A „Fokozatos út a Megvilágosodáshoz (lam-rim)” c. tanfolyam
2004. szeptember 27-i előadásának hangfelvételről lejegyzett változata.
A mai tanításban a gyakorlás nehézségeivel kívánok foglalkozni. Mindannyian jól ismerjük azt az ellentmondást, hogy egyfelől nagyon érdekel bennünket a Dharma, szívesen hallgatunk róla előadásokat, sőt időről időre még egy-egy könyvet is elolvasunk ezzel kapcsolatban, a gyakorlati résznél azonban, vagyis ahol valóra válthatnánk a szép eszméket és megvalósíthatnánk ezt a számunkra oly vonzó utat, valahogy rendre elakadunk. A legtöbb ember nem képes a szellemi gyakorlás terén érdemi erőfeszítéseket tenni. Ez a megjegyzés természetesen nem mindenkire vonatkozik, de ha összevetjük az előadások és tanítások hallgatóságának létszámát azokéval, akik utána eljárnak a meditációkra is, akkor a többségre nézve mégis helytállónak látszik.
Az eszmék valóra váltásánál tehát szemmel látható az elakadás. Évek óta gondolkodom rajta, hogy mi lehet ennek az oka, s arra jöttem rá, hogy a probléma gyökere a motivációnkban, vagyis a cselekedeteinket mozgató ösztönző erőkben keresendő. Az ezzel kapcsolatos zavar valószínűleg nemcsak modern jelenség, mert már az olyan tradicionális rendszerek is, mint amilyen például a lam-rim, sokkal nagyobb teret szentelnek a motivációnak, mint a képességek fejlesztésének. Nyilván hasonló nehézségek mindig is léteztek, a modern nyugati embernél azonban a motivációval összefüggésben további, speciális problémák is felmerülnek.
Gyakran nem teljesen tisztázott számunkra, hogy mit is várunk a Dharmától, miért akarjuk azt tanulni, mit szeretnénk realizálni. Az a gyanúm, hogy sok érdeklődőt nem feltétlenül dharmikus motiváció terel a buddhizmus felé. Természetesen ha valaki eleve a buddhizmust kezdi el tanulni, s nem a jógát, a kabbalát vagy valamely más szellemi rendszert, akkor ez mindenképpen annak a jele, hogy van némi szellemi affinitása, alapvető érdeklődése, belső vonzalma a tan irányában; még ilyenkor is lehetnek azonban az embernek egyéb motivációi is, amelyek beárnyékolják az előbbit, s erősebbnek bizonyulnak annál.
Nem kizárt, hogy a Dharma tanulásához vezető ösztönzések között nagyon sok a személyes természetű: érzelmi vagy szociális gondok, kapcsolati nehézségek, pszichológiai problémák és így tovább. Ez nemcsak a buddhizmus esetében, hanem más területeken is így van. Ennek köszönhető például, hogy a jóga mára teljesen kommercializálódott. Az emberek azért jógáznak, hogy egészségesek legyenek, s a testüket lazán tartsák, a jóga szellemi hátterét pedig – néhány kivételtől eltekintve – feloldották a piacgazdaságban, sajnos még Indiában is. Valószínűleg a sokféle zavaros New Age iskolát is hasonló motívumok, vagyis részben a pszichés problémákra való megoldáskeresés, részben a szórakozás és élménykeresés igénye miatt találják vonzónak az emberek. A buddhizmus egyik fő vonzereje pedig a nyugati ember számára kétségkívül még ma is az egzotikum.
A buddhizmus saját tanrendszerét hagyományosan a Négy Nemes Igazságból kiindulva mutatja be, s motivációként az emberi boldogság keresését állítja középpontba. Elismeri a boldogságra való természetes igényt, és azt tanítja, hogy igazi és tartós boldogság nem világias módszerekkel, hanem csak szellemi értékek mentén, szellemi úton érhető el. Kiinduló paradigmája, amint ezt a történeti Buddha élete is példázza, az egzisztenciális szenvedés tudatosítása, a szenvedésre való ráébredés. Ez szolgáltatja az út végigjárásához a motivációs alapot.
