Az interjút 2013. júniusában Sitkéry Zoltán, a Filosz Kiadó vezetője készítette.
K: A legutóbbi beszélgetésünk után, amikor tudatosodott bennem, hogy tényleg megváltál a Buddhista Misszió ügyvezetői posztjától, olyan érzésem támadt, hogy ezek a külső és belső változások bizonyára sokunkat érdekelnének. A változások kapcsán megszólítva éreztem magam, hogy meginvitáljalak egy nyilvános beszélgetésre. Hogy miért? Talán mert az ismeretségünk szinte a Buddhista Misszióval való kapcsolatod kezdetéig nyúlik vissza. Éveken át közelről figyelhettem tanítói és vezetői tevékenységedet. Láttam, ahogy tanításodat hallgatva egész tanítvány-nemzedékek jöttek-mentek a Dharma keresztútjain. Sok volt az átutazó, de ez téged láthatólag nem zavart: mindenkit nyitottan fogadtál és engedtél tovább, hogy ki-ki kövesse a belső világa által megszabott utat. Sokan szóródtak szét a közeli tanítványaid közül is, de azt hiszem, mindannyian nagy érdeklődéssel figyelik az életed alakulását, azokat a változásokat, amelyek körülötted zajlanak.
Látva, hogy a mesekutatástól a jógáig mennyire szerteágazó az érdeklődésed, továbbá hallva, hogy végleg lemondtál a Buddhista Misszió ügyvezetői posztjáról, engedd meg, hogy egy alapvető és személyes kérdéssel kezdjem. Lehet-e azt mondani rólad, hogy továbbra is a buddhizmus áll az életed középpontjában?
Pressing Lajos: Igen. És bízom abban, hogy ezen a téren nem lesz változás. (nevet)
K: Mit jelent számodra buddhistának lenni? Mit mond neked ez a szó?
Pressing Lajos: Ha nagyon tömören akarok fogalmazni, azt felelném, hogy a buddhizmus a szabadság, a felszabadulás. Ehhez persze tartozik egy kis magyarázat. Ugyanis dharmikus értelemben nem az a szabadság, hogy azt teszünk, amit csak akarunk; nem arról van szó, hogy következmények nélkül teljesülhetnek a vágyaink. A buddhizmus számomra a buddhista értelemben felfogott szabadságot jelenti, vagyis a tudatunk ama valódi természetét, amely mindig és mindenütt jelen van, teljesen áthatja az életet, ám ugyanakkor mégis mérhetetlenül több, mint a világ; olyasvalami, ami a lényegét tekintve érintetlen a karmától, a világban zajló kínlódástól. Ennek a keresése, ízlelgetése, a vele való kapcsolat, az ehhez való igazodás, a realizálására való törekvés az, amit számomra a buddhizmus jelent.
K: Mint tanítónak mi a véleményed arról, hogy a tanítványban meglátni vagy megszólítani a Buddha-természetet? Arra gondolok, hogy mi emberek olyanok vagyunk, mint egy sok szólamú hangszer, és a tanítónak rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy meglássa ebben a sokszólamú hús-vér valóságban az eszményit, a tökéletest.
Pressing Lajos: Pontosan ebben áll a tanító szerepe. A spirituális tanítónak véleményem szerint nem az a dolga, hogy információt adjon. Ezt az oktatóktól és a könyvekből kaphatja meg az ember. Másfelől viszont megfigyeltem, hogy Nyugaton sokszor félreértik a guru e középponti jelentőségét, vagyis azt az alaptételt, hogy a guru az út. Úgy értik ezt, mintha egy függőségi kapcsolatról lenne szó, mintha a tanítványoktól elvárt önátadás azt jelentené, hogy érzelmileg, anyagilag vagy egyéb módon függőségbe hozzák magukat a tanítótól vagy az általa képviselt szervezettől.
K: De vajon a tanító is aktívan részt vesz-e abban, hogy a dolgok ilyen irányba fejlődnek, vagy sem?
Pressing Lajos: Igen, ez rajta is múlik. Az, hogy a tanítvány részéről kialakul egy ilyen igény, normális: ez egy pszichológiai jelenség. A tanítónak ügyelnie kell arra, hogy ezt megakadályozza, s ne engedje a kötődés, a személyi kultusz kialakulását, mert ez egy téves út. A tanítónak más a dolga: olyasmi, amiben valóban nélkülözhetetlen. A tanítvány világi ember, aki be van burkolva a saját felhőjébe, amiből tán szeretne, de nem lát ki. A tanító feladata az, hogy kitépje őt onnan, és belelökje a térbe. De ez a te saját tered! Nem önmagamhoz kell hogy rántsalak; nem az a dolgom, hogy a követőmmé tegyelek, hanem ki kell lökjelek téged a saját nemtudásodból a saját teredbe.
K: Most egy kicsit konkrétabb mederbe terelném a szót. Te ugye évtizedekig voltál a Buddhista Misszió tanítója és az egyik vezető szellemi embere. Mindaz, amit az imént a tanító szerepéről mondtál, mennyire tudott megvalósulni ezen évek alatt?
