Forrás: Erdélyi János (szerk.): Magyar népmesék.
Heckenast Gusztáv kiadása, Pest, 1855, 1 – 7. old.
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen jó király, kit minden rendű és rangú ember az országában úgy szeretett, hogy életét is odaadta volna érette. Felesége nem volt, s alattvalói azt kívánták, hogy házasodjék, olyan jó királyt hagyhasson örökösül, minő maga. Nagy szeget ütött ez az ő fejébe; gondolkozott magában, mit csináljon, hogyan leljen magához való feleséget.
Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon szerette. Az öreg ember vadász volt a király erdejében, egyébiránt élhetett volna másképpen is, mert a király úri módon eltartotta volna; de neki nem kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben egy kis kunyhóban, mint a szegény ember szokott. A mint a király meghallotta, mit kívánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az öreg vadász egy rozmarinszálat adott neki, s azt mondá: amék lány előtt ez a rozmarinszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló. Összegyűjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájába, a mennyi csak fért, s mindenik mellé egy egy katonát állított, kiknek az volt kötelességök, hogy a magok úrlányainak nevét az asztalon levő gyöngyökből rakják ki; a gyöngyök azé lesznek, ki előtt a rozmarinszál meghajol; ha pedig senki előtt sem hajol meg, mindeniké a maga neve. A mint ott ülnek sorban, jön a király, kezében hozva a rozmarinszálat. Végig viszi a leányok előtt, de az egyik előtt sem hajolt meg. Másnap megint más leányokat, szebbnél szebbeket gyűjtetett össze, de a rozmarinszál akkor sem hajolt meg egy előtt se. Harmadik nap szinte ugy lett, akkor sem hajolt meg a rozmarinszál. Mit csináljon most már; gondolkozék magában, hol keresse fel élete párját.
A mint így tűnődött éjszaka, látja, hogy valami suhan be az ablakon s egyenesen a rozmarinra száll, s elkezd szépen beszélgetni hozzá. Én a királynak háladatossággal tartozom, mert ő engemet már kétszer szabadított meg a sólyom körmei közül, igy beszélt a kis aranyos madár, mert a volt, a mi az ablakon besuhant; most lefizethetném adósságomat, el tudnám vezetni azon leányhoz, ki előtt te meghajolsz. Az a tündérkertben van; azért jöttem ide megmondani, hogy te indulj el holnap előtte s vezesd; én majd fölöttetek repülök, csak rám vigyázz mindenütt, s utánam jöjj. Jól hallotta ezeket a király, mert koránsem hagyá őt aludni a nagy gondolkozás; alig várhatá a reggelt, mindjárt útnak indult. A rozmarin előtte ment, a madár pedig fölötte repült.
A mint így mentek, mendegéltek hárman, találtak az uton egy sánta táltost, ki iszonyuan nyögött. Mi bajod, kérdé a király, hogy oly iszonyúan nyögsz. Itt, a baloldalamban egy nyil, majd esztendeje már, hogy itt hordozom, s még eddig nem akadt olyan könyörületes szívű ember, a ki kivette volna; egy vén boszorkány lőtte azt én belém, hogy megronthassa gazdámat, felelé a táltos. Kiveszem; szólott a király s megkapván az ezüst nyilat, kirántotta a ló ballapoczkájából. Ez is iszonyút ágaskodott s olyan szép lett, a milyet még soha nem látott. Ekkor megköszönte a király szívességét s így beszéle hozzá: Én jól tudom, mi járatban vagy. Messze van az, a kit te keressz, hanem ülj fel rám, én elviszlek mind addig, a mig fel nem találod szép feleségedet.
A király felült a táltos hátára, s úgy repült ez vele, mint a villámlás. A rozmarin mindenütt előtte ment, az aranyos madár pedig fölötte repült.
A mint mennek hegyen völgyön, találnak egy üvegvárat, honnan iszonyatos sikoltás hangzik. Ezt meg kell szabaditanom, akárki legyen, szólott a király s bement az üvegvárba. Mit lát, mit nem lát, látja, hogy egy nagy üvegember ordit, egy dongó szünetlenül repked a gyomrában, azt ki akarja rágni. Ki vagy, mi vagy, kérdi az üvegember tőle. Én egy idegen király vagyok, a tündérvárba akarok menni feleséget keresni, hát te ki vagy. Én ennek a várnak királya vagyok. Mi bajod van, hogy ugy ordítozol, kérdi az idegen király. Ez a dongó keresztül akarja rágni gyomromat. Hát nem lehetne megszabadítani tőle? Nem, míg öreganyja, a két kardú pók, él; az pedig tán örök időkig él, mert nem árthat neki semmiféle fegyver. Egy táltosom ugyan volt, az árthatott neki, de már azt is meglőtte, felelt az üvegkirály. Nem lehetne meglátnom azt a hatalmas pókot? kérdé az idegen király. Mindjárt itt lesz, nézz csak oda az üvegkanapéra. Ott ül szegény feleségem, csupa rózsaruha van rajta, ez a pók minden órában eljár hozzá, mindig beköti pókhálóval; mikor elmegy, egy kis tövismadár jön el letépni a rákötött hálót. Egy percz múlva itt lesz a pók.
Egyszer nagy csörömpölés hallatszik; felnéz az idegen király a padlásra; hát egy iszonyú pók ereszkedik alá felé. Ő is fogja magát, kirántja kardját s elkezd vagdalni a pókhoz, de soha nem érheti, mert két első lába mindig feltartóztatja a vágást. Már csakhogy le nem vágta az idegen királyt a pók, midőn beugrott a táltos az üveg szobába, hogy csak úgy töredeztek össze vissza az üveg garádicsok, s ráugrott az iszonyú pókra. A dongó látván, hogy nagy veszedelemben forog anyja, mindenképpen ki akart repülni az üveg királyból, hogy majd segit neki. De a táltos észrevette a dongó akaratját s kiabált az üveg királynak, hogy fogja be száját; ne ereszsze ki a dongót; azonban nem tudta befogni s kieresztette; ő is nagyot toppantott első lábával s levágta a dongót a pók mellé, mind a kettőt egyszerre megölte.
A mint ez a két csudabogár megdöglött, az üveg király mindjárt oly gyönyörű emberré vált, hogy párját kellett volna keresni egész világon; felesége pedig a legszebb aszonynyá; a legpompásabb rózsák nyíltak ruháján. A kis tövismadár szinte egy szép leánynyá változott; az üveg vár egy szép arany várrá. A volt üveg király most megköszönte szívességét az idegen királynak, s igy beszélte el egész történetét:
Ez a vár az enyém volt mindig, s ilyen állapotban, a milyenben most látod. A vár alatt egy kis kunyhó volt, abban egy vén boszorkány lakott. Volt a vén boszorkánynak egy leánya, kit én hozzám sietett volna férjhez adni, de nekem nem kellett. Én a tündérvárból házasodtam, onnan vettem el feleségemet, kit nem adnék e világért. A boszorkány ezen nagyon megboszankodott s engem üveggé változtatott, leányát dongóvá, hogy mindig rágódjék bennem. Csak ugyan egy hét alatt keresztül is rágott volna már. Maga egy nagy pókká változott, hogy feleségem rózsaruháját pókhálóval rutithassa; a szobaleányt pedig egy kis tövismadárrá változtatta, a melly mindig tépje a pókhálót ruhájáról, hogy ő ujra beköthesse. De előbb táltosomat kellett meglőnie. Te húztad ki belőle a nyílvesszőt, te szabadítottál meg a kínoktól; mondd meg mármost mit kívánsz jó tettedért? – Semmit, felelt az idegen király, csak azt mondd meg nekem, messze van e az a tündérvár, én oda akarok menni feleséget venni. Ide már nem nagyon messze van, majd elviszen az én táltosom, felelt a király.
Ezzel felült az idegen király a táltos hátára, s egy félóra alatt odavágtatott. A rozmarin előtte ment, az arany madár fölötte repült. Mikor odaértek, gyászba volt borítva az egész tündérvár. Miért van ez, kérdé a király. – Feleltek rá a tündérek: mert a legszebb leány, a tündérek királynéjának testvére, az üveg királyné miatti buvában fehér liliommá változott. – Kérte az idegen király a tündéreket, vezetnék el őt ahhoz a fehér liliomhoz. A tündérek elvezették. A rozmarin ekkor is előtte ment, még pedig előre szaladt, a mint a fehér liliomhoz ért, hirtelen megállt és földig meghajolt előtte, a kis aranyos madár pedig rászállott. A fehér liliom is neki rázkódott s olyan gyönyörű leány lett belőle, kinek párja hetedhét országon nem találtatott. A király odament hozzá, megkérte kezét, holtig egymáséi lettek. Másnap mindjárt elindultak haza felé, útba ejtették a megszabadított várat is, hol a királyné testvére lakott, Itt jól megvendégeltetve otthonig meg sem álltak, hol szörnyű pompával fogadtattak, nagy lakodalmat csaptak, s most is élnek ha meg nem haltak.
