Buddhista meditációs technikák mentál­higiénés hatásai

Dr. Pressing Lajos

Inner peace
A Magyar Integratív Pszichoterápiás Egyesület 1998 október 23-i tudományos ülésén elhangzott előadás.
Photo credit: all royalty-free photos from https://www.freeimages.com/photo/ 
1. Tosaporn Boonyarangkul: True Happiness Inner Peace 4, 2. Tosaporn Boonyarangkul: Inner Peace 2,
3. Vasant Dave: The Buddha, 4. Tosaporn Boonyarangkul: Inner Peace 1, 5. Joachim Bär: hand of buddha.

Tisztelt Tudományos Ülés, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A modern nyugati kultúra a szaktudósok vizsgálódásaitól eltekintve három hullámban került szélesebb tömegeket is érintő kapcsolatba a buddhizmus ősi hagyományokra visszanyúló, és az emberi tudattal kapcsolatos évezredes megfigyelésekre alapozott tanításaival és szellemi gyakorlatrendszerével.

A múlt század végétől a 30-as évekig tartó első hullámot főként az európai okkult és ezotérikus érdeklődés értelmiségi divatja gerjesztette. Ebben az időszakban a buddhizmus és más keleti hagyományok többnyire jellegzetesen nyugati, eklektikus eszmerendszerek értelmezésében és közvetítésével, sokszor eltorzított és félreértett formában szivárogtak be a nyugati kultúrába. Ugyanakkor kiváló szakfordítások is készültek e korban elsősorban a déli, úgynevezett hínajána buddhizmus szent szövegeiből, amelyek a kisszámú komoly érdeklődő számára immár nyugati nyelveken is lehetővé tette a buddhizmus tanulmányozását.

A második tömeges érdeklődési hullám századunk 50-es és 60-as éveiben jelentkezett, amikor főként a zen buddhizmus vonzotta magához a polgári létformából kiábrándult, alternatív értékeket és kultúrát kereső hippi-nemzedék tagjait. A buddhizmus és a pszichoterápia ebben az időben még csak áttételesen került kapcsolatba egymással: a keleti kultuszok iránti érdeklődést ugyanaz az útkereső nyugtalanság és a kiüresedő konvenciókból való menekülés mozgatta, mint amely a különféle kiscsoportos szerveződések, csoportterápiás és személyiségfejlesztő módszerek hirtelen felvirágzását. A buddhista szeánszokon való részvétel éppúgy a tudatosan választott deviancia, de legalábbis nonkonformizmus jele volt, mint a – nem ritkán LSD bevételét, vagy marihuána szívását kísérő – különleges tudatállapotokkal való ismerkedés, vagy a pszichológiai önismeret kiscsoportos technikáinak alkalmazása. Az ekkoriban kibontakozó, a hagyományos pszichoterápiás elvekkel gyakran gyökeresen szakító új csoportos módszerek azóta a pszichoterápiás eszköztár elfogadott technikáivá váltak. Ezek némelyikén, pl. a Petzold-féle Gestalt-terápián jól felismerhető a forrásvidéken felszedett buddhista eszmék hatása, amennyiben a pszichológiai tünetek oknyomozó feltárása helyett a hangsúlyt áthelyezik az itt-és-mostban való tudatos jelenlét elsajátítására, az érzelmi görcsök és lélektani blokádok attitűd-változtatással és magatartás-tréninggel történő feloldására.

A buddhizmus nyugati elterjedésének harmadik hulláma a 80-as évek második felétől kezdődött, és még jelenleg is »feljövő szakaszában« van. E mai nyugati buddhizmus igen sokszínű, s abban a különféle hagyományok egyaránt képviselve vannak; a leginkább meghatározóak benne a tibeti buddhizmus iskolái. Ez az új fellendülés jellegében és indíttatásában is különbözik a keleti misztika első két begyűrűzésétől. Jellemzője, hogy számos nyugatra emigrált buddhista pap, illetve közvetlenül a keleti buddhista országokban kiképzett nyugati tanító immár megbízható, misztifikációtól mentes ismereteket közvetít a nyugati érdeklődők számára; kiterjedt publikációs tevékenység és részben a médiák fokozott érdeklődése kíséri; a legtöbb nyugati országban számos buddhista központ alakult, amelyek megteremtették a buddhizmus gyakorlásának anyagi és intézményes kereteit; s végül hogy a nyugati értelmiség meghatározó része elismerte a buddhizmust, mint az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező világvallást, amelynek világszerte több, mint 300 millió követője van. Mindez megkönnyíti a buddhizmus integrálódását a nyugati kultúrába, s hozzájárult ahhoz, hogy a különféle humán segítő foglalkozások képviselői is nyitottan és kapcsolódási pontokat keresve forduljanak a buddhista módszerek tanulmányozása felé.

Kapcsolódási pontok és vitatott kérdések
a buddhizmus és a pszichoterápia viszonyában

Nemzetközi tapasztalat, hogy miközben a klinikai értelemben alkalmazkodási zavarral küzdő személyek magasabb aránya a buddhista gyakorlók között ma már nem igazolható, addig a segítő szakmák képviselői – pszichológusok, pszichiáterek, szociális munkások – száma e körökben népességbeli arányukhoz képest erősen túlreprezentált. A buddhizmus önmeghatározása szerint az önnevelés és az emberi tudattal végzett műveletek szisztematikus módszertanát kínálja, s ez már önmagában is érdekessé teheti a humán tudományok művelői számára. Ezen túlmenően ráadásul jelentős átfedés figyelhető meg a buddhista gyakorlat és a pszichoterápia céljai között: általános szinten mindegyik az emberi szenvedés csillapítását, végső soron megszüntetését tűzi ki célul, speciálisan pedig a buddhizmusban megvalósítani kívánt kiegyensúlyozottság, nyugalom, belső béke és harmónia, a valóság élesebb és tisztább érzékelésének képessége, a nyitottság és tolerancia, az érzelmek elfogadása, egyszersmind azok kézben tartásának a képessége, az embertársaink iránti empátia és együttérzés mind-mind olyan erények, amelyek kiművelése a pszichoterápiás egészségképbe is jól illeszkedik, sőt mindezek a terapeuta személyiségének, mint »munkaeszköznek« is kifejlesztendő kritériumai.

inner peace 2 kisA felsorolt értékek nagy részét természetesen más vallási hagyományok is képviselik. A buddhizmus iránti fokozott érdeklődést a humán szakmák művelői részéről azonban talán az indokolja, hogy a buddhizmus gyakorlása más vallásoktól eltérően nem kívánja meg a hitet valamilyen irracionális, természetfölötti erőben, hanem ehelyett az önkísérletre és a saját tapasztalatokra alapozódó, gyakorlati módszereket kínál. Azonkívül a buddhizmus előfeltételek nélkül elfogadja és egyenrangúnak tekinti minden lény törekvését a boldogságra.

E lehetséges kapcsolódási pontok az utóbbi években mind pszichoterapeuták, mind buddhista egyházi személyiségek körében heves vitákat és gyakran igen ellentétes állásfoglalásokat provokáltak. Egyrészt sokfelé történt kísérlet arra, hogy a buddhizmusból átemelt meditációs technikákat, vagy szemléleti elveket közvetlenül felhasználják klinikai betegek pszichoterápiás kezelésénél. Az ilyen, terapeuta szakemberek által kezdeményezett kísérletek a buddhista meditációt rendszerint kiegészítő módszerként, a komplex medikális és pszichoterápiás kezelés egészébe ágyazottan alkalmazzák, vagy annak csupán egyes technikai elemeit emelik ki és építik be nyugati terápiás eljárásokba. Gyakorlati tapasztalatok e módszerek hatékonyságát eddig elsősorban drog- és alkoholfüggőségben szenvedők önkéntes elvonó kezelése során igazolták. Másfelől neves buddhista tanítók, mint pl. Chögyam Trungpa Rinpoche vagy Akong Rinpoche, maguk is kidolgoztak terápiás célra átalakított, leegyszerűsített meditációs módszereket. E technikák szakmai fogalmak szerint részben speciális lazító, relaxációs módszerek, részben az érzelmi feszültségek feldolgozását és a konfliktusokkal szembeni attitűdváltozást elősegítő kognitív terápiák körébe volnának sorolhatók.

A pszichoterapeuta és buddhista oldalról is jelentkező kapcsolatkeresés ugyanakkor mindkét oldalon heves vitákat is előidézett. Terapeuták részéről elsősorban a szakmai kompetencia és felelősség határainak elmosódása kelt aggodalmat. Érvelésük szerint a pszichopatológiai értelemben pszichés zavarral küzdő betegek önmagában a buddhista gyakorlatok végzésétől rendszerint nem gyógyulnak meg, ehhez szakorvosi vagy pszichológiai segítségre van szükségük. A buddhizmus terminológiája, mely minden fajta szenvedés megszüntetését állítja a középpontba, alkalmas olyan félreértések gerjesztésére, mintha a buddhista út a hagyományos pszichoterápia alternatíváját kínálná. Pszichés zavarban szenvedő személyek számára könnyen egyfajta menekülésként is szolgálhat a valódi problémáikkal való szembenézés elől.

A tradicionális egyházi tanítók egy része ugyancsak fenntartással viseltetik a modern pszichoterápiás módszerekkel szemben. Úgy vélik, a még száz évnél is fiatalabb modern terápiák megbízhatósága és hatékonysága nem mérhető a több évezredes múlt tapasztalatait maga mögött tudó tradicionális szellemi hagyományokéhoz. A pszichoterápia szerintük csupán tüneti kezelést kínál nagyon körülhatárolt célok érdekében, s a lokális sikerek ára hosszabb távon gyakran még súlyosabb problémák gerjesztése más területeken. Aggódásuk középpontjában azonban leginkább az áll, hogy a buddhizmus és a terápia határainak elmosódása esetén megsérül a hagyományok változatlan, tiszta formában történő továbbadásának elve: a buddhista módszerek a nem hívő szakértők kezébe kerülve kommercializálódhatnak; vallási kontextusukból kiszakítva elveszíthetik valódi jelentésüket, s ezáltal hatékonyságukat; továbbá e módszerek laikusok kezébe kerülésével veszendőbe mehetnek a buddhizmus eredetileg igen magas, idealista céljai.

