Ez az írás eredetileg a 2012 - Az idő közel... című kötetben jelent meg (Pilis-Print Kiadó,
Budapest 2008, 135-158. old.). Utánközlés a Pilis-Print kiadó szíves engedélyével.
A itt felhasznált illusztrációk közül a Maja naptár és a Forgalmi dugó a városban
című képek a FreeDigitalPhotos.net online tárhelyről származnak, az előbbi
Victor Habbick, az utóbbi pedig Feelart szíves hozzájárulásával. A többi kép
forrása a www.freeimages.com ingyenes képletöltő oldala vagy saját gyűjtésem.
A szerző megjegyzése: Ez az írás négy évvel a 2012-re jósolt "világvége" előtt íródott, és már akkor igyekeztem benne józanul helyére tenni ezt a kérdést. Tartalmában azonban nem kötődik egy meghatározott időszakhoz, hanem általánosabb érvénnyel ismerteti a buddhizmus időről vallott felfogását.
Az íráshoz kapcsolódó interjú hangfelvétele is megtalálható a honlapomon ezen a linken.
_________________________
Buddhista szempontból a 2012-es évnek semmilyen kiemelt jelentősége nincs: pontosan annyira lesz jelentőségteljes vagy kisszerű, amennyi jelentőséggel azt mi magunk felruházzuk – éppúgy, mint bármely más év. Várhatóan történnek majd ebben az évben is katasztrófák, melyek a klímaváltozás, a természeti környezet pusztulása, a társadalmi feszültségek és az emberiség által alkalmazott technológiák bonyolultabbá válása miatt az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak. A spirituális ébredés, az emberi tudat gyökeres pozitív átalakulása viszont nem a naptári éven, hanem saját szellemi erőfeszítéseinken – gyakorlásunkon, belátásunkon, értelmes döntéseinken és önző, szűklátókörű életszemléletünk meghaladásán múlik.
Sokak számára vonzóak az olyan elképzelések, amelyek az emberiség – s azon belül az egyén – sorsát „magasabb” erők működésére, az emberi tudaton kívüli folyamatokra, kozmikus ciklusokra és hasonlókra vezetik vissza. Az ilyen elméletek azonban gyakran csupán elleplezik az ember saját felelősségét történelme és sorsa alakításáért. Elterelik a figyelmet azokról a lehetséges döntésekről és lépésekről, amelyeket itt és most megtehetnénk saját szellemi fejlődésünk és életünk jobbítása érdekében. A buddhizmus szerint az igazi, megfejtésre váró titok nem valahol rajtunk kívül, hanem magában az emberben rejlik; e végső titok magának a tudatnak a természete.
Az időszámítás emberi találmány
Nemcsak más fajokhoz képest jellegzetesen más az ember időélménye, de még a különféle emberi kultúrák, korszakok, társadalmak időfelfogása is nagyfokú eltéréseket mutat. Sőt egy és ugyanaz a személy is többféleképpen tapasztalhatja az időt a különböző életkorokban, vagy akár hangulati állapotától, életmódjától függően. Az időszámítás sem objektív dolog: nem természeti törvényeken vagy természetfölötti befolyáson, hanem társadalmi közmegegyezésen alapul! Ez dönti el, hogy milyen eseménytől kezdve számítjuk az éveket, és milyen természeti vagy csillagászati ciklusokban számolunk.
A nap, hónap és év ciklusok szinte minden ismert időszámításban szerepelnek, hiszen a nappalok és éjszakák váltakozása, a holdfázisokkal összefüggő természeti és biológiai ritmusok vagy a Föld Nap körüli keringése folytán kialakuló évszakváltozások alapjaiban érintik az emberi életet. A (hold)hónap és az év hossza viszont már korántsem egyértelmű. Az év esetében ez attól függ, hogy a Nap pályáját az ekliptikához képest mérjük-e (tropikus év), az állócsillagokhoz viszonyítjuk (sziderikus év), avagy a Föld két napközeli pontja közti távolsággal határozzuk-e meg (anomalisztikus év). A Hold keringésén alapuló hónapok mérésére még ennél is több módszer létezik, amelyek a hónap hosszában akár több napos eltéréseket is okozhatnak.
E három alapvető cikluson kívül az időszámításnak számos egyéb, egy-egy kultúrára jellemző kisebb-nagyobb mértékegysége létezik. Az ősi kínai kultúrában például megkülönböztetett jelentősége volt a 60 napos, 60 hónapos és 60 éves ciklusoknak, melyek az állatövi jegyek, az öt átváltozási fázis vagy őselem, valamint a jin és jang őslényeg kombinációiból adódnak. A kínai asztrológia még ma is őrzi e rendszer nyomait, ahol minden (holdfázisok szerint számolt) év egy-egy állatjegy és őselem kombinációja.
A 2012-es évvel kapcsolatos spekulációk az ősi maja naptári ciklushoz kötődnek, semmi sem indokolja azonban, hogy miért volna ennek az adott helyi kultúrán túlmutató jelentősége? Több tucat olyan időszámítás létezik, főleg Ázsiában, melyekben a 2012-es év nem játszik különleges szerepet. Az egyes időszámítások kezdőpontjukat tekintve is különböznek egymástól, s ezáltal, a naptári rendszertől függően, a különféle naptári ciklusok végpontja is máshová esik. Az éveket rendszerint egy olyan eseménytől kezdve számítják, amely fontos hatást fejtett ki az adott kultúra történetére. Előfordul az is, hogy az időszámítás kezdőpontját valamilyen csillagászati eseményhez, pl. bolygóegyüttálláshoz kötik, az ilyen együttállásnak tulajdonított jelentés pedig szintén kulturálisan vagy vallásilag meghatározott.
A buddhista időszámítás például az i.e. 543-ban vagy 544-ben, a történeti Buddha halálával kezdődik. Így Thaiföldön, Laoszban vagy Kambodzsában e könyv megjelenésekor, 2008-ban a 2551-es évet írják, a Gregorián naptár szerinti 2012-ben pedig már 2555 lesz. Sri Lankán vagy Burmában ehhez képest egy évvel később kezdődik az időszámítás, de mivel a Buddha halálának időpontja maga is vitatott, még a buddhista országokon belül is többféle alternatíva létezik. A naptári év kezdőpontja sem január 1-ére esik, hanem a legtöbb esetben valamilyen tavaszi dátumnak felel meg, többnyire március-április tájékán.
Jóllehet a legtöbb ázsiai ország gazdasági-politikai okokból hivatalosan átvette a gregoriánus időszámítást, emellett máig használatban maradt sokféle helyi naptári rendszer is, főleg vallási célokra. Indiában szinte áttekinthetetlenül sokféle időszámítás létezik, csupán az évszámlálásra több, mint 20 változat van használatban. A legelterjedtebb az ún. szaka időszámítás vagy mahászakarat ciklus, amely Indián kívül más délkelet-ázsiai országokban is használatos. Ennek kezdete egy saka király trónra lépésének éve, mely a mi időszámításunk szerint i.u. 78 március 17-én történt. A később bevezetett csúlaszakarat rendszer kezdőpontja viszont i.u. 638 március 21/22, ami a buddhista időszámítás szerinti 1181-es évre esik. Az iszlám naptár Mohamed Medinába történő menekülésével veszi kezdetét, amely a julián naptár szerint i.u. 622 július 15-16 körül történhetett.