Feltételezhetjük, hogy ha valaki a Dharma felé fordul, akkor valamilyen szinten már tudatosult benne a szenvedés, hiszen ez az első, amivel a buddhizmus megszólítja az embereket. Az első Nemes Igazság az, hogy a létezés szenvedés. Aki integrálódott az anyagias, modern fogyasztói kultúrába és megtalálta abban a helyét, azt egy ilyesfajta indíttatás nem szólítja meg, sőt inkább taszítja, hiszen az kétségbe vonja sikereinek értékét, és megkérdőjelezi identitását. A buddhizmus ugyanis közvetlen módon tagadja a modern társadalom konvencionális értékeit. Nyilvánvaló, hogy ha valaki azonosul a fogyasztói társadalom értékrendjével, akkor egy ilyen tanrendszert el kell magától hárítania.
Okkal feltételezhetjük tehát, hogy akik nyitottak a buddhizmusra, azok valamilyen szinten átélik a szenvedést; van bennük bizonyos fokú tudatos és vállalt szenvedés. Ez természetesen nem feltétlenül kell, hogy személyes szenvedés legyen. Előfordulhat, hogy valaki saját életét viszonylag jól elviseli, ráébred viszont a világban uralkodó megoldatlan problémákra és határtalan szenvedésre. Észreveszi a lecsúszottakat, a megalázottakat és megnyomorítottakat, rádöbben a háborúk borzalmaira, a világunkban dúló rengeteg pusztításra, a globális környezetszennyezésre, vagyis mindarra, ami e csillogó látszatvilág megteremtésével jár. Az ilyen embert az együttérzés, vagyis igazi spirituális motiváció mozdítja a buddhizmus felé. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az ilyen mértékben tudatos egyéniség meglehetősen ritka. A legtöbb ember számára a szenvedés inkább saját szenvedéseként válik tudatossá, tehát a kínokat, a gyötrődést saját bőrén tapasztalja meg.
Azonban ha valaki a buddhizmus felé nyit, akkor még ilyen esetben is feltételezhetjük, hogy ez a szenvedéstudat elég erős, feloldhatatlannak látszó és általános ahhoz, hogy a megoldást az illető már ne a világon belül, hanem transzcendens irányban keresse. Amíg ugyanis csak a konkrét szenvedésünkre remélünk megoldást találni, addig nem vallási utat keresünk, hanem megelégszünk valamilyen világi megoldással. Ha valaki azt gondolja, hogy nincs elég pénze, és ez szenvedésének az oka, akkor inkább azzal törődik, hogyan szerezhetne több pénzt. Ha vírus támadta meg és ettől megbetegedett, akkor igyekszik gyógyíttatni magát. Az ember ilyenkor bízik abban, hogy a szenvedés csak átmeneti állapot, ami a körülmények megváltoztatásával kijavítható. Alapvető irányváltást nem fog az életében végrehajtani.
Vizsgáljuk meg ebből a szempontból saját helyzetünket. Vajon bennünk magunkban hol tudatosodik leginkább saját szenvedésünk? Ha világunkat a régi, vagy akár a jelenlegi Indiához hasonlítjuk, akkor bizony elszégyellhetnénk magunkat. Ott egy nagyon szűk réteget kivéve olyan fokú a létbizonytalanság és a nyomor, hogy minden elvi megfontolás nélkül, közvetlen fizikai szinten érzékelik a nincstelenséget és a nélkülözést. Éheznek, sokaknak fedél sincs a fejük felett, nem tudják, mit adnak holnap enni a gyermekeiknek, s nincs egészségügyi ellátás, vagy ahol van, ott nem tudják azt megfizetni. Az élet nagyon bizonytalan és az emberek kiszolgáltatottak.
Ha ezt összevetjük a mi életformánkkal, akkor Magyarország még mindig a Nyugathoz áll közelebb, nekünk tehát valójában nincs részünk ilyen szintű anyagi nélkülözésben és szenvedésben. Különösen így van ez egy olyan közösségben, amelynek tagjai abban a helyzetben vannnak, hogy a buddhizmus után érdeklődjenek. Hiszen nálunk a buddhizmus még nem az általános kultúra része, s megismeréséhez bizonyos életszínvonalra, intellektuális szintre, tanultságra és nyitottságra van szükség. Ebben a körben az anyagi jellegű szenvedés nem jelenik meg annyira feszítően. Általában megélünk valahogy, van mit ennünk, tudunk fűteni, s elég jó egészségügyi ellátást kapunk. Nyugat-Európában pedig még inkább így van ez. Ott, még ha valaki aszkétának áll is, minimális elvárása, hogy melegvizes, zuhanyozós szobája legyen.