A pszichoterápia és a buddhizmus közötti
szemléleti és módszertani különbségek

Az előadó abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy személyben mentálhigiénés szakember és gyakorló buddhista, s így mintegy »belülről« érti mindkét oldal szempontjait és érveit. Mindkét területen szerzett évtizedes tapasztalatai alapján az a meggyőződése alakult ki, hogy a buddhizmus és a modern pszichológia tanulmányozása kölcsönösen hasznos lehet a két terület művelői számára. Ennek helyes útja azonban valóban nem a határok elmosása, s a módszerek és fogalmak válogatás nélküli átvétele, hanem épp ellenkezőleg: mindkét területet tisztán kell látnunk a maga sajátosságaival ahhoz, hogy fel tudjuk tárni az együttműködés szempontjából ígéretes területeket. Kölcsönös nyitottság és tolerancia esetén a különbségek és határok tudatosítása nem elhatárolódáshoz, hanem egymás értékeinek és módszereinek jobb megismeréséhez vezet.

Jóllehet a Buddha korai beszédeiben maga is nem egyszer »orvosnak« nevezi magát, aki létezésünk rongáltságának »betegségére« kidolgozta annak »ellenszerét«, a buddhista gyakorlatok alapjául szolgáló, úgynevezett Nemes Nyolcrétű Ösvényt, a szövegösszefüggés sehol sem hagy kétséget afelől, hogy a betegség és orvoslás fogalmai e tanításokban kizárólag metaforikus értelemben szerepelnek. A buddhizmus az egyetemes szenvedéssel, s nem annak konkrét, egyedi eseteivel foglalkozik. Célja minden szenvedés általában vett megoldása, magas eszménye a valamennyi érző lény megváltására való törekvés. E magas eszmények követése önmagában is feltételezi legalább a hétköznapi értelemben vett normalitást. A buddhizmus útja arra szolgál, hogy a normális ember számára megnyissa a tökéletesedés olyan távlatait, amelyek a hétköznapi élet kereteit messze meghaladják.

Jóllehet távlatosságát tekintve a buddhizmus kétségkívül meghaladja a pszichoterápiát, mely kizárólag a szenvedés bizonyos konkrét formáinak viszonylagos enyhítésével és a személy normális szinthez történő adaptációjának helyreállításával foglalkozik, e tág perspektíva egyszersmind a buddhista módszerek alkalmazhatóságának korlátait is kijelöli. Egy olyan pszichés zavarban szenvedő személy, akit maga alá gyűrnek saját individuális problémái, nincs abban a helyzetben, hogy akár a buddhista úthoz szükséges empátiát és egyetemes felelősségvállalást, akár a módszerek alkalmazásához szükséges önfegyelmet, koncentrációt és belátást fel tudja vonultatni.

Nyilván igazuk van azoknak a buddhista tanítóknak, akik az eszményekhez viszonyítva a terápián átesett embert nem tekintik teljesen »gyógyultnak«, vagyis a pszichoterápia valóban nem pótolhatja a vallási-szellemi önmegvalósítást. A betegségek gyógyítására azonban azokban az országokban is kénytelenek voltak kifejleszteni – sokszor éppen a buddhista papság vezetésével –  a megfelelő szaktudományos orvoslási módszereket, ahol történetileg a buddhista vallás volt az uralkodó.

Míg a normál személyiség testi-lelki konstitúciójára kifejlesztett buddhista módszerek egy az egyben történő terápiás felhasználhatósága erősen kérdéses, a buddhista gyakorlatok módszertani elveinek adaptálása ígéretes terület, amely a terápiákban korábban figyelmen kívül hagyott szempontokra és lehetőségekre irányítja a figyelmet, s megtermékenyítőleg hathat új terápiás eljárások kifejlesztésére. Ilyen megtermékenyítő hatás már a múltban is megfigyelhető volt a már említett Gestalt-terápia és egyes kognitív terápiák terén, vagy pl. a Japánból származó hatékony krízis-terápiában, a naikan-ban.

the buddha kisA buddhista módszerek és a hagyományos pszichoterápiák közötti legfontosabb szemléleti különbségek a következők:

(1) A tudományos megközelítésre építő nyugati iskolák a személyiség típus, öröklés vagy élettörténet szerinti kondicionáltságot állítják előtérbe. Az emberi szabadság korlátozott, a lelki problémák okát a személyes felelősség körén kívül — traumákban, a szociális vagy családi környezetben, genetikai adottságokban, betegségekben stb. — keresik. A személyiség szabad fejlődése csak adottságai és kondicionáltságai körén belül lehetséges.