Pressing Lajos: Bízom benne, hogy a tanításaimban ez az ébresztő mozdulat sokszor jelen volt. Nyilván ezért jöttek hozzám az emberek, máskülönben miért jöttek volna? Megvan az a képességem, hogy odafigyeljek a tanítványokra, így érzékeltem a problémáikat, a gátlásaikat, és sikerült rátalálnom arra a mozdulatra, amellyel rá tudtam irányítani a figyelmüket a saját Buddha-természetükre, a tudatuk eszméletére.
Természetesen én is követtem el hibákat… (nevet), főként a tapasztalatlanságom miatt. Amikor beléptem a Buddhista Misszióba, tele voltam idealizmussal, de jó adag naivitással is, és persze nem minden úgy valósult meg, mint ahogy elképzeltem. Ugyanakkor rengeteget tanultam is ebből. Ha az ember tanul a múlt tévedéseiből, azok hasznos tapasztalatként a továbblépés alapjául szolgálhatnak.
K: Külső szemmel nagy veszteségnek látom azt, hogy az energiáid jelentős részét most kivonod a Buddhista Misszió működtetéséből. Vajon te hogy látod ezt?
Pressing Lajos: Valójában semmi sem veszett el. Működésem lényegének akkor is, most is a tanítói tevékenységemet tekintem, és ezen a téren inkább kedvező változások várhatók, hiszen sokkal több időt és energiát tudok majd erre a területre fordítani.
K: Megint csak külső szemmel nézve mégiscsak azt láttuk, hogy a Buddhista Misszió a működésed alatt szinte a semmiből nőtte ki magát egy jól szervezett, stabil anyagi alapokkal rendelkező intézménnyé. Ha nem ebben láttad a feladatod lényegét, akkor miért csináltad?
Pressing Lajos: Ezt a munkát valakinek bele kellett tennie, mert különben nem történt volna semmi. 1993-ban az egyház teljesen szétesett, a Misszióban lévő szellemi erő nagy része elment az akkori konfliktusok miatt. Gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteni az egészet. Ezt azonban nem célomnak, hanem feladatomnak tekintettem, amit az élet szembe hozott velem. Igyekeztem jól csinálni, s beletettem az energiámat, de nem azért, mintha ebben láttam volna a tevékenységem értelmét.
K: Ezen a ponton eszembe jut egy húsz évvel ezelőtti tanácskozás, ahol az akkori résztvevőknek valahogy így fogalmaztad meg, ha jól emlékszem: „A sötét korszak nem kedvez a Dharmának, minden fény csak pislákolni tud, ezért ebben az időszakban rendkívül fontos, hogy megteremtsük azokat az alkalmas struktúrákat, amelyek mintegy átmentik a szellemiséget ezen a korszakon.” Ezt akkoriban mondtad, amikor még úgy igazán nem vetetted bele magad a Misszió felépítésébe. Kérdésem, hogy ma is tartod-e ezt a nézetedet, vagy ez változott az utóbbi évek tapasztalatai alapján?
Pressing Lajos: Igen, tartom. Most is azt gondolom, hogy struktúrákat kell létrehozni, mert ezek nélkül nem tudunk megnyilvánulni. A Buddhának is szüksége van a nirmánakája testre, jóllehet ez a test romlandó, táplálni kell, büdös és így tovább. Mégis szüksége van rá, hiába van ott a tökéletes és lényegi dharmakája test. A megtestesült és emiatt tökéletlen forma nélkül ugyanis nem vagyunk képesek kommunikálni. A megvilágosodáshoz nem feltétlenül lenne rá szükség, de ahhoz, hogy be tudjuk váltani a fogadalmunkat, hogy átalakítsuk a világot és felszabadítsuk a lényeket, ehhez struktúrákra van szükség, meg kell testesülni. Ezt most is ugyanígy gondolom. Viszont akkor sem a szervezeti formát tekintettem a lényegnek, mint ahogy most sem. Ezért nem érzem az elmúlt húsz évemet hiábavalónak akkor sem, ha az új vezetőség teljesen más irányban képzeli el az egyház jövőjét, vagy akár fölszámolja mindazt, amit fölépítettem. Ez alatt a húsz év alatt erőteljesen meg tudtam jeleníteni az általam fontosnak vélt tartalmat – az épülő szervezet közepette, sőt éppen az építkezésen keresztül –, vagyis a formálódó struktúrában benne volt a lényeg.
K: Úgy látod, hogy az új vezetőség nem ugyanezeket az értékeket tartja szem előtt?