A modern zsidó naptár i.e. 3761-ben kezdődik, amikor a zsidó hit szerint a világ teremtése történt. Az egyes évek meghatározása a hold- és napciklusok alapján történik, amit bonyolult képleteken alapuló szökőhónapokkal korrigálnak. A naptárat még bonyolultabbá teszi az a törekvés, hogy bizonyos ünnepnapok ne essenek a hét alkalmatlannak tartott napjaira. Ennek következtében a közönséges évek 353, 354 vagy 355 naposak is lehetnek, melyek közé 383, 384 és 385 napos szökőévek ékelődnek. Külön érdekessége a zsidó naptárnak, hogy a legtöbb holdnaptárhoz hasonlóan a napok és a hónapok is nem reggel, hanem este 18 órakor kezdődnek.
A számunkra megszokott lineáris időszámítás mellett egészen más elveken alapuló naptárak is léteznek, amelyekben magának az időfogalomnak a különbözősége is kifejeződésre jut. Így pl. a kínai eredetű naptárakat a ciklikus időszemlélet jellemzi. Nincs meghatározott kezdőpontjuk, és az évek számlálása sem folytonos. A ciklusokat az uralkodó dinasztiák hatalomra kerülésétől kezdve számolták, s azok csak az adott dinasztia fennállásának időszakában érvényesek. Az egyes dinasztiák önálló politikai és kulturális korszakot jelentettek, melynek lezárultával egy „új világ” vette kezdetét. Ennek nyomai is megtalálhatók egészen napjainkig, így pl. Tajvanon a jelenlegi naptári ciklust a Kínai Köztársaság alapítási évétől, 1912-től számítják.
Látjuk tehát, hogy a különféle időszámítások és annak ciklusai emberi alkotások, és nem valamiféle objektív vagy „isteni” erők alakítják őket. Legtöbbször nem is értelmezhetők azon a kultúrkörön kívül, ahol megszülettek. Az, hogy egy bizonyos időpontnak kiemelt jelentőséget tulajdonítunk, pusztán emberi konstrukció, mint ahogy az is, hogy milyen típusú események fontosak számunkra egy korszak értékelésekor. Minden évben lehet találni olyan eseményeket, amelyek bizonyos embercsoportok számára akár pozitív, akár negatív értelemben sorsfordulót jelentenek.
Lináris és ciklikus idő
Valójában azonban nemcsak az időszámítás, hanem az időről alkotott elképzelés és az idő megélése is nagyon különböző lehet. Maga az idő sem önmagában vett, rajtunk kívül álló valóság, hanem csupán a változások és mozgások leírására használt fogalom, melynek tartalma nagymértékben függ attól, hogyan állunk a változásokhoz, milyen a változás tényeihez való viszonyunk. Ennek megfelelően a különböző kultúrák időképe nagymértékben különbözik egymástól, és ezek a különbségek a vallási elképzelésekben is visszatükröződnek. Az időélményt lélektani tényezők is befolyásolják. A modern fejlődéspszichológia például kimutatta, hogy még a nyugati kultúrán belül is nagyon eltérően tapasztalja az ember az időt a különböző életkorokban.
A nyugati kultúrákban elterjedt „lineáris” időfelfogás az időt egyenes vonalú mozgásként érzékeli, s a létezés egyfajta „negyedik dimenziójának” tekinti, mely a soha vissza nem térő múlt irányából a jövő végtelenségébe tart. A dolgok létezése megfelel az idői dimenzió egyes szakaszainak, melyek kezdő- és végpontját az adott dolog keletkezése és elmúlása jelöli ki. Minthogy ezeken az idői határokon kívül a nemlét vagy a teljes megsemmisülés tartománya húzódik, a lineáris időfelfogás hajlamos a kezdet és vég, a születés és halál eseményeit túldramatizálni. Jellemző módon jelenik meg ez a fajta időélmény a zsidó-keresztény vallásban, mely az egész világ létét is rögzített határpontok, a kezdeti teremtés és a történelmet lezáró „végítélet” között értelmezi.
Bár ez a felfogás is tud az időn túli valóság létezéséről, ez nem része az ember világának, hanem csupán a teremtés előtti paradicsomi lét és a végítélet utáni üdvözült állapot jellemzője. A halandóvá vált ember számára az idő egy irányba áramlik. A megtörtént múltat sem jóvátenni, sem kijavítani nem lehet többé, s az ember sorsát tettei és etikai döntései, melyeket a rendelkezésre álló rövid életszakasz során elkövet, egyszer s mindenkorra meghatározzák.
A lineáris időfelfogásra gyakran vetülnek rá olyan elképzelések, melyek az idői dimenziónak határozott irányt vagy etikai tartalmat tulajdonítanak. Ezek az elképzelések jellemző módon vagy a világ „hanyatlásának”, vagy „fejlődésének” formáját öltik. A teremtés kezdetét jellemző, tökéletes aranykortól a jelen vaskorszakig tartó hanyatlás eszméje már az ókorban is elterjedt volt, s többek között Ovidius is megénekelte a világkorszakokról szóló híres költeményében. Részben a világ fokozatos leépülésének ősi eszméje húzódik meg a „világvégétől” való visszatérő szorongások mögött, amelyek főleg válságos időszakokban, súlyos társadalmi vagy gazdasági problémák alkalmával erősödnek fel.
A történelmet alapvetően fejlődésnek tekintő „evolucionista” felfogás inkább csak a modern korban vált általánosan elfogadottá. Az egyistenhívő vallásokban mindazonáltal már a kora középkortól jelen van az a gondolat, amely az életnek egyfajta célirányosságot tulajdonít. E szaknyelven „teleologikus”-nak nevezett felfogás úgy véli, hogy a történelem valamiféle isteni elrendelés vagy cél beteljesítése felé halad. A világvége várásához az efféle vallásos felfogásban nemcsak az apokaliptikus változásoktól való félelem, hanem egyszersmind pozitív képzetek – a megváltó újraeljövetele, feltámadás, a mennyei Jeruzsálem mint új Paradicsom megvalósulása sít. – is kapcsolódnak.
A keleti kultúrákban viszont többféle időképzet is létezik, és az időhöz való viszony attól függ, hogy azt milyen távlatban és milyen összefüggésben szemléljük. Rövidebb időszakokat tekintve, az időélmény itt is a kialakulás-fennállás-elmúlás lineáris szakaszaira tagolódik. A keleti időfelfogásban mégis az idő ciklikus szemlélete a meghatározó, mely az időt önmagába visszatérő körforgásként és vég nélküli ismétlődésként értelmezi.
A ciklikus időfelfogás alapja a természetközelben élő népek mindennapi tapasztalata. A természetben a makrokozmosztól az ember közvetlen környezetén és biológiai ritmusain át egészen az atomi és szubatomi világ pulzálásáig minden visszatérő ciklusokban zajlik. Az ember közvetlen élménye a bolygók keringése, a nappal és éjszaka váltakozása, az apály és dagály ismétlődése, az évszakok egymásutánja, a vegetációban végbemenő kibontakozás, termőre fordulás, elhalás és újraképződés ismétlődő folyamatai, saját vérkeringésünk és egyéb biológiai ciklusaink, sít.
A keleti életszemlélet ezekben a megfigyelésekben a világ működésének általános elvét ismerte fel, és a ciklusosságot olyan területekre is kiterjesztette, ahol erről nem, vagy csak ritkán sikerült közvetlen tapasztalatot szerezni. A legtöbb keleti kultúrában így magától értetődőnek tekintik, hogy a halál az emberi életnek sem végállomása, hanem csupán a születéshez, az álomhoz vagy magához az élethez hasonló köztes állapot. Minden elmúlás egyben egy új élet kezdete, s így a halált is újraszületés és új életciklus követi. Az új élet konkrét körülményei és tapasztalatai ugyan változhatnak, mint ahogy a cseresznyefa magjából kinőtt új fa sem lesz teljesen ugyanolyan, mint az előző, az élet tipikus fordulatai, problémái, vágyai és motívumai azonban minden egyes emberi életben újra meg újra megismétlődnek.
Ugyanígy szemléli a keleti ember nemcsak az élővilágot, hanem a szellemek és istenek láthatatlan tartományát is. Az elmúlás és újralétesülés egyetemes törvényének még az istenek is alá vannak vetve, csupán a magasabb létsíkok nagyobb léptéke folytán az ő életciklusuk az emberi időtávlatot nagyságrendekkel meghaladja. Ezért a keletiek számára egy örökkévaló mennyország vagy az „örök kárhozat” eszméje értelmezhetetlen. Az élet isteni magasságokba emelkedhet vagy pokolbéli szenvedéseken mehet keresztül, az állandó megújulás folytán azonban idővel a legszélsőségesebb létformák is az újrakezdésbe torkollanak.
Az idő körforgása keleti felfogás szerint nemcsak az egyes létformákat, de a világmindenség egészét is érinti. A kozmosz, sőt maga Brahmá, a teremtő Isten is újra meg újra keresztülmegy a keletkezés, kibontakozás, lebomlás és megsemmisülés fázisain, hogy a világ pusztulását követő „nagy világéjszaka” elteltével új teremtési szakasz kezdődjön.
A földtörténetet vagy akár a makrokozmoszt érintő, különböző léptékű ciklusok mindegyike tartalmaz kritikus, felbomló vagy akár pusztulással járó szakaszokat, így pl. az indiai hagyomány többféle, különböző léttartományokra kiterjedő „világvégéről” is tud. Ezek jelentőségét ugyanakkor viszonylagossá teszi, hogy sohasem jelentenek végső megsemmisülést, ellenkezőleg: az elöregedett, önmagukat túlélt létformák feloldásával ezek teremtik meg a lehetőséget a gyökeres megújulásra, az élet örök drámáinak és ősképeinek új alakban, új szereplőkkel történő színrevitelére.
Az idő is csupán fogalom
A lineáris és a ciklikus idő mellett még másféle, ritkábban használatos időképzetek is léteznek. A keleti mitológiában nem ritka, hogy egy istenség bizonyos feladat vagy funkció ellátására sajátos alakot ölt, s ilyenkor saját "isteni" időciklusából kilépve, az adott esemény egészen másfajta téri-idői viszonyai között manifesztálódik. Ilyen esetek az indiai vallásban Visnu avatárái, akikben a létet fenntartó istenség a földi élet fenyegetettsége idején ölt konkrét alakot. Az is előfordul, hogy egy istenalak bizonyos helyzetekben, pl. házasságkötéskor, gyermekszülésnél, szertartásos áldozat bemutatásakor jelenik meg az adott esemény spirituális energiájaként. Az ilyen "szituatív" megjelenések esetében még az idő folytonosságáról sem beszélhetünk, hiszen az istenség léte mindig az adott konkrét helyzethez vagy funkcióhoz kötött, melyek ugyanakkor vég nélkül, vagy akár egyidejűleg több helyen is ismétlődhetnek.
Az időélmény hasonló váltásainak valójában mi, emberek is ki vagyunk téve, csak a nyugati kultúrában kevéssé szoktunk erre odafigyelni. Más-más időbe kerülhet például ugyanaz az ember különböző szerepekben, mondjuk szülőként vagy gyermekként, munkavállalóként vagy kiránduló turistaként, egy izgalmas regény olvasása közben, vagy egy belvárosi dugóban az autójában üldögélve.
Hétköznapi szinten kevésbé élményszerű, a buddhista meditációban mégis fontos szerepet játszik az úgynevezett pillanatnyi idő fogalma. Ez azon a megfontoláson alapul, hogy a múlt már, a jövő pedig még nem létezik – az előbbivel legfeljebb már csak az emlékeinkben találkozhatunk, az utóbbira vonatkozóan pedig csupán terveink, előrejelzéseink vagy bizonytalan sejtéseink lehetnek. Egyetlen lehetőségünk a valósággal való találkozásra az itt-és-most jelenvalóságának pillanata; minden más idői kiterjedés csupán fikció.
Az idő pillanatnyiságára való ráébredés a buddhista tanban azért is fontos, mert ebből vezethető le a jövő meghatározatlansága, amely az ok-okozati viszonyok alóli felszabadulás kulcsa. A jövőt a jelen döntéseivel és tetteivel is alakítjuk, ezért ha kellően tudatosak vagyunk a jelen pillanatban ható tendenciákat illetően, akkor lehetőségünk nyílik sorsunk befolyásolására.
A múlt és a jövő virtuális jellegének megértése azonban ennél messzebbmenő következtetésekre is vezet. Ha ugyanis mindig csak a jelen pillanat az, ami igazán létezik, kérdéses, hogy milyen értelemben beszélhetünk egyáltalán időről? A jelen pontszerű valóságához képest a keletkezés, fennállás, elmúlás szakaszai egyaránt elveszítik realitásukat, s az élet végtelen áramlásában minden pillanat egyben újrakeletkezés, folytatódás és lezárulás is.
A kora középkori buddhista "középút" filozófiája az idő kérdését alaposabban megvizsgálva számos ellentmondásra bukkant, és kimutatta, hogy a hétköznapi időérzékelés nem más, mint egyfajta érzékcsalódás. Úgy érezzük például, mintha az idő a múltból haladna a jövő felé, mint egy vonat. Különös azonban, hogy sohasem érkezik meg oda. Hol van akkor a jövő? Ha viszont nincs jövő, akkor merrefelé tart valójában a múlt?
Vagy lehet, hogy fordítva van, s nem a múlt halad a jövő felé, hanem a jövő lesz előbb jelenné, majd múlttá? Hiszen úgy érezzük, mindig a jelen az, ami múlttá válik. Ez azonban ellentmond annak, hogy a dolgok látszólag már a jelen állapotukat megelőzően is léteztek, tehát a múltból jönnek a jelenbe. Másfelől viszont úgy érezzük, hogy a múlt a jelentől egyre inkább távolodik, semmint közeledne, miközben a jövő egyre közelebb jön, s mégsem ér ide soha. Ha az ember komolyan elgondolkozik ezeken a dolgokon, akkor még abban is elbizonytalanodik, hogy egyáltalán melyik van előbb, a múlt, vagy a jövő?
