Megnyitóbeszéd Ujfalusi Éva kiállításához
Elhangzott a Magnet Közösségi Házban, 2023. október 6-án. Az írásban szereplő képi illusztrációk
szerzői jogi védelem alatt állnak – © Ujfalusi Éva, 2008–2023. Közlésük az alkotó szíves engedélyével.
Régebbi korokban a születés által kijelölt szilárd társadalmi szerepek és a vallási meghatározásokba vetett hit megvédték az embert a „Ki vagyok?”, „Miért élek?”, „Mi van a halál után?” szorongató kérdéseitől, melyek elől manapság csupán azáltal menekülhetünk, ha elmerülünk a világ piacterének zsibongásában, vagy az eszmélésünkből fakadó egzisztenciális szorongást antidepresszánsokkal tompítjuk. Ujfalusi Éva ezekre a kérdésekre keresi a választ – s közben önmagát – a művészet eszközeivel.
Eleinte a portréfestészet és az önarcképek érdekelték, a személy maszkján („perszóna”) keresztüllátva próbálta megragadni az őt mozgató és meghatározó érzelmi feszültségeket, s megtalálni az ezeknél is mélyebben rejtőző belső lényeget. Már e korai festményein is sokat foglalkoztatja a tükör és a tükröződés, az egymásban visszaverődő kettősségek problematikája, amint ezt a mostani kiállításon is látható A tükör című, 2009-ben készült képe, a 2010-ben festett Belső templom vagy az először 2008-ban megformált Kint és bent példázzák. Kettősség című képe (lásd borítókép) érdekesen mutatja meg magának a tudatnak e kettős – egyszerre tükröző és tükröződő –, önrefletív jellegét egyazon személy két arckifejezésén keresztül. A világ leképeződése a szubjektumban, illetve a szubjektum tükröződése és önmagára ismerése a világban a filozófia legősibb témái közé tartozik. E két kérdés közül a művészetet, eredendően szubjektív jellege folytán nyilván elsősorban a második érdekli. „Jelet látsz gyűlni a homlokomra: / Te vagy magad, ki e jelet vonja… vagy Szemem tavában magadat látod: / Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.” – írja Weöres Sándor, aminek a Szembenézés című kép szinte az illusztrációja lehetne.
Ujfalusi Éva viszont vizuális művészként rádöbbent arra a paradoxonra, amit a buddhista hagyomány a „tükör bölcsességeként” tart számon, tudniillik hogy a tükör sík felület létére képes a térbeli kiterjedés illúzióját kelteni, továbbá a benne tükröződő alakzatok, melyek a létező összes formát megjeleníthetik, valójában nem létezők, megfoghatatlanok, üresek. De vajon nem ugyanez-e a helyzet magával a világgal, mely a valóságos létezés látszatát kelti, miközben jelenései minden pillanatban a semmiből bukkannak elő, hogy még ugyanabban a tovalebbenő pillanatban a nemlétbe hulljanak? Márpedig ha a világ jelenségei merő tünemények és üresek, akkor ez nyugtalanító sejtést ébreszt a benne tükröződő szubjektum természetét illetően is. Ujfalusi Éva tükreiben csak üres, személytelen formák látszódnak, néhol a történet vagy a családi gyökerek felvillanó emlékei; ha van egyáltalán arc, az is maszk csupán, de sehol egy tekintet, amelyből bizonyosságot nyerhetnénk, hogy ki is ő, aki néz. Létezik-e valahol túl a láthatón és a megfogalmazhatón, vagy éppoly üres maga is, mint a világ, amellyel egymást tükrözik? A művész a Kint és bent című képe kapcsán így vall e szorongató kétségről: „A sötétből sötétbe. Belenézel a tükörbe, és egy maszk feszül az arcodon. Mintha egy más korból jöttél volna, nem vagy azonos önmagaddal. Csak tükröződsz, tükörképed olyan illékony, de mégis sötéten súlyos. Az üresség kong benned. Fekszel az ágyon, nem tudsz aludni, forgolódsz csak és hajnalodni kezd… a bizonytalanság örvénye… húz lefelé a semmibe; a nemlétezés hasít… A semmibe nézel, a sötét semmibe nyit teret egy kivágat; kezedben tartod az átjárót, mely átvezet önmagad hiányába…”
Felsejlik a megértés, hogy nem „valakik” – nem lelkek vagy entitások –, hanem a világ jelenségeihez hasonlóan magunk is folyamatok vagyunk, melyek átmenetiségére csak a pillanatnyi szerepeink mentén vetül rá egy látszólagos önazonosság maszkja. Talán ennek megértése is szerepet játszhatott abban, hogy Éva érdeklődése egyre inkább a történet felé fordult. Saját mibenlétünket nem az elképzelt identitásunk, hanem a történetünk, a megélt sorsunk mutatja meg.