Pressing Lajos: Nézd, egy kulcsvezetőt érintő változás után természetes folyamat, hogy új formák alakuljanak ki. Ráadásul én nemcsak ügyvivője, hanem az egyik vezető tanítója is voltam a Buddhista Missziónak, s e kettős minőségemben erőteljesen meghatároztam az egyház korábbi arculatát. Lemondásomat követően jelentős változások indultak el, ezek irányát tekintve azonban a Buddhista Misszión belül is különböző álláspontok, törekvések léteznek. Fontosnak tartom, hogy az egyház a változások közepette is megőrizze spirituális értékrendjét és tiszta hagyományait, hogy a Dharma mint tartalom és ne világias szempontok határozzák meg a továbbfejlődés irányát. Ha ez így lesz, akkor a formai átalakulások elősegíthetik az egyház korszerűsítését, alkalmazkodását a változó körülményekhez.
K: Tehát nincs benned sem sértettség, sem aggodalom az átalakulások miatt?
Pressing Lajos: Nincs. Ha tényleg a Dharmát szolgálják majd ezek az átalakulások, akkor örülni fogok neki. Ha azonban a világias törekvések kerekednének felül, például a hívek létszámával vagy az anyagiakkal kapcsolatos megfontolások felülírnák a minőségi szempontokat és a tartalmi értékeket, ez vállalhatatlan lenne számomra.
K: Ez azt jelenti, hogy akár ki is válhatsz a Misszióból?
Pressing Lajos: Egyelőre várakozó állásponton vagyok, s miközben támogatom a rendfőnök és a papság törekvéseit, akik a tiszta spirituális vonal megőrzésén munkálkodnak, a tanításaimat átmenetileg, az új struktúrák kialakulásáig új helyszínre, független környezetbe helyezem át.
Egyfelől ugyanis van a Buddhista Misszió mint szervezet, másfelől nekem is van egy személyes utam a magam sajátos képességeivel, melyekkel bizonyos fajta feltételrendszerben jól működöm, és vannak struktúrák, amelyek erre kevésbé alkalmasak. A most formálódó közegben csak akkor fogok tudni tovább dolgozni, ha azt elég támogatónak érzem majd ahhoz, hogy az általam lényegesnek tartott tartalmat ugyanolyan szabadsággal és erővel meg tudjam jeleníteni, mint korábban.
A gazdasági és szervezési feladatokat ellátó menedzsmentnek meg kell értenie, hogy feladatköre az egyház közösségének szolgálatára és a szellemi vezetők által kijelölt célok végrehajtására korlátozódik. Nézetem szerint nemcsak egy buddhista, de bármely más, akár egy keresztény vallási szervezetben is elképzelhetetlen lenne, hogy a világi menedzsment próbálja meghatározni az egyház arculatát, a fejlesztések irányát, az ott folyó hitoktatás tartalmi és formai kérdéseit. Számomra meghatározó szempont az is, hogy az egyház alapszabályát, amely a tagok egymás közötti viszonyait és egyházon belüli együttműködését szabályozó egyházjogi szerződés, a Buddhista Misszió összes tisztségviselője szigorúan tiszteletben tartsa. Az egyházközösséggel való hosszú távú együttműködést e feltételek teljesülése esetén fogom tudni vállalni.
Ha az elkövetkezőkben esetleg úgy alakul, hogy nem a Buddhista Misszió égisze alatt folytatom a tanítást, ettől még nem fogok sem tartalmában, sem szemléletében mást tanítani. Ugyanazt fogom csinálni, de újból megteremtem majd hozzá azokat a kereteket, amelyek között jól tudok mozogni.
Annak viszont, hogy az ügyvivői funkciókat nem kell többé ellátnom, inkább az előnyeit látom: a Buddhista Misszió az utóbbi években már kezdett túl naggyá válni ahhoz képest, amit ideálisnak tartok. Túl sok ügy, kötelesség, probléma merült fel, ami rengeteg energiámat lekötötte, és ezek alapvetően világi dolgok. Ez a helyzet, ahol egyre nagyobb szervezetet kellett egyre bonyolultabb társadalmi és jogszabályi környezetben működtetnem, állandó szerepkonfliktust okozott a menedzseri és a tanítói szerepem között. És ügyvezetőként sok olyan kompromisszumba is belekényszerültem, ami a dharmatanítói működés szempontjából nem kifejezetten előnyös.
K: Nem éreznéd úgy, hogy gyökértelenné válsz, ha esetleg tartósan egyházon kívül kellene folytatnod a működésedet?
Pressing Lajos: Az ember valódi gyökereit a megélt Dharma képezi, az e köré szerveződött intézmények csupán ennek gyümölcsei. Tapasztalatom szerint van bennem egy mély megértés a Dharmát és a buddhista tan lényegét illetően, és megvan a képességem arra, hogy az emberek szívében is megpendítsem ezeket a húrokat. Ugyanakkor viszont nagyon szabad szellemű vagyok, és a Dharma helyes értése és realizálása szempontjából kifejezetten fontosnak is tartom a tudat nyitottságát. Egyházi vezetőként van egy olyan elvárás az emberrel szemben, hogy nagyon karakteresen és szorosan azt jelenítse meg, azt tanítsa és képviselje, ami az egyház hagyománya. Én ezt meg tudom tenni, hiszen elég jól ismerem a saját hagyományomat, ahhoz a nyitottsághoz és szabadsághoz képest azonban, amit számomra a Dharma jelent, ebben egyfajta korlát is megnyilvánul. Ezért egy kötetlenebb működési környezetnek éppenséggel előnyei is lehetnek.