A buddhista filozófia ilyen és hasonló problémák elemzése nyomán arra a felismerésre jutott, hogy az idő mint abszolút, önmagában vett valóság nem is létezik. Az idő pusztán egy fogalom, amelynek érvénye viszonylagos. Adott helyzetben és összefüggésben segíthet eligazodni bennünket a változás tényei közepette, más helyzetekben azonban mind az időélményünk, mind az idő jelentése gyökeresen megváltozik. Sőt, olyan nézőpont is felmerülhet, ahonnan az idő teljesen értelmezhetetlenné válik. 2012 vonatkozásában mindenesetre arra világítanak rá ezek az elemzések, hogy miután maga az idő sem egy objektív tény, egyetlen konkrét időpont sem rendelkezik rögzített, valamiféle végzet által diktált jelentéssel. Hogy mi fog történni egy bizonyos időpontban, azt a hozzá való szubjektív viszonyunk, saját várakozásaink, továbbá egy sor más olyan tényező határozza meg, amelyeknek az időhöz mint olyanhoz egyáltalán semmi köze sincs.
Az Abhidharma-kósa időciklusai
A korai indiai világképben, miközben a filozófusok az idő fogalmát sok szinten elemezték, a fentiekben vázolt ciklikus idő játszotta a meghatározó szerepet. Érdekes lehet áttekintenünk, hogy az emberiség egyik legnagyobb kulturális hagyománya hogyan ábrázolja a nagy kozmikus és történelmi időtávlatokat, s miként értelmezi az idői ciklusokban bekövetkező kisebb-nagyobb kataklizmákat és krízis időszakokat.
Az ókori indiai kozmológia elemei a Mahápuránák több száz kötetes mesegyűjteményéből rekonstruálhatók. Lényegében ugyanezt a világképet vette át a korai buddhizmus is, melynek egyik fontos filozófiai gyűjteménye, Vaszubandhu Abhidharma-kósája e kozmológia részletekbe menő, rendszerezett ismertetését adja.
E világkép alapegysége az úgynevezett csakravála univerzum, melyet méretei nagyságrendjét tekintve a naprendszerünkkel állíthatunk párhuzamba. Bár végtelen sok ilyen csakravála világmindenség létezik egymás mellett, ezek mindegyike zárt rendszert képez, s a köztük húzódó határok és köztes tér az élőlények számára gyakorlatilag átjárhatatlanok. E világrendszerek mindegyike önálló életet él: vannak, amelyek épp a keletkezés vagy kibontakozás szakaszában vannak, mások hanyatlanak vagy épp megsemmisülnek. A legnagyobb időegység egy-egy ilyen zárt világrendszer élettartama, az úgynevezett „világkorszak” vagy szanszkritül kalpa.
A kalpa négy köztes világkorszakra: a kialakulás, fennállás, felbomlás és nemlét időszakaira osztható, melyek körülbelül egyforma hosszúak. A nemlét vagy "világéjszaka” azonban nem végleges megsemmisülést, hanem inkább egyfajta visszahúzódást, szunnyadó állapotot jelent, amelyet követően a kozmosz az előző ciklusban benne élt élőlények visszamaradt hajlamaiból, tendenciáiból újraképződik, s egy új világkorszak veszi kezdetét. A kalpát lezáró "világvége” során ugyanis csak a lények testi megjelenése és az anyagi formák tűnnek el, a lelki-tudati késztetések, szokások és vágyak csírái, melyekből a maghoz hasonlóan új élet sarjadhat, megőrződnek. Nem érinti a világvége a magasabb szellemi létsíkokat – az érzéki világ külső burka mögötti láthatatlan tartományokat – sem, amelyeknek nincs anyagi kifejeződésük, s ezért függetlenek az anyagi síkon zajló folyamatoktól. A lények belső hajlamait, életük lenyomatait őrző sorscsírák ezeken a magasabb létsíkokon vészelik át az anyagi világ felbomlását, s innen hullanak alá a világba az új korszak kezdetén, mint a következő kibontakozási szakasz képzőerői.
A világ felbomlásakor fellépő folyamatok valóban mutatnak bizonyos párhuzamot a 2012-re vonatkozó spekulációkkal. Például a világvége közeledtével az indiai leírás szerint is a lények spontán módon a magasabb létsíkokon kezdenek újjászületni, illetve ezekre a létsíkokra kezdenek transzformálódni anélkül, hogy megvalósítanák az ehhez amúgy szükséges szellemi teljesítményt és etikai megtisztulást. Ezáltal kerüli el belső, lényegi természetük az érzéki világgal együtt történő megsemmisülést. Az indiai leírás ugyanakkor lényeges pontokban különbözik is a modern spekulációktól. Sem a magasabb létsíkokra történő fölemelkedés, sem pedig maga a világvége nem köthető egy konkrét időponthoz, sőt még egy adott évhez sem. Valójában a világ felbomlása nem egycsapásra, hanem fokozatosan megy végbe, nagyon hosszú, kozmikus léptékű idő alatt. A felbomlás köztes világkorszaka gyakorlatilag annyi ideig tart, mint maga a világ kialakulása vagy fennállása. A magasabb létsíkokra történő fölemelkedés sem jelent valódi szellemi érést vagy fejlődést, hanem ez csupán egy átmeneti állapot, s az új világkorszak hajnalán minden lény visszazuhan arra a létsíkra vagy abba a primitív létformába, amely tényleges tudatszintjének megfelel.
A világ felbomlása leggyakrabban azáltal megy végbe, hogy egy óriási kozmikus tűz támad, amely elemészti az egész anyagi mindenséget. Ki tudja, talán a szupernova-robbanásra vonatkozó ősi sejtésről van szó, mely a naprendszerek létének utolsó stádiumát képezi? Az indiai világkép szerint azonban minden hetedik tűz általi pusztulást egy olyan világvége követ, ahol az anyagi struktúrák elvesztik kohéziójukat, s a dolgok határozott alakja felbomlik – mintha csak egy óriási, kozmikus vízözön söpörne végig a naprendszeren, mely szétbomlasztja az egész mindenséget. Ezt azután ismét hét tűzben történő megsemmisülés követi. Minden 64. világciklus végén pedig a szél elem vet véget az aktuális világrendszernek: a legenda szerint ilyenkor egy hatalmas szél támad, mely az egész anyagi létet atomjaira szórja szét, s a világból az új korszak hajnaláig csupán egy alaktalan, kozmikus „porfelhő” marad. A kozmikus időciklusok egyébként olyan mérhetetlenül hosszúak, hogy ezeket az időtartamokat földi években nem is szokták megadni.
A földi társadalmak fejlődése és hanyatlása
Látjuk tehát, hogy a kozmikus idő mérhetetlen távlatából még a világvége is csupán egy visszatérő esemény az univerzumok kialakulásának és felbomlásának örök körforgásában. Egy ilyesfajta világvége átélésétől egyébként mindaddig, amíg számolni tudjuk az időt, fölösleges rettegnünk. Amikor ugyanis a kozmosz felbomlása végbemegy, az anyagi létsíkon már egyetlen élőlény sem létezik. Az Abhidharma tanítása szerint élet a négy köztes korszak közül kizárólag a másodikban, a világ fennállásának időszakában létezik.
Ez a köztes világkorszak maga is húsz „kis világkorszakra” (antarakalpa) oszható, melyeken belül hanyatló és fejlődő időszakok váltakoznak. A hanyatló ágak végén fellépő krízisek és átalakulások azonban már nem az egész mindenséget, hanem csupán az emberi társadalmat, illetve a földi életet érintik. A világ fennállásának első kis világkorszaka az élőlények megjelenésével veszi kezdetét. A földön ekkor szinte paradicsomi állapotok uralkodnak, és az emberi élet időben végtelen kiterjedésű. Az erkölcsök és a szellemi színvonal hanyatlása miatt azonban az emberiség e viszonylagos halhatatlanságot elveszíti, és az átlagos élettartam előbb 80 ezer évre, majd az első antarakalpa végére, a társadalom hanyatlásával párhuzamosan fokozatosan 10 évre csökken. Ekkor egy kisebb, a földi életre kiható válságot – egyfajta „kis világvégét” – követően az emberiség észhez tér, és tanulva saját történelméből, ismét elkezd felépíteni egy humánusabb társadalmat. Fejlődő időszak kezdődik, melynek végén, a második kis világkorszak közepe tájékán az átlagos életkor ismét 80 ezer évre nő.
