Talán igazuk van azoknak a történetfilozófusoknak, akik a hatalomra és fölérendeltségre való törekvést tekintik az emberi történelem fő mozgatórugójának. Különösen az utolsó 500 év történetében látszik ez minden kétséget kizáróan igaznak: nemcsak a gyarmatosító gondolkodás jelzi ezt, amely az erősebb jogán magától értetődőnek tekintette más népek leigázását és kirablását, s nemcsak az ipari társadalom korábban elképzelhetetlen méretű tőkefelhalmozásában és -koncentrációjában nyilvánul meg mindez, hanem a hataloméhség ugyanúgy áthatja az egész modern szellemtörténetet is. A gyökerek egy olyan egyház szellemiségére nyúlnak vissza, amely uralkodni kíván az emberi lélek felett; ebből a talajból bomlik ki a középkori mágia, majd még később a modern tudomány, amely a természet alávetésére törekszik; míg végül a modern filozófiában e szellemiség immár puszta kiszolgálóvá fajul, mely a szükséges ideológiai alátámasztást szállítja a hatalom mindenkori birtokosainak, vagy a hatalmat megragadni kívánó rétegeknek. A fehér ember saját hatalmi megszállottságát, hatalomra való sóvárgását egyetemes elvvé emelte, és saját indítékának kivetítése révén igyekszik önigazolást találni. Noha a nyíltan rasszista ideológiák manapság nem kifejezetten szalonképesek, amikor mindez olyasfajta »tudományos« köntösbe van bújtatva, mint amilyen a »természetes kiválasztódás« tana, vagy »az egyén és a faj túlélési ösztöne« mint fő emberi mozgatóerő, a legtöbb ember számára magától értetődő igazságokként, szinte közhelyszerűen hangzanak. Az ilyesfajta felfogáshoz hozzátartozik az a meggyőződés is, amely a mai embert valamiféle evolúció csúcspontjának tekinti. Ha azonban az ilyesfajta elképzelések igazak volnának, akkor csak az oroszlánoknak, hiénáknak és sakáloknak lett volna szabad a kiválasztódási folyamatot túlélniük. A természet azonban megtartotta a pacsirtákat és a lepkéket is, s gondoskodik róluk azóta is - s nemcsak azért, hogy a nagyobbak számára táplálékul szolgáljanak... Minden élőlény közül egyedül az ember az, aki a környezetét erőszakkal igyekszik alakítani; eszméinek egyoldalúsága és korlátoltsága azonban a világ őseredeti gazdagságát egyre inkább sivár és uniformizált gépezetté redukálja.
A nyugati szellem legnagyobb részt e hatalmi törekvés szolgálatába állt. Elbűvölte látszólag növekvő szabadsága, a szakadatlan teremtés illúziója - és nem utolsó sorban a pénzmennyiség, amit mindezzel keresni tud. Azt hisszük, hogy a hatalom révén, akaratunk keresztülvitelével szabadságot nyerhetünk. E szabadság azonban éppen olyan illuzórikus, mint a hatalom maga is, amivel az ember mint egyén, vagy mint közösség látszólag rendelkezik. A hatalom gyakorlása ugyanis kizárólag elnyomásra való képességet jelent, nem képes kibontakoztatásra. A hatalom révén az ember nem adhat semmit a világnak, legfeljebb csak elvehet abból. A hatalom legfeljebb csak válogathat a jelenségformák között és manipulálhatja azokat, nem képes azonban eleven valóságot teremteni. Ezért szükségszerű, hogy a modern technika leépítse az élővilágot, miközben mértéktelenül elszaporít bizonyos fajokat és alakzatokat.
A keleti bölcseleti tanok még mélyebben megértették a hatalomnak ezt az illuzórikus természetét, amennyiben fölismerték, hogy minden lény sorsát és körülményeit karmája, vagyis saját korábbi cselekedetei határozzák meg. Minden lény saját tettein keresztül teremti meg saját életét, s a hatalom birtokosai - beleértve még az isteneket is - nem valódi hatalommal, hanem legfeljebb csak hatalomtudattal rendelkeznek saját korábbi tetteik gyümölcseként. Az egyetlen dolog, amit a hatalom birtokosa valóban befolyásolni tud, az a saját karmája, amely a hatalom gyakorlása következtében egyre növekszik és egyre súlyosabb belebonyolódásokhoz vezet. Minél magasabban áll valaki, annál szélesebb az az életháló, amellyel a döntései során érintkezésbe kerül. Hatalma növekedésével egyre nehezebbé válik számára úgy cselekedni, hogy ne vétkezzen, s úgy élni, hogy ne sebezzen meg másokat.
A hatalom tehát a karma alakjában szabadság helyett valójában béklyókat teremt. Ennek oka az, hogy végső soron egy illúzióra épít: arra, hogy e világon belül, kizárólag a világra vonatkoztatva megvalósítható a szabadság. Döbbenetes, hogy ez az illúzió milyen mélyen áthatja a modern ember szemléletét, dacára a szembeötlő ténynek, hogy nincs a világon egyetlen hatalom sem, amelyhez képest ne volna azt felülmúló hatalom. Ugyanilyen kevéssé hat kijózanítóan a tény, hogy minden tőkefelhalmozás, sőt titkosszolgálat dacára sem sikerült még soha senkinek olyan hatalmat létrehoznia, amely - akár csak szerény történelmi távlatban is - tartósan fenn tudott volna maradni.
Igazi szabadságra nem a világ uralásával, hanem kizárólag saját tudatunknak az illúzióktól való megszabadításával lehet szert tenni. Ezért szükségszerű, hogy egy Buddha visszautasítsa a világuralkodó király rangját. A szabad ember a világban mindig koldus, teljesen függetlenül attól, hol és hogyan él - mert nem tapad semmihez, s hozzá sem tapad semmi. Egyetlen hatalma van csupán, amelyet azonban semmilyen máshoz sem lehet hasonlítani: mivel a lényege nem ebből a világból való, e világ semmilyen hatalma sem képes rajta úrrá lenni.