Fontosnak tartom például, hogy egy teljesen más kultúrában, földrajzi környezetben és hagyományvilágban az embereknek a Dharma lényegét olyan nyelven és olyan közegben tolmácsoljuk, amellyel meghitt viszonyban vannak, amelyben otthon érzik magukat. Magyarországon ilyen lehetőség a népmese nyelvezete, amely egyik kedvenc kutatási területem. Én, mint az Arya Maitreja vonalhordozója, így értem az alapító Govinda Láma intencióját. Megérteni a Dharma lényegét és tartalmát, s azt olyan nyelven és formában tanítani az embereknek, amelyben ők otthonosan mozognak. A tanítványok azonban hajlamosak az alapítót mindig magasra emelni, s a biztonságkeresésből adódóan kialakul a törekvés, hogy kodifikálják és szentírássá avassák a mester tanait. Jóllehet Govinda esetében még ötven év sem telt el a halála óta, egyházi közegben mégis megjelenik egy olyan elvárás, hogy egy tanító ebben a rendben azt mondja, amit az alapító mester leírt. Épp úgy, mint ahogy egy katolikus paptól is elvárják, hogy azt prédikálja, ami az Újszövetségben áll, és nem azt, amit ő arról gondol.
A magam részéről egy kicsit szűknek érzem ezeket a határokat, bár megértem a bennük munkáló vágyat és indítékot, nevezetesen hogy a tradícióban legyen valamiféle biztonság vagy fogódzó. Szerintem azonban a tradícióban a tartalmat, a lényeget kell áthagyományozni – maga Govinda Láma is mindig ezt hangoztatta –, a formát pedig hozzá kell igazítani az adott korhoz, környezethez és nyelvhez. Ha a tanítók nem értik a lényeget, vagy nem képesek azt lefordítani a ma élő tanítványok nyelvére, akkor hiába őrizgetjük szó szerint az idézeteket, s hiába hajtogatjuk, mint egy papagáj ugyanazt, amit Govinda Láma mondott, ebből még nem lesz sem élő tanítás, sem élő hagyomány. Az ilyen tradíció egy idő után elsorvad, mert az embereknek itt és most nem lesz közük hozzá.
A buddhizmusban nagyon erős a hagyománytisztelet, ezért a tanítónak ügyelnie kell a tradíció és a Dharma élő voltának megőrzése közötti kényes egyensúlyra. Mindenesetre a korábbi, egyházi ügyvivői szerepkörömet, amellett hogy sokat gazdagított, kissé szűkreszabottnak éreztem. A tanítványok oldaláról olyan visszajelzéseket kapok, hogy mióta elkezdődtek ezek a változások, még a korábbihoz képest is sokkal erőteljesebbé vált a tanításom.
K: Ahogy így most hallgatlak, tényleg olyan érzésem van, mintha egy kicsit rád szorult volna egy szerep, és eljött az ideje, hogy kiszabadítsd magad ebből az önként magadra vett köntösből. Én még tanúja voltam annak, amikor ezt a „köntöst” felvetted, és vele együtt egy egyház felépítésének minden feladatát. Úgy hiszem ezen a téren nem érhet kritika. Vagy mégis?
Pressing Lajos: Sokféle vádaskodás ért a lemondásom óta, hogy mit csináltam vagy mit nem csináltam. A tény az, hogy amikor 1997-ben átvettem a Buddhista Misszió vezetését, ez egy olyan helyzetben történt, amikorra az egyházból a történetén kívül semmi sem maradt. Te ott voltál, hiszen együtt kezdtük, és emlékezhetsz, hogy gyakorlatilag semmi sem volt – se tagság, se pénz, se infrastruktúra. Én nem vagyok egy profi üzletember. Azzal, hogy tizenöt év alatt nulláról létrehoztam egy ezer fölötti érdeklődői kört, háromezer fölötti támogatói létszámot, több száz milliós egyházi vagyont, két saját ingatlanú egyházi központot, ismét tekintélyt szereztem az akkorra megkopott hitelű Buddhista Missziónak – nem érzem úgy, hogy bármit is elrontottam volna vagy elégtelen lett volna a teljesítményem. Úgy vélem, nem igazságos, ha valaki ezt a teljesítményt egy olyan helyzettel hasonlítja össze, ahol már lehetőség van fizetett stáb működtetésére vagy költséges médiakampányokra – abból a pénzből, amely az én szorgos és takarékos működésem, valamint az egyházi önkéntesek áldozatos munkája nélkül nem gyűlhetett volna össze.