A buddhizmus ezzel szemben az egyén abszolút szabadságát és minden lény korlátlan fejlődési lehetőségét tanítja. A kondicionáltságok a személyiséget csak olyan mértékben determinálják, amennyiben azt a személy tudatos választásában elfogadja és önképe részévé teszi. Ennek megfelelően a buddhizmus a személyt magát teszi teljes mértékben felelőssé saját problémáiért, s a megoldás kulcsa is magának a személynek a kezében, nem a terapeutánál van. A buddhista tanító funkciója a terapeutáétól eltérően abban áll, hogy a módszert és a szükséges útmutatásokat a tanítvány rendelkezésére bocsássa, a módszer alkalmazása azonban magának a tanítványnak, a gyakorlónak a feladata.

(2) A pszichoterapeuták jelentős része a pszichés problémákat ezek okainak feltáró tudatosításával próbálja kezelni. A buddhista szemlélet az ilyen okok kutatását feleslegesnek, s egyben kivitelezhetetlennek is tartja, hiszen a legtöbb probléma esetében nem egy okkal, hanem okok egész szövedékével van dolgunk, ahol az okok maguk is vég nélkül újabb okokra vezethetők vissza.

A buddhizmus a tudati kondicionáltságok feloldását elvileg minden pillanatban lehetségesnek tartja. A múlt kutatása helyett az itt-és-mostban való éber, tudatos jelenlét elsajátítását állítja előtérbe, amelynek révén a gyakorló tudata bármely pillanatban kiszakíthatja magát múltja szövedékéből, és szabadon begyakorolhat új magatartásmódokat.

(3) A pszichoterápiáktól eltérően a buddhizmus rendszerint nem foglalkozik a gyakorló konkrét, személyes problémáival. Ehelyett a mentális képességek fejlesztésére és a gyakorlással elérhető általános attitűdváltozásra helyezi a hangsúlyt, mely bekövetkezte esetén bármely konkrét problémával szemben felvértezi a személyiséget. Orvosi analógiával, a buddhista módszerek nem a tünetek kezelésére, hanem az immunrendszer erősítésére irányulnak. Ezt az eltérő beállítottságot jól illusztrálja Sheng-yennek, a kínai csan hagyomány mesterének hasonlata:

„Van egy fajta parazita, amely rátapad a testre, és a vért szívja. Tegyük fel, észreveszed, hogy a tested tele van ilyen parazitákkal. Az egyik módja annak, ahogyan segíthetsz magadon, abban áll, hogy egyiket a másik után kihuzigálod magadból. Ez azonban meglehetősen sokáig tart, s igen fáradságos. Sokkal egyszerűbb megoldás, ha az ember sót szór a testére, amitől a paraziták maguktól lehullanak. A buddhizmus a só rászórásához hasonlít, s nem foglalkozik minden egyedi problémával. A különféle problémákkal való egyenkénti foglalkozás ahhoz hasonlít, mint amikor valaki a parazitákat egyenként próbálja eltávolítani. Ez nemcsak piszkos munka, hanem olykor veszélyes is. Míg egyet kihuzigál az ember, a többinek marad ideje arra, hogy még beljebb fúródjon. Az is megtörténhet, hogy véletlenül több részre szakítjuk szét, s ezzel csak megsokszorozzuk őket, hiszen a paraziták képesek az ilyesfajta regenerációra. A pszichológiai problémák maguk is gyakran ilyen jellegűek. Az ember azt hiszi, megoldott egy problémát, ám az egyszercsak teljesen új formában bukkan fel ismét, sőt akár rögtön többféle alakban. Annak a veszélye is fennáll, hogy a paraziták egyszercsak megfertőzik a terapeutát is. Könnyebb és jobb módszer, ha inkább sót szórunk a testünkre…”1

A tünet helyett az attitűd előtérbe állítását meghökkentően példázza egy, a buddhizmus korai időszakából fennmaradt történet:

Kisza Gótamí egytelen fia beteg lett és meghalt. Kétségbeesve járt az asszony a szomszédokhoz és orvosságot kért. Az emberek azt beszélték, hogy az asszony bolond, mert hogy halottnak kér gyógyszert. Egy ember végül azt tanácsolta az anyának: „Orvosságot nem tudok Néked adni, de ismerek egy orvost, aki segíthet Neked.” „Ki az, hol találom?” — kérdezte a fiatalasszony. A felelet így hangzott: „Keresd fel Sákjamunit, a Buddhát.” Az asszony elment a Buddhához és így szólt: „Uram, adj nékem orvosságot, hogy fiam meggyógyuljon!” A Buddha így felelt: „Egy marék mustármagra volna ehhez szükségem.” De midőn az asszony indulni akart a kért dologért, a Buddha még hozzátette: „A mustármagokat azonban olyan házból kell hozzad, ahol még senki nem veszített el fiút, apát vagy anyát.”

Kisza Gótamí házról házra járt, és mindenütt mustármagokat kért. Midőn azonban megkérdezte, hogy veszített-e valaki a házban fiút, apát vagy anyát, mindenütt ezt a választ kapta: „Ó, kevesen vannak az élők, sok a halott.” És nem talált házat, ahol valaki ne halt volna már meg. Az asszony fáradtan leült. Ráesteledett. A sötétben elgondolkodott. „Mily önző is vagyok! A halál minden házba ellátogat. De aki az önzést legyőzi, az olyan ösvényre lép, amely  a halhatatlanságba vezet.” És legyőzvén önző vágyakozását, Kisza Gótamí eltemette halott fiát, s visszatért a Buddhához…2

(4) A különböző pszichoterápiás technikák többségében a hangsúly a kliens élményein és lelki tartalmain, illetve az ezekkel folytatott feltáró, elemző, dekondicionáló stb. műveleteken van.  A buddhista technikákban a tudat jelenségei és tartalmai, illetve maguk a konkrét élmények önmagukban érdektelenek, vagy legfeljebb csak mint általános lélektani mechanizmusok konkrét példái jutnak jelentőséghez.

A buddhista meditáló elsősorban a tudat működésének hogyanját, magát a működési mechanizmust kívánja megismerni és befolyásolni. A buddhista meditációs technikák alapvetően két fő típusba sorolhatók:

(i) Koncentrációs módszerek, amelyek az önfegyelem, belső nyugalom és tisztaság kifejlesztését, a szétszórtság csökkentését célozzák. Céljuk a szellemi műveletek hatékonyságának növelése, s a tudat alkalmassá tétele az introspekcióra, a benne zajló megismerő működések megfigyelő-megértő átvilágítására.

(ii) A »belátás« kifejlesztésének technikái, amelyek annak fölismertetésére irányulnak logikai elemzések, majd közvetlen belátás útján, hogy hogyan teremti maga a tudat a problémáit előidéző körülményeket. A tapasztalati világ tudati konstruálásának megértése jelenti azt az erőt, amely a gyakorlót felszabadítja szenvedéséért felelős szokástendenciáinak, belső sémáinak kényszere alól.

A gestalt-lélektan fogalmaival, a hagyományos pszichoterápiában a lelki élmények és tartalmak képezik a terápiás munka fókuszában álló »alakot« az általános attitűdök és személyiségtulajdonságok hátterén. Jóllehet a hagyományos pszichoterápia is megváltoztathatja a páciens attitűdjeit, ezt csupán közvetve, a konkrét élményekkel folytatott munkán keresztül és azok  viszonylatában éri el. A buddhista meditáció a tudat általános működéseit teszi a megfigyelés középpontjában álló alakká, s az élmények csupán azt a nyersanyagot alkotják, amelynek hátterén e működésmódok felismerhetővé és tanulmányozhatóvá válnak.

Feltételezhető persze, hogy a buddhista útnak ezek az általános elvei — a teljes felelősség vállalása a személyes problémákért, a múlthoz való tapadás feladása, a készség a változásra, a személyes gyakorlás erőfeszítésének vállalása, nyitottság az alapvető személyes attitűdök felülvizsgálata és szükség esetén feladása iránt, a személyes élmények nárcisztikus túlhangsúlyozásáról való lemondás — olyan követelmények, amelyek eleve megszűrik a gyakorlók körét, s közéjük igen sok pszichés zavarral küzdő ember szenvedésnyomása ellenére sem képes bekerülni. E követelmények is azt jelzik, hogy a buddhista technikák alkalmazása megkíván bizonyos normalitást, sőt egy olyan fokú szabadságigényt és változás iránti készséget, ami még a mai nyugati normál populáción belül sem általános.

Az előfeltételek teljesítése esetén azonban e módszerek olyan tudati fejlődést indíthatnak el, amelyek jelentősen javítják a személy ellenállóképességét bármely pszichés terheléssel szemben, s a személyiségnek nemcsak az alkalmazkodó és konfliktuskezelő képessége javul, de képessé válik szociális környezetére is katalizáló, feszültségoldó, harmonizáló hatást kifejteni.

Meditációs technikák mentálhigiénés
szempontból pozitív hatásai

A buddhista gyakorlási út pszichés integratív hatásait Kalff a modern nyugati pszichológiai rendszerek közül leginkább a jungi modellben látja értelmezhetőnek:

1./ A belátás fejlesztésének technikái az ego érzelmi és kognitív relativizálásához vezetnek. Az én »ürességére« vonatkozó buddhista tanítás helyes realizálása segít elkerülni mind az ego abszolutizálásának, mind a személyes helyzet ignorálásának két végletét, s ezzel védelmet alakít ki a pszichés zavarok két jellegzetes típusával szemben, melyeket az önkép megmerevedése, illetve túlzott labilitása és a konvencionális valóság elhanyagolása idéz elő. A buddhista módszer az én-t mint tényleges lényegiség nélküli, állandó változásban lévő entitást láttatja meg, amely azonban léte feltételrendszerébe ágyazottan, a tapasztalaitól való függésben létezik és fejlődik.

