a két hagyományban a meditációs módszerek alkalmazása, amelyek mind a jógában, mind a buddhizmusban az ösvény legmagasabb szintjét képviselik.
Fontos különbségek is megfigyelhetők ugyanakkor a két rendszer között. A jógában fontos szerepet játszanak a testtartások és a légzéstechnikák (ászana és pránájáma). Bár ilyen technikákat a buddhista gyakorlatban is használunk, ezek nincsenek annyira a középpontba állítva, mint a jógában, és nincsenek is annyira kidolgozva. A buddhizmusban ezzel szemben jóval hangsúlyosabb a bölcsesség és a belátás fejlesztése, ami az egész ösvény tengelyét és végső célját képezi. A koncentrációt és a tudatosságot fejlesztő, vagy a szeretetteljes és együttérző viszonyulást erősítő meditációs gyakorlatok a jógában és a buddhizmusban nagyon hasonlítanak egymáshoz. A buddhista hagyomány viszont számos olyan meditációs módszert is kifejlesztett, amelyek kifejezetten a valóságra való ráeszmélést segítik, ezekre a hindu rendszerekben vagy a jógában nem nagyon találunk párhuzamokat.