K: Ha most, a mai társadalomba kell helyezned a Dharmát, és kulcsszavakban kellene megfogalmaznod, melyek volnának a buddhista Dharma legaktuálisabb üzenetei a mai Magyarországnak?
Pressing Lajos: Az első, ami erről eszembe jut, egy olyan probléma, amelyet buddhisták és nem-buddhisták számára egyaránt nagyon aktuálisnak érzek ma Magyarországon. Nevezetesen meg kellene tanulnunk jobban tisztelni egymást, és sokkal jobban odafigyelni egymásra. Szinte bármilyen területet tekintünk – legyen az vallás, politika, gazdaság vagy kultúra – mindenki a saját gondolatvilágában él, mozog, tevékenykedik és küzd. Mintha nem látnánk ki a saját fejünkből, nem ismerjük el mások érdekeit és törekvéseit. Ebből rengeteg konfliktus keletkezik. Ha az ütközés és a másik fél megsemmisítésére irányuló törekvés helyett képesek lennénk kommunikálni az eltérő nézetekkel, kiderülhetne, hogy az együttműködés által saját céljaink és elképzeléseink megvalósításában is hatékonyabbá válhatunk.
Az embernek olyan érzése van, mintha túlságosan önmagunkba zuhantunk és atomizálódtunk volna: gyakran még a jó szándékaink is feszültségeket és súrlódást gerjesztenek, és a pozitív energiáink nem tudnak összegződni. Nem vagyunk képesek szövetkezni, vagy ha kialakulnak is szövetségek, azok gyorsan széthullanak, mert nem figyelünk eléggé egymásra. A buddhizmusban úgy fogalmaznánk ezt, hogy nagyon erős az ego, az önközpontúság. Ezt azonban én nem az önzés egójának, hanem inkább a figyelem problémájának látom. Nyugaton az emberek bizonyos értelemben sokkal önzőbbek, mégis képesek arra, hogy a jól felfogott közös érdekek mentén szövetkezzenek és összefogjanak. Ezért működik ott hatékonyabban a társadalom. A mi sajátos egoizmusunk a figyelem beszűkülésében nyilvánul meg, az ember nem lát túl az orra hegyén. Nem érzékeljük, mire lenne szükség, hanem úgy akarunk segíteni, hogy a saját elképzelésünket ráerőltetjük másokra.
K: Érdekes amit mondasz. Az ember társas lény, és az emberi létezésnek rendkívül sok lehetőségét rejti magában a társas megnyilvánulás, a közösségi lét. Mégis úgy érzi az ember, mintha a társas létformánk itt és most zátonyra futott volna, mintha alkalmatlanná tettük volna magunkat a társas megnyilvánulásra.
Pressing Lajos: Látok ugyanakkor egy másik jellegzetes problémát is. Magyarországon az emberek gyakran összekeverik a vágyaikat a realitással. Túlságosan könnyen beleéljük magunkat egyfajta rózsaszín ködbe. Mindkét említett probléma a nemtudás egy-egy aspektusa. A buddhizmus azáltal segíthet ezen, hogy erősíti bennünk az éberséget, fejleszti a körültekintő figyelmet és a mások iránti együttérzést, és megtanít bennünket a valóságot elfogadva, az igazság talajára építkezve élni.
K: Beszélhetnénk egy kicsit a te személyes jövőképedről is? Vannak-e már konkrét terveid, vagy a mostani helyzeted még nagyon új és kiforratlan?
Pressing Lajos: Személyes utamat tekintve is átalakulóban vagyok. Az biztos, hogy tartalmilag egyelőre nem tervezek nagy változást. A tevékenységi palettám azonban időben és a megnyilvánulásaimat tekintve is bővülni fog, nyíltabban és nagyobb mennyiségben megjelennek majd benne a buddhizmus szempontjából határterületinek tekinthető témakörök. Ez már most is megmutatkozik abban, hogy egyre több meghívást kapok civil vagy szakmai intézményektől, szervezetektől. Szeretnék ismét nagyobb súlyt helyezni eredeti szakmámra, a pszichológiára. A buddhizmus és a modern lélektan között számos kapcsolódási pont létezik, amelyek feltárása pszichológiai oldalról rendkívül gyümölcsöző és megtermékenyítő lehet, a buddhizmus számára pedig segíthet utat nyitni a modern társadalomba.
A buddhizmus elméletével és gyakorlatával foglalkozó hétfői és szombati tanfolyamaimat továbbra is folytatom, itt legfeljebb a helyszínben lesz változás, reményeim szerint csak átmenetileg. Tovább viszem a szellemi jóga tanfolyamaimat is. A jógát azért tartom fontosnak, mert megad bizonyos tapasztalatokat, amelyeket a buddhizmus fő vonulata elhanyagol, helyesebben csak nagyon speciális, ezoterikus tanaiban őrzött meg. Ilyen például az, hogy mihez kezdhetünk spirituális értelemben a testünkkel. A saiva tantra jógikus hagyománya ráadásul történetileg olyannyira összefonódott a buddhista tantrákkal, hogy az egyik mélyreható ismerete óriási könnyebbséget jelent a másik valódi értelmének a föltárásában.