A felépülést azonban ismét hanyatlás követi, s a második antarakalpa végére az életkor megint 10 évre csökken, majd újabb, a földi társadalmat érintő pusztulás következik be. A 18 közbülső kis világkorszakban lényegében ugyanezek a folyamatok ismétlődnek, míg végül a 20. antarakalpa idején végbemegy egy utolsó felívelő történelmi periódus, ismét 80 ezer éves átlagéletkorig, mely után kezdetét veszi az egész anyagi univerzum fokozatos felbomlása.
A társadalmi hanyatlás következtében fellépő, de a földi élet egészére kiható "kis világvégék" az egyes antarkalpák végén jellegzetes módon vagy háborúk, vagy járvány, vagy éhínség miatt következnek be. Ezek egyike sem pusztítja el azonban teljesen a földi életet, hanem mindig maradnak túlélők, akik új alapokra helyezve újraépítik a társadalmat, s egy következő fejlődési időszak kiindulópontjává válnak. Az indiai hagyomány szerint a földi élet jelentős pusztulásával járó világháborúk hét napig, a járvány miatt bekövetkező pusztulások hét hónapig, az éhínség által előidézett krízisek pedig hét évig tartanak.
A fejlődés és hanyatlás köztes időszakait a görög-római mitológia világkorszakaihoz hasonlóan az indiai hagyomány is 4 történelmi korszakra, úgynevezett jugára osztja. Akárcsak Ovidiusnál, az indiai világképből is egyértelműen kitűnik azonban, hogy ezeket a korszakokat nem objektív természeti folyamatok, hanem az ember erkölcsi és tudati állapota határozza meg.
A nyugati aranykornak megfelelő időszakot Indiában krita-jugának nevezik, ami „négyes” korszakot jelent. Az elnevezés arra utal, hogy ha az emberben lévő tudást, bölcsességet, erkölcsi jóságot és emberiességet négy negyedre osztjuk, akkor az aranykori állapotban az emberiség még mind a négy negyeddel, vagyis a jó tulajdonságok teljességével rendelkezik. Az erkölcsi és szellemi hanyatlás előrehaladtával a négy negyedből egyre kevesebb marad meg, így az ezüstkorszakot az indiaiak tréta-jugának („hármas” korszak), a rézkort dvápara-jugának ("kettes" kor), a vaskorszakot pedig kali-jugának („egyes” korszak) hívják.
A kali-jugát, amelyben az emberiség jelenleg tartózkodik, a modern ezoterikus irodalomban gyakran „sötét korszak”-nak fordítják. Ez helyénvaló lehet, amennyiben a szellemi elsötétedést és a magasabb világokkal való kapcsolat elvesztését tekintjük. Nyelvtanilag azonban e fordítás nem teljesen pontos, s valószínűleg azon alapul, hogy a szanszkrit kali („egyes”) szót a korai fordítók összetévesztették a hasonló hangzású, de hosszú á-val írt káli („fekete, sötét”) szóval.
A sötét korszak lezárulását az indiai hagyomány is már az ókortól kezdve egyfajta végítélettel kapcsolja össze. A Puránák mesegyűjteményében több helyütt szerepel utalás egy bizonyos Kalki nevű istenségre, aki a világot fenntartó Visnu isten utolsó, tizedik alászállásaként jelenik meg a földön, hogy felvegye a harcot a romlás erőivel, és megmentse az emberiséget a teljes pusztulástól. A legenda szerint Kalki szárnyas fehér paripán jelenik majd meg a kali-juga végén, jobb kezében az igazság kardját tartva, mellyel elpusztítja a gonosz hatalmakat, s helyreállítja a földön az igazság és a törvény birodalmát.
Bár a kali-juga végén az Abhidharma-kósa világképe alapján is várható egy, a földi életet megrázkódtató kataklizma, a buddhista hagyomány szerint nem valószínű, hogy ez a végkifejlet már 2012-ben bekövetkezne. A tíz éves átlagéletkortól is távol van még az emberiség, bár bizonyos tényezők, így például az aids-betegség rohamos terjedése, egyéb újonnan jelentkező járványok vagy a szegényebb országokban fenyegető súlyos nélkülözés a várható életkor rövidülése irányában hatnak. Mindenesetre az indiai időszámítási ciklusok alapján a sötét kor végkifejletéig még akár több száz év is eltelhet.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nemcsak az idői ciklusok alapulnak az emberi értelmezésen, de a társadalmi és politikai cselekvés sem mentes a szubjektív, tudati tényezőktől. Bár a társadalmak életében is működnek bizonyos törvényszerűségek – mint amilyen a fejlődési és hanyatlási időszakok váltakozása –, az emberi tudat természetéből adódóan mindig rendelkezik azzal a szabadsággal, hogy döntéseivel alakító módon beavatkozzon a spontán folyamatokba. Így az, hogy a sötét kor szellemi leépülése pontosan mikor fordul át egy új aranykor építésébe, nagymértékben saját belátásunkon, bölcsességünkön és értelmes döntéseinken is múlik. Figyelmeztető jelek és az emberi tevékenységgel összefüggő természeti katasztrófák már napjainkban is szép számmal előfordulnak, és ez sok ember számára ébresztőleg hat. Az önzésünk megfékezésével, a belátás és a jóakarat kifejlesztésével nem feltétlenül kell megvárnunk a teljes összeomlást, hanem akár itt és most segíthetünk a világot egy új, emelkedő pályára állítani.
A Kálacsakra rendszere és a Sambhala-mítosz
A gyémántút-buddhizmusban létezik egy másik érdekes tanrendszer is, amely szoros kapcsolatban áll a sötét korszak utolsó szakaszára vonatkozó jövendölésekkel. A hagyomány szerint e tanítást a történeti Buddha, Gótama Sákjamuni nyilatkoztatta ki 80 éves korában, gyakorlási rendszerként azonban csak az i.u. 10. századtól kezdve terjedt el szélesebb körben, főként Tibetben. A tanítás, mely a legmagasabb buddhista beavatások körébe tartozik, a Kálacsakra nevű istenség köré épül, akinek a neve szó szerint „Az idő köré”-t jelenti.
A Kálacsakra hagyomány körébe tartozó szövegek nemcsak a magasabb meditációs módszerekre vonatkozóan adnak útmutatást, hanem emellett részletesen foglalkoznak az emberi test finomenergetikai pályáival és keringéseivel, valamint az ember külső és belső világának idői ciklusaival, s ezek harmonizálásával is. Számos eleme az ősi indiai asztrológiából származik, és erős befolyással volt a későbbi tibeti asztrológia fejlődésére, sőt a tibeti naptár is ezen alapul. A rendszer alapján végzett számítások meglepően pontos csillagászati előrejelzéseket eredményeznek.
Indiában és Tibetben másfelől létezik egy régi legenda egy Sambhala nevű misztikus országról, amelyről senki sem tudja, hogy pontosan hol található. A hagyomány szerint ebbe az országba csak azok juthatnak el, akik teljesen megtisztultak vétkeiktől, a saját rossz szokásaik által támasztott akadályoktól és sötét hajlamaiktól. Sambhala nem közelíthető meg földi közlekedési eszközökkel, hanem csak a tudat meditációs úton végrehajtott közvetlen áthelyezésével érthető el. Sambhala egy olyan szférát képvisel, amely különösen kedvező az ember szellemi fejlődése szempontjából. Lakóik nagyfokú tudati tisztasága folytán válságos időszakokban itt őrzik meg az emberiség által felhalmozott spirituális tudást és értékeket.
A Kálacsakra meditációs rendszer azáltal kapcsolódik össze Sambhala mítoszával, hogy a buddhista hagyomány szerint Sákjamuni Buddha a Földről való távozása előtt e tanítást először Szucsandrának, Sambhala egykori királyának adta át, mivel az emberiséget annak befogadására még nem látta elég érettnek. Vele együtt 96 kisebb sambhalai fejedelem is részesült a beavatásban. Egyik utóda, Mandzsusríkírti király az i.e. 1-2. században a Kálacsakra tanok elterjesztésével térítette buddhista hitre Sambhala egész lakosságát.
E tanítások az emberiség elől több száz éven keresztül rejtve maradtak, míg végül i.u. 966-ban egy indiainak, a Cshilupa vagy Kálacsakrapada nevet viselő tudós szerzetesnek spirituális utazásai során sikerült eljutnia Sambhala titokzatos világába. Látván tiszta szándékait, Durdzsaja király – aki ekkoriban Sambhala uralkodója volt –, varázsereje segítségével megjelent számára Mandzsusrí, a bölcsesség Buddhája alakjában, és beavatta őt a Kálacsakra rendszerbe.
Visszatérve Indiába, Cshilupa először az akkori legnagyobb buddhista központ, a Nálandai Egyetem apátjának adta tovább a tanítást, majd ők ketten terjesztették azt tovább India buddhista közösségeiben. A tanrendszer a 11-14. század folyamán Tibetben is elterjedt, és miután a muszlim hódítás nyomán a buddhizmus kiszorult Indiából, itt őrződött meg egészen napjainkig.
A buddhisták a Kálacsakra meditációs rendszernek rendkívüli hatékonyságot tulajdonítanak az elkövetett hibák, valamint rossz szokásaink és sötét hajlamaink megtisztításában, és ez a tisztító erő tömegesen is képes kifejteni hatását. Ma, amikor az emberiség által felhalmozott hibák és az emberi mohóság súlyos válságok forrásává vált és az egész földi életet fenyegeti, a Kálacsakra tanok áldásos hatása mentőövet jelenthet. Az utóbbi évtizedekben Őszentsége a XIV. Dalai Láma ezért világszerte számos helyen – többek között Svájcban és az ausztriai Grazban – adott Kálacsakra beavatást a világbéke előmozdításért és a Föld sebeinek begyógyításáért, alkalmanként több tízezer embernek.
A Sambhala mítoszkörhöz érdekes jövendölések is kapcsolódnak a jelen világkorszak végső szakaszára vonatkozóan. Ezek szerint Sambhala 25. királyának uralkodása idején „szent háború” tör ki a szellemi fejlődés lehetőségeit elpusztítani akaró, a civilizációs értékekkel szemben ellenséges „barbárok” és a maradék igazak között. E háborúban Sambhala királya hadseregével az igazak segítségére siet, és legyőzik a barbárokat. A vallási fanatizmus, az eszmékkel megideologizált erőszak és az anyagelvű nihilizmus egyaránt vereséget szenved. A király vezetésével egyesül az emberiség megmaradt része, s megszűnik a faji, nemzeti és vallási különbségekből fakadó ellenségeskedés. Ezzel a sötét korszak végetér, s elkezdődik egy új aranykor felépítése.
Érdekes egyébként, hogy Sambhala királyai – köztük a 25. király is – a kalkin címet viselik, amely ugyanaz a szó, mint Visnu utolsó avatárájának neve. Nem kizárt, hogy a Visnu alászállásával kapcsolatos hindu mítosz és a 25. kalkinra vonatkozó buddhista jövendölés ugyanazokra az eseményekre, az igazak és a barbárok közti végső összecsapásra vonatkozik. A buddhista magyarázatok ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy az ilyen jövendöléseket nem mindig kell szó szerint érteni, mert azok valójában az ember belső, tudati folyamataira vonatkozó szimbolikus utalások.
A buddhizmustól mi sem áll távolabb, mint a vallási tanítások erőszakos terjesztése. Amikor a szent szövegekben harcról esik szó, ez valójában a saját negatív hajlamaink elleni küzdelemről – saját vallási fanatizmusunk, barbárságunk, anyagelvű mohóságunk és erőszakosságunk leküzdéséről – szól. A buddhista tan szerint a külvilág csak a saját tudatunk hozzá való viszonyában létezik, s nem valamiféle tőlünk különálló valóság. A világ átformálásának törvényes útja önmagunk fejlesztésével és átalakításával, a világhoz való normálisabb viszonyulással és a példaadással valósítható meg. Ezáltal válhatunk a sötétség eloszlatásának és egy új aranykor építésének motorjává.
A szellemi fejlődés útjára lépett jógi igazi ellenségei nem kívül találhatók, hanem azok a saját tudatában működő mérgező tendenciák: a tudatlanság és ostobaság, gyűlölet és ellenszenv, mohóság, féltékenység és hiúság. Ezek ellen kell, hogy felvegye a küzdelmet az etikus magatartás, az éber tudatosság, a szellemi koncentráció és a valóság természetébe való belátás fegyvereivel. S ha e szent küzdelmet minden erejének hősies megfeszítésével végzi, akkor a Kálacsakra istenségei a megvilágosodási tényezők és képességek seregével sietnek segítségére, hogy győzedelmesen végig tudja járni útját, egészen a tökéletes Buddhaság megvalósításáig.
Karma és felszabadulás
Keleti felfogás szerint a mindenséget igazgató legmélyebb törvények etikai természetűek. Mindaz, amit külvilágként tapasztalunk, valójában saját választásaink és tetteink gyümölcse. Erre vonatkozik a szanszkrit eredetű karma kifejezés.
A karma szót a nyugati ezotériában gyakran a sorsszerű adottságok értelmében használják, ez az értelmezés azonban nem teljesen pontos. A szó a „megtenni, cselekedni, alkotni, teremteni” jelentésű kri igéből származik, és szó szerint tettet, cselekvést, teremtést jelent. A karma törvénye egyszerűen azt mondja ki, hogy végső soron saját sorsunk gazdái vagyunk, s mi magunk alakítjuk ki későbbi életkörülményeinket. Ebből legalább annyira levezethető az ember szabadsága, mint a sors általi kényszerű meghatározottság.
A tettek következményei mindig a mögöttük meghúzódó szándék jellegének megfelelőek, ezen a törvényszerűségen senki sem tud változtatni. Amikor azonban meghozunk egy döntést, még szabadok vagyunk, a tudatos cselekedeinket magunk választhatjuk meg. A karmát azért érzékeljük mégis inkább korlátnak és tehernek, semmint felismert szabadságnak, mert amikor cselekszünk, a legritkább esetben vagyunk tudatában a valódi hosszú távú következményeknek. Amikor aztán ezek a következmények szükségszerűen előállnak, egyáltalán nem úgy érezzük, mintha mi akartuk volna ezeket.