Mindennek az a következménye, hogy itt Nyugaton a szenvedés tudatossága elsősorban a pszichés problémákon keresztül jelenik meg. Nekünk elsősorban pszichés bajaink vannak. Ez paradox helyzetet teremt. Keleten is előfordul persze, hogy egy szorongó indiai hivatalnok bemegy a kolostorba tanácsot kérni. Srí Lankán például divatba jött, hogy üzletemberek a tengerparti nyaralás helyett néhány hétre kolostorba vonulnak, mert utóbbi sokkal mélyebb megtisztulást és feltöltődést kínál. Keleten sem ritkaság, hogy az emberek pszichés problémáik csökkentésére vallási segítséget vegyenek igénybe, s így igyekezzenek megszabadulni neurózisuktól, és harmóniába hozni az életüket.
Ott azonban a buddhista út szerves része a kultúrának és a társadalomnak. Ha egy üzletember bemegy a kolostorba, az ugyanolyan, mintha itt nálunk valaki egyszerűen beülne kicsit imádkozni egy templomba. Ám keleten senkinek sem jutna eszébe, hogy lelki gondjai megoldása érdekében szerzetes legyen. Bevonul egy kicsit kikapcsolódni, majd utána visszamegy a szamszárába, és éli tovább megszokott életét. A hétköznapi ember ott ráadásul körülbelül annyit tud a buddhizmusról, mint az itt élők a kereszténységről. Gondoljunk bele, hogy az átlag európainak mennyire kevés fogalma van a keresztény teológia legalapvetőbb kérdéseiről.
A bennszülött buddhista országokban komoly vallási képzést csak a szerzetesek kapnak. A világi hívek képzése körülbelül a mi iskolai hittanoktatásunk szintjén zajlik. Ezenkívül a családban is elsajátítanak egyfajta vallásos attitűdöt és általános kulturáltságot. Szakszerű és mély tudással azonban az átlag népesség nem rendelkezik, így értelemszerűen azok sem, aki egy-két hétre bevonulnak a kolostorba megtisztulni. A magasabb spirituális képzés a szerzetesek előjoga, és a társadalom feladata abban áll, hogy fenntartsa és finanszírozza a szerzetesrendeket, amelyek a világiak helyett is járják a szellemi utat.
A Nyugaton végbemenő fejlődés voltaképpen igen érdekes, és a buddhizmus történetében teljesen új helyzetet teremt. Nálunk nincsenek komoly kolostorok, hanem legfeljebb csak néhány fős kis közösségek, amelyek a buddhista élet egészét tekintve nem meghatározóak. Ennek oka egyszerűen az, hogy a népességben nincs nagy létszámú támogató, fenntartó gyülekezet. Az emberek nagy része itt ateista, kisebbik hányaduk pedig keresztény. A buddhizmus Nyugaton kisebbségi ügy. Másfelől viszont azok, akik ilyen körülmények között mégis ezt az utat választják, a pionírokhoz hasonlóan sokkal komolyabb elkötelezettséggel rendelkeznek, s fokozott igényük van arra, hogy ne csak felszínesen értsék, hanem mélyen és alaposan tanulmányozhassák a tant. Az átlagos buddhista hívő itt nem elégszik meg azzal, hogy adakozzék a buddhista egyházaknak, s az ezzel járó jó karma eredményeképpen majd egy későbbi újjászületésben lehetősége nyíljék a gyakorlásra.
Nyugaton tehát egy olyan sajátos helyzet alakult ki, hogy a világi közösség vált a buddhista tan hordozójává. Részben a papság is világi intézménnyé vált, s a világi hívek számára olyan széles körű képzési formák szerveződtek, ami Keleten a szerzetesek privilégiuma volt. A lam-rim rendszert például Tibetben csak a magasabb tantrikus iskolák felsőbb évfolyamain tanulják. Bár a nép sokféle beavatásban részesül, ezek a tömeges beavatások valójában inkább csak áldások. Ázsiában egy egyszerű embernek eszébe sem jutna, hogy ezeket a meditációs szádhanákat ténylegesen gyakorolja, hiszen sem ideje, sem megfelelő képzettsége nincs ehhez. Ezeket a gyakorlatokat értelemszerűen csak a szerzetesek végzik.
Mi, nyugati buddhisták szinte kivétel nélkül világi emberek vagyunk, akik az átlagember mentalitásával, hétköznapi problémáival és motivációjával közeledünk a Dharmához. Elkötelezettségünk és önmagunkkal szembeni elvárásaink miatt ugyanakkor szigorú szerzetesi fegyelemben szeretnénk élni, és magas szintű spirituális praxist vágyunk megvalósítani. Nehézségeink és konfliktusaink jó része valószínűleg e két dolog – a valóságos szükségleteink és az idealizált elvárásaink – közötti ellentmondásból fakad. Nem tettük eléggé tudatossá önmagunk számára, hogy mit is akarunk elérni, miben áll a szenvedésünk, melyek a valódi problémáink. Nem tisztáztuk önmagunkkal a kérdést: Mi is az, amit keresünk? Ezért aztán szellemi törekvéseinkben szükségképpen kudarcot vallunk, mert nem tudjuk hozni azt a teljesítményt, amit elvárunk magunktól, vagy ami szükséges lenne ahhoz, hogy bizonyos gyakorlatokat el tudjunk végezni. Pedig meglehet, hogy csupán a motivációnk nincs azon a szinten, mint amit az adott gyakorlat megkívánna. Nem azt várjuk, és emiatt nem azt tesszük, mint amire szükség volna. Természetesen nem zárható ki, hogy ez irányú cselekedeteinkben spirituális motívumok is szerepet játszanak, de valószínűleg nem ezek a meghatározók.
Sokszor megkerestek már tanítványok egyéni problémáikkal, konzultációt kérve. Pszichológiai tapasztalataim segítségével jó néhányszor segíteni is tudtam rajtuk, aminek nyomán megoldódott valamilyen személyes pszichés problémájuk. Ám gyakran tapasztaltam, hogy az adott probléma megoldódása után nem jártak el többé a közösségbe, s abbahagyták tanulmányaikat és a meditációt. Valószínűleg hálásak nekünk, mert még hosszú idő elteltével is küldenek adományokat. A közösségbe azonban nehézségeik megszűntével nem jönnek el többé, ami arra utalhat, hogy valódi motivációjuk valami egyszerű, hétköznapi probléma volt. Valójában eredetileg sem spirituális kérdéseikre kerestek választ, hanem valamilyen nyomasztó pszichés gondjukra reméltek itt enyhülést. Szerencsés esetben ezt meg is kapták – jóllehet nem a buddhista tantól –, s amikor enyhült a szenvedés nyomása, az élet egyéb dolgai fontosabbá váltak számukra. Bizonyos fokú spirituális érdeklődésük volt ugyan, belátásuk azonban nem terjedt ki annak megértésére, hogy az adott konkrét probléma megoldódása ellenére a szamszára szenvedése alapvetően megmarad. Nem is oly hosszú idő elteltével szükségszerűen újabb gondok, megoldatlanságok, kínok jelentkeznek majd, s azok esetében már nem fog működni a korábbi egyedi megoldás.
A másik gyakran előforduló, tipikus helyzet az, amikor a tanítvány látszólag szellemi szinten próbál megoldást találni személyes problémáira, ám ezt valójában inkább egyfajta menekülési kísérletként használja. Ha az ember valamilyen okból nehezen tud reális szinten foglalkozni saját pszichés nehézségeivel és feszültségeivel, akkor könnyen kialakul benne egyfajta csodavárás – valami olyasfajta misztikus elképzelés, hogy majd a szellemi út a maga világ fölötti hatalmával, szamszára fölé emelkedő perspektívájából mágikus módon, a problémával való igazi szembenézés nélkül megadja a megoldást.
Az ilyen menekülési kísérlet azonban többféle okból is kudarcra van ítélve. Ahhoz, hogy spirituális értelemben fejlődni tudjunk, előbb szembe kell néznünk a nehézségeinkkel, meg kell küzdenünk velük, és reális megoldást kell rájuk találnunk. Igazi fejlődést, tényleges változást csakis így lehet elérni. Ha a szellemi út egyáltalán képessé tesz bennünket a megoldásra, azt nem a magasabb rendű, mágikus erők jótékony közbeavatkozásának köszönhetjük, hanem kizárólag annak, hogy ebben a belső küzdelemben, a személyes problémáinkkal való megküzdés során kifejlődnek bennünk azok a tulajdonságok, amelyek képessé tesznek bennünket önmagunk meghaladására és a problémák elhárítására.