Szeretnék többet publikálni is. Több régóta dédelgetett tervem hever az íróasztalomban, amelyekhez eddig időhiány miatt nem jutottam hozzá. Remélem, ezekkel is többet fogok tudni foglalkozni.
Egy fontos, már elkezdődött projekt, hogy a személyes honlapomat, a dakiniland.net oldalt egy izgalmas és széles kitekintést nyújtó Dharma-portállá fejlesszem, ahol igényes színvonalú spirituális és kulturális tartalmak várják az érdeklődőket. Célom, hogy a portál egyfajta kilátóként szolgáljon azok számára, akik szeretnének közelebb kerülni a tanításaimhoz. Itt adok hírt az aktuális programjaimról, előadásaimról is.
K: És mit szól mindehhez a hallgatóságod? Hogy fogadják azt, hogy a továbbiakban nem feltétlenül a Buddhista Misszió színeiben tanítasz?
Pressing Lajos: A tanítványok egy részében sajnos valóban zavart kelt a jelenlegi helyzet, mert azt gondolják, hogy választaniuk kell. Pedig én senkit sem állítok döntéshelyzet elé, mint ahogy ezt eddig sem tettem. Sohasem mondtam a tanítványaimnak, hogy „Ne menjél el X-et vagy Y-t meghallgatni, aki téged inspirál!”. Ugyanígy ezután is, ha valaki úgy érzi, fontos számára a rendtagtársaim tanítása, azt fogom mondani neki, hogy „Nagyon örülök, menj és hallgasd meg őket!”
Bár a Buddhista Misszió vezetőségében eltérő elképzelések léteznek arról, hogy ki mit tart optimálisnak vagy milyen irányú fejlődést látna szívesen, és ebben egyelőre nem alakult ki teljes egyetértés, mindez nem érinti a tanítók működését, amit én teljesen kompatibilisnek látok. Mindannyian ugyanazt tanítjuk, jóllehet természetesen másképp, hiszen mindenkinek mások a képességei és a stílusa. Tartalmi területen tehát nem látok semmilyen konfliktust. Ezért aztán nem is tartok attól, hogy meghallgatván a különböző tanításokat, a tanítványok valamilyen ellentmondást fedeznének föl ezek között.
K: A változásokat nehezményezők között még olyan vélemény is elhangzott, hogy te egyházszakadást idézel elő.
Pressing Lajos: Én senkit sem szakítok szét, és nem idézek elő semmilyen szakadást. Nem tervezem új egyház alapítását, és minden ellenkező híreszteléssel szemben nem léptem ki a Buddhista Misszióból, amely az Árya Maitreya Mandala rend magyarországi szerve. A buddhista tanítói működésemet továbbra is az ÁMM rend vonalhordozójaként, e rend hagyományának szellemében végzem.
Azok, akik „egyházszakadással” riogatnak, félreértik vagy talán nem ismerik eléggé a buddhista áthagyományozást, és az egyház jelentőségét tévesen a keresztény egyházakéhoz viszonyítják. A buddhizmusban azonban az egyház csupán egy jogi kategória – egy meghatározott célt betöltő társadalmi intézmény, amely alapvetően világi természetű és önmagában nem hordoz semmilyen szakralitást. A buddhista hagyományban a Dharma átadása történetileg két módon történhet, az egyik a szerzetesi, a másik pedig a jógi vonal. Az előbbi intézményileg az egyes kolostorokhoz kötődik, míg a jógi vonalat többnyire egyedül vagy családban, de függetlenül élő tanítók és tanítványok láncolata hordozza. Mindkét fajta áthagyományozásnak vannak előnyei és hátrányai. A kolostoroknak rendszerint jóval nagyobb a kisugárzásuk, több az erőforrásuk és szélesebb körben tudják terjeszteni a társadalomban a Dharmát. A jógik viszont sokkal nagyobb függetlenséget élveznek, és nem kényszerülnek bele a nagyobb szervezetek esetében sokszor elkerülhetetlen kompromisszumokba. A történelem során többször előfordult, hogy amikor a kolostorok túlságosan elvilágiasodtak vagy politikai befolyás alá kerültek, a jógik minden szervezettséget nélkülöző mozgalma őrizte meg a tiszta Dharmát.
Bármelyik utat választja is azonban valaki, a szakralitást a buddhizmusban az áthagyományozási vonal és nem valamely intézmény, mégcsak nem is a kolostor képviseli. A kereszténységtől eltérően itt nem az egyháznak van tanítója, hanem a hiteles tanítók köré gyűlik közösség, amennyiben igényt tartanak a tanítására. Mivel egy tanítónak több felhatalmazott tanítványa is lehet, ezek az áthagyományozási vonalak szerves módon sokfelé ágaznak, mint egy fa ágai. Ez nem szakadás, hiszen az összes ág ugyanarról a gyökérről fakad, mindegyik a Buddha-Dharmának ad egy sajátos kifejezést. Az, hogy ezen ágak között létezik-e valamiféle szervezeti szövetség vagy sem, merőben gyakorlati kérdés, és a Buddha-Dharma lényegét tekintve nincs semmi jelentősége.