A szabadság tehát arra vonatkozik, hogy eldönthetjük, mit teszünk, ám a döntésünk gyümölcsei már törvényszerűen következnek magából a döntésből, és a következményeket illetően az ember egyáltalán nem szabad. A karma mintegy a szabadság másik oldalát, a tetteinkért viselt felelősséget képviseli.
A társadalmi életben elég könnyen igazolható, hogyan alakítjuk saját magunk későbbi életkörülményeinket. Amikor hivatást, munkahelyet vagy partnert választunk, lakást vásárolunk valahol, vagy a viselkedésünkkel barátokat és ellenségeket szerzünk magunknak, hosszú időre befolyásoljuk az élő és élettelen környezetünket, valamint azokat a tipikus helyzeteket, amelyekben az időnk nagy részét töltjük. Jóllehet később, amikor e körülmények súlyos szenvedés és kényelmetlenségek forrásává válnak, hajlamosak vagyunk másokat – a partnert, a munkahelyet, a társadalmat vagy a sorsot – hibáztatni, ha elég őszinték és önkritikusak vagyunk magunkkal szemben, mindig fölfedezhetjük a múltunkban azokat a döntéseinket, amelyek nélkül az adott helyzet sohasem jött volna létre.
A keleti tanok azonban ennél tovább mennek, és abból indulnak ki, hogy életünk minden adottsága, beleértve a fizikai környezetet, a szülői házat, saját testünket vagy a látszólag véletlenszerűen bekövetkező sorsfordulatokat is, saját karmánk, vagyis korábbi tetteink eredménye. Erre azonban nem tudunk visszaemlékezni, mert az okot képező egykori döntést nem a jelen életünkben, hanem egy korábbi újraszületésünkben hoztuk. A tett és következményei közé akár több halál és újraszületés is beiktatódhat. A karma törvénye tehát szorosan összefügg a születés – halál – újraszületés idői ciklusaival.
A karma törvénye egy bonyolult mechanizmus, mely azon keresztül jut érvényre, hogy a tudatáramlásunkban minden általunk végrehajtott tett és minden átélt tapasztalat kitörölhetetlen nyomot hagy maga után. Ezek a nyomok tartalmazzák egyrészt a cselekvés jellegére vonatkozó információt, másrészt egy olyan késztetési energiát, amelynek hatására a lenyomat egy növény magjához hasonlóan újralétesülésre, újbóli kibontakozásra törekszik.
A tettek lenyomatai ötféle karmikus hatással járnak: (1) A tettekkel ok-okozati következményben álló újjászületési környezethez vezetnek (pl. súlyos bűnök alsóbb világokban – poklokban, démoni vagy állati létformában történő – újraszületést, kiemelkedő erények pedig magasabb, emberi vagy isteni világokban történő létesülést idézhetnek elő. Ezen túlmenően a tettek jellege a konkrét születési feltételekre, pl. szülők társadalmi helyzete, lakóhely sít. is befolyással van). (2) Erősödik bennünk a hajlam az adott tetthez hasonló cselekedetek végrehajtására, illetve megismétlésére. (3) Hasonló élmények érhetnek bennünket, mint amit mi magunk idéztünk elő az okként szolgáló cselekedettel (pl. ha ártunk valakinek vagy elveszünk valamit, növekszik annak a valószínűsége, hogy nekünk is ártsanak, illetve veszteségeket szenvedjünk el). (4) A tett befolyásolja a jövőbeli életünk természeti környezetét (pl. az éghajlatot, földrajzi viszonyokat, a környezetünk élővilágát). (5) A hajlam megerősödése folytán az adott tett ismétlése egyre gyakoribbá válik, és a vele összefüggő következményháló is egyre sűrűbbre szövődik – kialakul egyfajta „burjánzási” effektus, aminek következtében egyre nehezebb megtörni az adott cselekvési tendenciát.
A tettek és következményeik etikai értéküket tekintve pozitívak, negatívak vagy semlegesek lehetnek, és lényegében ezek határoznak meg minden ismétlődő ciklust az életünkben. Mivel az időérzetünk is bizonyos szokásszerű ismétlésekhez köthető (pl. ébrenlét-alvás ciklusa, táplálkozási ciklus, bioritmusok, tipikus viselkedési minták stb.), közvetve az idő maga is karmánk gyümölcse. Ugyanígy a karmával – az adott helyzetben ismétlődő élményekkel és cselekvésekkel – függ össze az időélmény gyorsulása vagy lassulása bizonyos helyzetekben, vagy az alsóbb és magasabb világokban tapasztalható eltérő idői viszonyok.
A keleti szellemi utak célja alapvetően abban áll, hogy felszabadítson bennünket az át nem látott karmikus következmények és az ezekkel járó ismétlési kényszerek alól. A legszembeötlőbb ilyen kényszerű körforgás a születés és halál ciklusának ismételgetése, mélyebb értelemben azonban minden szokásszerű ismétlődés egy bizonyos hajlamunk újralétesülését és elmúlását jelenti. Bizonyos értelemben minden egyes belégzés újraszületést, s minden egyes kilégzés elhalást jelent. A felszabadulásban elérni vágyott halhatatlanság a születés megszűnését is feltételezi. E halhatatlanság nem a változatlanság értelmében örökkévaló, hanem abban az értelemben, hogy felold minden ismétlődési kényszert és megszokást. Ez az idő meghaladását és az időélmény megszűnését is magában foglalja, s a felszabadult jógi tudata örökké a jelen pillanat éberségében és szabadságában él.
A kollektív karma beérése
Noha a tudatos cselekvés, a karmikus lenyomat és a tettek következményei egyéni jelenségek, bizonyos értelemben egy embercsoport, társadalom vagy nép kollektív karmájáról is beszélhetünk. Az ugyanis, hogy embernek születtünk, vagy hogy másokkal osztozunk egy kultúrán, nyelven és földrajzi környezeten, arra utal, hogy bizonyos alapvető szokásaink, hajlamaink és késztetéseink nagyon hasonlóak másokéhoz. A karmát az egyéni tudatok hordozzák, de egyáltalán nem véletlen, hogy kikhez hasonlítunk, milyen fajta emberekkel élünk együtt, vagy kikkel kerülünk kapcsolatba.
A kollektív karmát ezek a hasonló szokások és hajlamok képezik. Nyilvánvaló, hogy ha egy nagyobb néptömeg viselkedését bizonyos közös tendenciák alakítják, akkor az ezeknek megfelelő karmikus következmények meghatározó befolyással vannak az adott embercsoport sorsára, életkörülményeire, társadalmi viszonyaira, sőt természeti környezetére is. Míg a modern felfogás a történelem alakulását objektív törvényszerűségekkel próbálja magyarázni, a keleti tanok azt hangsúlyozzák, hogy a társadalmi-politikai viszonyok is végső soron szabad emberi döntések következményei. Amikor ezek a külső kényszer erejével jutnak érvényre, valójában korábbi döntések karmikus gyümölcseiről van szó.
A keleti hagyomány az emberi társadalom fejlődésében megfigyelhető felívelő és hanyatló időszakokat, valamint az ezeken alapuló történelmi ciklusokat a kollektív karmából vezeti le. Amikor a politikai döntéseket és a társadalmi cselekvést a belátás és tudatos megfontolás, továbbá etikailag pozitív szándékok vezérlik, azok fejlődéshez és nagyobb szabadsághoz vezetnek. Az emberek alkotóbb életet élnek, a szokások és függőségek ereje mérsékeltebb, kevesebb az ismétlési kényszer. Tudatállapotukat a jelenlét ébersége hatja át, ennek megfelelően csökken számukra az idő szorítása, és időélményüket az idő bősége, vagy akár az időről való gyakori megfeledkezés jellemzi.
Amikor az emberi cselekvésben kevésbé játszanak szerepet a következményeket átlátó és felelősen mérlegelő, szabad döntések, ehelyett előtérbe kerül az ösztönök, vágyak, indulatok és függőségek viselkedést befolyásoló hatása, az ebből adódó negatív karma is társadalmi méretekben összegződik. A kedvezőtlen tendenciák burjánzása és megerősödése következtében egyre sűrűbbre szövődik a társadalom életét szabályozó függőségi háló, az élet egyre kiszámíthatóbbá és karmikusan determinálttá válik. A szokásismétlődések ritmusa egyre feszesebb időérzetet alakít ki, egyre inkább beosztja az életünket, és az embereknek olyan érzésük van, mintha az idő elkezdene fogyni, illetve gyorsulni. Valójában ugyanazt a száz éves biológiai ciklust is megélhetjük úgy egy aranykori tudatállapotban, mintha nyolcvanezer év volna, s érezhetjük úgy is a sötét korszak függőségi tudatával, mintha elszaladna egy-két év alatt.
A kollektív karma elburjánzásával járó hanyatló történelmi korszakok a negatív következmények beérése nyomán idővel súlyos szenvedésbe, társadalmi problémákba torkollanak. Az emberi magatartásformák megmerevedése, a szokásszerű cselekvés és az etikai értelemben negatív késztetések elharapózása egyre inkább beszűkíti az élet felelős és szabad formálásának lehetőségét. Mint minden megmerevedő organizmus, a hanyatló társadalom is a törvényszerű széthullás irányában halad.
A széthullás nyomán kialakuló krízis – jelentkezzék bár háborúk, éhínség vagy járványok formájában –, az egyén halálát követő köztes léthez hasonlóan a társadalom számára is magában hordja az eszmélés, az öntudatra ébredés, az elkövetett hibákból való tanulás és irányváltás lehetőségét. Az intézmények és struktúrák felbomlása pusztulással és sok szenvedéssel jár, de egyben felszabadít a meglévő kötöttségek és életformák alól, és elindíthat egy újrakezdést, amely – ha kellő belátással társul –, akár egy új aranykor felépítéséhez vezethet. Az ilyen fejlődési-lebomlási ciklusok jellemzik egy-egy társadalom, vallás vagy kultúra, de az emberiség egészének életét is.
A modern kor számos problémája utal arra, hogy az emberiség sorsa most is fordulóponthoz közeledik, amely azonban valószínűleg „csupán” történelmi léptékű válság, és nem valamiféle kozmikus méretű felbomlás előjele. Bár a világi tudományok, a technológia és társadalmi jólét elért szintje azt a látszatot kelti, mintha egy soha nem látott fejlődés kellős közepén tartanánk, a modern életet jellemző etikai és szellemi kiüresedés inkább a hanyatlás tünete. Hiszen amint ezt a világkorszakok elemzése kapcsán már említettük, egy kor minőségét nem külső ismérvek, hanem az ember tudatállapota határozza meg.
Ilyen tudati tényezők, amelyek az emberi világ hanyatlása és felbomlása irányába hatnak: a szélsőséges individualizmus és az önzés kultusza, a tradíciók lerombolása, az anyagi értékek elsődlegessé válása, az élet formáinak eltárgyiasítása, a mohóság és hatalomvágy mint meghatározó késztetés, a szellemi értékek hiánya, a vallások kiüresedése, a társadalmakat átható sokféle függőségi szál, a szervezettség és kontroll szélsőséges szintje, a tömegfolyamatok szerepének felerősödése, a zavaros vagy kifejezetten romboló eszmék és ideológiák elterjedése.
A krízist megjelenítő problémák az ilyen és ehhez hasonló tudati tényezők hosszú távú következményei. Hogy korunk súlyos válságjelenségei közül csak néhányat említsünk: a természeti erőforrások közelgő kimerülése, a természeti környezet súlyos elszennyeződése és pusztulása, az élővilág genetikai elszegényedése, egész fajok kihalása, az emberiség túlnépesedése, a társadalmi ellentétek kiéleződése, a szegény és gazdag rétegek és társadalmak közötti, egyre szélesebbre nyíló szakadék és az ebből fakadó feszültségek, az alkalmazott technológiák hosszú távú, előre nem látott hatásai.
Jómagam ugyanakkor e problémák fényében is úgy ítélem meg a helyzetet, hogy az elkövetkező évtizedekben még nem érjük el a mélypontot, s egy történelmi léptékű „kis világvégére” is várni kell. Egyelőre „csupán” a hanyatlási és válság tünetek robbanásszerű, minőségi elmélyülésére lehet számítani. Valószínűtlennek tartom azt is, hogy ez a fordulat valamilyen konkrét dátumhoz, akár 2012-höz volna köthető: a történelemben még a heves és gyors változások is több évtized vagy akár több generáció életében mennek végbe; bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy ez a folyamat már el is kezdődött.
Ennek a történelmi krízisnek az okait buddhista oldalról az emberiség által felhalmozott kollektív karmában, és ennek gyökerében: az emberi motivációk torzulásában és a tudati képességek hanyatlásában, a tudat megzavarodásában látom. Amint ezt fentebb megpróbáltam megmutatni, a buddhista tanítás szerint sorsunkat végső soron nem valamiféle objektív „történelem” vagy a külső körülmények, hanem maga az emberi tudat alakítja. Amennyiben ez az emberi tudat fölismeri saját, minden időpontban fennálló szabadságát – azt, hogy valójában ő teremti a történelmét, s nem megfordítva –, s megérti ebből adódó felelősségét, bármikor megszakíthatja a karma ismétlődő keletkezés-felbomlás ciklusait, s akár egy új ciklusba, új aranykorszak építésébe kezdhet. Vagyis nem az „idő” határozza meg, hol tartunk, hanem saját tudatállapotunk; a kor, amelyben élünk, ennek kivetülése. Ez adja meg a válságból való kiemelkedés lehetőségét is, amely azonban nem következik be automatikusan vagy valamiféle megmentő „kegyelem” hatására, hanem kizárólag tudatos megértés, döntés és erőfeszítés eredménye lehet.
Ha azonban a kérdést úgy fogalmazzuk meg, hogy "Mennyi időnk van még?", akkor a válasz mindenképp az, hogy „kevés”: az idő 2012-ig, 2022-ig vagy akár 2112-ig is gyorsan elszalad. Ha nem törekszünk minden erőnkkel a Fölébredésre, az időbe vetett létezés bármely korban a szenvedés ciklusaiba torkollik. A Buddha útmutatása szerint a felszabadulás nem egy adott évben és főként nem külső folyamatok hatására, hanem itt-és-most, a jelen időtlenségében és saját szellemi világosságunkra támaszkodva érhető el.
