Van Gogh élőben

Lílávadzsra Pressing Lajos

Van Gogh élőben

Aki úgy dönt, hogy megnézi a Váci1 üzletházban (Bp. V., Vörösmarty tér elején) megrendezett Van Gogh-kiállítást, jól teszi, ha minden eddigi képzőművészeti kiállításokkal kapcsolatos tapasztalatát és előítéletét elfelejti. Kezdve azzal, hogy ezen a kiállításon nincs egyetlen darab festmény sem, viszont a termek falfelületei, oszlopai, sőt padlója hatalmas vetítővásznakkal van beborítva, melyekre komputervezérelt projektorok vetítik ki a háromezer Van Gogh-festmény feldolgozásával készült animációkat.


Kezdetben gyanakodva ültünk le a kisebb bemutatóterem padlójára – talán bedőltünk a reklámnak, és egy bóvli diavetítésre vettük meg a nem éppen olcsó belépőt Van Gogh ígéretével, miközben festmény egy szál se? Aggodalmunk azonban megalapozatlannak bizonyult: az animációkon megelevenedő, sokszoros nagyításban is bámulatos kidolgozottságú és részletgazdag képi világ a koreográfia szerves részét képező, áradó zenével egy-két perc alatt teljesen magába szippantott bennünket. Olyannyira, hogy végül háromszor néztük végig a mintegy 30 perces műsort anélkül, hogy egy pillanatra is unatkoztunk volna, és ha időnk engedi, szívesen elücsörögtünk volna itt még néhány órát. A látvány olyan gyorsan változik, hogy minden alkalommal csak részleteket tudtunk belőle befogadni, így minden ismétlésnél, saját elménk mozgásából is következően újabb és újabb élmények vártak ránk.


A képek gyors váltakozása miatt nincs idő arra, hogy a látogató elmélyedjen a részletekben; ez a bemutató nem az egyes festmények alapos megismerésére szolgál. Sokkal inkább az érzékek, színek, hangulatok és helyzetképek kifinomult orgiája ez, ahol mintegy a festő szemén, érzékenységén és lelki beállítottságán keresztül elevenedik meg számunkra korának letűnt, ám valahonnan mégis meghitten ismerős világa. Ismerős, mert a színek múló kavalkádjában a festő szeme csalhatatlanul látja az örök emberit.


A nagyteremben, amely a tér méretei és tagoltsága miatt inkább sétafikálásra csábít, az embernek határozottan olyan érzése támad, mintha valamilyen varázslat folytán babszemmé töpörödve belépett volna Van Gogh fejébe, s onnét, az ő szemén keresztül bámulnánk a világ csodáit. Ezt az érzést erősíti, hogy két kivetítő a vizuális élmény mellett folyamatosan pörgeti a művész szavakban megfogalmazott, a vetített témához illeszkedő vagy azt értelmező gondolatait. Az animáció tematikus felépítése ugyanakkor felidézi bennünk a művész különböző korszakainak belső történéseit, nagy érzéseit, emelkedett és elborult lelkiállapotait.


Nem ismerjük meg ezen a „kiállításon” Van Gogh képeit, de megismerhetjük őt magát és világát, s egy olyan összbenyomást kapunk festészete nagyságáról és erejéről, amire egy-egy kép szemlélésén keresztül talán nem volna lehetőségünk. Ahhoz azonban, hogy valóban követni tudjuk és értsük a bemutatott anyagot, nem árt előzetesen tájékozódni, utánaolvasni a művész életrajzának és munkásságának. A kiállítás ehhez semmilyen segítséget, információt nem ad, márpedig ennek hiányában könnyen elveszünk az érzéki benyomásokban. Az is lehetséges persze, hogy sok mai emberben épp egy ilyen multimédiás élmény kelti fel az érdeklődést és nyitja meg az utat a klasszikus képzőművészet újrafelfedezéséhez, és épp az itt tapasztaltak hatására vesz majd kezébe egy Van Gogh albumot.


A kiállítás december 29-ig tartott nyitva, és nekünk, a Kilátó szerkesztőinek az a véleményünk, hogy érdemes volt megnézni. Az élmény, amit kaptunk, megérte a belépőjegy árát, akár karácsonyi ajándéknak is: mulandósága ellenére is jóval tartalmasabb volt, mintha az árát valami műanyag vacakra vagy édességre költöttük volna.

 
Az alábbi film mozgóképes ízelítőt kínál a kiállításról: