Megnyitóbeszéd Bátorfi Andrea "Transmitting" című kiállításán
Nyomtatásban megjelent: Új Művészet, 2004. július, XV. évfolyam 7. szám.
A kiállítás Budapesten, a MissionArt Galériában volt látható 2004. május 13–22. között.
Az írásban szereplő képi illusztrációk szerzői jogi védelem alatt állnak –
© Bátorfi Andrea, 2001–2004. Közlésük az alkotó szíves engedélyével.
_______________________________________
Vajon mi magunk mit látunk meg a természetben? Van-e még kapcsolatunk mindazzal, ami élő? Vagy még ritka sétáinkon is, amikor ki akarnánk kapcsolódni szerepekbe és rögeszmékbe süppedt életünkből, csupán emberi tervek szerint szervezett és termesztett mesterséges, vagyis konceptuális terekben járunk? A mítikus lényekről már csak a mesék tudnak, azok közül is csak az ősiek, mert a modern világ a képzeletet formáló meséket is éppúgy sterilizálja, mint magát a természetet.
A történelem hajnalán az emberek még lelkes világban éltek: szelleme volt nemcsak minden helynek, de a fáknak, bokroknak, köveknek, sőt az ember használati tárgyainak és élete eseményeinek is. A cselekvés nem pusztán ténykedés, hanem rítus is volt egyben a mindenséget átható szellemi erőkkel való érintkezésre, s a primitív képzőművészet is az állatok, növények, tárgyak lelkét jelenítette meg. A középkor Istene kivonult ugyan a természetből, s egyre elvontabb magasságokba emelkedett, de a művészet a látható jelenségek ábrázolásán keresztül még ekkor is a mélyben munkáló isteni erőt, a láthatatlan szellemi valóságot igyekezett megmutatni; azt, ahol a világ lényege az ember legbelső lényével találkozik.
Amint Weöres Sándor „Teljesség felé“ című ciklusában e külső és belső lényegről írja: „A személyiség mögötti végtelen áramokat a keresztények angyaloknak, az ógörögök isteneknek, az indek déváknak nevezik. Kifélék ezek az angyalok, istenek, dévák? Nem személyek; a mindenséget átható lélek-erők; nem is saját lényünkön kívül levő és hozzánk leereszkedő szellemek, de nem is saját lényünk alkatrészei, hanem a személyiség burka alól feltáruló meztelen lélek erői; a léleké, mely nem ‚az én lelkem’ s nem ‚külön lélek’, hanem a ‚lélek’, határtalanul.“
Az újkor anyagelvű szemlélete azonban megfosztotta világunkat lelkétől, amennyiben valóságosnak csak az érzékekkel látható formát ismerte el. A „nagy Pán“ által képviselt természeti erők istenei ugyan már Plutarkhosznál kivesztek, Nietzsche-vel azonban meghalt az elvont Isten is. A modern művészet jelentős részben csupán leképezni tudta a szellem eluralkodó nyomorát: világ-képét elvont-geomatriai fogalmiságra, a képzelet természetet átható, eleven erejét pedig az ember pszichés funkciójává redukálta. S ahol a „realitás“ nem tűri el a képzeletet, ott a fantázia szükségképpen valóságidegen elemmé, beteges szürreáliává torzul.
Pedig a szellem valamennyi ősi hagyomány egybehangzó tanítása szerint tisztán szubjektív természetű. Szubjektív azt jelenti, hogy csak átélni – szellemként létezni vagy szellemmé válni – lehetséges, de a szellem nem objektiválható, és nem mérhető. Objektíven látni valamit annyit tesz, mint eltárgyiasítani, tárgyként érzékelni azt, vagyis megfosztani lelkes, szubjektív, szellemi természetétől. Ez a lelkes és személyes jelleg azonban nemcsak az isteninek, hanem magának az életnek is sajátja. Szubjektív természetétől megfosztva az élet folytonos lüktetése és változása is pusztán egy halott gépezet működésének látszik. Az a felfogás, amely az „objektivitást“ teszi az igazság mértékéül, elpusztítja az életet – először csak a dolgok lelkét öli meg, később termeléssé fokozza le és gépiesíti a természetet, végül magát az embert is élvezeti cikké és használati eszközzé kicsinyíti.
A világ mélyebb rétegeinek megélése tehát nem az objektív, hanem a szubjektív megismerés útján lehetséges. Míg a tudományos és tárgyi megismerés a dolgok formai felszínén mozog, a mélyebb valóságot a képzelet, az érzés és az intuíció nyithatja meg. Bátorfi Andrea művészetére is Paul Klee ars poetica-ja alkalmazható: „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem inkább láthatóvá tesz.“ Grafikái a klee-i valóságnak azt a rétegét nyitják meg előttünk, “ahol a titok kezdődik, és az intellektus nyomorúságosan kilobban”; “ahol etikai komolyság uralkodik, és egyszersmind koboldvihogás kíséri a doktorok és csuhások tudós okoskodásait.”
E racionalista korban, mely vakká vált a szervesre és élőre, Bátorfi Andrea művészi és tanítói munkássága küldetés értékű. Mert az énje görcsébe zárult, életét gondolataival felélő mai ember elfelejtette a világ lelkét, s nem tűnt fel neki, hogy saját lelke volt, amit elhagyott. Nem tud már róla, hogy – ismét Weöres Sándort idézve – „időbeli személyisége mögött rejlik a nem-időbeli lélek“, mely „…tagolatlan, határtalan; s a léleknek különféle megnyilvánulásai az angyalok; úgy rejlenek benne, mint a színek sokasága a színtelen napsugárban. S aki múló személye alá hatol: érintkezésbe lép az angyalokkal, ahogy a börtönablakot kitörő rab érintkezésbe kerül a tiszta levegővel.“
Bátorfi Andrea képei ismét életre keltik a természet lelkét; előcsalogatják térbe öltözött, tünde lényeit, akik a fantáziátlan és haszonelvű ordas világ elől a láthatatlanság védelmébe húzódtak vissza. Kapcsolatba lépve velük, saját kiszáradt lelkünkben is újból felfakad a fantázia, és ezáltal az élet forrása. Megértjük e képekből, hogy nemcsak objektív igazság létezik, hanem az élet igazsága is, mely nem hajt hasznot, nem mérhető és nem ismételhető, hanem egyszeri, telítve van a világot átható képzelet áramával, s boldog, szép és szabad.