Ha valakiben nagyon erős személyes szintű elakadások vannak, akkor rendszerint el sem juthat addig a pontig, ahol érdemben rá tudna lépni egy spirituális ösvényre. A személyes probléma ugyanis olyannyira meghatározza az attitűdjét, személyes választásait, életformáját, lelki struktúráját és életgyakorlatát, hogy annak a hálójában fog mozogni mindaddig, amíg azt meg nem oldja.
Való igaz, hogy ha valaki spirituális értelemben igazi áttörést ér el, akkor ennek lehet olyan ereje, ami a személyes neurózisokat és egyéb pszichés gondokat is transzformálja. Ezáltal ugyanis megváltozhat azok jelentése, és lehetségessé válik egy másik, spirituális dimenzióból tekinteni a dolgokra. Például köztudott tény, hogy a Dalai Láma Őszentsége sokat küszködik a hátfájásával. Tudjuk azt is, hogy a hátfájás gyakori pszichoszomatikus panasz, ami a túlterheltség miatt alakul ki. Jelenléte arra utal, hogy olyan fokú felelősséget és terheket kell viselnünk, amelyek meghaladják a képességeinket. Ha spirituális dimenzióból tekintünk a dologra, akkor Őszentsége számára ez a hátfájás mondhatni „felülről jön”. Természetesen van e betegségnek egy testi szintű, „nirmánakája” manifesztációja is, hiszen a fizikai test teherbíró képessége még Őszentsége esetében is véges. A Dalai Láma számunkra elképzelhetetlenül túlterhelt életet él, ám azon a szinten, ahol ő mint bódhiszattva működik, olyan tudattal kell élnie, hogy az egész világ szenvedését hordozza a vállán. Saját népének pap-királyaként magában hordja sokat szenvedett népének sorsát, Avalókitéshvara testet öltéseként pedig vállára kell vennie mindazt a mérhetetlen szenvedést, ami a kollektív karma folytán az egész meg nem világosodott emberiségre zúdul. Nyilvánvaló, hogy onnan nézve, ahol ő él, ennek a hátfájásnak a spirituális dimenziója az egyedül lényeges, és Őszentségének ebből a nézőpontból megvannak a spirituális eszközei, amelyekkel meg tudja oldani tudatában ezt a szenvedést. Nincs szüksége a teher személyes szintű kezelésére, mivel már túljutott lénye személyes vonatkozásán. Ő már nem személyiség elsősorban, hanem a Dalai Láma: egy Isten, akinek szenvedése az Isten szenvedése a világ minden érző lényéért.
Szándékosan hoztam ezt a példát, hogy alkalmunk legyen érzékelni a kontrasztot. Szellemi áttörésről akkor beszélhetünk, ha a személyiség feloldódik az archetípusban, a Buddhaságban. Látnunk kell azonban, hogy ez nagyon magas szint, ahová nem magától értetődően jut el az ember. Nincs mágikus homlokra fújás vagy kézrátétel, amitől az átváltozás megtörténne. És egy ilyesfajta transzformáció nem is indulhat ki magából a hátfájásból. Ha saját magunkra gondolunk, legtöbbünknek szintén fáj a hátunk. Fél órát sem bírunk ülni emiatt a meditációs párnán, ám mi ilyenkor általában megsajnáljuk magunkat. Hanyatt fekszünk, majd hasra fordulunk, aztán elmegyünk sörözni, hogy oldjuk a meditálás okozta feszültséget. Vagy átülünk egy támlás székre, ahol kibírjuk egy darabig; keressük tehát a kényelmes megoldásokat. De ha arra kerül a sor, hogy a boszniai menekülteket vagy az iraki problémát kellene a vállunkra venni, vagy akár csak saját hajléktalanjaink gondját, akkor azt mondjuk: köszönjük, nem kérjük, nekünk már így is eléggé fáj a hátunk. Még hogy mások problémáit is magunkra vegyük, na azt azért mégse, megvan nekünk a magunk baja, elég az nekünk!
Ha nincs bennünk nagyon magas szintű spirituális tisztaság, akkor a személyes probléma nemcsak hogy nem nyer megoldást a spirituális dimenzióból, hanem inkább a szellemi transzformáció akadályává válik.
Először tehát nézzünk szembe a problémával azon a szinten, ahol az ténylegesen jelentkezik. Ha valaki például nem képes kapcsolatot teremteni, mert gátlásos és túlságosan befelé forduló, akkor előbb oldja meg ezt a feladatot. Menjen el pszichoterápiába. Sokan félnek a terápiától, mert az reflektál a problémájukra, és annak valódi gyökereivel foglalkozik. Azt gondolják, hogy a spirituális úton át lehet ugrani az ilyen problémákat, és azok mintegy maguktól megoldódnak. Valójában azonban ezeket nem lehet csak úgy átugrani.
Vegyük például a kapcsolatteremtés problémáját. Sok tanítványom küszködött ezzel, s volt, akinek végül sikerült megoldania, de sohasem buddhista módszerekkel. Kitérőként meg lehet próbálni, hogy valaki választ magának egy olyan spirituális ösvényt – mondjuk a buddhizmust –, amely idealizálja a nőtlenséget, illetve a partnerkapcsolattól mentes életvezetést. Így látszólag egy csapásra megszabadul a problémától, sőt az adott gyakorlói közösségben egyenesen eminenssé válik. Miközben mindenki kapcsolati problémákkal küzd, addig ő már túl van az egészen, mondván, hogy nincs is igénye rá. Ám ez a fajta cölibátus mégsem fogja meghozni a kívánt spirituális gyümölcsöt, mert nem igazi lemondásról van szó. Sőt az illető valószínűleg továbbra is szenved miatta, hiszen nem azért nincs kapcsolata, mert nem igényli, hanem mert képtelen rá. S ezt a húsbavágó tényt akkor is tudta, amikor szerzetesi fogadalmat tett. Hiába tilos már számára a szex, ha a vágyakozás tovább feszíti kielégítetlenül, s így a gyötrelem is megmarad.
A cölibátus vállalása csak akkor adekvát, ha valaki megélt már szexuális kapcsolatot, és pontosan tudja, hogy miről mond le és miért, megértve, hogy ezáltal jobban tud spirituális céljai felé törekedni. Addig azonban, amíg nem tapasztalta meg mindkét oldalt, nincs abban a helyzetben, hogy eldöntse, melyik a jobb út számára. Ez ugyanaz, mint ha valaki, aki olyan szegény, mint a templom egere, úgy dönt, hogy lemond az anyagi javakról, és inkább szerzetesnek áll. Valójában soha nem volt semmije, és ugyan mindig vágyott rá, de képtelen volt érvényesülni. A Buddha lemondása azért volt megkérdőjelezhetetlenül hiteles, mert neki ott volt egy egész királyság, tehát valóban abban a helyzetben volt, ahol eldönthette, melyik úton haladjon tovább.
Az is jellegzetes gond a nyugati tanítványok körében, amikor valakinek kisebbségi érzése van, nem tudja az ambícióit kiélni, nem tud kellőképpen érvényesülni, s önmagát társadalmilag jelentős egyéniséggé emelni. Emiatt állandóan szorong, folyamatos kielégületlenséggel küszködik. Ilyenkor ahelyett hogy dolgozna ezzel, vagyis tanulmányozná, majd legyőzné félelmeit, olyan fantáziákkal hitegeti magát, hogy egy nap világuralkodó Buddhává válhat, s a gazdagok és hatalmasok fölébe kerekedhet, akár még az amerikai elnököt is felülmúlhatja. Ez egy hihetetlenül csábító eszme. Sajnos azonban ahhoz a sült galambhoz hasonlít, amelyről az éhes ember szereti elképzelni, hogy mindjárt a szájába repül. Ne gondoljuk, hogy ha az életben nem volnánk képesek az amerikai elnökkel egy nyilvános vitaműsorban megmérkőzni, akkor majd „kárpótlásul” Buddhává válhatunk. A Buddhává válás több és nehezebben megszerezhető képességet igényel, mint miniszterelnökké válni. Reálisan kell látnunk, hogy igazi szellemi áttörést végrehajtani sokkal nagyobb dolog, mint megnyerni egy elnökválasztást. Pedig már ahhoz is, hogy valaki miniszterelnökké váljon, sokféle képességre van szükség. A jelöltnek képesnek kell lennie például arra, hogy saját személyében nagyon szerteágazó érdekeket jelenítsen meg és integráljon. Ennek hiányában nem fogják őt eltűrni a politikában, és sohasem fogják megválasztani.
Politikusok esetében megfigyelhető, hogy gyakran jellemzi őket valamilyen domináns szennyezett indíték, például az erős hatalomvágy vagy a túlzott önimádat; másfelől viszont tény, hogy számos olyan ember található közöttük, akinek személyiségében nagyon nagy integratív képesség húzódik meg. Képesek differenciáltan látni, nincsenek elhamarkodott ítéleteik, megérzik az emberek problémáit, képesek összetett helyzeteket egyszerre sokféle szempontból megérteni, azonosulni tudnak egymástól eltérő érdekekkel. Aki azonban Buddhává akar válni, annak az emberiség összes ösztönzését, gondját-baját képesnek kell lennie önmagába felvenni és integrálni. Ez a feladat nagyobb kognitív kapacitást, több empátiát, s hatalmasabb mentális képességeket igényel, mint miniszterelnöknek lenni.
Gondoljunk bele: ha a Buddha nem lett volna zseniális szónok, s nem rendelkezett volna hatalmas tárgyi tudással, akkor nem tudott volna olyan tanító beszédeket tartani, amelyekkel egy-két évtized alatt maga mögé állította az egész akkori Indiát. Látnunk kell, hogy a buddhaságnak más a nagyságrendje, mint ahol mi jelenleg tartunk. A gyakorlást természetesen már most el kell kezdenünk, tudva azt, hogy sok-sok világkorszakon keresztül is eltarthat, amíg mindezeket a képességeket kifejlesztjük magunkban. A buddhizmus nem abból indul ki, hogy ha tudatlannak születtünk, akkor így is maradunk. Ellenkezőleg, azt állítja, hogy potenciálisan mindenkiben megvan minden képesség, és ezek a megfelelő módszerekkel kifejleszthetők. Gyakorolni kell, s akkor idővel megszerezzük őket. A tanulás és az erőfeszítés azonban nem kerülhető meg. Ha valaki azzal a reménnyel lesz buddhista, hogy itt könnyebb, mint a világi életben, mert nincsenek olyan nagy elvárások és követelmények, akkor illúziót kerget.
Végezetül arról szeretnék néhány szót szólni, hogy milyen esetben nyújthat a pszichológia hasznos segítséget a buddhisták számára. Nem gondolom, hogy mindenkinek pszichoterápiába kellene járnia. Nem vagyok híve az úgynevezett önismereti foglalkozásoknak, s annak, hogy az ember állandóan lelki önmarcangolásba merüljön. Az ilyesmibe könnyen bele lehet ragadni anélkül, hogy az ember bárhová is eljutna, és akár az egész életünket eltölthetjük vele. Legtöbbször az is elég, ha tudatosan szembenézünk a nehézséggel. Ha például valaki nehezen szólal meg, akkor tudatosan keressen magának olyan helyzeteket, ahol meg kell szólalnia. Ám ha valakinek olyan súlyos pszichés nehézségei, szorongása, gátlása, depressziója van, amit nem tud saját erejéből megoldani, s ami előbb utóbb a szellemi úton is akadállyá válik, akkor lehet, hogy hasznosabb volna szakszerű pszichológusi segítséget keresnie. Mindenképpen fontos azonban, hogy vállaljuk a szembenézést megoldatlan konfliktusainkkal. Ezáltal juthatunk el arra a pontra, ahol már nem a menekülési késztetés határozza meg választásainkat, és érdemben el tudunk kezdeni a spirituális út kérdéseivel foglalkozni.
Ahhoz, hogy el tudjunk kezdeni felmászni a Méru hegyre – ami a szellemi emelkedés allegóriája –, előbb el kell jutnunk e hegy tövéhez. Márpedig az ide vezető utat a világi élet vízszintes síkjában kell megtennünk, átküzdve magunkat a személyiségünket, sorsunkat, karmánkat, attitűdjeinket, konfliktusainkat, fogyatékosságainkat jelképező tengereken és hegyláncokon. Amíg feldolgozatlan problémahalmazok vannak előttünk, addig nem tudunk felemelkedni. A Méru hegyhez vezető út nehéz és küzdelmes, mert a hétköznapi szintű problémáink feldolgozásán keresztül vezet. Ezt nem lehet megúszni, ezen az úton végig kell mennünk. Hegyet mászni pedig csak ezután kezdhetünk el.