2./ A buddhista gyakorlás létünk valódi középpontját az ego-val szemben a bennünk rejlő »Buddha-természetben« ismeri föl, amely teljes emberi potencialitásunk, tapasztalási lehetőségeink összesége. E buddhista fogalom párhuzamba állítható a jungi Selbst archetípussal, mely a személyiség valódi integráló tényezője. A Buddha-természet a buddhizmusban sem valamiféle szubsztanciaszerű, végső abszolútum, hanem dinamikus és állandó bontakozásban lévő belső szerveződés, amely a személyiség érésének függvényében ölt egyre kifejezettebb megjelenést.

3./ Magának Buddhának az alakja a buddhizmusban olyan, a személyen túlnövő egyetemes teljesség-szimbólummá vált, amely a gyakorlók számára az individuációs út külső reprezentánsaként, egyfajta iránytűként működik. A jungi Selbst-hez hasonlóan ő is egyesíti magában a tudatos tapasztalás összes alapvető ellentétpárjait, s ezen keresztül nagy integratív erővel rendelkezik: tudatát egyszerre jellemzi a részvét és a bölcsesség, saját javának és az egyetemes jónak a szolgálata, a tapasztalások felé való odafordulás s az azoktól való egyidejű distancírozás.

4./ A lelki egészség szempontjából igen fontos szabályozó szerepet tölthet be, hogy a buddhista praxis az elfojtott, vagy a tudatos értékekkel ellentétes lelki tendenciákat is integrálni igyekszik. A meditációban ezek démonok formájában kerülnek megszemélyesítésre, akikkel a gyakorló a meditációja során kapcsolatba lép, áldozatot mutat be számukra, vagy a szellemi utat segítő erőkké igyekszik őket szelidíteni.3

inner peace 1 kisA buddhizmus önmeghatározása szerint a tudat felszabadítására törekszik. Felismerése szerint mindaz, amit tapasztalunk, lényegében tudati  konstrukció. A szenvedés oka végső soron az, hogy a tudat félreérti tapasztalásainak természetét: független, valóságos létezést, illetve nemlétezést tulajdonít azoknak. Ennek következtében nem képes keresztüllátni a tapasztalt dolgok »ürességén«: azon, hogy valóságát választásain keresztül valójában állandóan saját maga teremti. Ehelyett szokástendenciáinak és rögzült konstrukciós sémáinak kényszere alatt áll, s helyzetét adottságként, objektív kényszerként érzékeli.

Ez a fajta hibás megismerés valamennyi lényt, tehát a pszichológiai értelemben normális embert is hatalmában tartja. Lelepleződésének esélyét csökkenti, hogy egy-egy kultúrán belül kialakul a jelentéstulajdonítások konszenzuális rendszere, s a konvencionálisan elfogadott valóságértelmezések az objektivitás látszatát erősítik. Egy adott társadalomban így buddhista felfogás szerint az emberek többsége egyfajta »kollektív hallucináció« hatása alatt áll. A pszichésen beteg ember a »normálistól« nem minőségileg, hanem csak a hamistudatiság fokozatát tekintve, vagy meggyőződéseinek túlzottan idioszinkretikus jellegében különbözik.

A pszichopatológiai zavarok alapvető típusai jól besorolhatók a valóság természetére vonatkozó hibás megismerés buddhizmusban leírt szélsőséges formáiba. Az egyik szélsőséget, a »maradandósági«, vagy »tényleges létezési« elképzelést a tudat által konstruált tapasztalatok valóságos, szubsztanciális, önmagában vett létezésének meggyőződése jellemzi. A fizikai jelenségek és a szociális szintű jelenségek egy része esetében ez a hibás meggyőződés kollektív. Neurotikus zavarok, rigid személyiségstruktúra esetén azonban olyan pszichológiai és társadalmi jelenségekre is kiterjed, amelyek vonatkozásában a klinikailag normális ember képes a realitás érzékelésére és az ennek megfelelő rugalmas cselekvési módra.

A hamistudat másik jellegzetes formája az, amely a konvencionális valóság viszonylagos igazságtartalmáról sem vesz tudomást. Jóllehet a konvencionális tapasztalás jelenségei nem abszolút értelemben léteznek, mégsem teljesen esetlegesek, hanem megvan a maguk szituatív érvénye, feltételes valósága, amit nem lehet minden további nélkül figyelmen kívül hagyni. A »normális« személyek esetében a konvencionális valóság természetére vonatkozó hamistudat elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem képesek minden tekintetben előre látni, milyen következményeket vonnak maguk után döntéseik és cselekedeteik a konvencionális jelenségek világában. A pszichotikus és személyiségzavar kórképek jelentős részében buddhista felfogás szerint csupán a relatív igazság e fel nem ismerésének súlyosabb fokával van dolgunk.