A fókuszváltás Évát technikailag is új utak keresésére sarkallta. A hagyományos festészet, de különösen a portré a külső és a belső világ találkozásának keresztmetszeti képét vagy pillanatnyi állapotát tudja csak megragadni, annak előzményeire legfeljebb közvetve utalhat. A kubizmus által kifejlesztett montázstechnika viszont, amelyet a 2010-es évektől Ujfalusi Éva egyre kiterjedtebben alkalmaz, lehetővé teszi a különböző idősíkok egymásba ágyazását, a történeti mozzanatok beemelését a festmény témájának szövetébe. Ennek a munkásságában új korszakot nyitó megközelítésnek az inspirációs forrásaként a művész számára a múlt század első felének szürrealista festészete, Ország Lili munkássága és a művészetterápiás tanulmányok szolgáltak.
A személy mint történet azonban Ujfalusi Évát nem dokumentarista nézőpontból érdekli. Nem a cselekmény lefolyását akarja megmutatni, amely önmagában üres, formai megjelenés, a megélt valóság héja. A festőművészt sokkal inkább a történetben kifejeződő mélyebb áramlás: a szálakat mozgató és arra reflektáló érzelmek, vágyak, félelmek, indulatok és ösztönök erővonalai foglalkoztatják, valamint az ezekben felsejlő ősképek és mítoszok. Míg a cselekmény az elmén átszűrt érzéki tapasztalás szigorú idői rendjét és racionális elrendezettségét követi, addig a belső világ az érzelmi töltés által vezérelt képzettársítások, analógiák és szimbolikus jelentések szövevénye, amely egészen más logika alapján, az álmokhoz hasonlóan működik. Az imént említett művészeti előzményekből Ujfalusi Éva nemcsak technikailag merített, hanem annak a megközelítésmódnak a tekintetében is, ahogyan feltárja a személyes történet belső, szubjektumban futó szálait.
E festmények szemlélése a műélvező közönség oldaláról is a gondolati értelmezésekről való lemondást igényli. A művekkel akkor fogunk tudni kapcsolatba lépni, ha racionális magyarázatok keresése helyett mi is inkább az általuk kiváltott érzelmeinkre és a spontán felmerülő asszociációinkra figyelünk. Még ha nincs is tudomásunk a konkrét eseményekről és élményekről, amelyek az egyes alkotásokat ihlették, a motívumok és színek érzelmi hatása vagy szimbolikus jelentése bennünk is hasonló érzelmi húrokat szólaltatnak meg, hiszen minden személyes történet az emberi életnek ugyanazokból az archetípusos témáiból és tapasztalási lehetőségeiből építkezik.
Például a kút képe mindnyájunkban felidézi a múlthoz való viszonyunkat, még ha a személyes emlékeink különbözőek is. A kövek és a fal az elakadás és az elválasztottság, a kapu a kilépés vagy a titok, a templom a belső csend és a természetfölöttivel való találkozás, a híd az új területekre való átlépés, a kocka a bezártság, a levágott kéz a cselekvésképtelenség, a kígyó az ármány, a mag a megújulás és a termékenység, a fény a remény, az ősök képei a gyökerek és az eredet, a befogott szem a várakozás, a sivatag a kiszáradás, a köd az útvesztés, a hervadó virágok az elmúlás feletti szomorúság, az üres ruha a kialakulatlanság, a megkötözött virágok a bántalmazás, a labirintus a kiúttalanság érzéseit keltik fel bennünk, amelyek így vagy úgy saját történetünk szubjektív megélésének is részei.
Máskor Ujfalusi Éva képi utalásai annyira közvetlenek, hogy még a szimbolikus áttételt is mellőzik: a tengerként áradó könnyek; a vért síró Buddhafej; a kötődés csontig hatoló fájdalma a letépett altestű kutya képében; a szív ütőereit fenyegető ollók a szanatórium biztonságot igérő menedékével; a tűzpiros háttéren tolongó dühös és frusztrált női arcok, akik indulatuk tárgyát csak fehéren-feketén képesek látni; a szövevényes labirintust létrehozó, egymást manipuláló kezek; az álló vagy szokatlan módon folyó vizek önmagukban is tudatunkba emelik a bennük kifejeződő érzelmeket.
Ujfalusi Éva képeit sokáig a sötét tónusok uralták. Történetei az élet viszontagságos oldalát – a fájdalmat, a csalódást, a kiszolgáltatottságot, az elbizonytalanodást, az önmaga keresése közben felsejlő üresség egzisztenciális szorongását helyezték előtérbe, miközben a háttérből vagy a festmény egy félreesőbb zugába rejtve feldereng bennük az élet misztériumának reményt sugárzó, ám távoli és megfoghatatlan fénye. Albert Camus utazással kapcsolatos megállapítása a belső útkeresésre is érvényes: „…ami az utazás értékét adja, a félelem... Távol hozzátartozóinktól, távol nyelvünktől, elvesztve minden támaszunkat, megfosztva minden álarcunktól..., teljesen saját magunk felszínén találjuk magunkat. De mivel az az érzésünk, hogy lelkünk beteg, szemünkben minden ember és minden dolog csodaként nyeri vissza értékét. Egy asszony, aki önfeledten táncol, egy függöny mögül kikémlelt, asztalon álló üveg: minden kép szimbólummá válik. És amennyire saját életünk benne van ebben a pillanatban, annyira látjuk az egész létet benne tükröződni.”
Ujfalusi Éva legújabb festményein – az Új fókusz, az Örömöd által és a Középpont című képeken – viszont feltűnő változásokat figyelhetünk meg: a színek kivilágosodnak, telítettebbé és vidámabbá válnak; az általuk felidézett történetek belső megélésében megjelenik az életöröm és a játékosság, előtérbe kerülnek a nőiség és a termékenység szimbólumai, az élet varázslatosan sokféle lehetősége, gazdagsága. A múlt érzelmi vívódásait idéző sötét tónusok egy lerágott csont alakjában a mélybe hullnak. Mintha a művész önmaga keresésének küzdelmes útján eljutott volna a fölismerésig, hogy az én belső és a lét külső üressége nem egy szorongató „fekete lyuk”, amely a totális megsemmisülést rejti, hanem a kreativitás kimeríthetetlen forrása, amely a teremtő női őserőben ölt alakot. A kierkegaardi maximával élve – mely szerint „A szorongás a szabadságnak mint a lehetőség számára való lehetőségnek a valósága” – Éva a szorongás útjait bejárva jutott át annak másik oldalára, a szabadságba. A „ki vagyok?” kérdése, önmagunk keresése már a kiindulásánál téves, mert nincs semmiféle valóságosan létező „én”, amit meg lehetne találni. Önmagát az ember nem megtalálja, hanem az általa bejárt utak és a megélt történetei által megteremti. Ez az önmaga keresésére irányuló hosszú önismereti út Ujfalusi Éva esetében mégsem volt hiábavaló, mert a bejárása által teremtette meg a szabadság szorongásából önmagát mint érett művészt. Kérem, fogadják szeretettel és az önreflexió nyitottságával ezt a kiállítást, a művész által végigjárt érési folyamat mementóit, melyből tájékozódási pontokat nyerhetnek és inspirációt meríthetnek saját belső útjukon.