Nyugaton például, épp a keresztény minták miatt, nagyon nehezen emésztették meg az emberek a két Karmapa esetét, és mindenki egyházszakadásról beszélt, pedig a buddhizmuson belül egyáltalán nem szokatlan, hogy egy hagyományvonal több szálon, több kiváló képességű tanítón keresztül éljen egyszerre tovább. A kagyü hagyományvonalon belül már eddig is számos más, szervezetileg teljesen független iskola létezett a karma-kagyün kívül, csak ezek többsége a nyugatiak számára kevéssé ismert.
Bevilágító ebből a szempontból, hogy a korai, még a Buddha által reánk hagyott szabályzat (Vinaja) szerint a tanító feladatot ellátó buddhista szerzetesek nem végezhették együtt vagy azonos helyen tanítói tevékenységüket. Ennek értelme az volt, hogy ilyen irányú működésükben kizárólag a Dharmát tartsák szem előtt és ne alakulhassanak ki szociális játszmák. Maga Sákjamuni Buddha meglehetősen ellenezte a szervezettség vagy intézményesülés bármely formáját, ez világosan kiderül több korai tanítóbeszédéből, például a Mahásúnnyatá-szuttából. Nagyon bölcsen és világosan elmagyarázza ennek okait is, rávilágítva, mennyire erős elterelő és elvilágiasító befolyása van a szervezett közösségekben elkerülhetetlenül előtérbe kerülő társas dinamikának. A Buddha zsenialitását mutatja, hogy képes volt komoly társadalmi támogatottságot szerezni nagyszámú szerzetesi közössége fenntartásához anélkül, hogy ezért cserébe intézményesülnie kellett volna. Ez márcsak a méretei folytán is bámulatos teljesítmény, még akkor is, ha a jógik és vándoraszkéták életformájának már előtte is volt bizonyos elfogadottsága Indiában.
K: Ez azt jelenti, hogy szerinted a Szangha nem szerves része a Buddha-Dharmának és a buddhista hagyománynak, hanem csak kísérő jelenség?
Pressing Lajos: Ezt így nem állítanám, a kérdés tisztázásához azonban alaposabban körül kell járnunk, mit is jelent a Szangha. A Szangha a buddhizmusban nem egyházat jelent, hanem a tradíciót hordozó és megtestesítő emberi közösséget. Nem a szervezeti formája, hanem a tartalma teszi Szanghává, amely a történelem során, a különféle társadalmakban sokféle formát ölthet.
A buddhista tan továbbélése csak emberi közösségek által őrzött hagyomány formájában lehetséges, ebből a szempontból nem különbözik lényegesen más vallásoktól. Ezért a társadalmi tradíció mindenképpen szervesen hozzátartozik a Buddha-Dharmához, másfelől viszont azt is látni kell, hogy a hagyomány ebben az értelemben világi jelenség. Mondhatni a tradíció és ezen belül a Szangha az a tér vagy közeg, ahol áthatja egymást a világi és a dharmikus. Itt tudnak ezek találkozni és átfordulni egymásba. Ezért tartozik a buddhizmusban a Szangha a szentháromsághoz, vagyis a mi nyelvünkön a Három Drágasághoz. A másik oldalon ugyanakkor a Szangha teljesen a világban van. Keresztény hasonlattal élve a Szangha a „fiú”, a megtestesült Dharma. Egyfelől teljesen Dharma, sőt, egyedül ez az a csatorna, amelyen keresztül megtalálhatod a kapcsolatot a szabadság terével és ahol átlényegülhetsz a világon túliba; másfelől viszont meg van testesülve, formát öltött, teljesen itt van, és így erőteljesen jelen van benne a világi aspektus is.
A Szangha és a tradíció minőségét az határozza meg, hogy ez a két oldal mennyire egymást kiegészítve és egymást tartalmazva van benne jelen. Ha valamelyik túlsúlyba kerül, akkor az adott közösségben problémák jelentkeznek. Ha a Dharma válik egyoldalúan hangsúlyossá, akkor fennáll a veszély, hogy a tradíció elveszíti az elevenségét, túl elvonttá válik. A bölcsesség túlságosan előtérbe kerül a részvéttel szemben, ezáltal elidegenedik az emberektől. Ebből születhetnek ugyan fantasztikus szellemi teljesítmények és egyéni utak, de az egész elszigetelődik a társadalomtól, s elveszti a kisugárzását. Ha viszont a másik oldal kerül túlsúlyba, s a tant hordozó közeg túlságosan elvilágiasodik, akkor akadályozottá válik a Dharmával való kapcsolat, ami az egészet élteti és megtermékenyíti. Ilyenkor a Szangha lényegi oldala indul hanyatlásnak.
A Szangha egészséges fejlődése tehát egy nagyon érzékeny egyensúlyt tételez fel, amit történetileg is megfigyelhetünk: olykor meg tudja őrizni a közösség ezt az egyensúlyt, és ilyenkor a Szangha világítótoronnyá, a Dharma megjelenítőjévé válik, hídként vagy kapuként képes működni a társadalom és a világon túli között. De sok olyan történelmi példa is létezik, amikor az egyensúly elbillent az egyik vagy a másik irányba, és ez hanyatlást hozott magával. Más tradíciókban megfigyelhető, hogy ha sikerül megszilárdítani az intézményes struktúrákat, akkor ezek még a szellemi tartalom elhalása után is hosszú ideig meg tudnak őrizni bizonyos tanításokat, szimbólumokat és rítusokat. A buddhizmusban azonban olyannyira középpontban áll a realizálás igénye, hogy az ilyen folyamatokat feltétlenül elsorvadásként kell értékelnünk.
A Szanghát bármely más vallási közösséghez hasonlóan reális, világi emberek alkotják, akik tudatuk valódi természetét különböző mértékben realizálva próbálnak egy, a világi intézményekhez képest más minőségű közösséget alkotni. Amilyen mértékben ez sikerül, olyan mértékben képes a Szangha az emberek számára utat kínálni. Ha viszont a Szanghában erős marad a világi oldal, és túlságosan elhatalmasodnak a közönséges késztetések, vágyak, elképzelések, vélemények, rögeszmék, egyéni ambíciók, akkor a szerepe akár az ellenkezőjébe fordulhat, és a legnagyobb akadályt képezheti a realizáció útjában.
K: Ha ez így van, hogyan merjen menedéket venni a Szanghában egy kezdő, akinek gyakran nincs annyi tapasztalata, hogy fel tudná mérni már az elején egy közösség minőségét?
Pressing Lajos: Ahhoz, hogy erre világos választ tudjunk adni, a fogalmak további tisztázása szükséges. A Szanghának ugyanis több szintje létezik. Amiről eddig beszéltünk, az a gyakorlók vagy hasonló hitelveket valló személyek reális közössége, amelynek négy fajtája van: a világi férfi és női gyakorlók, valamint az apácák és szerzetesek közösségei. Már a korai buddhizmus is megkülönbözteti azonban ezektől az „Arija Szanghát”, a nemes tanítványok közösségét. A menedéket ebben az utóbbiban vesszük, és nem a világi Szanghában, de mégcsak nem is a szerzetesi közösségben. Ezekben ugyanis mindig van bizonyos szennyezettség, még akkor is, ha a hétköznapi társadalomhoz képest közelebb állnak a Dharmához. Ahogy egy ilyen közösség tagjainak az egyéni tudata világias szempontokkal és késztetésekkel szennyezett, az általuk alkotott közösség is tökéletlen, ezért nem lehet a menedékvétel alkalmas tárgya.
A valóságos menedéktárgy tehát az Arija Szangha, amely az úgynevezett arija puggalák, vagyis „nemes egyéniségek” gyülekezete. Ők azok, akik már legalább a „folyamba lépés” szintjét realizálták.
K: Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember az egóját már nem helyezi a Dharma elébe?
Pressing Lajos: Mondjuk úgy, hogy lehet még egója, de a Dharma már erősebb ösztönzést jelent számára. A tudatában már meghatározó a tisztaság. Még előfordulhatnak benne vágyak, indulatok és nem-tudás, de ezek nem elég erősek ahhoz, hogy visszarántsák a világi mentalitásba. A világi ember tudatát a vágy, gyűlölet és nem-tudás annyira összehúzza, hogy belevakul. Olyan, mintha egy sötét zivatarfelhő közepén lenne, amiből egyáltalán nem lát ki, csak a közvetlen környezetét érzékeli. A nemes egyéniségek tudatában is lehetnek még felhők, van úgy, hogy ezek a napot is eltakarják, de a teret nem tudják többé lezárni. Ő már ehhez a térhez viszonyítja a tapasztalatait, nem húzza össze magát többé. Az ilyen lények gyülekezete az igazi Szangha, s ezt tekintjük szentségnek, nem a kezdő gyakorlók vagy érdeklődők gyülekezetét. A világi szanghatárs is lehet segítőnk, vagy segíthet éppenséggel úgy, hogy akadályoz minket és ezáltal megtanít a képességeinket kibontakoztatni. Sokféle viszonyban lehetünk tehát gyakorló társainkkal, a nemes tanítványok közösségének azonban azok válnak a tagjaivá, akik bizonyos fokon már realizálták a Dharmát. A buddhizmusban ehhez az utóbbihoz folyamodunk menedékért, mert ők képesek a hiteles útmutatásra.
K: Az elmondottak alapján bízom benne, hogy a Te utad, bármilyen irányba fordul is, továbbra is a Dharma folyamát fogja követni. Köszönöm a beszélgetést.