A buddhista módszerek a tudat működésének átlátásával a szélsőségek közötti középútra igyekeznek rávezetni a gyakorlót. Megértve, hogyan konstruálja saját maga a tapasztalati világát, a meditáló fokozatosan felismeri végső szabadságát és önmaga és környezete iránti felelősségét, amely alkotó és értékközpontú élet megvalósítására ösztönzi. Tisztába jön ugyanakkor a konvencionális világ viszonylagos igazságaival is, s növekvő szabadságát ezt megértve és feltételrendszeréhez alkalmazkodva igyekszik kibontakoztatni.

Klinikai indikációk és kontraindikációk

A buddhista meditációs technikák kedvező hatásai mellett nem lehet említés nélkül hagyni a kontraindikáció kérdését. Minthogy a buddhizmus a hétköznapi tudatállapotban történő, szokásos érzékelést alapvetően illúziónak tartja, technikái megkísérelnek rést ütni a személy megismerő sémáin és kognitív rendszerén, sőt hosszabb távon azok lerombolásával igyekeznek a gyakorlót a valóság közvetlen, hitelesebb megismeréséhez eljuttatni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen módszerek alkalmazása a gyakorló részéről nemcsak bizonyos fokú bátorságot, hanem igen nagy nyitottságot, rugalmasságot, a kognitív disszonancia elviselésére való képességet, s az újszerű élmények, tapasztalatok feldolgozását lehetővé tévő integráló erőt kívánnak meg. A kognitív rendszer és az önkép időnkénti megrázkódtatásai, amit a gyakorlás óhatatlanul előidéz, a gyakorlót komoly krízisbe sodorhatják. Ahhoz, hogy e krízis a személyiség érését és belső fejlődését elősegítő tapasztalásként kerüljön feldolgozásra, a szakavatott személyes tanító vezetése mellett is kívánatos a gyakorló viszonylagos pszichés egészsége.

Kimondottan kontraindikált a tudatállapotot és a kognitív rendszert befolyásoló meditációs technikák alkalmazása súlyosan neurotikus, vagy szélsőségesen rigid személyiségstruktúrával rendelkező személyek esetében. A merev önkép, vagy a neurotikus megismerési és viselkedési sémák fenyegetettsége szélsőséges elhárító reakciókat provokálhat, aminek a következménye a neurotikus tünetek súlyosbodása, komolyabb szomatikus panaszok megjelenése, vagy tünetváltás lehet. Az ilyen típusú személyiség számára vallásos beállítottság esetén jobb a vallásgyakorlás szociálisan adaptált formáinál maradni.

Még ennél is nyomósabb kontraindikáció áll fenn latens pszichotikus állapotokban, súlyosabb borderline kórképekben, vagy prepszichotikus krízisben, s általában is igen óvatosnak kell lenni nagy regresszív készségű személyek esetében. Bár nincs bizonyíték arra, hogy a buddhista meditációs technikák pszichotikus reakciókat provokálhatnának, számos megfigyelés, köztük saját tapasztalataink is arra utalnak, hogy erősen labilis személyiségeknél, vagy prepszichotikus állapotban az intenzív meditáció, illetve az ennek hatására bekövetkező tudatállapot-változás a pszichotikus epizód aspecifikus kiváltó ingerévé válhat. Intenzív meditációs programok esetében ezért indokolt lehet a résztvevők előzetes pszichiátriai, vagy pszichodiagnosztikai szűrése, amit a negatív tapasztalatok hatására nyugaton egyes vallási központokban kezdenek is bevezetni.

Más területeken ugyanakkor klinikailag pozitív tapasztalatokkal is rendelkezünk. Szakirodalmi tapasztalatok egybehangzóan kedvezőnek mutatják a buddhista módszerek hatását függőségi kórképek elvonási fázisában és az utógondozás során, különösen, ha a páciens szigorú napi programot előíró és életvitelét is szabályozó vallási közösségben tartózkodik. A gyakorlatok vallási háttere ismét magasabb életcélt és értelmet nyújt a kiüresedett és értékvesztettségben szenvedő személyeknek. Olyan világ- és emberképet közvetít, amely mélyebben értelmezhetővé teszi és egyetemes összefüggéseibe helyezi az addikció problémáját, ezáltal oldja a stigmatizáltság és kirekesztettség tudatát. A módszerek segítenek a felelősségtudat és önfegyelem kifejlesztésében, s a közösség gondoskodik a magányt és izolációt oldó emberi kapcsolatokról. Mindez a hagyományos orvosi és pszichoterápiás módszerekkel kombinálva jelentősen javíthatja a visszaesést sikeresen elkerülők arányát.

Míg akut pszichotikus állapotokban, vagy az arra való veszélyeztetettség esetén a meditációs módszerek alkalmazása egyértelműen kontraindikált, magunk sok éves vallási közösségben végzett munkánk során kedvező tapasztalatokat szereztünk néhány olyan beteg esetében, akik korábban mentek keresztül pszichotikus epizódon, vagy az exploráció alapján feltételezhető volt róluk, hogy rejtve (hospitalizáció és orvosi kezelés nélkül) átestek már ilyen epizódon. E kedvező hatás több síkon jelentkezik. Itt is szerepet játszik a közösségbe való integrálódás és az elfogadó emberi kapcsolatok megtartó hatása. Esetükben talán még ennél is fontosabb, hogy a buddhista eszmerendszer számukra is felfogható módon értelmezni képes a pszichotikus állapotban jelentkező irracionális élményeket, sőt képes még az ilyen dezintegratív élményeket is az egyén fejlődése szempontjából pozitív jelentőséggel megtölteni. Ez segít oldani az irracionális élmények és zavart tudatállapotok miatti szorongást, és kiemelni a személyt a megbélyegzettségből és izolációból, amelybe állapotának szélsőségesen negatív társadalmi megítélése taszítja. A hagyományos medicinális megközelítés ezen a területen még empátiás betegvezetés esetén is gyakran elégtelennek bizonyul, amennyiben a beteg intrapszichés történéseit kizárólag negatív fogalmakban, súlyos kórállapotként, illetve abnormalitásként képes értelmezni. Posztpszichotikus állapotokban természetesen a meditációs gyakorlatok megfelelő adaptálása szükséges. Az ilyen személyek nem képesek intenzív koncentrációs gyakorlatokra, a labilis énstruktúrát megrázkódtató kognitív gyakorlatok végzése pedig a regressziós veszély miatt nem javallható. Igen jó hatásuk szokott ugyanakkor lenni az úgynevezett „Éberség-meditációs” gyakorlatoknak, különösen azoknak, amelyek a testi állapot és mozgások, illetve a fizikai környezet éber figyelésére irányulnak. A közvetlen fizikai realitásban való intenzív jelenlét segít e személyeket kizökkenteni túlhajtott belső fantáziavilágukból, s alkalmazkodni a konvencionális világ realitásaihoz. A figyelem kontrollálásának elsajátítása növeli a mentális funkciók hatékonyságát és segít az énerő és magabiztosság kifejlesztésében.

Egy másik terület, ahol a buddhista gyakorlatok kedvező hatásúak lehetnek, a különféle pszichoszomatikus kórképek. Noha nem tudunk olyan kísérletekről, amelyek pszichoszomatikus betegségek célzott terápiájára irányultak volna, a gyakorlók közösségében tett megfigyeléseink szerint a meditáció hatására bekövetkező pszichés feszültségoldódás, a kognitív módszerek eredményeképpen bekövetkező attitűd- és életmódváltozás mintegy melléktermékként kedvezően befolyásolhatja elsősorban a sztressz-betegségként leírható kórállapotokat.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a buddhizmus sem célját, sem eszközeit tekintve nem pszichoterápia, azonban bizonyos körülhatárolt esetekben hozzájárulhat a betegek szenvedésének enyhítéséhez, s kedvezően egészítheti ki a hagyományos medikális és pszichoterápiát. Egészséges személyek számára viszont a buddhista meditációs technikák gyakorlása hatékonyan járulhat hozzá olyan képességek fejlesztéséhez, amelyek fokozzák a pszichés zavarokkal szembeni ellenállóképességet, a pszichológiai és fizikai terhelések tűrésének képességét, növelik a személyiség nyitottságát, rugalmasságát és konfliktuskezelő képességét. Meggyőződésünk, hogy jelentős prevenciós hatása miatt a buddhista gyakorlás elterjedésének igen kedvező hatása volna az általános mentálhigiéné szempontjából. A mentálhigiénés szakemberek – orvosok, pszichológusok, szociális munkások – szempontjából pedig e módszerek megismerése elsősorban olyan szempontból lehet érdekes, hogy azok hatékonyan szolgálhatják saját személyiségük teljesítőképességét, pszichoterápiás »funkcionalitását«: a feszültségtűrést, a koncentrációt, az éber jelenlétet, az empátiás készséget és együttérzést, a nyitottságot, kreativitást és toleranciát.

_____________________________________

Jegyzetek

  1. Meister Sheng-yen: Ch’an und Psychoanalyse. In: Lotusblätter. Zeitschrift für Buddhismus, Nr. 1/1997, S. 27.
  2. Buddha, Dharma, Sangha. Ford: Dr. Hetényi Ernő. Anno Kiadó, Budapest 1994.
  3. Kalff, Martin: Der steinige Weg zur Mündigkeit. Im Spannungsfeld von tibetisch-buddhistischer Praxis und Tiefenpsychologie. In: Lotusblätter. Zeitschrift für Buddhismus, Nr. 1/1997, S. 7-12.

hand of buddha kis